Műszaki Élet, 1962. január-június (17. évfolyam, 1-13. szám)

1962-01-04 / 1. szám

Miért nem alkalmazzák nálunk a Mitrofanov-módszert? Évekkel ezelőtt Sz. P. Mitrofa­nov professzor kidolgozta a Szov­jetunióban új munkaszervezési el­járását. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a kis szériájú alkatré­szeket, sőt, bizonyos esetekben még az egyedi gyártmányokat is nagyobb termelékenységgel, egyen­letes ütemben és gazdaságosan munkálják meg. Az új elv szerint, úgy csoportosítják az alkatrésze­ket, hogy az egyes gépeken a le­hető legkevesebb beállítással, kés­és készülékcserével lehessen meg­munkálni őket, így a gépek is és a szakmunkások is kevesebbet áll­nak, kevesebb gépbeállítóra van szükség, nő a termelékenység és a termelés. A gépek jobb kihasz­nálása növeli a kapacitást, és eset­­leg szükségtelenné válik új gépek, új megmunkáló üzemek építése is. A Mitrofanov-módszernek tehát igen sok előnye van, alkalmazásá­hoz beruházás sem szükséges, csak az egyébként is tervezett új gépek vásárlásánál kell megnézni, hogy esetleg másfélét vegyenek. A módszer az elmúlt években a szovjet gyárakban széles körben elterjedt, de alkalmazzák már a Német Demokratikus Köztársa­ságban is, ahol három év alatt 500 millió márkát takarítottak meg vele. Csehszlovákiában most mun­kálkodnak bevezetésén. A mi üze­meinkben még sehol sem találkoz­hatunk az új munkaszervezési el­járással, pedig a német példa is mutatja, hogy érdemes és kell is vele foglalkozni. Alkalmazása ér­dekében az első lépéseket most teszi meg a Vasipari Dolgozók Ta­pasztalatcsere Klubja. Felkerestük a klub titkárát, Komáromi Lajost, és megkértük, számoljon be eddigi munkájukról és terveikről. Nem kampány — Hadd kezdjem ott — mon­dotta Komáromi Lajos —, hogy sokan abban a hitben vannak, hogy ez mozgalom. Ez téves szem­lélet, mert ezt a módszert nem le­­het máról­ holnapra bevezetni, és alkalmazása sem lehet kampány, hiszen az sok hónapig tartó nagyon alapos előkészítő munkát igényel. — Miért szükséges ez a hosszú felkészülés? — Azért, mert számba kell venni az üzemben gyártott összes alkatrészt és a megmunkálási mű­veletek szerint kell csoportosítani őket. Az új elv teljesen átalakítja az addigi munkaszervezést, mert sikert csak akkor lehet elérni, ha nemcsak megállapítják, hogy mi­lyen alkatrészeket kell egy cso­portban megmunkálni, hanem gondoskodnak például arról is, hogy az azokhoz szükséges öntvé­nyek idejében a forgácsolóban le­gyenek és egy időszakban kerül­hessenek a megfelelő gépre. Nem­csak a megmunkáló üzemben kell tehát átszervezni a munkát, ha­nem az egész gyárban.­­ Mit tesznek az új módszer alkalmazása érdekében? — Mi elsősorban a propagandá­jával foglalkozunk. Az üzemi technológusok részére szeretnénk olyan segítséget nyújtani, hogy tudják, mit hogyan kell végez­niük. A professzor könyvét a Gép­ipari Technológiai Intézetben már lefordították, és tudomásom sze­rint Bálint Lajos, az intézet igaz­gatója a szerkesztési munkával is elkészült. Nagyon jó lenne, ha mielőbb megjelenne, hiszen ez az alapja az egész munkának. Mi fü­zetsorozatot adunk ki erről a té­máról — az első már meg is je­lent —, és megkaptuk az első szak­filmet is a Szovjetunióból, de még további szakirodalomr­a és filmek­re lenne szükségünk. Az alkalma­zási módszerek kidolgozásával a Gépipari Technológiai Intézetnél létesített csoport foglalkozik, er­ről ők tudnának bővebb felvilá­gosítást­ adni. Ellátogattunk tehát a Gépipari Technológiai Intézetbe, és ott előbb az igazgatót kerestük meg. — Mikor kerül az üzemekbe a professzor könyve? — kérdeztük. — A tervek szerint, csak fél év múlva — válaszolta Bálint Lajos. — Héthónapi fordítói és szerkesz­tői munka után, a napokban ad­tam át teljesen nyomdakész álla­potban. Barna Károlynak, a Mitrofanov­­módszer alkalmazásával foglal­kozó csoport vezetőjének asztalán a Hajtóműgyárban készülő alkat­részek rajzai hevertek. — Az alkatrészek csoportosítá­sát végzik? — érdeklődtünk a raj­zokra tekintve. — Igen, igyekszünk a lehető legkonkrétabb segítséget nyújtani az üzemeknek — válaszolta Barna Károly. — A gyártás alatt levő al­katrészek csoportosítása ugyanis általában legalább egy fél évet igényel, és ezt a nagy munkát akarjuk megkönnyíteni és meg­gyorsítani azzal, hogy néhány üzemben a csoportosítás egy ré­szét el is végezzük. — Milyen elképzelésük, vagy terveik vannak a módszer széle­sebb körű elterjesztésére? — Az a tervünk, hogy a KGM egyes iparigazgatóságainál segí­tünk a bevezetésben, és az ott szerzett tapasztalatok felhasználá­sával terjesztjük tovább a többi üzemben, hólabdaszerűen. Ez a módszer az NDK-ban bevált. Mi azonban, sajnos, nagyon kevés konkrét segítséget tudunk nyúj­tani, mert csoportunk mindössze három szakemberből áll, és nem is tudjuk a létszámot felemelni, mert olyan kevés az intézetben a hely, hogy egy íróasztallal sem tudnánk többet elhelyezni. Emiatt nem tudunk még a jövő évben sem foglalkozni a forgácsolás nél­küli alakítást végző üzemekkel, pedig ez is nagyon fontos lenne, mert a második ötéves tervben anyagproblémáink lesznek, és a Mitrofanov-módszerrel sok anya­got meg tudnánk takarítani. Kihasználatlan lehetőségek . Sajnos, az iparigazgatóságok sem mutatnak érdeklődést az új elv iránt. Jelenleg kizárólag egyéni érdeklődés és személyi kapcsola­tok döntik el, hogy foglalkoznak-e ezzel az üzemek. A Mitrofanov­­módszer eredményességére egyéb­ként hadd említsem meg, hogy az NDK-ban, azokban az üzemekben ahol bevezették, az önköltséget 10 —35 százalékkal sikerült csök­kenteni. Voltak azonban olyan esetek is, ahol az alkatrészek cso­portosítása lehetővé tette az auto­matizálást, és az előkészületi és befejező idővel együtt, a megmun­kálás idejét az addigi 16 ezer órá­ról 3400 órára csökkentették. Elő­reláthatóan hasonló eredményeket nálunk is el lehetne érni. Ehhez azonban az iparigazgatóságok és a társadalmi szervezetek, különösen a szakszervezet nagyobb segítsé­gére lenne szükség. Felkerestük Varga Györgyöt, a SZOT titkárát is és megkér­deztük, hogy a SZOT részéről foglalkoznak-e ennek a nagy jelentőségű módszernek az elter­jesztésével. — Még eddig nem foglalkoztunk — válaszolta Varga György —, de ha hozzánk fordulnak, nagyon szívesen megadunk minden se­gítséget. Kapcsolatot teremtünk a szovjet és a német szakszerve­zetekkel a tapasztalatok, a szak­­irodalom és az e témával foglal­kozó filmek cseréjéről, beszerzésé­ről. A módszer elterjesztéséhez valóban alapos előkészítés és együttműködés szükséges, és mi minden rendelkezésünkre álló esz­közzel támogatni fogjuk ezt. Az első lépések tehát megtör­téntek a Mitrofanov-módszer al­kalmazása érdekében. Félő azon­ban, hogy ezeket nem követi ha­marosan a többi. A második öt­éves tervben nálunk is több száz­millió forintot lehetne ezzel meg­takarítani, és bűnös könnyelműség lenne ezt az összeget kidobni az ablakon azért, mert néhány szak­ember számára nem tudnak a Gépipari Technológiai Intézetben helyet biztosítani. Igaz, hogy nem bővelkedünk irodahelyiségekben, de talán annyi mégis akad, hogy ezt a problémát megoldják — ha akarják... BOZSIK VALÉRIA Cementipari őrlőberendezé­seink természetes és gyakran idő előtti, gyors elhasználódása miatt az ÉM Mész- és Cement­ipari Igazgatósága még 1958- ban hét új, korszerű cement­­őrlő malom-berendezést rendelt. A berendezések terveit a Kohó- és Gépipari Minisztérium Ter­vező Irodája (KGMTI), a mal­mokat a Jászberényi Aprító­gépgyár készítette. Öt malom sorsa Az első nyersmészkő-őrlő mal­mot 1960 derekán a Lábatlan­ Cement Művek telepén állítot­ták üzembe. Indulás után a ma­lom működése teljesen kifogás­talan volt. Féléves késedelem­mel a második malmot is Lá­batlan kapta, ezt azonban nem nyersmészkő, hanem klinker őr­lésére állították üzembe. Nyers­kő és klinker őrlésére világszer­te azonos berendezéseket hasz­nálnak. Ennek hajtóművében azonban már azonnal rendel­lenességek mutatkoztak, a szak­értők megállapították, hogy a rendellenességeket a fogaskerék­­rendszer fogyatékos megmunká­lása és szokatlanul gyors kopá­sa okozta A cementgyárnak azonban folyamatosan termel­nie kellett, ezért a malmot a hibák ellenére üzemben tartot­ta és az Aprítógépgyárral meg­állapodott hibban, hogy a sza­vatossági időn belül a rossz anyagból készült, hibásan mé­retezett és megmunkált konst­rukciót kicseréli. E második ce­­mentőrlő-malom többszöri javí­tással 1960 novemberétől 1961 novemberéig volt üzemben. Ter­mészetes, hogy a hibák idő­vel, az állandó terhelés során egyre jobban kiütköztek, majd a berendezés múlt év novembe­rében teljesen felmondta a szol­gálatot. Közben, 1961 áprilisá­ban egy újabb cementőrlő-mal­­mot is üzembe helyeztek, amely azonban már nem is egy év, hanem nyolc hónap múlva tel­jesen azonos hibák következté­ben üzemképtelenné vált. A negyedik cementőrlő-mal­mot 1961 májusában, a Hejő­­csabai Cement- és Mészmű tele­pén helyezték üzembe. Ezúttal ugyanazok a hibák már nem hónapok múltán, hanem azon­nal kiütköztek, és a gyár ve­zetősége a berendezés műszaki átvételét most már — teljes jog­gal — megtagadta A hejőcsabai gyár az ügyet azonnal a köz­ponti döntő­bizottság elé vitte, majd a KGM magasszintű szak­értő bizottságot jelölt ki a hi­bák okának kivizsgálására. A szakértők megállapították, hogy a hajtómű-rendszer méretezése alapvetően hibás, és semmi­képpen sem alkalmas az őrlő­műben fellépő igénybevételre. Amikor Lábatlanban ez év augusztusában az ötödik mal­mot nyersőrlésre üzembehe­lyezték, a hajtómű elhasználó­dása már három havi üzemelés után jelentkezett. Most van fo­lyamatban a hatodik és hetedik őrlőmalom szerelése Lábatlan­ban, illetve Hejőcsabán. Ért­hető, hogy az eddigi tapaszta­latok után mindkét gyár veze­tői nem sok reménnyel néznek a fejlemények elé. A kárvallott harmadik Növeli a cementipar súlyos gondját, hogy a szakértői véle­mény elhangzása óta az Aprító­gépgyár teljesen vétlennek érzi magát a hibákban, minden fele­lősséget a tervezésre igyekszik áthárítani és még a szavatos­sági kötelezettség teljesítését is halogatja. A KGMTI és az Ap­rítógépgyár között parázs vita indult, miközben a kárvallott harmadiknak ezúttal vajmi ke­vés oka van a vigasságra. A ce­mentipari termelésben e zava­rok ugyanis már a múlt évben is jelentős termeléskiesést okoz­tak. Ennél súlyosabb azonban a helyzet az 1962. év szem­pontjából. A múlt év végén pél­dául Hejőcsabán a cementőrlő kapacitás az őrlőberendezés kró­nikus zavarai miatt 40 száza­lékkal, Lábatlanban pedig 50 százalékkal volt az 1962-re ter­vezett szükséglet alatt. Tarthatatlan állapot tervgaz­dálkodó országban, hogy a KGMTI és az Aprítógépgyár kö­zötti vita teljes ódiuma éppen a legkényesebb építőanyagipari ágazatot sújtsa. A Kohó- és Gépipari Minisztériumnak, mint a két egymással vitázó vállalat közös főhatóságának módjában volna olyképpen intézkednie, hogy a KDB végleges döntése előtt az Aprítógépgyárat a hi­bák gyors kijavítására utasítsa és ezzel a cementipar teljes őr­lőkapacitását biztosítsa. Az őrlőkapacitás hiánya nem­csak azt jelenti, hogy a kész klinker nagy hányada nem őröl­hető meg — és ezáltal nem lesz belőle cement — de a tárolóhe­lyek telítődése bizonyos idő múltán az égetőkapacitást is teljesen megbéníthatja És en­nek felelőssége ezúttal szük­ségszerűen a KGM-re hárulna. Az ügy érdeméhez tartozik vé­gül, hogy a cementgyártás nem­zetközi tapasztalatai szerint a szokvány minőségű anyagból készült és az igénybevételre méretezett hajtómű élettartama minden közbeeső javítás nélkül — átlagosan három év. De ma is van a hazai cementiparban olyan őrlőberendezés, amelynek hajtóműve 19 éve — minden lényegesebb javítás nélkül — üzemben van. Ha pedig az Ap­rítógépgyár átlagos minőségű berendezés gyártására sem érzi képesnek magát, nem is volna szabad a feladatra vállalkoznia. Aligha szükséges annak bi­­zonygatása, hogy a cementipar­nak semmi köze a két KGM- vállalat közötti jogvita kimene­teléhez, de az is világos, hogy a cementgyártás zavartalansága az egész népgazdaság érdeke. A jogvitát az érdekeltek intézzék el egymás között, a cementipar pedig kapja meg a szükséges berendezést, mert jogvita ide, jogvita oda, neki elsősorban — és méghozzá a tavalyinál is jó­val nagyobb mennyiségű — ce­mentet kell termelnie. VINCZE OSZKÁR A rizikót a tervezésben is számításba kell venni Többször írtunk már róla, hogy bizonyos fokú rizikó válla­lását a műszaki fejlődés szinte elengedhetetlen feltételének tart­juk. A „biztosra menés”-nek szükségszerűen megvannak a maga hátrányai, s akárhogyan is van, számítani kell arra, hogy egy-két elgondolás nem úgy si­kerül, ahogy azt szeretnénk. Egyes kapitalista országokban rizikó­biztosítással oldják meg ezt a problémát, ez az út azon­ban nálunk nem járható, hiszen bármelyik vállalatot éri is kár, a magyar népgazdaságnak kell azt megfizetni. Elképzelhető azonban az is, hogy a vállalatok részére biztosítsanak olyan ala­pot, amelyből az efféle vesztesé­geket megfizethetik, mert egé­szen biztos, hogy a bátor kísér­letezéssel szerzett nyereség na­gyobb hasznot hoz, mint ameny­­nyi kár jóvátevését kell vállalni. Minderre most a tervezők gya­korlatából szeretnénk egy példát ismertetni. A különböző tervező­­intézetekben dolgozó szakembe­rekkel folytatott beszélgetések során elég gyakran hallottunk olyan panaszt, hogy egyes rendeletek és utasítások akadályozzák őket a műszaki fejlesztésben. Most nem arra gondolnak, hogy a tervező nem újíthat, s hogy a tökéletesített műszaki megoldá­sok túlnyomó többsége nem üti meg a találmány mértékét. Vala­hogy úgy fogalmazhatnánk meg: nem is a pozitív ösztönzést hiá­nyolják, hanem inkább a nega­tív irányba ható tényezőket sé­relmezik. Nézzünk egy példát. Tegyük föl, hogy a tervező valamilyen újszerű, hazánkban még nem ismert, sőt esetleg még külföldön is kipróbálatlan megoldást kíván alkalmazni. Ha a megoldás bevá­lik, akkor nincs semmi baj, ha nem, a beruházó minőségi köt­bérigényt és kártérítési igényt jelent be, s a döntőbizottságok a tervezőt szinte kivétel nélkül elmarasztalják, mivel az érvé­nyes jogszabályok szerint mást nem is tehetnek. Amikor azután a tervezőinté­zetnek a megítélt kártérítést ki kell fizetnie, akkor a rendeletek értelmében fegyelmi eljárást kö­teles indítani az ellen a szak­ember ellen, aki a be nem vált megoldást alkalmazta. Az eljárás eredménye rendszerint az, hogy a „vétkes” tervező prémiuma részben vagy egészében elvész. Ezt a prémiumot azonban senki sem akarja veszélyeztetni, ezért azután a tervezők nagy többsé­ge ragaszkodik a régi bevált, kipróbált megoldáshoz, még ak­kor is, ha lelke mélyén tudja, hogy ez a megoldás már elavult, vagy ha esetleg az irodalomból, vagy saját gyakorlatából tud job­bat is. Az igazság, akárhogyan is vesszük, mégiscsak az, hogy a legtöbb ember nem szívesen koc­káztat, s ha ebből neki bármi­féle hátránya származik, akkor már eleve lemond a kockázato­sabb, de esetleg korszerűbb meg­oldás alkalmazásáról. Elképzelé­sének sikere a gyakorlatban nem biztos, hogy személyi előnyt je­lent, a tervezők jelentős része te­hát úgy véli, hogy ha az új meg­oldás bevezetéséért nem hajlan­dó kockáztatni a vállalat, akkor nem hajlandók ők sem, akár­hogyan is vesszük, van is ebben valami igazság. Mi lenne a megoldás ? Elképzelhető az is, hogy az il­letékes tárca vállalja az ilyen új megoldásokkal kapcsolatos rizi­kót, s ehhez tulajdonképpen nem is kell semmiféle új pénzügyi alapot biztosítani, hiszen a tár­ca műszaki fejlesztési alapja az esetek döntő többségében bizto­sítja a szükséges anyagi fedeze­tet. Ez a megoldás jónak és el­fogadhatónak látszik. Persze, arra is vigyázni kell, hogy ezt a lehetőséget egyes könnyelmű szakemberek ne hasz­nálják most már ki arra, hogy műszakilag nem eléggé megala­pozott megoldásokat próbáljanak ki azzal az elgondolással, hogy baj esetén az áldozatot a tárca műszaki alapjára terhelik. Ez az esetben elkerülhető, ha a ter­vezőnek előzetesen be kell jelen­tenie, hogy milyen új eljárást, megoldást próbál bevezetni, el­képzelését a kijelölt szervek mű­szakilag felülvizsgálják, s így meghatározott feltételek mellett vállalná azután a minisztérium a kísérlettel járó kockázatot. Véleményünk szerint ez az út járható, és azok a szakemberek, akik ennek a gyakorlatnak a be­vezetését javasolják, elősegítik azt, hogy egyrészt az esetleges hibától való félelem ne gátolja a műszaki fejlődést, másrészt megfelelő ellenőrzéssel biztosít­ják azt is, hogy a népgazdaságot fölösleges kár ne érje. Minden­esetre azt hisszük, ezt a mód­szert sürgősen ki kellene próbál­ni, mert ezzel előreláthatólag sok nehézséget háríthatunk el a műszaki fejlődés útjából. oll­s/ \KI ELET 3

Next