A Műiparos, 1936 (22. évfolyam, 1-24. szám)

1936-01-01 / 1-2. szám

XXII évfolyam Megjelenik havonkint kétszer Szerkesztőség és kiadóhivatal : V­, Vilmos császár­ út 72. II. emelet. Telefon : 228—26. Budapest 1936 január 1. Főszerkesztő: BARTA ARTUR Szerkesztésért és kiadásért felelős : KENDI LÁSZLÓ 1—2 szám Kiadótulajdonos : BARTA ARTUR Előfizetési díj évenként 10-I­P. - LAKÁS BELSŐ-ÉPÍTŐ ASZTALOS, DISZITŐ-BERENDEZŐ KÁRPITOS IPARÁGAK ÉS ROKONSZAKMÁK SZAKLAPJA - A nyomor nem oka, hanem eredménye az árrontásnak. Irta: Moór Jenő. , Az utóbbi félév kézművesipari mozgalmaiban a budapesti kamara jól átgondolt propagandájának eredményeképpen egyre jobban előtérbe nyomul­nak azok a problémák, amelyek a kézművesipa­ros­ság jobb kenyérkereseti lehetőségeit vannak hivat­va megkönnyíteni. Ez a mozgalom, mely a ta­nító körleveleknek egész során és száznál több ki­­sebb-nagyobb előadáson keresztül jutott el a kéz­művesiparosság komoly vezetőinek munkaprogram­jáig, népszerűen a tisztességes polgári haszon pol­gárjogáért vívott küzdelem név alatt ismeretes. Nagy örömmel állapíthatjuk meg, hogy igen sok tekintélyes ipartestület már vagy megállapította, vagy komoly előkészületben tartja a szakmai irányárak kérdését, hogy azok segítségével felvehessék a küz­delmet az árrombolók ellen. Egyik-másik ipartes­tületünk az irányárakat igen szemléltető formában dolgozta ki, úgyhogy azok nemcsak a legegyszerűbb iparos előtt is érthetőek, hanem alkalmasak arra is, hogy a hatóságok annak alapján a közmunkák kiírásánál előzetesen tájékozódhassanak a reális vál­lalati árak felől. És mégis az iparosgyűléseken állandóan felmerül az a panasz, hogy a verseny­­tárgyalások során óriási, több százszázalékos elté­rések mutatkoznak ugyanazon munkára beérkező ajánlatok között és hogy éppen ezen óriási elté­rések miatt a munkák odaítélésében nem min­dig érvényesül a Közszállítási Szabályzat­­17. §­ában helyesen megállapított realitás elve. A K. Sz. ugyanis azt mondja, hogy szállításoknál azt az ajánlatot, kell valószerűnek (reálisnak) tekin­teni, mely a kérdéses cikket a tényleges terme­lési költség, a szakmában szokásos és megokolt költség (rezsi) és a gazdasági helyzethez viszo­nyított haszontétel számbavételével megállapított áron ajánlja. A munkálatoknál különös figyelemmel kell lenni még arra is, hogy a valószerűséghez (a realitáshoz) nem elég az ajánlat végösszegének az átlagos számításoknál alkalmazni szokott egységárak alapján kiszámított árának megfelelő volta, hanem ezenkívül még az összes egységáraknak is való­­szerveknek és a megadott munkabérekkel arány­ban állónak kell lenniök. Ezekről a szempontok­ról a kiíró hatóságokat, de magánosokat is leg­könnyebben és legelfogadhatóbb módon az egyes szakmák úgy tájékoztathatják, ha a K. Sz. 10. §-a alapján a közszállításhoz szükséges anyagok áráról, a munkabérekről, egyéb munkafeltételek­ről — tehát a termelés önköltségi adatairól is­­— nyilvántartást vezetnek, ezeknek adatait köztik a gazdasági minisztériumokkal és egyéb kiíró ható­ságokkal és a kamarával is, negyedévenként beje­lentvén az időközi változásokat.. Általánosságban megállapítható, hogy az érdek­képviseletnek ilyen irányú közreműködését a kiíró hatóságok alig vették igénybe, de másrészről meg­állapítható ,az is, hogy kevés szakma van abban a helyzetben, hogy a K. Sz. szempontjából ve­zetett rendszeres adatgyűjtése alapján bármely idő­pontban tájékoztatást nyújthasson. Így történhetik csak meg az, hogy — miként azt legutóbb a paszományosok is panaszolták — a MÁV szállí­tásoknál az eljáró tisztviselő az ajánlattevőknek egye­nesen előirtja a vállalati árakat, kötelezvén őket arra, hogy azokon az önköltség alatt lévő ára­kon szállítsanak. Az illető szakmabeli cégek, — nem lévén szakmai irányármegállapítás — nem hi­vatkozhattak arra, hogy a szakmai közület erköl­csi szankciójával milyen árelemzéssel, milyen irány­árak felelnek meg a gazdasági helyzethez viszonyí­tottan megengedett haszonléteinek. Félelemből és a magukra hagyottság érzésétől vezettetve vállal­ták a veszteséges munkát, hogy el ne essenek más munkaalkalomtól. A kamara az árrombolás elleni küzdelem irá­nyításában és abban a közfelfogás kialakítási mun­kában, amelyet az utóbbi évben nagyon szép si­kerrel folytat, mindenkor különösen súlyt helyez arra, hogy az ipartestületek és a szakmák olyan irányárakat állapítsanak meg, amelyek a szakmai közérdek szolgálata mellett a fogyasztási közérdeket is kielégítik. Akár a közszállítások odaítélésére gon­dolunk, akár pedig a versenytörvény alapján az árrombolóknak, mint tisztességtelen versenyt foly­tatóknak, az üldözésére, mindenképpen fontos az, hogy egyrészt a hatóságok, másrészt a kamarai zsűri és a bíróságok az eléjük terjesztett árelem­zésből és irányárakból azt a megnyugvást szerez­hessék, hogy azokban az irányárakban nem az ipa­rosok túlzott nyerészkedési vágya, avagy a kartel­lek árfelhajtó törekvése jut kifejezésre, hanem a fogyasztók érdeke is. Nyilvánvaló­ ugyanis az, hogy ott, ahol egy-egy piacon sok száz kisiparost kell közös nevezőre hozni az irányárak tekintetében, szó sem lehet indokolatlan árfelhajtásról, mert hiszen a gazdaságilag gyenge kisexisztenciáknál elsősorban a mindennapi kenyér féltése és előteremtése szab gátat az indokolatlan árfelhajtásnak. A kisiparos exiszt­enciák féltik a vevőiket és a munkaalkalma­kat. Nem árfelhajtási tendencia, hanem ellenke­zőleg, sajnálatos munkavállalási pánik érvényesül a kisipari vállalkozásokban és éppen emiatt azokban az irányárakban, amelyeket egy-egy munkaterületen dol­gozó egy szakmabelieknek legalább kétharmad része fogad és ír alá, érvényesül a fogyasztói közérdek is. S mert a kisiparos nem fogad el magára nézve irányí­tást, ha azt érzi ki belőle, hogy a vevőjével való érintkezésben azt érvényesíteni megközelítőleg sem lehet és az a vevőjét elriasztja tőle. Az eddigi tapasztalatok szerint az irányárak ár­elemzésénél éppen az a nehézség, hogy a legki­sebb iparosexisztenciák, akik nem tudnak és nem is szoktak reálisan kalkulálni és akik munkaválla­lásaiknál rendszerint csak arra figyelnek, hogy ol­csóbbak legyenek a versenytársaknál, ellenállást ta­núsítanak­­az észszerű üzleti kalkulációval és a ja­vukra szolgáló vállalási árakkal szemben. Sehogy sem értik meg azt, hogy azért vannak nyomorúság­ban, mert lehetetlenül olcsón dolgoznak, olyan ol­csón, hogy azzal még önköltségeiket sem keresik meg. Ezek a kalkulációban járatlan tömegek min­den korholásra egy gondolattal felelnek és a jobb vállalati árak eléréséhez szükséges szakmai fegyel­mezésre azt válaszolják, hogy azért kénytelenek ol­csón vállalni, mert nyomorognak. Kétségtelen: azért nyomorognak, mert olcsón vállalnak, mert sokszor ok nélkül is rontják saját munkapiacukat. De igaz viszont az is, hogy sokszor a nyomorúság szüli lelkükben a minden áron való munkavállalási pá­nikot és azt az erkölcstelen alálicitálást, amit kü­lönösen az üzletekbe és a nagyobb iparosokhoz bedolgozó kisiparostömegek sorában tapasztalhatunk. Minimális munkabéreknek, különösen a népes ru­házati ipari szakmákba való bevezetése mellett a nagy tömegek körében az a hiedelem terjedt el, hogy a minimális munkabérekkel parallel megál­lapítandó minimális vállalati árak ebben a vo­natkozásban meg fogják szüntetni az alálicitálást és emberségesebb kereseti viszonyok közé emelik fel ezeket a kisexisztenciákat. Bizonyos, hogy a be­dolgozók minimális vállalati árainak megállapítása nem könnyű feladat, mert hiszen egyes szakmákban, mint pl. a női ruházati szakmákban elvégzendő munka sokfélesége az egységes vállalati árakat ki­alakítani alig engedi meg, annál kevésbé, mert a kapcsolatos üzemi rezsi és haszontétel, amit a be­dolgozóknak vállalniok kell, a különböző igen nagy­számú modelleknél ugyancsak nehezen lemérhető té­nyező. Az az egy azonban bizonyos, hogy ezen a ponton — ha a vállalati minimális árak egyál­talában megállapíthatók lesznek — a bedolgozó ipa­rosságnak azonnal érvényesíthető kereseti többletet lehet juttani. Ez a keresettöblet, ami" itt jelent­kezik, annál értékesebb, mert nyilvánvalóan kizá­rólag csak azoknak jut, akikről szó van: a bedol­­gozóknak. Kérdés csak az, hogy az ilyen termelési önk­ölt­­s­égemelkedés nem éri-e el a gyári üzemi termelés önköltségének paritását, amely esetben a termelés már versenytársként jelentkezhetik a je­­lenleg lényegesen olcsóbb bedolgozó kisiparosok ter­melésével. Amikor tehát a legjobb akarat és­­ a legjobb szándék vezeti a tömegeket, ép úgy, mint az illetékeseket a minimális munkabérek és a mi­nimális vállalati árak megállapításánál, az érdek­telen szakembereknek gondolniuk kell a jelszava­kon keresztül jelentkező propagandaszempontok mel­lett arra is, hogy a segítés újabb bajokat ne okoz­zon, hogy­ a bedolgozó kisiparostömegek munka­­vállalási árainak feljavítása ne vonja maga után a termelési rendszer átalakulását, magyarán, hogy a termelés lassanként át ne szivárogjon a kisipari mű­helyekből a tömegtermelő gyári üzemekbe.­ Sajnálatos jelenség az utóbbi idők kisipari moz­galmaiban az, hogy a szenvedélyesség kiélezi a forgalomban egymásra utalt gazdasági ágak kö­zött az ellentéteket. Azt a téves elvet igyekeztek „FECTEJS" bútorrugó Hátorú előtti minőségű STAYER-acélból Napi árak: 40110 és 38­8 sz. 100 kg. P. 95.­, 34­7 P 97.50

Next