Molnárok Lapja, 1908 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1908-01-04 / 1. szám

1- ben. Ilyen körülmények között csak természetes, hogy búza- és rozsáraink — Ausztriának és Magyarországnak az utóbbi évek olcsó árai mellett erősen megnövekedett fogyasztása foly­tán is — az importparitás felé törekednek, mely utóbbi, midőn a világpiaci emelkedő ár­­nivójával lépést tart, sőt időnként azon felül­emelkedik, immáron oly magaslatra szökött fel, amely a mi speciális viszonyaink között kétség­telenül a fogyasztásnak sajnálatosan intenzív megszorítását fogja eredményezni. A fogyasztás­nak azon megcsappanását, amely részben a kukoric­a- és árpaliszt surrogatum gyanánt való alkalmazásának, részben a megnövekedett bur­gonya-, hüvelyes vetemények, árpakása- és rizs­fogyasztásnak tudandó be, részben azonban — még­pedig a népesség szegényebb rétegeiben — a megszokott kenyérporczió szükségszerű megrövidítésében jut kifejezésre, a megnöveke­dett munkabérek daczára sem szabad lebecsülni. Csak most, hogy a pékek és kereskedők olcsó elővételei nagyobbára fel vannak emésztve, fog lehetővé válni, hogy a mai búzaáraknak meg­felelő magas kenyérlisztárak a fogyasztókkal szemben is teljesen érvényre jussanak és a fo­gyasztásnak immár nyilvánvaló megcsappanása különösen a téli hónapokban fog igen erősen érezhetővé válni, mint a­mely évszakban a mezőgazdasági munkások bérjövedelme csekély. Ennélfogva az okszerű közélelmezés szempont­jából rendkívül sajnálatos körülmény az, hogy épen a legszegényebb fogyasztók, különösen a vagyontalan néprétegeknek számos gyermekkel megáldott családjai azok, amelyeket legkeményeb­ben sújt a középső és barna lisztfajták árainak aránytalan megdrágulása. Ez év januárjától dec­ember végéig Buda­pesten a búza (készpénzben): a) tiszavidéki búza is) bánsági búza c) áprilisi szokványbúza (80 kg.-os fajsúly) (78 kg.-os fajsúly) 7.50-ről 7-­ről 7.40-ről 1310-re 12­70-re 1320-ra vagyis 50 kg.-onkint 5.60-nal 5.70-nel 5'80-nal 74'7 °/o-kal 81'4 °/o-kal 78'4 °/o-kal tehát az a) és b) alatti készbúza átlag 77'8 '-o­kal emelkedett és míg ugyanazon időszakban a finomliszt (0-ás) K 12.30-ról K 18.60-ra, tehát csak K 6.30-c­al (— 51.2 °/o-kal) emelkedett, addig a keny­érliszt fajták 5 6 7 7V2 7% 9-40 9-10 8-20 7-30 6'90 koronáról 1750 17-30 16-40 15-40 13-90 koronára, tehát 8-20 8.20 8-20 810 7"— koronával 87'2°/o 901% 100% 111% 101-50/o-kal, átlagban 98°/o-kal drágultak! A kenyérnek egyoldalúan a szegényeknek és gazdaságilag gyengéknek, vagyis éppen azoknak rovására beállott ezen drágulása, akiknek javá­ról olyan sokat dikczióznak, alapjában véve a vámkülföldre irányuló lisztexport erőszakos meg­bénításának és a finomlisztek ebből származó értékcsökkenésének folyománya, mely körülményt mi e helyütt évek óta többször világosan bebi­zonyítottuk és amely még jobban kidomborodik, ha az ezidőszerinti finomliszt- és kenyérliszt­­árakat az 1897/8-i évad megfelelő áraival össze­hasonlítjuk, a­mikor búzaáraink hosszabb időn át a teljes importparitás színvonalán maradnak ugyan, de daczára ennek a vámrestitutio segé­lyével akkoriban finomliszt-feleslegünket még jelentékenyen magasabb búzaárak mellett is ki tudtuk vinni a vámkülföldre, ami lehetővé tette külföldi összeköttetéseink megóvását. Most azonban szerencsésen eljutottunk arra ez általunk idejekorán intve megjövendölt holt­pontra, hogy a búza importparitásának kezdete egyszersmind lisztexportunk végét jelenti; való­ban igaz hazafias fájdalommal kell megállapí­tanunk azt a tényt, hogy a magyar liszt kivi­tele, hazánknak legrégibb exportága és büszke­sége, immáron megszűnt létezni. Ha mindazáltal ez év augusztus-novemberi időszakában még módunkban volt a vámkül­földre 166,587 Mm. lisztet exportálni (az 1906-i év ugyanazon időszakának 277,472 Mm.-ra és az 1905-i év ugyanazon időszakának 293,268 Mm.-ra rugó mennyiségével szemben), úgy ezt a még olcsóbb árak mellett eszközölt előzetes eladásokon kívül, pusztán egyes exportáló mal­mok áldozatkészségének köszönhetjük, amelyek nyereséges búzaelővételekre való tekintettel még 2—3 koronás árbeli áldozatoktól sem riadtak vissza, csakhogy a nagyratartott régi vám­kül­­földi összeköttetések megszűnésének mindinkább fenyegető valószínűségét elhárítsák. Ezen, a két­ségbeesés fegyvereivel megküzdött harcz azon­ban mégsem vezet czélra, mert a mostani búza­árak mellett, illetve mindaddig, míg ezek többé­­kevésbbé az importparitás pirot-pontja körül forognak, lisztexportunk fentartása egy meg­felelő okszerű vámvisszatérítési eljárás hiányában meddő törekvés marad. Ma nincs az a magyar malom, mely bár csak kis mennyiségű magyar lisztet is a vámkülföldön el tudna helyezni, immár leghívebb vásárlóink is, akik tradic­ioná­­lis hírnévnek örvendő finomlisztjeinket évtizedek óta megkedvelték, de sőt külföldi képviselőink is, az elérhetetlenül magas árak folytán sorra elhagynak bennünket; az angol piaczok is mind­­megannyian cserben hagynak bennünket; sőt még Párisban és Berlinben is megrendült pozí­­c­iónk a prédájára leső külföldi verseny állha­tatos aknamunkája következtében; mindehhez járul, hogy az új kiegyezés, amely hivatva lett volna arra, hogy lisztexportunk jövőjét vala­melyes formában biztosítsa, iparunknak a tarifa­jog fokozott bizonytalanságán kívül általános­ságban és a Déltirol felé irányuló alai transit­­forgalom feláldozásán kivü­l nem hozott egyebet, mint azt az egy bizonyosságot, hogy az őrlési forgalom reintegrálása — mely intézmény Fran­­cziaországban, Olaszországban és Németország­ban akadálytalanul funkc­ionál — az új szer­ződés tartama alatt, vagyis 1917-ig a közös vámterületen, még a legszigorúbb ellenőrzés­sel- TÁRCZA «^-======a poo ft----­Egy vámmolnár öröme és bánata. Egy szép tavaszi reggelen, miután kis gőzmalmom már napokkal ezelőtt állt, az után három nagy ga­bonával megrakott kocsi zörgése lepett meg. Régi őrleteim voltak, tehetős sváb parasztok a szomszéd­ból, akik évek óta elkerülték őrleményükkel a mal­momat és egy versenytársamhoz vitték, aki körü­l­­csavározta az egész vidéket. Örömem a régi jó őrletek visszatértén nagy és őszinte volt, de megváltozott, mihelyt jövetelük czélját megtudtam. Azt hallották ugyanis, hogy nem tizedbe, hanem 12-edbe őrlök és minthogy a molnár tönkre ment, vissza akarnak hozzám térni. Tehát nem a barátság hozta őket vissza, hanem a folyton növekvő birhatnámságuk. Mindenekelőtt tévedésükről igyekeztem őket felvilá­gosítani és afelől, hogy becsületes molnár nem őröl — a mai nehéz megélhetési viszonyok mellett — ilyen potom díjért és ennek legjobb bizonyítéka, hogy előbbi molnárjuk éppen az olcsó őrlésbe ment tönkre. Az én embereim előbb hideg arczc­al állottak, majd egyikük így döntött: — No, ha már itt vagyunk, hát nem bánjuk, rakod­junk le. A rossz üzletviszonyok miatt hogy költségeimen takaríthassak, hosszabb idő óta segédet sem tartot­tam. Amikor aztán a lerakodásra került a sor, a három izmos legény mind a három kocsi terhét zsákonként a vállamra rakta és velem vitették be a malomba. Az első nyűg véget ért, de hátra volt még a fekete leves. Volt egy üveg boróka-pálinkáj­a, amelyet betegség esetére tartogattam magamnak. És most ezt, a féltve őrzött jószágomat, ez emberek prédájául kellett hagynom. Amíg három barátom fenékig kiszopta az üveg tartalmát, a gépem nedves gőzt kapott és a dologhoz láttam. Amikor az első járaton lefolyt a búza és a felöntésre került a sor, egyikük sem nyúlt hozzá. Egyik kezüket a zsebükbe mélyesztették, a másik­kal tömték a pipájuk tartalmát, közben pedig mesék­kel tartották egymást. Köpködtek ide-oda, pedig a dohányzás és a köpés is el volt tiltva és ezt olvas­hatták is a falakon lógó plakátokról. Három­járatú malmom van és mivel az üzem jól működik, délfelé már készen voltam. Utána újra vállamra segítették a zsákokat és újra kiczipelhettem őket a malomból a kocsira. Minthogy szerencsére több ötletem nem volt, gon­doltam, hogy kipihenem fáradtságomat. Következett volna az ebédem. Hát nem állanak elő az én bará­taim azzal, hogy hívjam meg őket ebédre, hisz jó ideje nem láttuk egymást! Megmondtam nekik, hogy vásárolt burgonyám van itthon és hogyha nem túl­ságosan nagy az étvágyuk, hát — szívesen látom őket. — Mit, hát hosszú nemlátás után ilyen félévi­g akarsz traktálni bennünket. . . No, akkor már csak magunk­nak kell hozzá látnunk. — Menjenek az udvaromba ki, — feleltem — min­den csendes. Nem látni sem tyúkot, a kakas sem kukorékol, de még liba sem gágog. Már lemondtak a kémlelésről, akkor hirtelen az ud­var legelrejtettebb helyén megpillantják a disznóólát. Régebben sok sertést hizlaltam, most azonban csak egyetlen egy volt az ólamban és ez két héttel ezelőtt 6 malaczot szült. Rám fogták, hogy irigy vagyok és hogy eltagadtam a malaczaimat. A feleségem sírva vágta le és sütötte meg az egyik malaczot. Bár a jó ebédek főzésétől jó ideje elszokott öreg élettársam, mégis kitűnő ebédet készített. Az ebédnél, amelyet nagyon dicsértek, a parasztok egyike így szólt: — Ezután még csak bort kellene adnod, öregem.­­ Ha borom volna — feleltem — kérés nélkül is ideadtam volna. — Irigy vagy, hiába. Ilyen alkalomkor, ha nincs bor a háznál, a kocsmából hozat az ember. Szégyenszemre meg kellett vallanom, hogy miután tegnap nagyobb összeget kellett kifizetnem, egy fillé­rem sem maradt. — Szegény ördög — mondta az egyik — ha így álltok, kölcsönzök 80 fillért, küldj egy liter jó italért. Hívom hát a feleségem, hogy hozza a bort. Ekkor azt mondják, hogy hát ne a feleségem küldjem, amikor két fiam van. Elmondtam, hogy igenis van két fiam, az egyik, miután itthon nincs molnáriskola, Németországban tanulta meg a molnármesterséget és most jó állása van­­ Amerikában. Meg is nősült és itt-ott segítsé­gemre is van. A másikat a rossz viszonyok miatt nem taníttathattam. Jelenleg a molnármesterséget folytatja, de amellett, hogy kenyerét megkereshesse, apósával disznókat hizlal felesben. Vigasztaltak, mire az egyik közülük elmondta, hogy ő is taníttatta az idősebbik fiát, aki most har­­madízben bukott el, most pedig hazajött. Reggel az anyja az ágyába adja a reggelijét, nyolc­ órakor föl­kel, majd leül és délig a szemüvegét törülgeti a selyemkendőjével, vagy czigarettákat sodor magának és füstjükben gyönyörködik. Az ebédnél kellene őt megnézni, mennyi hókusz-pókuszszal visz egy falat húst­ a szájához.­­ Hogy ehet így az ember ? — kérdem tőle egyszer. — A városban igy tanultam, a bon­ton igy köve­teli meg, — felelte fennhéjázón. Erre persze mit sem felelhettem, mert én nem ítél­hettem meg a város és a társadalmi szokások helyes­ségét vagy helytelenségét. — Evés után két óra hosszat sziesztál a divánon, délután pedig délelőtti foglalkozását folytatja. Ezeken való beszélgetés közben feleségem meghozta a bort, töltöttünk és a pénzt kölcsönzőnek egészségére ürítettük az első poharunkat. "A bor jól ízlett és a másik gazda hiúságát is fölkeltette, hogy a pénzt kölcsönző egészségére iszunk, úgy, hogy ez is kivett a zsebéből 80 fillért, hogy rajta bort hozassunk, így hát a második liter is az asztalra kerül és újból iszunk a pénzt kölcsönző egészségére. A harmadik őrlető sem akarván háttérben maradni, ő is hozatott egy litert és az ő egészségére is ittunk. A bor már mindeniknek a fejébe szállt és most MOLNÁROK LAPJA Budapest, 1908. január 4

Next