Műszaki Élet, 1957. január-június (12. évfolyam, 1-11. szám)

1957-01-07 / 1. szám

LESZ-E ELEGENDŐ SZÉN? A széntermelés a múlt évben is érzékeny pontja, döntő ténye­zője volt gazdasági életünknek, most azonban még sokkal inkább az. Aggodalommal és reménnyel tekintünk feléje. Szinte kataszt­rófával fenyegetett a bányászat pangása, de még most is, hogy lassan megközelítjük a napi hat­vanezer tonnát, még most­­ismél a hozzáértőikben és az érdeklődők­ben a kérdés: hogyan alakul a magyar széntermelés? Erről a té­máról beszélgettünk dr. Kassai Ferenc bányamérnökkel, a Ne­hézipari Minisztérium minisz­terhelyettesével. Első kérdésünk így hangzott: valóban kevés-e az a szén, ame­lyet most termelünk. Egyes véle­mények szerint ugyanis már ele­gendő is lenne — legalábbis egészséges gazdasági struktúra mellett elegendő. Kassai Ferenc véleménye sze­rint ez a szénmennyiség — kevés. Október előtt 78—80 ezer tonnát adott naponta a szénbányászat, de még akkor is hoztunk be külföldről. Nehéz lenne természe­tesen megmondani, hogy kevés lenne vagy sok ez a szénmeny­­nyiség egy újfajta gazdasági struktúrában. Egyelőre csak any­­nyit tudunk, hogy különböző bi­zottságok kezdtek el dolgozni, s javaslatot tesznek majd a ma­gyar népgazdaság új szerkezeté­nek kialakítására. E munka ered­ményét azonban még nem ismer­jük. Csak az új elvek ismereté­ben határozhatjuk majd meg a­­fűtőanyagtermelés mérlegét. Ak­kor mondhatjuk meg, hogy mennyit kellene termelnünk itt­hon és mennyit tudunk, s meny­nyi szenet, vagy más éghető ás­ványt hozzunk be külföldről. Pillanatnyilag nincsen szénelhe­lyezési problémánk, míg régebben volt — nyaranta még az is elő­fordult, hogy az öngyulladásra hajlamos szén begyulladt. Ez most nem fenyeget, s ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy arra a szénmennyiségre, amelyet termelünk, szükség van. Szüksé­gük van a háztartásoknak, az üzemeknek és az erőművek el­látása sem áll még a régi szin­ten. Jelenleg nagyobb mennyisé­gű szenet hozunk be a Szovjet­unióból, Lengyelországból és Bulgáriából. Egy másik, sokakat érdeklő kérdés: mennyire gazdaságos a magyar széntermelés? A szénbányászat sehol a vilá­gon nem rentábilis, még a kapita­lista országokban sem. Nem volt a szénbányászat rentábilis a régi, a háború előtti Magyarországon sem. A MÁK vagy a Salgó sem a szénbányákból fölözte le a hasznot, hanem mellék­üzemei hozták a pénzt. A veszteséges széntermelést az árpolitikával egyenlítették ki. Köztudomású, hogy nálunk a szénbányászat dotációt kap az államtól. Egyik bányaüzem pél­dául 80 forintért termeli a szén tonnáját, a másik 300-ért, s a kettő között is sok variáció van. E számokból kijön egy átlag — és ez a szénbányászat tervszá­ma. Az önköltségi mutató betar­tása illetve az önköltség csökken­tése fontos feladat. Megkérdezzük a miniszterhe­lyettest, nem éltek-e vissza a trösztök és a vállalatok azzal, hogy a szénbányászat minden­képpen veszteséges, s így nem törekedtek arra, hogy viszonylag gazdaságosan termeljenek. — Nem — hangzott a válasz —, legjobb tudomásom szerint nem t éltek ezzel vissza: a kötele­ző önköltséget ugyanis, mint em­lítettem, minden vállalat meg­kapta. Remélhetőleg azonban az új árhivatal megalakulásával e téren is további változások jön­nek majd, s lehetővé válik, hogy az üzemek szabadabban gazdál­kodjanak, s ha a tervszámhoz képest nyereségesek, úgy ebből részesüljenek. Igaz, voltak egészségtelen je­lenségek is a szénbányászatban. Az úgynevezett „termelő napo­kon” (de máskor is) elhanyagol­ták a fenntartást, a műszaki elő­írások betartását. Ez sok kárt okozott, s egyebek között az ön­költséget is növelte. Ezt az egész­ségtelen hajszát a túlfeszített terv okozta. Éppen ezért az a szándé­kunk, hogy a jövőben új irány­vonalat érvényesítünk a szénbá­nyászatban: messzemenően figye­lembe akarjuk venni a műszaki kívánalmakat, a gazdaságosság szempontjait. Nem akarjuk többé elhanyagolni a fenntartást, a te­lepítést, a karbantartást, a mun­kahely biztosítását, koordinálni akarjuk a külszíni és a föld alatti építkezéseket, stb. Harmonikus, egészséges termelési ütemet aka­runk teremteni, megjegyezve azonban, hogy nem lazításról van szó, hanem reálisan feszített ter­melésről. Bízunk abban, hogy a népgaz­daság új szerkezetének kialakítá­sában feltétlenül figyelembe ve­szik majd a magyar bányászat sajátosságait. Nem lehet vala­mennyi szénbányát egy kaptafá­ra húzni, egységes recept szerint irányítani és kezelni. Elsősorban azért nem, mert bányáinknak más-más geológiai adottságaik vannak, más a természetük pél­dául a pécskörnyéki szénlel­­e-Gazdasági életünk egyik igen sokat vitatott kérdése, hogy mi­képpen alakítsuk ki tervgazda­ságunkat. Felkerestük dr. Ajtai Miklóst, az Országos Tervhiva­tal elnökhelyettesét és aziránt érdeklődtünk, hogy a legközeleb­bi problémák megoldására, gaz­dasági életünk új rendszerének kialakítására milyen tervei van­nak az Országos Tervhivatal­nak? — Mindenekelőtt külön kell választanunk — felelte Ajtai Miklós — a gazdasági mechaniz­mus szempontjából azt az álla­potot, amely jelenleg az ország gazdasági életére jellemző és még néhány hónapig jellemző lesz, és az azután következő normalizálódott gazdasági hely­zetet. Bármilyennek is tervez­zük a gazdasági mechanizmust, ebben az átmeneti nehéz helyzet­ben szükségszerűen alkalmazni kell a gazdálkodás bizonyos centralizált formáit.­­ Ettől az átmeneti állapottól eltekintve, a Tervhivatalban már dolgozunk azokon a tervezési, gazdaságvezetési módszereken, tehát az egész társadalmi me­chanizmus kialakításán, amelye­ket véleményünk szerint a gaz­dasági élet normalizálódásával egyidejűleg Magyarországon he­lyes volna bevezetni. Ezek az el­gondolások természetesen sok vi­ta közepette születnek és a Terv­hivatalban is vannak még szem­benálló vitás nézetek. Éppen ezért a kérdésekre főleg olyan értelemben tudok válaszolni, hogy mi a személyes vélemé­nyem.­­ Melyek a kidolgozás alatt álló gazdasági mechanizmus fő jellemzői? — Mindenekelőtt abból kell ki­sen azt kell leszögezni, hogy ez a gazdasági mechanizmus szo­cialista tervgazdálkodás, és az eddig Magyarországon rendsze­resített tervgazdálkodásnál fej­lettebb típusú tervgazdálkodás. Az október 23-a előtt folytatott gazdasági gyakorlat lényegében úgy épült fel, hogy a központi irányítás és tervelőírás a gazda­sági élet úgyszólván minden ap­ró részletére kiterjedt és a köz­pontból kiinduló és legrészlete­sebben „lebontott“ tervutasítá­sok mozgatták és irányították a termelés és a gazdasági tevé­kenység legkisebb részleteit is. Ugyanakkor ebben­ a rendszer­ben a gazdaságosság igen erősen háttérbe szorult, sőt a fennálló ár-, forgalmiadó stb. rendszer el is fedte a termelés tényleges gazdaságosságát.­­ Nyilvánvaló dolog, hogy a gazdasági mechanizmusnak ezen a szisztémáján gyökeresen vál­toztatni kell. Ezt így elhatároz­ni persze könnyű, a nehéz fel­adat abban áll, hogy mi lép a „tervparancs" rendszer helyébe, hogy alakítjuk ki azokat a for­mákat, amelyek a vállalatok, a gazdálkodó­­egységek maximális íveknek és más a borsodiaknak. Csak egy-egy legfelső kézlegyin­téssel nem lehet a bányák sorsa felett dönteni. Figyelembe kell venni a bányák állapotát, a dol­gozók létszámát és még sok egyéb tényezőt is. Közbevetjük a kérdést: ennek megfelelően nyilván a miniszté­rium vezetési módszerei is meg­változnak? — Feltétlenül. Növekszik és növekedni fog a trösztök és a vállalatok önállósága. Alig lesz olyan tröszt, amely ugyanolyan létszámmal fog dolgozni, mint a másik. Egyik bányánkban a víz­kérdés a legdöntőbb, s ezért ez a műszaki részleg erősebb lesz, má­sutt a sujtójég elleni védekezés vár megoldásra, s itt ezzel foglal­koznak majd többet — hogy csak két példát említsek. Hadd fűzzem ehhez hozzá, hogy van egy dolog, amelyben egy bá­nyánál sem szabad eltérni a sza­bálytól: minden vállalatnál, min­önállóságát biztosítják a termelés­ben és ugyanakkor a gazdaság egész fejlődését tervszerűen, he­lyes úton, az optimális fejlődés­nek megfelelő arányokban és összehangolásban fejlesztik. A kérdés az, hogyan biztosítható, hogy a népgazdaság egészére ké­szített terv, amely az egész gaz­daság összehangolását, optimális fejlődését biztosítja, a termelő­­egységek munkájában érvénye­süljön anélkül, hogy ezt részle­tes tervutasításokkal és a terme­lőegységek kezdeményezőképes­­ségének megbénításával hajta­nánk végre. — Milyen hát a helyes út? — Mi azt az utat látjuk célra­vezetőnek, amely az egységes népgazdasági terv-elgondolást mindenek­előtt nem tervutasítá­sok, hanem a különböző gazdasá­gi termelőeszközök, pénzügyi, adó, hitel stb. révén biztosítja oly módon, hogy a termelőegysé­gek saját, jól felfogott érdekük­ben, erőfeszítésüket, munkáju­kat, kezdeményezőképességüket utasítások nélkül is a társadalmi terv keretei között valósítják meg. A megfelelő árrendszer, a megfelelő hitel- és beruházási politika, a devizagazdálkodás új formái stb. alkalmasak arra, hogy a termelőegységek maximá­lis önállósága mellett a gazdasági élet ne spontán alakuljon, ne a piac anarchiája lépjen előtérbe, hanem olyan szocialista terv­gazdálkodás alakuljon ki, amely­ben az alkotóerők, a kezdemé­nyezés messzemenően kibonta­kozik, de mégis beleilleszkedik egy tudatosan elkészített, a fej­lődés optimális ütemét biztosí­tó népgazdasági koncepcióba, a társadalmi terv kereteibe.­­— Melyek azok az emeltyűk, amelyek egy ilyen jellegű gazda­sági irányításnál mindenekelőtt szóbajöhetnek? — Mindenekelőtt abból kell ki­indulni, hogy az emeltyűk a ter­melőegységek egészének és az ott dolgozó egyéneknek az anya­gi érdekeltségére épülnek fel. Úgy gondoljuk, hogy a vállalati nyereség az az összekötő kapocs, amely a termelőegységek kollek­tívájának érdekeit a társadalom egészének érdekében összekap­csolja. A termelőegység nyeresé­gének megfelelő részét az állam természetesen elvonja, a vállalat­nál megmaradó rész kell hogy jelentse azt a fő gazdasági ösz­tönző erőt, amely a vállalat ön­álló tevékenységét szabályozza. Minél nagyobb ez az összeg, a kollektíva tagjai annál jobb anyagi helyzetbe kerülnek. A társadalmi érdekkel való össze­kapcsolás azt követeli meg, hogy amikor maximális ez az összeg, tehát a vállalat részére vissza­maradó nyereség, ez egyben az egész társadalom részére is opti­mumot jelentsen, tehát a nyere­ség optimuma essék egybe a vál­lalatnak a népgazdaság egésze den trösztnél és a minisztérium­ban foglalkozzunk az eddiginél többet a műszakiakkal, ne csak mint mérnökökkel, hanem mint emberekkel is. Még a rideg ra­cionális szempontok, a gazdasá­gosság is ezt követeli meg. Végül az utolsó kérdés: előre láthatólag mennyi lesz a követ­kező években a magyar szénter­melés? — Ebben az évben valószínűleg meghaladja a 18 millió tonnát, de ezzel a számmal nem lehetünk megelégedve. Lehet, hogy ennél több lesz még az idén is, hiszen bányászaink, akik megértették milyen nagy szüksége van a nép­gazdaságnak a szénre — most januárban is halomra döntötték számításainkat — sokkal többet adtak, mint vártuk. Feladatunk adott: ellátni a magyar népgaz­daságot megfelelő és elegendő mennyiségű, minőségű és olcsóbb szénnel, T. 1. szempontjából elérhető optimu­mával. A nyereség optimuma természetszerűen változik asze­rint, hogy milyen az árrendszer, hogy az állam a beruházásokért milyen visszatérítést, vagy kama­tot követel, hogy milyen kulcsok szerint vonja el a vállalattól a nyereségnek az államot megillető részét, hogy milyen árfolyamon bocsát a vállalat rendelkezésére devizaösszegeket stb. Éppen ez az optimum-eltolás az, amely a központi gazdasági irányítást, a társadalmi terv fő arányainak biztosítását lehetővé teszi. Lehet­séges ezekkel a gazdasági terelő­eszközökkel a vállalati nyereség­­optimumot a társadalmi terv el­gondolásainak megfelelően eltol­ni, oly módon, hogy a vállalati érdek optimuma a társadalmi terv által lefektetett fejlődés ará­nyainak megfelelő optimummal egybeessék. — Mit jelent mindez gyakorla­tilag? — Úgy gondolom, hogy mindez gyakorlatilag a tervgazdálkodást olyan formában alakítaná át, hogy a vállalatok tervmutatókat a legminimálisabb számban kap­­jana­k és esetleg azt sem kötele­ző érvénnyel, mint korábban, hanem csak irányszámként. Mindenekelőtt nem ezeknek a mutatóknak a segítségével irá­nyítja a gazdasági vezetés a ter­melést. Ezzel szemben a tudatos árpolitika döntő tényezőjévé vá­lik a gazdaság irányításának. Döntő kormányeszköz a gazda­sági vezetés kezében a beruházá­si politika, mindenekelőtt úgy, hogy a termelőegységek a beru­házásokat nem „ingyen“ kapják, hanem megfelelő visszafizetési feltételek, kamatok mellett, ami természetesen negatívan is ter­heli nyeresége alakulását. Eze­ket a visszafizetési vagy kamat­­fizetési kötelezettségeket a kü­lönböző ágazatokban különböző mértékben lehet megszabni, és ezzel befolyásolni a fejlődés ará­nyait. Jelentős befolyásoló té­nyező a gazdasági irányítás ke­zében a jövedelemelvonás mér­tékének, kulcsainak megállapítá­sa különböző iparágakra, üze­mekre. A jövedelemelvonás mér­tékét lehetséges különböző fel­tételekhez kötni, így például össze lehet kapcsolni mértékét a bérrel, vagy a létszámmal, vagy egyéb tényezőkkel. Ennek révén a kollektíva anyagi érdekén ke­resztül egyes — a népgazdaság egésze szempontjából döntő — gazdasági irányzatok jutnak ér­vényre a vállalat tevékenységé­ben. — Az elmondottak természete­sen a legszorosabban összefügg­nek a munkástanács tevékenysé­gével. A munkástanács jelenti az üzemi kollektívának azt a kép­viseleti testületét, amely a vál­lalat egész termelési politikáját, gazdálkodását irányítja, a kol­lektíva érdekeinek megfelelően. Ha jól oldjuk meg a gazdasági vezetést, a gazdasági mechaniz­mus problémáit, akkor a munkás­­tanács, ha a kollektíva érdekei­nek megfelelően gazdálkodik, akkor egyben a népgazdaság ér­dekeinek is megfelelően gazdálko­dik, hiszen a két érdek a szocia­lizmusban — jó gazdasági me­chanizmus esetén — egybeesik, vagy legalább is csaknem egybe esik. A jó gazdasági mechaniz­mus esetén véleményem sze­rint a szocialista tervgazdálko­dás keretei között biztosítja, hogy a munkástanács önállóan hagyja jóvá az üzem tervét, felülről diktált számok tömege nélkül, mert ez a terv, ha jól dolgozunk, meg kell hogy felel­jen a társadalom egésze fejlődé­sének is.­­ Persze, sokat lehet még vi­tatkozni arról, hogy a vállalat mégis milyen irányszámokat, vagy esetleg egy-két kötelező tervmutatót is kapjon-e, vagy sem. Ezekre a kérdésekre való­színűleg a gyakorlat fog majd választ adni. Egy dolog azonban máris világos előttünk, az, hogy a központi számszerű előírások­nak a lehető legminimálisabbra kell lecsökkenniük és a gazdál­kodás irányításában előtérbe kell lépniök az anyagi érdekeltségen alapuló különböző gazdasági emeltyűknek, terelőeszközöknek. Úgy gondolom, hogy ez a terv­­gazdálkodásnak nem valamiféle fejletlenebb formája, mint ami­lyen formában korábban dolgoz­tunk. Ez fejlettebb forma. Fej­lettebb forma azért, mert a terv fő arányait, a fejlődés optimális menetét úgy biztosítja, hogy szinte korlátlan teret ad a ter­melőegységek, az egyének alko­tóerejének, kezdeményezésének, és ezzel felnyitja azokat a zsili­peket, amelyek eddig fékezték a társadalmunk szocialista jellegé­ben rejlő felmérhetetlenül nagy lehetőségeket — fejezte be nyi­latkozatát dr. Ajtai Miklós, az ET elnök­helyettese. AHOGYAN A TERVHIVATAL ELNÖKHELYETTESE LÁTJA: Milyen legyen tervgazdaságunk? mproduktív létszám-e a mérnök? A kérdés így kissé furán hangzik, pedig ilyen, vagy hasonló formában feltették már nem egy üzem­ben, hogy csak egy példát mondjunk, a Mechanikai Mé­rőműszerek Gyárában. Sok helyen tapasztalható, hogy nem töltik be a külföldre tá­vozott mérnökök helyét még akkor sem, ha volna megfele­lő, jól képzett jelentkező. Akadnak még gyárak, ahol azt gondolják, hogy a be nem töl­tött mérnöki munkahely vala­miféle „megtakarítás” az üzem szempontjából, s hogy azonnal „gazdaságosabbá” válik a ter­melés, ha a mérnöki fizetések rovatán ilyen furcsa módon megtakarítást érnek el. Rég tudott dolog, hogy a takarékos­­ság és a fukarság két külön­böző dolog, s hogy az utóbbi nem hasznos, hanem ártalmas. A mérnökök hiánya egészen biztosan vissza fog ütni a ter­melésben, nem lesz megfelelő az irányítás, kevesebbet törőd­nek a műszaki fejlesztéssel. A szocialista és kapitalista álla­mokban egyaránt köztudott dolog, hogy a több mérnök­­jobb, gazdaságosabb üzemve- s­zetést jelent, s egyúttal fejlet­► több, haladottabb technikát. » Ez olyan kérdés, amiről már­­ sehol a világon vita nincs, é­s nem engedhetjük meg ma­► gonknak azt a luxust, hogy­­ éppen mi folytassunk ezen a­­ téren hiábavaló kísérleteket. лААААААААААААААААААААААААААААААА» ÚJ HAJÓT ÉPÍT a komarnoi HAJÓGYÁR A komarnoi hajógyár hatalmas új dunai hajókat épít. A beépített diesel-motorok teljesítménye el­éri az 1200 lóerőt. A hajók hosz­­szúsága 96 méter, magasságuk 15 méter és szélességük is ugyanek­kora. A hajók személyzete kb. 70 fő lesz és az I. osztályon szál­lítható utasok száma több mint 400. MŰSZAKI ÉLET 3

Next