Műszaki Élet, 1962. január-június (17. évfolyam, 1-13. szám)
1962-01-04 / 1. szám
Miért nem alkalmazzák nálunk a Mitrofanov-módszert? Évekkel ezelőtt Sz. P. Mitrofanov professzor kidolgozta a Szovjetunióban új munkaszervezési eljárását. Ez a módszer lehetővé teszi, hogy a kis szériájú alkatrészeket, sőt, bizonyos esetekben még az egyedi gyártmányokat is nagyobb termelékenységgel, egyenletes ütemben és gazdaságosan munkálják meg. Az új elv szerint, úgy csoportosítják az alkatrészeket, hogy az egyes gépeken a lehető legkevesebb beállítással, késés készülékcserével lehessen megmunkálni őket, így a gépek is és a szakmunkások is kevesebbet állnak, kevesebb gépbeállítóra van szükség, nő a termelékenység és a termelés. A gépek jobb kihasználása növeli a kapacitást, és esetleg szükségtelenné válik új gépek, új megmunkáló üzemek építése is. A Mitrofanov-módszernek tehát igen sok előnye van, alkalmazásához beruházás sem szükséges, csak az egyébként is tervezett új gépek vásárlásánál kell megnézni, hogy esetleg másfélét vegyenek. A módszer az elmúlt években a szovjet gyárakban széles körben elterjedt, de alkalmazzák már a Német Demokratikus Köztársaságban is, ahol három év alatt 500 millió márkát takarítottak meg vele. Csehszlovákiában most munkálkodnak bevezetésén. A mi üzemeinkben még sehol sem találkozhatunk az új munkaszervezési eljárással, pedig a német példa is mutatja, hogy érdemes és kell is vele foglalkozni. Alkalmazása érdekében az első lépéseket most teszi meg a Vasipari Dolgozók Tapasztalatcsere Klubja. Felkerestük a klub titkárát, Komáromi Lajost, és megkértük, számoljon be eddigi munkájukról és terveikről. Nem kampány — Hadd kezdjem ott — mondotta Komáromi Lajos —, hogy sokan abban a hitben vannak, hogy ez mozgalom. Ez téves szemlélet, mert ezt a módszert nem lehet máról holnapra bevezetni, és alkalmazása sem lehet kampány, hiszen az sok hónapig tartó nagyon alapos előkészítő munkát igényel. — Miért szükséges ez a hosszú felkészülés? — Azért, mert számba kell venni az üzemben gyártott összes alkatrészt és a megmunkálási műveletek szerint kell csoportosítani őket. Az új elv teljesen átalakítja az addigi munkaszervezést, mert sikert csak akkor lehet elérni, ha nemcsak megállapítják, hogy milyen alkatrészeket kell egy csoportban megmunkálni, hanem gondoskodnak például arról is, hogy az azokhoz szükséges öntvények idejében a forgácsolóban legyenek és egy időszakban kerülhessenek a megfelelő gépre. Nemcsak a megmunkáló üzemben kell tehát átszervezni a munkát, hanem az egész gyárban. Mit tesznek az új módszer alkalmazása érdekében? — Mi elsősorban a propagandájával foglalkozunk. Az üzemi technológusok részére szeretnénk olyan segítséget nyújtani, hogy tudják, mit hogyan kell végezniük. A professzor könyvét a Gépipari Technológiai Intézetben már lefordították, és tudomásom szerint Bálint Lajos, az intézet igazgatója a szerkesztési munkával is elkészült. Nagyon jó lenne, ha mielőbb megjelenne, hiszen ez az alapja az egész munkának. Mi füzetsorozatot adunk ki erről a témáról — az első már meg is jelent —, és megkaptuk az első szakfilmet is a Szovjetunióból, de még további szakirodalomra és filmekre lenne szükségünk. Az alkalmazási módszerek kidolgozásával a Gépipari Technológiai Intézetnél létesített csoport foglalkozik, erről ők tudnának bővebb felvilágosítást adni. Ellátogattunk tehát a Gépipari Technológiai Intézetbe, és ott előbb az igazgatót kerestük meg. — Mikor kerül az üzemekbe a professzor könyve? — kérdeztük. — A tervek szerint, csak fél év múlva — válaszolta Bálint Lajos. — Héthónapi fordítói és szerkesztői munka után, a napokban adtam át teljesen nyomdakész állapotban. Barna Károlynak, a Mitrofanovmódszer alkalmazásával foglalkozó csoport vezetőjének asztalán a Hajtóműgyárban készülő alkatrészek rajzai hevertek. — Az alkatrészek csoportosítását végzik? — érdeklődtünk a rajzokra tekintve. — Igen, igyekszünk a lehető legkonkrétabb segítséget nyújtani az üzemeknek — válaszolta Barna Károly. — A gyártás alatt levő alkatrészek csoportosítása ugyanis általában legalább egy fél évet igényel, és ezt a nagy munkát akarjuk megkönnyíteni és meggyorsítani azzal, hogy néhány üzemben a csoportosítás egy részét el is végezzük. — Milyen elképzelésük, vagy terveik vannak a módszer szélesebb körű elterjesztésére? — Az a tervünk, hogy a KGM egyes iparigazgatóságainál segítünk a bevezetésben, és az ott szerzett tapasztalatok felhasználásával terjesztjük tovább a többi üzemben, hólabdaszerűen. Ez a módszer az NDK-ban bevált. Mi azonban, sajnos, nagyon kevés konkrét segítséget tudunk nyújtani, mert csoportunk mindössze három szakemberből áll, és nem is tudjuk a létszámot felemelni, mert olyan kevés az intézetben a hely, hogy egy íróasztallal sem tudnánk többet elhelyezni. Emiatt nem tudunk még a jövő évben sem foglalkozni a forgácsolás nélküli alakítást végző üzemekkel, pedig ez is nagyon fontos lenne, mert a második ötéves tervben anyagproblémáink lesznek, és a Mitrofanov-módszerrel sok anyagot meg tudnánk takarítani. Kihasználatlan lehetőségek . Sajnos, az iparigazgatóságok sem mutatnak érdeklődést az új elv iránt. Jelenleg kizárólag egyéni érdeklődés és személyi kapcsolatok döntik el, hogy foglalkoznak-e ezzel az üzemek. A Mitrofanovmódszer eredményességére egyébként hadd említsem meg, hogy az NDK-ban, azokban az üzemekben ahol bevezették, az önköltséget 10 —35 százalékkal sikerült csökkenteni. Voltak azonban olyan esetek is, ahol az alkatrészek csoportosítása lehetővé tette az automatizálást, és az előkészületi és befejező idővel együtt, a megmunkálás idejét az addigi 16 ezer óráról 3400 órára csökkentették. Előreláthatóan hasonló eredményeket nálunk is el lehetne érni. Ehhez azonban az iparigazgatóságok és a társadalmi szervezetek, különösen a szakszervezet nagyobb segítségére lenne szükség. Felkerestük Varga Györgyöt, a SZOT titkárát is és megkérdeztük, hogy a SZOT részéről foglalkoznak-e ennek a nagy jelentőségű módszernek az elterjesztésével. — Még eddig nem foglalkoztunk — válaszolta Varga György —, de ha hozzánk fordulnak, nagyon szívesen megadunk minden segítséget. Kapcsolatot teremtünk a szovjet és a német szakszervezetekkel a tapasztalatok, a szakirodalom és az e témával foglalkozó filmek cseréjéről, beszerzéséről. A módszer elterjesztéséhez valóban alapos előkészítés és együttműködés szükséges, és mi minden rendelkezésünkre álló eszközzel támogatni fogjuk ezt. Az első lépések tehát megtörténtek a Mitrofanov-módszer alkalmazása érdekében. Félő azonban, hogy ezeket nem követi hamarosan a többi. A második ötéves tervben nálunk is több százmillió forintot lehetne ezzel megtakarítani, és bűnös könnyelműség lenne ezt az összeget kidobni az ablakon azért, mert néhány szakember számára nem tudnak a Gépipari Technológiai Intézetben helyet biztosítani. Igaz, hogy nem bővelkedünk irodahelyiségekben, de talán annyi mégis akad, hogy ezt a problémát megoldják — ha akarják... BOZSIK VALÉRIA Cementipari őrlőberendezéseink természetes és gyakran idő előtti, gyors elhasználódása miatt az ÉM Mész- és Cementipari Igazgatósága még 1958- ban hét új, korszerű cementőrlő malom-berendezést rendelt. A berendezések terveit a Kohó- és Gépipari Minisztérium Tervező Irodája (KGMTI), a malmokat a Jászberényi Aprítógépgyár készítette. Öt malom sorsa Az első nyersmészkő-őrlő malmot 1960 derekán a Lábatlan Cement Művek telepén állították üzembe. Indulás után a malom működése teljesen kifogástalan volt. Féléves késedelemmel a második malmot is Lábatlan kapta, ezt azonban nem nyersmészkő, hanem klinker őrlésére állították üzembe. Nyerskő és klinker őrlésére világszerte azonos berendezéseket használnak. Ennek hajtóművében azonban már azonnal rendellenességek mutatkoztak, a szakértők megállapították, hogy a rendellenességeket a fogaskerékrendszer fogyatékos megmunkálása és szokatlanul gyors kopása okozta A cementgyárnak azonban folyamatosan termelnie kellett, ezért a malmot a hibák ellenére üzemben tartotta és az Aprítógépgyárral megállapodott hibban, hogy a szavatossági időn belül a rossz anyagból készült, hibásan méretezett és megmunkált konstrukciót kicseréli. E második cementőrlő-malom többszöri javítással 1960 novemberétől 1961 novemberéig volt üzemben. Természetes, hogy a hibák idővel, az állandó terhelés során egyre jobban kiütköztek, majd a berendezés múlt év novemberében teljesen felmondta a szolgálatot. Közben, 1961 áprilisában egy újabb cementőrlő-malmot is üzembe helyeztek, amely azonban már nem is egy év, hanem nyolc hónap múlva teljesen azonos hibák következtében üzemképtelenné vált. A negyedik cementőrlő-malmot 1961 májusában, a Hejőcsabai Cement- és Mészmű telepén helyezték üzembe. Ezúttal ugyanazok a hibák már nem hónapok múltán, hanem azonnal kiütköztek, és a gyár vezetősége a berendezés műszaki átvételét most már — teljes joggal — megtagadta A hejőcsabai gyár az ügyet azonnal a központi döntőbizottság elé vitte, majd a KGM magasszintű szakértő bizottságot jelölt ki a hibák okának kivizsgálására. A szakértők megállapították, hogy a hajtómű-rendszer méretezése alapvetően hibás, és semmiképpen sem alkalmas az őrlőműben fellépő igénybevételre. Amikor Lábatlanban ez év augusztusában az ötödik malmot nyersőrlésre üzembehelyezték, a hajtómű elhasználódása már három havi üzemelés után jelentkezett. Most van folyamatban a hatodik és hetedik őrlőmalom szerelése Lábatlanban, illetve Hejőcsabán. Érthető, hogy az eddigi tapasztalatok után mindkét gyár vezetői nem sok reménnyel néznek a fejlemények elé. A kárvallott harmadik Növeli a cementipar súlyos gondját, hogy a szakértői vélemény elhangzása óta az Aprítógépgyár teljesen vétlennek érzi magát a hibákban, minden felelősséget a tervezésre igyekszik áthárítani és még a szavatossági kötelezettség teljesítését is halogatja. A KGMTI és az Aprítógépgyár között parázs vita indult, miközben a kárvallott harmadiknak ezúttal vajmi kevés oka van a vigasságra. A cementipari termelésben e zavarok ugyanis már a múlt évben is jelentős termeléskiesést okoztak. Ennél súlyosabb azonban a helyzet az 1962. év szempontjából. A múlt év végén például Hejőcsabán a cementőrlő kapacitás az őrlőberendezés krónikus zavarai miatt 40 százalékkal, Lábatlanban pedig 50 százalékkal volt az 1962-re tervezett szükséglet alatt. Tarthatatlan állapot tervgazdálkodó országban, hogy a KGMTI és az Aprítógépgyár közötti vita teljes ódiuma éppen a legkényesebb építőanyagipari ágazatot sújtsa. A Kohó- és Gépipari Minisztériumnak, mint a két egymással vitázó vállalat közös főhatóságának módjában volna olyképpen intézkednie, hogy a KDB végleges döntése előtt az Aprítógépgyárat a hibák gyors kijavítására utasítsa és ezzel a cementipar teljes őrlőkapacitását biztosítsa. Az őrlőkapacitás hiánya nemcsak azt jelenti, hogy a kész klinker nagy hányada nem őrölhető meg — és ezáltal nem lesz belőle cement — de a tárolóhelyek telítődése bizonyos idő múltán az égetőkapacitást is teljesen megbéníthatja És ennek felelőssége ezúttal szükségszerűen a KGM-re hárulna. Az ügy érdeméhez tartozik végül, hogy a cementgyártás nemzetközi tapasztalatai szerint a szokvány minőségű anyagból készült és az igénybevételre méretezett hajtómű élettartama minden közbeeső javítás nélkül — átlagosan három év. De ma is van a hazai cementiparban olyan őrlőberendezés, amelynek hajtóműve 19 éve — minden lényegesebb javítás nélkül — üzemben van. Ha pedig az Aprítógépgyár átlagos minőségű berendezés gyártására sem érzi képesnek magát, nem is volna szabad a feladatra vállalkoznia. Aligha szükséges annak bizonygatása, hogy a cementiparnak semmi köze a két KGM- vállalat közötti jogvita kimeneteléhez, de az is világos, hogy a cementgyártás zavartalansága az egész népgazdaság érdeke. A jogvitát az érdekeltek intézzék el egymás között, a cementipar pedig kapja meg a szükséges berendezést, mert jogvita ide, jogvita oda, neki elsősorban — és méghozzá a tavalyinál is jóval nagyobb mennyiségű — cementet kell termelnie. VINCZE OSZKÁR A rizikót a tervezésben is számításba kell venni Többször írtunk már róla, hogy bizonyos fokú rizikó vállalását a műszaki fejlődés szinte elengedhetetlen feltételének tartjuk. A „biztosra menés”-nek szükségszerűen megvannak a maga hátrányai, s akárhogyan is van, számítani kell arra, hogy egy-két elgondolás nem úgy sikerül, ahogy azt szeretnénk. Egyes kapitalista országokban rizikóbiztosítással oldják meg ezt a problémát, ez az út azonban nálunk nem járható, hiszen bármelyik vállalatot éri is kár, a magyar népgazdaságnak kell azt megfizetni. Elképzelhető azonban az is, hogy a vállalatok részére biztosítsanak olyan alapot, amelyből az efféle veszteségeket megfizethetik, mert egészen biztos, hogy a bátor kísérletezéssel szerzett nyereség nagyobb hasznot hoz, mint amenynyi kár jóvátevését kell vállalni. Minderre most a tervezők gyakorlatából szeretnénk egy példát ismertetni. A különböző tervezőintézetekben dolgozó szakemberekkel folytatott beszélgetések során elég gyakran hallottunk olyan panaszt, hogy egyes rendeletek és utasítások akadályozzák őket a műszaki fejlesztésben. Most nem arra gondolnak, hogy a tervező nem újíthat, s hogy a tökéletesített műszaki megoldások túlnyomó többsége nem üti meg a találmány mértékét. Valahogy úgy fogalmazhatnánk meg: nem is a pozitív ösztönzést hiányolják, hanem inkább a negatív irányba ható tényezőket sérelmezik. Nézzünk egy példát. Tegyük föl, hogy a tervező valamilyen újszerű, hazánkban még nem ismert, sőt esetleg még külföldön is kipróbálatlan megoldást kíván alkalmazni. Ha a megoldás beválik, akkor nincs semmi baj, ha nem, a beruházó minőségi kötbérigényt és kártérítési igényt jelent be, s a döntőbizottságok a tervezőt szinte kivétel nélkül elmarasztalják, mivel az érvényes jogszabályok szerint mást nem is tehetnek. Amikor azután a tervezőintézetnek a megítélt kártérítést ki kell fizetnie, akkor a rendeletek értelmében fegyelmi eljárást köteles indítani az ellen a szakember ellen, aki a be nem vált megoldást alkalmazta. Az eljárás eredménye rendszerint az, hogy a „vétkes” tervező prémiuma részben vagy egészében elvész. Ezt a prémiumot azonban senki sem akarja veszélyeztetni, ezért azután a tervezők nagy többsége ragaszkodik a régi bevált, kipróbált megoldáshoz, még akkor is, ha lelke mélyén tudja, hogy ez a megoldás már elavult, vagy ha esetleg az irodalomból, vagy saját gyakorlatából tud jobbat is. Az igazság, akárhogyan is vesszük, mégiscsak az, hogy a legtöbb ember nem szívesen kockáztat, s ha ebből neki bármiféle hátránya származik, akkor már eleve lemond a kockázatosabb, de esetleg korszerűbb megoldás alkalmazásáról. Elképzelésének sikere a gyakorlatban nem biztos, hogy személyi előnyt jelent, a tervezők jelentős része tehát úgy véli, hogy ha az új megoldás bevezetéséért nem hajlandó kockáztatni a vállalat, akkor nem hajlandók ők sem, akárhogyan is vesszük, van is ebben valami igazság. Mi lenne a megoldás ? Elképzelhető az is, hogy az illetékes tárca vállalja az ilyen új megoldásokkal kapcsolatos rizikót, s ehhez tulajdonképpen nem is kell semmiféle új pénzügyi alapot biztosítani, hiszen a tárca műszaki fejlesztési alapja az esetek döntő többségében biztosítja a szükséges anyagi fedezetet. Ez a megoldás jónak és elfogadhatónak látszik. Persze, arra is vigyázni kell, hogy ezt a lehetőséget egyes könnyelmű szakemberek ne használják most már ki arra, hogy műszakilag nem eléggé megalapozott megoldásokat próbáljanak ki azzal az elgondolással, hogy baj esetén az áldozatot a tárca műszaki alapjára terhelik. Ez az esetben elkerülhető, ha a tervezőnek előzetesen be kell jelentenie, hogy milyen új eljárást, megoldást próbál bevezetni, elképzelését a kijelölt szervek műszakilag felülvizsgálják, s így meghatározott feltételek mellett vállalná azután a minisztérium a kísérlettel járó kockázatot. Véleményünk szerint ez az út járható, és azok a szakemberek, akik ennek a gyakorlatnak a bevezetését javasolják, elősegítik azt, hogy egyrészt az esetleges hibától való félelem ne gátolja a műszaki fejlődést, másrészt megfelelő ellenőrzéssel biztosítják azt is, hogy a népgazdaságot fölösleges kár ne érje. Mindenesetre azt hisszük, ezt a módszert sürgősen ki kellene próbálni, mert ezzel előreláthatólag sok nehézséget háríthatunk el a műszaki fejlődés útjából. olls/ \KI ELET 3