A Műiparos, 1936 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1936-01-01 / 1-2. szám
XXII évfolyam Megjelenik havonkint kétszer Szerkesztőség és kiadóhivatal : V, Vilmos császár út 72. II. emelet. Telefon : 228—26. Budapest 1936 január 1. Főszerkesztő: BARTA ARTUR Szerkesztésért és kiadásért felelős : KENDI LÁSZLÓ 1—2 szám Kiadótulajdonos : BARTA ARTUR Előfizetési díj évenként 10-IP. - LAKÁS BELSŐ-ÉPÍTŐ ASZTALOS, DISZITŐ-BERENDEZŐ KÁRPITOS IPARÁGAK ÉS ROKONSZAKMÁK SZAKLAPJA - A nyomor nem oka, hanem eredménye az árrontásnak. Irta: Moór Jenő. , Az utóbbi félév kézművesipari mozgalmaiban a budapesti kamara jól átgondolt propagandájának eredményeképpen egyre jobban előtérbe nyomulnak azok a problémák, amelyek a kézművesiparosság jobb kenyérkereseti lehetőségeit vannak hivatva megkönnyíteni. Ez a mozgalom, mely a tanító körleveleknek egész során és száznál több kisebb-nagyobb előadáson keresztül jutott el a kézművesiparosság komoly vezetőinek munkaprogramjáig, népszerűen a tisztességes polgári haszon polgárjogáért vívott küzdelem név alatt ismeretes. Nagy örömmel állapíthatjuk meg, hogy igen sok tekintélyes ipartestület már vagy megállapította, vagy komoly előkészületben tartja a szakmai irányárak kérdését, hogy azok segítségével felvehessék a küzdelmet az árrombolók ellen. Egyik-másik ipartestületünk az irányárakat igen szemléltető formában dolgozta ki, úgyhogy azok nemcsak a legegyszerűbb iparos előtt is érthetőek, hanem alkalmasak arra is, hogy a hatóságok annak alapján a közmunkák kiírásánál előzetesen tájékozódhassanak a reális vállalati árak felől. És mégis az iparosgyűléseken állandóan felmerül az a panasz, hogy a versenytárgyalások során óriási, több százszázalékos eltérések mutatkoznak ugyanazon munkára beérkező ajánlatok között és hogy éppen ezen óriási eltérések miatt a munkák odaítélésében nem mindig érvényesül a Közszállítási Szabályzat17. §ában helyesen megállapított realitás elve. A K. Sz. ugyanis azt mondja, hogy szállításoknál azt az ajánlatot, kell valószerűnek (reálisnak) tekinteni, mely a kérdéses cikket a tényleges termelési költség, a szakmában szokásos és megokolt költség (rezsi) és a gazdasági helyzethez viszonyított haszontétel számbavételével megállapított áron ajánlja. A munkálatoknál különös figyelemmel kell lenni még arra is, hogy a valószerűséghez (a realitáshoz) nem elég az ajánlat végösszegének az átlagos számításoknál alkalmazni szokott egységárak alapján kiszámított árának megfelelő volta, hanem ezenkívül még az összes egységáraknak is valószerveknek és a megadott munkabérekkel arányban állónak kell lenniök. Ezekről a szempontokról a kiíró hatóságokat, de magánosokat is legkönnyebben és legelfogadhatóbb módon az egyes szakmák úgy tájékoztathatják, ha a K. Sz. 10. §-a alapján a közszállításhoz szükséges anyagok áráról, a munkabérekről, egyéb munkafeltételekről — tehát a termelés önköltségi adatairól is— nyilvántartást vezetnek, ezeknek adatait köztik a gazdasági minisztériumokkal és egyéb kiíró hatóságokkal és a kamarával is, negyedévenként bejelentvén az időközi változásokat.. Általánosságban megállapítható, hogy az érdekképviseletnek ilyen irányú közreműködését a kiíró hatóságok alig vették igénybe, de másrészről megállapítható ,az is, hogy kevés szakma van abban a helyzetben, hogy a K. Sz. szempontjából vezetett rendszeres adatgyűjtése alapján bármely időpontban tájékoztatást nyújthasson. Így történhetik csak meg az, hogy — miként azt legutóbb a paszományosok is panaszolták — a MÁV szállításoknál az eljáró tisztviselő az ajánlattevőknek egyenesen előirtja a vállalati árakat, kötelezvén őket arra, hogy azokon az önköltség alatt lévő árakon szállítsanak. Az illető szakmabeli cégek, — nem lévén szakmai irányármegállapítás — nem hivatkozhattak arra, hogy a szakmai közület erkölcsi szankciójával milyen árelemzéssel, milyen irányárak felelnek meg a gazdasági helyzethez viszonyítottan megengedett haszonléteinek. Félelemből és a magukra hagyottság érzésétől vezettetve vállalták a veszteséges munkát, hogy el ne essenek más munkaalkalomtól. A kamara az árrombolás elleni küzdelem irányításában és abban a közfelfogás kialakítási munkában, amelyet az utóbbi évben nagyon szép sikerrel folytat, mindenkor különösen súlyt helyez arra, hogy az ipartestületek és a szakmák olyan irányárakat állapítsanak meg, amelyek a szakmai közérdek szolgálata mellett a fogyasztási közérdeket is kielégítik. Akár a közszállítások odaítélésére gondolunk, akár pedig a versenytörvény alapján az árrombolóknak, mint tisztességtelen versenyt folytatóknak, az üldözésére, mindenképpen fontos az, hogy egyrészt a hatóságok, másrészt a kamarai zsűri és a bíróságok az eléjük terjesztett árelemzésből és irányárakból azt a megnyugvást szerezhessék, hogy azokban az irányárakban nem az iparosok túlzott nyerészkedési vágya, avagy a kartellek árfelhajtó törekvése jut kifejezésre, hanem a fogyasztók érdeke is. Nyilvánvaló ugyanis az, hogy ott, ahol egy-egy piacon sok száz kisiparost kell közös nevezőre hozni az irányárak tekintetében, szó sem lehet indokolatlan árfelhajtásról, mert hiszen a gazdaságilag gyenge kisexisztenciáknál elsősorban a mindennapi kenyér féltése és előteremtése szab gátat az indokolatlan árfelhajtásnak. A kisiparos exisztenciák féltik a vevőiket és a munkaalkalmakat. Nem árfelhajtási tendencia, hanem ellenkezőleg, sajnálatos munkavállalási pánik érvényesül a kisipari vállalkozásokban és éppen emiatt azokban az irányárakban, amelyeket egy-egy munkaterületen dolgozó egy szakmabelieknek legalább kétharmad része fogad és ír alá, érvényesül a fogyasztói közérdek is. S mert a kisiparos nem fogad el magára nézve irányítást, ha azt érzi ki belőle, hogy a vevőjével való érintkezésben azt érvényesíteni megközelítőleg sem lehet és az a vevőjét elriasztja tőle. Az eddigi tapasztalatok szerint az irányárak árelemzésénél éppen az a nehézség, hogy a legkisebb iparosexisztenciák, akik nem tudnak és nem is szoktak reálisan kalkulálni és akik munkavállalásaiknál rendszerint csak arra figyelnek, hogy olcsóbbak legyenek a versenytársaknál, ellenállást tanúsítanakaz észszerű üzleti kalkulációval és a javukra szolgáló vállalási árakkal szemben. Sehogy sem értik meg azt, hogy azért vannak nyomorúságban, mert lehetetlenül olcsón dolgoznak, olyan olcsón, hogy azzal még önköltségeiket sem keresik meg. Ezek a kalkulációban járatlan tömegek minden korholásra egy gondolattal felelnek és a jobb vállalati árak eléréséhez szükséges szakmai fegyelmezésre azt válaszolják, hogy azért kénytelenek olcsón vállalni, mert nyomorognak. Kétségtelen: azért nyomorognak, mert olcsón vállalnak, mert sokszor ok nélkül is rontják saját munkapiacukat. De igaz viszont az is, hogy sokszor a nyomorúság szüli lelkükben a minden áron való munkavállalási pánikot és azt az erkölcstelen alálicitálást, amit különösen az üzletekbe és a nagyobb iparosokhoz bedolgozó kisiparostömegek sorában tapasztalhatunk. Minimális munkabéreknek, különösen a népes ruházati ipari szakmákba való bevezetése mellett a nagy tömegek körében az a hiedelem terjedt el, hogy a minimális munkabérekkel parallel megállapítandó minimális vállalati árak ebben a vonatkozásban meg fogják szüntetni az alálicitálást és emberségesebb kereseti viszonyok közé emelik fel ezeket a kisexisztenciákat. Bizonyos, hogy a bedolgozók minimális vállalati árainak megállapítása nem könnyű feladat, mert hiszen egyes szakmákban, mint pl. a női ruházati szakmákban elvégzendő munka sokfélesége az egységes vállalati árakat kialakítani alig engedi meg, annál kevésbé, mert a kapcsolatos üzemi rezsi és haszontétel, amit a bedolgozóknak vállalniok kell, a különböző igen nagyszámú modelleknél ugyancsak nehezen lemérhető tényező. Az az egy azonban bizonyos, hogy ezen a ponton — ha a vállalati minimális árak egyáltalában megállapíthatók lesznek — a bedolgozó iparosságnak azonnal érvényesíthető kereseti többletet lehet juttani. Ez a keresettöblet, ami" itt jelentkezik, annál értékesebb, mert nyilvánvalóan kizárólag csak azoknak jut, akikről szó van: a bedolgozóknak. Kérdés csak az, hogy az ilyen termelési önköltségemelkedés nem éri-e el a gyári üzemi termelés önköltségének paritását, amely esetben a termelés már versenytársként jelentkezhetik a jelenleg lényegesen olcsóbb bedolgozó kisiparosok termelésével. Amikor tehát a legjobb akarat és a legjobb szándék vezeti a tömegeket, ép úgy, mint az illetékeseket a minimális munkabérek és a minimális vállalati árak megállapításánál, az érdektelen szakembereknek gondolniuk kell a jelszavakon keresztül jelentkező propagandaszempontok mellett arra is, hogy a segítés újabb bajokat ne okozzon, hogy a bedolgozó kisiparostömegek munkavállalási árainak feljavítása ne vonja maga után a termelési rendszer átalakulását, magyarán, hogy a termelés lassanként át ne szivárogjon a kisipari műhelyekből a tömegtermelő gyári üzemekbe. Sajnálatos jelenség az utóbbi idők kisipari mozgalmaiban az, hogy a szenvedélyesség kiélezi a forgalomban egymásra utalt gazdasági ágak között az ellentéteket. Azt a téves elvet igyekeztek „FECTEJS" bútorrugó Hátorú előtti minőségű STAYER-acélból Napi árak: 40110 és 388 sz. 100 kg. P. 95., 347 P 97.50