Mezőgazdák, 1942 (49. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-15 / 1. szám

2. oldal »MEZŐGAZDÁK« ssamaggte 1942. január 15. A szántóföldi takarmány­­termesztés fontossága. írta: Dr. Kristály Aladár miniszteri osztálytanácsos. Mindenki előtt köztudomású, hogy a mezőgazdaság a növénytermesztés és az állattenyésztés útján állítja elő az élelmezésre, a ruházatra szükséges nyersanyagokat. A növénytermesztés és az állattenyésztés egymástól el nem választható kapcsolatban van, egyik folyik a másik­ból és az egyik kiegészítő­je a másiknak. Az állatok nem­csak az igaerőt és a különböző állati termékeket, mint pl. tejet, húst, gyapjút szolgáltatják, hanem trágyájukkal pótolják a növénytermesztés által a talajból kivont tápláló­anyagokat is, a növénytermesztés viszont gondoskodik az állatok takarmányozásáról. Valamikor régen a szántóterülethez viszonyítva sokkal több volt a rét és a legelő. Akkor az állatok nyári és téli eltartása csaknem kizáróan ezeknek a termésén nyugodott. A rétek adtak annyi szénát, hogy bőven elegendő volt az állatok kitelelésére, amelyek tavasztól őszig a legelőn éltek. Idővel azonban mind több és több szántóföldre volt szük­ség, hogy elegendő élelmiszert lehessen a lakosság részére termelni. Ezeket a területeket a gazdák csak a rétek­ és a legelőkből, esetleg az erdőkből vehették el. Amikor a rétek és a legelők feltörése folytán a természetes fűtermő­területek csökkenése már olyan nagyfokúvá vált, hogy a maradék területek többé nem voltak képesek a felszaporodó szántóterületekhez szükséges állatok nyári és téli eltartásá­ról gondoskodni, merült fel annak a szüksége, hogy a gazdák a maradék réten és legelőn felül szántóterületeken is gondoskodjanak az állatok részére szükséges takarmányok termesztéséről. Ezzel kezdetét vette a szántóföldi takarmány­termesztés. Ez tágabb értelemben véve magában foglalja mind­azoknak a növényeknek a termesztését, amelyeket a gazdák állataik takarmányozására fordítanak. Szűkebb értelemben azonban a szántóföldi takarmányokon csak a szálastakar­mányokat értjük, vagyis azokat a növényeket, amelyek­nek szárát és levélzetét használják az állatok takarmányo­zására zölden vagy szénává szárított állapotban. A tágabb értelemben vett takarmánynövényeket három főcsoportba oszthatjuk : 1. a szálastakarmány, 2. gyökeres és gumós, 3. abraktakarmányt termő növények. Ilyenek pl. az árpa, a zab, a kukorica. Most csak a szántóföldön termesztett szálastakarmány­növényekkel foglalkozunk. Nem kívánjuk részletesen ismer­tetni a gazdaközönséggel ezeknek a növényeknek a ter­mesztési tudnivalóit sem, hanem csak arra a rendkívül fontos dologra akarunk rámutatni, amelyet ezeknek a takarmánynövényeknek termesztése jelent minden olyan gazda részére, aki tisztában van azzal egyfelől, hogy állat­­tenyésztés nélkül nincs mezőgazdálkodás, de másfelől azzal is, hogy viszont nincs állattenyésztés sem takarmány­­növények nélkül. Közismert megállapítás, hogy az állatok jó takar­mányozása nemcsak egyik feltétele az állattenyésztésnek, hanem olyan alaptényezője is, amely döntő mértékben hozzájárul az állattenyésztés és így az egész gazdasági üzem jövedelmezőségéhez. Ezek nem új keletű igazságok, de bár évtizedeken keresztül ezer és ezer alkalommal hall a gazda, olvassa írásban, még­sem látszik felesleges­nek, ha azokat újra, meg újra megismételjük. Minden haladó gazda ismeri azt a régi aranymondást, hogy sok takarmány sok állatot, sok állat bő trágyázást és bő trágyázás nagy termést és jövedelmet jelent. Olyan örök igazság ez, amely a mezőgazdasági életben mindig igaz volt, igaz ma is és mindig igaz marad a jövőben is. Az elmon­dottak alapján könnyen megérthető, hogy a ki nem elégítő gazdálkodási viszonyok megjavítását elsősorban a takar­mánytermesztéssel kell kezdeni. A szálastakarmánytermesztés fokozása különös fon­tosságot jelent napjainkban, amikor háborút viselünk, s amikor a szükségleteink kielégítésére sokkal többet és jobbat kell termelni, mint békés viszonyok között. Itt szükségesnek tartjuk azonban egy fontos körülményre felhívni a magyar gazdaközönség figyelmét. Mind az első világháborúban, mind a most folyó óriási küzdelemben bizonyossá vált, hogy csak azoknak az országoknak az állattenyésztése nyugszik biztos alapokon, amelyek a saját hazai talajukon termesztik meg az állatállományuk fenn­tartásához szükséges takarmánymennyiséget. Azok az államok ellenben, amelyek idegenből, főleg messze tenge­reken túl fekvő földekről szerezték be takarmánymennyi­ségük jelentékeny részét, a változott viszonyok között már nem bírtak megbirkózni a háború gazdasági követ­kezményeivel, előbb-utóbb kénytelenek törzsállományuk jelentékeny részét is a vágóhídra vinni. A hazai talaj takarmánytermesztésére felépített állat­­tenyésztés azonban biztos alapokon nyugszik és ezáltal a hazai önellátás nagy mértékben megvalósítható. A szálas­­takarmánytermő-területek növekedésével esetleg felmerül­hetne az az aggodalom, hogy ezáltal elsősorban a kenyér­­gabonatermő-területek csökkennek. Békében valóban ez is volt a cél, s­ a most folyó világháború befejezése után megint csak az lehet a kelet- és a déleurópai államok agrárpolitikájának célkitűzése, hogy a gazdák a fejlett­ségben kétségtelenül alacsonyabb színvonalat jelentő egy­oldalú szemtermelés egy része helyett takarmány-, kapás-, ipari növények termesztésével foglalkozzanak. Attól azon­ban nem kell félni, hogy a szálastak­armánytermő-területek növekedése végeredményben károsan befolyásolná a kenyér­gabonamennyiség hozamát. A szálastakarmánytermő-terü­­letekkel együtt ugyan emelkedik az állatállomány, ennek következménye a bővebb trágyázás, ennélfogva maga­sabbak lesznek a termésátlagok, s amilyen mértékben csökkenne a búza és a rozs vetésterülete, éppen olyan arányban, sőt esetleg még fokozottabb mértékben emel­kednék azoknak a terméshozama, tehát végeredményben a kenyérgabona mennyisége lényegesen nem változnék. Különben is hazánkban már egyedül az is nagy nyereség lenne, ha a néhány százezer hold feketeugar-terület szálas­­takarmánytermő-területté változnék át. Annak megállapítása után, hogy a szálastakarmány termesztésének fokozására rendkívül nagy szükség van, önként felmerül a kérdés, hogy a gazdák milyen takarmány­­növényeket termesszenek. Köztudomású ugyanis, hogy a szántóföldön termeszthető szálastakarmánynövények száma elég tekintélyes. Ezeknek kiválasztásánál figyelembe kell venni, hogy hazánk mai területe talaj és éghajlat tekinteté­­ben nagy különbségeket, eltéréseket, mutat, s így könnyen érthető, hogy vidékenkint más és más szálas takarmánynövé­nyek termesztése indokolt. Minden vidéken csak az ottani FŰKASZÁLÓ ÉS ARATÓGÉPEIHEZ az alkatrészeket már most rendelje meg* „Minden ügyünkben vegyük igénybe szövetkezetünket!“ -n !

Next