Mezőgazdák, 1930 (37. évfolyam, 1-12. szám)

1930-01-01 / 1. szám

2. oldal »MEZŐGAZDÁK* 1930. január hó. Szöjegyzetek a közgazdasági válsághoz. II. A legutóbbi hónapokban az egyre erősebben ható közgazdasági válság ernyesztő nyomása következtében a társadalom figyelme a mezőgazdasági válság felé fordult, melynek okaival, természetével, megszüntetés­­ére alkalmas eszközeivel illetékes kormányférfiak, szakférfiak ismételten foglalkoztak beszédekben, cikkek­­ben, bizalmas és nyilvános szaktanácskozásokon. Az a tény, hogy a társadalom a gazdasági válság meg­­szüntetését a mezőgazdaság talpraállításával igyekszik elérni, igazolja azt a régen hangoztatott meggyőződé­­sünket, hogy Csonkamagyarország jellegzetesen agrár- közgazdaság, melynek léte és egyensúlya a mezei gazdálkodás eredményességén nyugszik. Nem követ­­hető azonban a közmeggyőződés ellenkezés nélkül a következtetések ama láncolatán végig, amely végső eredményként arra a megállapításra jut, hogy a mező­­gazdasági válság megszüntetésével elhárult minden veszedelem közgazdaságunkról. Azok az eszközök, amelyek a gazdasági válság leküzdéséhez szükségesek volnának, messze túlterjednek a mezőgazdasági politika körén, sőt — ami éppen a súlyos jelenség — nem csekély részben önerőnkön kívül állanak. A közgazda*­sági válságnak a mezőgazdasági válsággal való azono­ sítása nem egyéb jóhiszemű tévedésnél, mely nagyrész­­ben abból a hirtelen és talán kissé elkésett felismerésé­ből ered, hogy az agrártársadalom a maga gazdasági funkciójával és lelki adottságával nemzetfenntartó gerince a magyar államnak, s minden megingása, helyzetének, munkájának minden veszélyeztetése messze kihat minden más társadalmi osztály, termelési foglal­­kozás helyzetére és sorsára. A közgazdasági jelenségek alaposabb vizsgálata arról győz meg benünket, hogy a mezőgazdasági vál­­ság valójában másodlagos jelenség, melynek okait tehát tetemes részben a szorosan vett mezőgazdasági termelés körén kívül kell keresnünk. Utalnunk kell e helyen elsősorban arra, amit meg­­előző közleményünkben kifejtettünk, hogy tudniillik a háború nagy tőkepusztítását nem pótolta az azóta eltelt tíz esztendő takarékossága. Elszegényedtünk, de ezt magunk előtt sem merjük bevallani, anyagi teljesítő képességünket messze meghaladó igényeinket már csak a látszat kedvéért is mindenáron kielégíteni akarjuk, ami adósságokhoz vezet s magyarázatát adja a hirtelen, meglepő anyagi összeomlásoknak, melyek a közgazdasá­­gokat időnként megrázzák s magyarázatát adja annak az izgatottságnak, elégedetlenségnek, mely korunk tár­­sadalmának lelkiállapotát annyira jellemzi. Ez a tünet nem kizárólag magyar tünet, bár néhány nyugati állam a gyógyulás útján hazánkat messze megelőzte. Hitelválság van, s ez az európai gazdasági válság oka. A nemzeteket elválasztó háborús korlátok csak részben dőltek le s óvatos üzletemberek a nemzetközi politikai konstellációt távolról sem ítélik olyan szilárd­­nak, hogy a nemzetközi hitelműveletek idejét elérke­­zettnek látnák. De egyébként is alig van európai állam, mely mint tőkeforrás világviszonylatban számbavehető volna. A hadviselő államok aranyát Amerika szívta fel olyannyira, hogy még az angol tőkének is éppen elég gondot ad a világbirodalom pénzügyi alimentálása. A hitelválságot természetesen csak súlyosabbá teszi az az értékesítési válság, mely jórészben annak követ­­kezménye, hogy az egyes közgazdaságok gazdasági politikájában a gazdasági autarchia eszméje uralkodik, amely a nemzetközi árucserének legnagyobb akadálya s a termelvények értékesítésének, pénzreváltásának lehetetlenné tételével fokozza a hitelválság súlyosságát. A gyakorlati élet azt mutatja, hogy a mező­­gazdaságnak — még a kedvező értékesítési viszonyok között is — a békebelihez képest általában három* szoros, de legalább kétszeres kamat elviselhetetlen teher. A kamatteher a legsúlyosabb adó, melyet ma a közgazdaság fizet. A hitelválság és kamatteher oka annak a rohamos elszegényedésnek, amelynek szem­tanúi vagyunk. Már 1928-ban egyedül Budapesten 308.714 esetben zálogoltak 93.637.340 pengő adó* hátralék miatt. Ismeretes, hogy a helyzet — melyre vonatkozóan adatok még nem ismeretesek — az 1929. évben jelentékenyen rosszabbodott. Nem kell másra hivatkoznunk, mint a fizetésképtelenségi mérlegre. A bírói fizetésképtelenségek száma az 1929. évben szemben 1928. évvel az 1928. évi 1586*ról 2245-re emelkedett. Az emelkedés tehát 4T5°/o. Az emelkedés a fizetésképtelenségek összegében is észlelhető. A passzí­­vák összege 1928-ban 98,2 pengő volt, 1929-ben pedig körülbelül 127 millió. A közterhek a közeljövőben azért fognak egyre súlyosabbakká válni, mert egyre kevésbbé teherbíró magángazdaságokra nehezednek. Ezzel kapcsolatban reá kell mutatnunk az állam­­háztartás költségeinek alakulására, mely sok tekintet­­ben hozzájárult pénzügyi helyzetünk súlyosodásához. Az úgynevezett szanálási terv (mely az államháztar­­tás pénzügyi egyensúlyát a népszövetségi kölcsönnel kívánta biztosítani) az 1924—25. évre 294,2 millió aranykorona, tehát 341 millió pengő bevételt irányo­zott elő. A zárszámadások szerint azonban tényleg 874,2 millió pengő folyt be, ami 533 millió pengő többletet, túladóztatást jelent. A szanálási keretekkel szemben a zárszámadások adatai szerint a tényleges bevételi többlet 1924- 25. 1925- 26. 1926- 27. 1927- 28. 1928- 29. költségvetési évben 5332 millió pengő volt, öt év alatt tehát összesen 2432 millió pengővel nagyobb összeg gyűlt az állampénztárba, mint az a szanálási tervben előirányozva volt. Természetesen az államháztartás kiadásai is jóval meghaladták a szaná­­lási kereteket, azonban az államháztartás kiadásainak emelkedését is figyelembe véve, a fenti összegből az 1924— 25. költségvetési évben 126 4 millió pengő 1925— 26. » » 93 T » » és természetesen a népszövetségi kölcsönből mintegy 200 millió pengő tiszta feleslegként mutatkozott. Igaz, hogy ez a felesleg beruházások formájában újra visszakerült a gazdasági élet vérkeringésébe, szerfölött kétséges azonban az, hogy váljon erre a leghelyesebb és legcélszerűbb mód a közgazdaság alimentálására. S ha már ezekkel a kérdésekkel foglalkozunk, nem lehet meg nem jegyeznünk, hogy ha sikerült volna az államháztartásnak a szanálási tervben előírt 400 millió arany­koronás keretét betartanunk, magángazdaságunk rendelkezésére állana az a harmadfél milliárd, mely disparitásként a szanálási keret és a tényleges állami bevételek között mutatkozik. Ezen összeg nagyságára vonatkozóan elég azt megjegyezni, hogy ez időszerint az összes magyar pénz* intézetek betétállománya — értvén ezen a takarék* és * zárszámadás hiányában ideiglenes adat. » 403-9» g­­y·» 492-8» » » sor—» » » » 503-» 1926— 27. » » 148‘2 » » 1927— 28. » » 96‘— » » 1928— 29. » » 95’—* » » «.Minden ügyünkben vegyük igénybe szövetkezetünket!*

Next