Műszaki Élet, 1959. július-december (14. évfolyam, 14-26. szám)

1959-07-09 / 14. szám

Megoldható problémák: MŰSZERIPAR Műszeriparunk a kiemelt iparágak sorában is előkelő helyet foglal el, éppen ezért hatványozottan fontos, hogy megoldjuk azokat a problémá­kat, amelyek ennek az iparág­nak a fejlődését gátolják. Me­lyek ezek a problémák? A szakemberek véleménye sze­rint a következők: A gazdaságos széria A tervek szerint a magyar műszeripar fejlődése olyan gyorsütemű lesz, hogy ter­mékeit a magyar piac felvásá­rolni nem lesz képes. De köz­tudomásúan nem is ez a cél, hiszen a műszeripar fejlesz­tését éppen azért határoztuk el, mivel a számítások azt mu­tatják, hogy ennek az iparág­nak a termékei viszonylag könnyen és jó áron értékesít­hetők. A jó áron való eladás azonban a dolognak csak az egyik oldala, kérdés az is, hogy magát a műszert milyen ön­költséggel termeljük. S jelenleg ez még problema­tikus. Problematikus pedig azért, mert műszergyáraink termékeinek nagy részét igen kis szériában — sokszor csak 50—100 darabot — készítik s vitathatatlan, hogy egy-egy ilyen széria felszerszámozása, s ahhoz a legmodernebb tech­nológia bevezetése egyszerűen nem is lehet gazdaságos. Ép­pen ezért szükséges, hogy az új gyárak alapításával egy­idejűleg tisztázzuk az egyes üzemek profilját — a ,,vegyes­kereskedés"“ jelleget minden­képpen meg kell szüntetni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a jövőben üzemeink kis szériá­kat ne készítsenek, hanem azt, hogy termelésünk 60—70 szá­zalékát tegyék ki a közép- és nagysorozatok, s csak a kisebb rész maradjon a nagyobb da­rabszámot nem kívánó gyárt­mányokra. Hogyan lehetne ezt elérni? Az egyik lehetőség az export fokozása. Reméljük, ezen a té­ren nem is lesznek nagyobb nehézségek. De a szakembe­rek véleménye szerint a mos­taninál jobban lehetne meg­szervezni a hazai piacot is. A készletező vállalatok ugyanis — mint az ismeretes — nem készleteznek, hanem csak ösz­­szegyűjtik és továbbítják a különböző üzemek és vállala­tok rendelését. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni azt is, hogy a készletezés fejlesz­tése a megfelelő forgótőke hiá­nyában marad el. Ha azonban a műszeripar sajátos helyzeté­re való tekintettel a készlete­ző megfelelő forgóalaphoz jut­na, akkor lehetővé válna az is, hogy az előreláthatóan szük­séges mennyiséget egyszerre gyárthassa le, s így a mosta­ninál nagyobb sorozat beállí­tását biztosíthassák. A gazdaságos sorozat eléré­se feltétele ugyanis annak, hogy az egyes műszergyárak korszerű technológiát alkal­mazhassanak. Addig, amíg a termelés megfelelően nem emelkedik,­nem lehet automa­tizálni, nem lehet gépsorokat felállítani, sokszor még egy­­egy értékesebb célgépet sem érdemes vásárolni. A szakem­berek véleménye szerint a gazdaságos sorozat elérése műszeriparunk fejlesztésének kulcskérdése. Az anyag minősége és választéka Elöljáróban le kell szögezni: az anyagellátás hazánkban az utóbbi években igen sokat ja­vult. Akkor azonban, amikor ezt a vitathatatlan tényt rög­zítjük, nem felejthetjük el, hogy bizonyos különleges alap- és segédanyagokban még nem tudjuk kielégíteni a mű­szeripar igényeit. A műszer­iparnak — és a híradástechni­kának — ugyanis elég speciális igényei vannak. Ez a két ipar­ág ugyanis — és két kiemelt iparágról van szó! — különle­ges minőséget és nagy válasz­tékot követel. Márpedig az anyagszállító vállalatoknak éppen az az érdekük, hogy minél jobban keresett anya­gokból minél nagyobb mennyi­ségeket szállíthassanak, s meglehetős húzódozással fogad­ják a műszeripar sokszor csak nehezen teljesíthető követe­lését. A műszeripar rendsze­rb­e csak olyan mennyiségeket kér, amelyek a szállító válla­lat tonnában kifejezett terme­lésének elenyésző töredékei, s ezért, ha nem is helyeselhető, de bizonyos fokig érthető, hogy a szállító nem foglalko­zik megfelelő gonddal ezek­nél a speciális igényeknek a kielégítésével. Ezen a területen a műszer­ipariak gondja elég sokféle. Gyakori a panasz a grafikai alumíniumlemezekre, amelyek sokszor nem elég tiszták, és nem elég finomak, nem lehet kapni megfelelő szalaganyago­kat, a zománchuzalok kemé­nyek és szigetelésük nem egyenletes és igen sok a pa­nasz a KOVAC mágneseire is. A legtöbb esetben ezek az anyagok szinte megoldhatat­lan problémák elé állítják a gyárakat, nem is szólva arról, hogy a meg nem felelő minő­ségű anyag felhasználása a népgazdaságnak igen sokba kerül. A szakemberek véleménye szerint a megfelelő anyag biz­tosítása nem megoldhatatlan probléma, bár elismerik, hogy ez a megoldás nem könnyű és nem olcsó. A gyorsan fejlődő műszer- és híradástechnikai ipar részére olyan önálló mű­vet kellene létesíteni, amely­nek elsőrendű feladata, hogy e két iparág gyárait a kívánt különleges minőségű anya­gokból megfelelő választék­ban lássa el. Nézetük szerint ez szinte előfeltétele annak, hogy a műszeripar részére elő­irányzott gyors termésnöve­lési terveket megfelelő mó­don teljesíteni lehessen. Gondot okoz a szerszám is Bizonyos mértékig hasonló a helyzet a szerszámellátás­ban is. Jobb minőségű menet­fúrók, metszők, dörzsárak kel­lenének, mert a jelenlegi szer­számok egy-egy különleges mi­nőségű acél megmunkálása közben nagyon rövid idő alatt tönkremennek. De felmerült az az igény is, hogy létesüljön egy központi szerszámgyár, amely bizonyos normális­ szer­­számokat, összerakható ké­szülékeket készítsen a műszer­ipar számára, mivel ezzel az üzemnek rengeteg költséget takaríthatnának meg. Ezek a szerszámok és készülékek jó­részt már ma is szabványosít­va vannak, és így központi gyártásuk különösebb akadály­ba nem ütközne. Gazdaságos­ságuk pedig vitathatatlan. Három fontos problémát emeltünk ki azok közül, ame­lyeket a szakemberek beszél­getésünk során említettek. Kétségtelenül nehéz problé­mák ezek, de nem megoldha­­tatlanok és műszeriparunk fej­lesztése érdekében ezeket rö­videsen meg is kell oldani. Er­re ma már megvan a lehető­ség. Világszerte­ a legkülönbö­zőbb társadalmi körökben tiltakozásokat váltanak ki azok a­­ véres terrorakciók, amelyeket az iráni reakció hajtott végre június első fe­lében. Az iráni nép több éve halmozódó elégedetlensége az állam nemzetellenes politiká­jával, a határtalan elnyomás­sal és a létfenntartási költsé­gek szüntelen emelkedésével, az utóbbi hónapokban már élesebb formákat öltött: a tö­megek panaszokat juttattak el illetékes szervekhez, tilta­kozások, sztrájkok zajlottak le, röpcédulák jelentek meg. E megnyilvánulások megcá­folják az iráni uralkodó kö­rök hatalmas propaganda gé­pezetének valamennyi állítá­sát arról, hogy Iránban soha nem látott biztonság, nyuga­lom, szabadság és elégedett­ség van. A’ sah, hogy elejét vegye a népharag kirobbaná­sának, elrendelte, hogy ismét oltsák ki a nép egyik ki­váló fiának életét. Ali Olovvi mérnököt, a Tadeh-párt végrehajtó bizott­ságának tagját, aki három és fél évig hősiesen ellenállt mindenféle kínzásnak, június 16-án este Teheránba szállí­tották szörnyű vidéki börtö­néből és vacsora után tudo­mására hozták, hogy a követ­kező hajnalon kivégzik. A sah így akarta megértetni a nép­pel, hogy ő, aki képes egy is­mert mérnököt, Irán legna­gyobb politikai pártja egyik vezetőjét kénye-kedve szerint, bírósági eljárás nélkül meg­öletni, az egész népet is el tudja hallgattatni. És amikor a következő napokban, a te­­heráni téglagyárak 30 ezer és az eszfaháni Vatan textil­üzem 2 ezer munkása, akik­nek felháborodását Olovin ki­végzése még jobban felszítot­ta, nem hátrált meg a sah fenyegetőzéseitől, rájuk is tü­zet nyitottak. Több­­mint hat­­vanat megöltek és több szá­zat megsebesítettek közülük. Sokakat bebörtönöztek és megkínoztak. Az iráni reakciónak a ha­ladó értelmiségiek ellen érzett gyűlölete nem újkeletű. kü­lönösen a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom utáni korszakban válik ez szembe­tűnővé. Irán felvilágosult, ha­ladó értelmiségi dolgozóinak, akik sokat szenvedtek az or­szág elmaradottságától és gyarmati­­ leigázottságától, gyakran volt komoly szere­pük a nép felébresztésében. Reza sah, a jelenlegi sah apja, aki 1921-ben az angolok által szervezett puccsal ke­rült hatalomra, helyzetének megszilárdítása, majd ural­mának fenntartása érdekében több száz kiváló embert gyil­­koltatott meg, köztük a szel­lemi élet kiemelkedő szemé­lyiségeit. Itt csak két áldoza­tát említem. Egyikük az orv­gyilkossággal megölt Esghi, a fiatal, tehetséges költő, aki esküdt ellensége volt a reak­ciónak és már életében igen népszerű volt. A másik dr. Erani,, Irán jelenkori törté­netének, egyik legnagyobb alakja. Erani Németország­ban szerezte meg matemati­kai és filozófiai doktorátusát. Ugyanott megismerkedett a marxizmussal, és hazatérve, széleskörű tudományos és irodalmi tevékenységet fejtett ki és maga köré tömörítette az ország leghaladóbb ele­meit. Reza sah hóhérai Era­­nit és sok harcostársát vad­állati kínzásokkal elpusztítot­ták. De­ a történelem is meg­­mutatja hogy ez nem Reza sah rendszerének erejére, ha­nem éppen gyengeségére val­lott. Két év múlva, 1941-ben, elsősorban a nemzetközi vi­szonyok változásával, megbu­kott Reza sah uralma és kez­detét vette a nemzeti szabad­ságmozgalom fellendülése, amely 1951-ben, az olajipar államosításában érte el csúcs­pontját 1953-ban az amerikaiak ál­tal vezetett és segített puccs révén a reakció újból telje­sen úrrá lett az ország fe­lett. Lábbal tiporták a nép minden elért vívmányát a szabadságjogok, a törvényes­ség, a nemzeti függetlenség és a gazdasági élet terén. Munkások, mérnökök,­ újság­írók, orvosok, katona- és rendőrtisztek, bírók, fiatalok és idősebbek, asszonyok és fiatal lányok kerültek börtön­be. Közel százat kivégeztek közülük és még­ többen hal­tak meg a kínzások és gyöt­relmek következtében. A reakció még külön bosz­­szúra készült a teheráni egyetem ellen, amely egyike volt a gyarmatosítás-ellenes harcok erődjeinek. Nem elé­gedtek meg azzal, hogy szá­mos tanárt és hallgatót ki­zártak az egyetemről és meg­tiltották az egyetemisták po­litikai tevékenységét, sőt az újságolvasást is (ehhez meg kell jegyezni, hogy egyetlen haladó lap sem jelenhet meg legálisan). Az egyetem „tel­jes meghódításáért” katoná­kat vetettek be. A műszaki egyetemen a katonák a kö­zépkor szokásait megszégye­nítve ütlegelték a tanáro­kat és hallgatókat, az egyik tanteremben pedig tüzet nyi­tottak és a helyszínen megöl­tek három fiatalt. Ezután az egyetem „ideológiai lefegy­verzése” következett. Kitil­tották az egyetemről a hala­dó nézeteket és tanokat, ami nem a marxizmus—leniniz­­must jelenti, hiszen azt a hi­vatalos tananyagok addig is teljesen elhallgatták, mintha nem is létezne. A francia fel­világosodás és az orosz forra­dalmi demokraták irodalmá­ról van szó. Darwin fejlődés­elméletét is ki kellett hagyni az orvosi és természettudo­mányi egyetemek oktatásából. Betetőzésül a sah által ado­mányozott pénzből az egye­temen mecsetet építettek, amelynek látogatására köte­lezik az egyetemi hallgató­kat. A sah jelenleg, mint a nyugati imperialista hatal­mak legmegbízhatóbb embere és a belső reakció támasza, az alkotmány semmibevevé­sével középkori zsarnokként uralkodik. A múlt évben, gondolván, hogy a politikai helyzet konszolidálódott, a „reformok” betetőzésére „megparancsolta” két Párt létrehozását. Ez a két „párt” most, egy év múltán is gya­korlatilag csupán két parla­menti frakció, az egyik a miniszterelnöké, a másik az „ellenzéké”. A sah legutóbbi nyugat­európai körútja során egy párizsi sajtóértekezleten így festette le Irán helyzetét: „A mi politikánk, a mi mezőgaz­dasági, kereskedelmi és tár­sadalmi politikánk annyira előre haladt, hogy más or­szágokéival összehasonlítva, ha nem is tart előbbre, de el­maradva sincs”. Ugyancsak Párizsban, irá­niakból álló hallgatóság előtt ezt mondotta: „Én gyakran utaztam külföldre. Ez alka­lommal meglátogattam olyan haladó országokat, mint Anglia, Dánia és Hollandia. De a mi munkaprogramjaink és társadalmi igazságossá­gunk alapjai haladóbbak, mint ezekben az országok­ban”. Még nyugati polgári kö­rök is kételkedéssel fogadták a sah propagandáját. Az an­gol „Economist” című folyó-­­irat ez év március 9-i szá­mában a sah angliai látogatá­sa alkalmából „A sah fel­adatai” cím alatt gúnyosan megjegyezte: ..Múlt szerdán a sah a Guildhallban de­mokráciáról, törvényességről, szabadságról... beszélt A sahnak azért, hogy országát odáig juttassa, hogy honfi­társai többsége ezt elhiggye­ neki... nagyon nehéz fel­adatokat kell megoldania”. És az angol „New States­man” ugyanakkor így írt: „A sah egy nagy hadseregre tá­maszkodva, a titkos rendőr­ség és az amerikai tanácsadók segítségével uralkodik Irán 20 milliós lakosságán ... A lakosság 60 százaléka még írástudatlan (valójában több mint 80 százalék) és szörnyű nyomor borítja az országot... A sahot főleg a pénz ér­dekli ... London felé jövet megszakította útját Svájcban, hogy bankszámláit ellenőrizze a svájci bankokban”. Nem kétséges, az iráni reakciónak minden kegyetlen­kedése és szemfényvesztése ellenére sem sikerül majd, hogy a nép haragjával szem­ben sokáig fenntartsa hatal­mának roskadozó várát — bármennyire igyekszik is mo­dern színekkel kicsinosítani. A június első napjaiban el­hangzott puskalövések talán annak a viharnak a kezdetét hirdetik, amely szét fogja rombolni ezt a ..várat”. FARZAD K. Ahol az egyetemeken tilos az újságolvasás KiiKTÁrertTAmmmnfin­M Tervezőkkel és kutatókkal beszélgettünk, olyanokkal, akiknek különféle gyártási fo­lyamatok automatizálása a feladatuk. Az eddigi eredmé­nyek igen biztatóak, és már sok hazai önműködő berende­zés segíti a különféle gyártá­si folyamatok termelésének fokozását,­ valamint minőségé­nek javítását. Nem mehetünk el azonban szó nélkül a pana­szok mellett sem, amelyeket ezektől a szakemberektől hal­lottunk. Az automatikák ele­mei még korántsem olyan tö­kéletesek, még messze nem olyan üzembiztosak, mint, ahogy azt várni lehetne. Ép­pen ezért szükséges, hogy még­ nagyobb gondot fordítsa­nak a berendezések karban­tartására, de ehelyett... Kovács István, a KG­ MTI automatizálási szakosztályá­nak vezetője elmondotta, hogy az egyik vidéki kénsavgyár számára központi működte­tő és jelző berendezést tervez­tek, a vegyi folyamathoz szük­séges pirit­ szállító, törő- és osztályozóműve számára. Ta­lán három éve, hogy az üzem­behelyezés megtörtént, és, amikor nemr­ég megint ott jártak, már csak a vezénylő­­pult vázát és csupasz borító­lemezeit találták f­eg az egyik sarokban félretolva. Az üzemrész — jellegénél fogva — elég poros, ezért már eleve gondosan tömített kivitelt ter­veztek, úgy, hogy a pultok egy üvegfalú vezénylőhelyiségben álljanak. A beruházó, úgy látszik fölösleges luxusnak tekintette ezt a megoldást, el­hagyta a zárt helyiséget és — a tervező szerint — nyilvánva­lóan arról sem gondoskodott, hogy a berendezést rendszere­sen kifúvassák, vagy a be­égett­ érintkezőket kicserél­jék Hasonló volt az eset az egyik vasmű homokelőkészí­tőjében felszerelt automati­­kával is, ahol bizonyos idő el­telte után a legegyszerűbb el­járáshoz folyamodtak: kiiktat­ták a reteszeléseket. A Villamosipari Kutató In­tézet tervezte számos beren­dezés is már évek óta kifogás­talanul működik, a többi kö­zött a Csepel Csőgyárban levő csőtolópad amplidines áramkorlátozója. A másik nagyüzem durva hengerdei­slgner hajtásának 3000 kW- os egyenáramú motorját azonban ismét a kezelő szabá­lyozza túlterhelés ellen úgy, ahogy közel négy évtizede már hozzászokott, közben állan­dóan az ampermérő kitérését figyeli. Az ilyen régi villamos hajtással amúgy is állandóan baj van, ezért jogosan merül fel a kérdés: miért ne lehetne legalább a rendes üzemeltetés alatt nagyobb termelést bizto­sítani a szakszerűen kezelt automatika segítségével? Egé­szen más az eset ellenben a BoCo mozdonyok fázisváltói­hoz tervezett gerjesztésszabá­lyozókkal. A prototípus nagy­szerűen sikerült, amit a villa­mossági gyár és a vasút együt­tes kísérleteiről készült jegy­zőkönyvek is igazolnak. Az új két CAV típusú villamos mo­torkocsira és a két Ward Leo­nard mozdonyra már ilyen sza­bályozókat szereltek fel. Ugyanakkor érthetetlen, hogy miért kellett a BoCo átadása­kor a kísérleti automatikát ró­la leszerelni és miért fut a 10 BoCo mozdony még mindig a régi szénoszlopos szabályozó­val? Pe­dig az automatika nö­veli a mozdonyok üzembizton­ságát és fokozza teljesítőké­pességüket, nem utolsósorban azért, mert a fázisváltók szá­mára optimális melegedési vi­szonyokat tud létesíteni. Az automatikák kiiktatását közel azonos okokra ve­zetik vissza a tervezők és a tudományos kutatók is. Nemegyszer előfordult, hogy valaki az üzemben pusz­tán hiúságból, menthetetle­nül „megújította” a már pon­tosan beállított és beszabályo­zott berendezést. Másutt vi­szont a vezetőség nem követel­te meg a rendszeres és gon­dos karbantartást, de voltak olyan helyek is, ahol arra sem időt, sem anyagi fedezetet nem biztosítottak. Sokan nem érzik még az első időszakban az újonnan felszerelt automata előnyeit és csupán a ,,gyermek­­betegségekből” adódó hátrá­nyokat látják, ahelyett, hogy szakképzett felügyeletről gon­doskodnának. Sokszor meg csupán villanyszerelőkre bíz­nak bonyolult automatákat is. Előfordult, hogy a karbantar­tók részleteiben ismerik a be­rendezést, de az összefüggések magasabb műszaki képzettsé­get igénylő felépítését már nem, így nehezen következ­tethetnek a jelenség okára és leggyakrabban nem is képesek a hibákat megtalálni, illetve olyan helyen vélik meglelni, ahol nincsen és az ott eszkö­zölt javítás, vagy elállítás többet ront, mint amennyit használ. Egyszóval: ma már elég jól képzett és magas fo­kon álló automatikát tervező mérnökeink vannak, de az üze­meltető és karbantartó közép­káderek még hiányoznak. Közben nem kis értékek mennek veszendőbe. Érdemes lenne ezzel központilag komo­lyan foglalkozni. SARBÓ GYÖRGY Népi demokráciánkban kü­lönleges megbecsülés, erköl­csi és anyagi támogatás jár az újító-alkotó embernek. Ezek közismert tények, nem szükséges bizonyítékokat fel­sorolni. Annál kirívóbb az olyan eset, amikor háttérbe szorítják az újítót, alkotását nem hasznosítják az egyén és a köz érdekében. Vaszkó Mihály kutatótechnikus pél­dául 1949. július 26-án kezdte meg a fogaskerekek és egyéb alkatrészek hideghúzás útján való előállítását. Az újító az elmúlt tíz esztendőben elgon­dolásainak megvalósításával figyelemreméltó eredménye­ket ért el. A Vaszkó-féle hi­­degen húzott fogaskerekeket például a Fémáru- és Szer­számgépgyár beépítette az esztergagépek Norton-szekré­nyeibe. A Csepel Vas- és Fémművek Motorkerékpár­­gyára pedig ezideig csaknem 30 000 Vaszkó-féle fogaske­reket használt fel, s ezek el­len minőségi kifogás sohasem merült fel. Ha szemügyre vesszük, hogy a gyárak sorából milyen meg­keresés, érdeklődés nyilvánult meg a hidegen húzott fogas­kerekek, alkatrészek iránt, akkor láthatjuk, hogy például az Óragyár 310 ezer folyómé­ter fogaskerék elkészítését, a Zuglói Gépgyár 55 ezer tur­binalapát gyártását, a Textil­gépalkatrészgyártó Vállalat 24 ezer egybordás tengely szál­­lítását kérte Vaszkóéktól. A Nagymarosi Gépgyárnak 175 ezer fogaskereket stb. gyár­tottak. A rendelések nagy ré­­szének az újító nem tudott eleget tenni, mert az illeté­kesek nem eléggé támogatták a hideghúzás fejlesztésének ügyét. Nehéz volna felsorolni mindazt az akadályt, amit az utóbbi tíz esztendőben Vasz­kó Mihály elé állítottak. Saj­nálatos tény az is, hogy ta­valy az újító hónapokig állás nélkül volt és így nem foly­tathatta kísérleteit. A közvé­lemény nyomására az ill­eté­­kesek végül mégis kénytele­nek voltak Vaszkó ügyével foglalkozni. Az újítót a Szer­­számgépfejlesztő Intézethez, majd innen a Hajtóműgyár­­hoz helyezték. A Hajtómű­gyár műszaki vezetésében megvan a legnagyobb jóindu­lat, hogy a hideghúzás ügyét végre levontassák a zátony­ról. Ez azonban nem rajtuk múlik. A Hajtóműgyárnak ugyanis az idén nincs beru­házási kerete, nincs gyártási területe a hideghúzás megva­lósításához szükséges gépek felállítására. A szükséges építkezést csak jövőre kezd­hetik meg. Ez a tény a hi­deghúzás megvalósításának újabb 2 esztendővel való el­odázását jelenti. Hát ilyen gazdagok vagyunk mi? Ipa­runknak nincs szüksége gaz­daságosan, nagy tömegben előállított fogaskerekekre és alkatrészekre? Érthetetlen dolog ez, annál is inkább, mert a Salgótar­jáni Acélárugyár kifejezetten kérte a KGM Iparpolitikai Főosztályát, hogy a hideghú­zó berendezést bocsássák a gyár rendelkezésére, s ugyan­akkor azt is kérték, hogy Vaszkó Mihályt helyezzék át Salgótarjánba. A salgótarjá­niaknak rendelkezésükre áll olyan üzemrész, ahol a Vasz­kó-féle hideghúzó gépeket üzembeállíthatnák. Nagyon szeretnénk, ha az illetékesek válaszolnának kérdésünkre:­­ miért a Hajtóműgyár, és miért nem Salgótarján? T. P.

Next