Műszaki Élet, 1963. január-június (18. évfolyam, 1-13. szám)

1963-01-03 / 1. szám

Milyen legyen a centralizáció és a decentralizáció az összevont vállalaton belül? Az alább­iaikban nem a centra­lizáció és decentralizáció orszá­gos kérdéseiről, hanem vállalati problémákról lesz szó. A kér­dést az összevont vállalat belső szervezetének kialakítása szem­szögéből is meg kell vizsgálni. Az alapvető probléma az, hogy a különböző vállalati hatáskö­rök közül hol, milyen mérték­ben, mit kell központosítani és a különböző vezetők és szervek hatáskörei milyen feladatokra terjedjen ki. Kérdés az is, hogy a valamely vállalati szerv hatás­körébe tartozó feladatokat mi­lyen mélységig kell az illető szervnek ellátni. A centralizálás-decentralizálás vállalaton belüli elvei tekin­tetében különböző felfogások vannak. Vannak, akik azt tart­­­­já­k, hogy a vállalat központjá­ban kell összpontosítani minden olyan hatáskört, amely a válla­lat egésze szempontjából elhatá­rozó döntést igényel. Ilyen szem­szögből nézve a dolgok ide tar­toznának a fejlesztési, tervezési, beruházási hitelkérdések, a sze­mélyzeti, munkaügyi és norma­kérdések egy része, a szállítási szerződések megkötése s­tb. Ez a szemlélet nem veszi figyelem­be, hogy vannak olyan területek, olyan döntések, amelyekhez a szükséges, részletekbe menő is­meretek esetleg csak a gyáregy­ségeknél állnak rendelkezésre. Más döntések természetesen a vállalati központ áttekintését kívánják meg. Valószínű tehát annak a szemléletnek a helyes­sége, hogy az elhatározást igény­lő döntések nagyobb részét a vállalat központjában kell cent­ralizálni, azonban bizonyos ki­sebb kérdésekben meg kell hagyni a gyáregységek önállósá­gát, továbbá a központi döntések előkészítésébe adott esetben be kell vonni a gyáregységeik veze­tőit, akiknek feladata feltárni a kérdés összes gyakorlati össze­függéseit is. Egy másik szemlélet azt tartja, hogy a vállalat központjában el­sősorban a fejlesztési jellegű ha­tásköröket kell összpontosítani. Kétségtelen, hogy az esetek nagy részében a fejlesztési kér­dések központi szerv áttekintő­­képességét kívánják meg. Amennyiben azonban a gyár­egységek termelése erősen he­terogén jellegű, akkor előfor­dulhat, hogy bizonyos kisebb fejlesztési feladatok (például gyártmányfejlesztés, kisebb be­ruházás nélküli gyártásfejleszté­­s, technológia­i fejlesztési kér­dések) a gyáregységeiknél sok­kal könnybben és egysze­rűbben, tehát jobban végezhe­tők el. Ez a kérdés tehát egy­részt a gyáregységek önállóságá­nak fokától, másrészt a gyártele­pek termelésének jellegétől függ. A vállalat külső kapcsolatai Van olyan szemlélet, amely szerint a vállalat központjának kell rendelkeznie az összes külső kapcsolatokat érintő ha­táskörökkel. Ezen a területen három fő csoportot különbözte­tünk meg: — a felettes szervekkel, — a funkcionális szervekkel (Nemzeti Bank, helyi tanácsi szervek) és­­ a kereskedelmi partnerekkel (vevőkkel és szállítókkal) való kapcsolatokat. Nyilvánvaló, hogy a felettes szervekkel való kapcsolat hatás­köreinek a vállalat központjában kell lenniük, hiszen éppen ez az egyik fő szempontja a vállalatok összevonásának. A külső kap­csolatok második csoportja — különösen a helyi szervek — te­kintetében már nem egyértelmű a helyzet. Nyilvánvaló, hogy a gyártelepeknek közvetlen kap­csolatot is kell tartaniuk (ameny­­nyiben területileg külön fek­szenek) a helyi, tanácsi és tö­megszervezeti szervekkel. Vitat­ható azonban, hogy a gyártele­peknek milyen kapcsolatuk le­gyen a helyi frankszervekkel. Az egyik álláspont szerint a gyár­telepek pénzügyi kérdéseit tel­jes mértékben a vállalat köz­pontjának kell intéznie. Ez a fel­fogás egy bizonyos vállalati nagyságrendig kétségkívül he­lyes, efölött azonban a nagyobb gyártelepek már kitelepített bankszámlával és esetleg eh­hez kapcsolódó bankellenőrzés­sel kell, hogy rendelkezzenek. Hasonló a helyzet a kereske­delmi partnerekkel is. Főképpen a termelés és a megrendelések jellege kell hogy eldöntse ezt a kérdést. Előfordul például az az eset, hogy egyes gyártelepek ki­sebb szolgáltatásokat végeznek helyi vevők, illetve megrende­lők számára. Világos, hogy hely­telen lenne az ilyen szállítói kapcsolatokat a vállalat távol fekvő központján keresztül lebo­nyolítani. Az is kézenfekvő, hogy helyte­len olyan anyagbeszerzési hatás­köröket a vállalat központjában összpontosítani, amelyeket a te­lepek saját területi körzetükben jobban és olcsóbban, közvetle­nebbül tudnak lebonyolítani. Ilyen esetekben a centralizálás és decentralizálás mértékét az adottságok figyelembevételével, a munka elősegítése érdekében kell megállapítani. A centralizáció helyes mértéke A centralizáció és decentrali­záció kérdését nem lehet sablo­nosan vizsgálni. Valószínűleg általánosságban annak a Ba­­lázsy Sándor és Varga György által adott megfogalmazásnak van igaza, amely szerint minden részterületen az azt irányító sze­mélynek vagy szervnek képes­nek kell lennie a feladatához tartozó egybehangoló tevé­kenységet valóraváltó vezetés­re, ennek pedig elengedhetetlen feltétele, hogy az irányításával működő terü­let tevékenységéhez tartozó valamennyi lényeges té­nyező fölött elegendő hatás­körrel rendelkezzék. Például a művezetőnek a műhely vezeté­séhez szükséges mértékben disz­ponálnia kell tudni a műhelyben levő gépeik, munkaerő, anyagok stb. fölött, mert nem vezethet jól, ha nincs intézkedési joga, illetve, ha a szükséges intézke­dési jog több funkcionális szerv között oszlik meg. Más szinten a vállalat vagy a gyártelep az az egység, ahol a hatáskörök to­vábbi — az előbb említettnél na­gyobb arányú — centralizálása szükséges. Ez az elv általánosságban igaz, helyi megvalósulási formáit min­den esetben a körülmények kö­rültekintő mérlegelésével kell megállapítani. Ezzel kapcsolat­ban felmerül az a kívánság, hogy a centralizáció optimális legyen és megfeleljen a munka jellegé­nek. Kérdés azonban, hogyan kell megkeresni a centralizáció optimumát. Ebben a tekintet­ben két fő kérdést lehet figye­lembe venni. Az optimális cent­ralizáció egyfelől a termelés leg­jobb, legrugalmasabb, a felada­tokhoz legjobban alkalmazkodó vezetési módszerét teszi lehe­tővé. A termelési folyamathoz alkalmazkodó rugalmasság te­hát a centralizáció optimumá­nak egyik kritériuma. Az opti­mum másik kritériuma a vezer­­ési és ügyviteli munkákban el­érhető maximális munkamegta­karítás. Az a hatásköri centra­lizáció a helyes, amelynél a fel­­adatok­at a legkisebb munkaerő­ráfordítással lehet a legnagyobb rugalmassággal, tehát a legna­gyobb eredményességgel megva­lósítani. A vezetéshez szükséges munka megtakarítása nemcsak vállala­ton belül, hanem vállalaton kí­vül is jelentkezhet. Nyilvánvaló, hogy a két munkamegtakarítási fajta között is egyensúlynak kell fennállnia. Általában helyes az az elv, hogy a hatáskörök cent­ralizációja tegye lehetővé a vállalaton kívüli szerveknél a munka egy részének megtaka­rítását. Az összevont vállalat közös bankszámlája, az ellen­őrző szervek tevékenységének összpontosíthatósága, a szállítók és vevők kapcsolatában mutatko­zó egyszerűsödés például a kül­ső szerveknél munkamegtakarí­tást tesznek lehetővé. A nép­gazdaság szempontjából azon­ban ez a munkamegtakarítás csak akkor tekinthető tényle­ges eredménynek, ha nem jár együtt a vállalaton belüli na­gyobb munkaráfordítással. Nyil­vánvaló, hogy olyan munkameg­takarítás a külső szerveknél, amely a vállalaton belül na­gyobb munkaráfordítást kíván, a népgazdasági optimumot nem biztosítja. A hatáskörök centra­lizációjának tehát a feladatok elvégzésében mutatkozó legna­gyobb eredményesség mellett, a vállalaton belüli és vállalaton kívüli munkaráfordítások össze­­vont minimumával kell megva­lósulnia. A vállalaton belüli centralizá­ció kérdését nem lehet elválasz­tani a gyártelepek önállóságá­nak és a gyártelepek vezetői fe­lelősségének kérdésétől. Minél jobban centralizálják a hatás­köröket a vállalat központjában és minél kevesebb decentrali­zált hatáskört hagynak meg a gyáregységeknél, annál nagyobb mértékben csökken a gyáregysé­gek önállósága és ezzel együtt a vezetők felelőssége is az ott folyó termelésért. A felelősség és­ a hatáskör kérdését tehát egy­mással összhangban kell megol­dani. DR. KASPER EGON „A fényképezés története” című ki­állítás az Országos Műszaki Könyvtár és Dokumentációs Központban (Bp., Vin., Múzeum utca 17.) hétköznapon­ként 10 órától 20 óráig, vasárnap 9 órától 13 óráig tekinthető meg. A ki­állítás előreláthatólag februárig tart nyitva. Hétköznaponként 15 órától 17 óráig az OFOTERT szaktanácsadója a láto­gatók rendelkezésére áll. * Nyugat-Németországban jelenleg 54 olyan cég van, amelynek évi forgalma meghaladja az 1 milliárd márkát. Két évvel ezelőtt még csak 16 ilyen cég volt. E­gyik kutatóintézetünk igen fontos témájához megren­delt egy meglehetősen nagy érté­kű importberendezést. Nem volt rá pénz, nem kapta meg. A következő évben ismét el­ment a rendelés, mert hogy ar­ra a gépre igen nagy szükség lett volna. A második évben sem volt ke­ret, s illetékes kezek törölték az igényt. A harmadik évben még min­dig szükség lett volna a beren­dezésre, mert az az igen fontos téma még mindig megoldatlan volt. A harmadik évben változtat­tak is az eljáráson. A kutatóintézet megkapta a berendezést. Nem is egyet. Hármat. Merthogy a bürokrácia útjai kifürkészhetetlenek. Csak még azt nem tudni, mi lesz a fölösleges kettővel D­ecember vitathatatlanul a fagyálló folyadékok hűtőbe töltésének hónapja. Vagyis az lenne, ha lehetne kapni. A kereskedelem azonban azt mondja, hogy nem tud adni, mert nem szállít az ipar. Az ipar viszont azt állítja, hogy készítene ő, ha a külkeres­kedelem behozná a szükséges anyagokat. Nos, utána néztünk, miért nem hozza be a külkereskedelem, ha már neki az lenne a kötelessége? Ott viszont közölték, hogy már miért is hoznák be, amikor a rendelést csak november 28-án vették kézhez, s azt nekik csak március 31-re kell visszaiga­zolni. S különben is — mondták jog­gal —, hogy gondolja az ipar, hogy a november legutolján fel­adott rendelést már december­ben teljesítik? Vagyis az a bizonyos import­anyag csak a szezon végére vár­ható. Ami viszont biztató a jövő évi ellátást illetően. Az egyik vállalat nagy raktár­hiánnyal küzdött. Vett ezért még 1961-ben egy összerakható kombájnszint, gon­dolván, hogy az pótraktárnak na­gyon is megfelel. A felújítási keretből ki is fi­zette. Azután elkezdődtek a tárgya­lások, hogy a már megvásárolt kombájnszint a budapesti telepen fel is állítsák. Amikor is közbe szólt a rende­let, amely szerint ehhez az egyéb­ként nem nagy összeghez beruhá­zási keret kell. Az pedig nem volt, mert ki gondolta volna, hogy kell, amikor a szin megvásárlása idején a ren­delet még nem létezett. Most azonban már élt és ha­tott, s a raktárt nem lehetett fel­állítani, bárhogy is kellett volna. Azután mégis lehetett. Csak közben 10 hónap telt el­ülföldi példák nyomán elha­tároztatott, hogy az utasokat a váróteremtől a repülőgépig autóbuszok fogják szállítani. Ami bizony igen jó dolog, ha hideg van, és nagyon messze van a repülőgép. Történt azonban, hogy az egyik nemzetközi gép körülbelül 20—30 méterre volt az ajtótól. Verőfényes, koratéli nap volt, szinte jólesett volna egyet sé­tálni. De nem lehetett. Be kellett szállni az autóbusz­ba, amelybe persze a hatalmas TU utasai csak összezsúfolód­va, egymás lábán taposva fér­tek el. Azután megindult az autóbusz, és hogy valamivel hosszabb le­gyen az útja, megkerülte a repü­lőgépet. S azután kiszólhattak az uta­sok. Mert a „szabál, az szabál”. Az év utolsó negyedeiben sok­helyütt hiányzott a fűtőolaj. Hiányzott pedig azért, mert a hosszú fordulók és a külföldi szállítások miatt kevés volt a tartálykocsi. Köztudomású, hogy évről évre egyre több fűtőolajra van szük­ség. Ami magyarán azt is jelenti, hogy egyre több tartálykocsi kell. Az illetékes minisztérium jövő évi vásárlásait úgy határozta meg, hogy abban gondolt erre az igényre. Mégsem kap tartálykocsit, mert egy másik illetékes szerv ezt az igényt törölte. Legfeljebb kevesebb lesz a fű­tőolaj. Ki legyen az ipari létesítmény lakótelepének gazdája? Nagy ipari létesítményeink szükségszerűen az egyes települé­sektől távolabb eső területeken épülnek. Így helyes ez közegész­ségi okokból, a későbbi terjeszke­dés szempontjából, de számos egyéb tényező is a telepítés e módja mellett szól. Az új iparte­lepek közelében, de mindenesetre egészségi szempontból kívánatos távolságban új lakótelepek is épülnek. E lakótelepek beruházási költsége szerves része az ipari be­ruházás összegének, ami logikus intézkedés, hiszen szakemberek nélkül a legtökéletesebben beren­dezett gyár is élettelen, kongó épületek tömege maradna. A jó munka elemi előfeltétele, hogy Budapestről vagy más na­gyobb vidéki városból a „prérire" települő szakembereket a puszta­ságban korszerű, de legalábbis ko­rábbi igényeiket kielégítő lakás várja. Tudjuk, hogy ez nem köny­­nyű feladat, mert az esetek zömé­ben nemcsak a puszta lakótelepet, de a teljes közművet is meg kell építeni, és ez bizony borsosan nö­veli a lakások önköltségét. Elvileg az ilyen lakótelep szerves része az ipari beruházásnak, amely nélkül a gyár nem is üze­meltethető. Az ilyen lakótelep olyan — ha ugyan nem fontosabb — szerves része a létesítménynek, mint az erőmű, a trafó stb., stb. És ha e következtetésben idáig el­jutottunk, az is joggal megálla­pítható: ha az erőműről és a tra­fóról való rendelkezés joga a vál­lalat vezetőit illeti, szükségképpen a vállalatra kell bízni, hogy a be­ruházást kiegészítő lakótelep la­kásaiba mikor, kit óhajt telepí­teni. E cikket pedig a befejezés előtt álló zsolcai nagy épületelemgyár esete miatt írtuk. Az történt ugyanis, hogy a vállalat 12 millió forint költséggel 64 lakásos lakó­telepet épített az ország különféle tájairól odatelepülő szakemberek számára. Az 1074. sz. kormány­­határozat értelmében a vállalat a lakások 10 százalékát az illetékes tanácsnak felajánlotta. Mindez eddig rendben is van, mert a 64 lakásos telephez egészségügyi in­tézmény, üzlet, szolgáltató ipar, óvoda, iskola, és bölcsőde tarto­zik, később pedig, a telep növeke­dése során kulturális létesítmé­nyek építése is szükségessé vál­hat. A lakások 10 százalékát azért juttatja a kormányhatározat a tanácsnak, hogy az ilyen lakás­igényeket saját belátása szerint kielégíthesse. Helyes is ez, mert a tanács, mint általános igazga­tási szerv, jobban gazdálkodhat az ilyen rendeltetésű lakásokkal, de nem így a gyár lakásaival. Az épületelemgyár ezért egyidejűleg kérte az 58 lakás szolgálati lakó­teleppé minősítését. Hetek-hóna­­pok óta folyik a vita, mert a ta­nács nem hajlandó ezeket szol­gálati lakásoknak minősíteni, ki­jelentvén, hogy az első lakó meg­választásának jogát hajlandó a vállalatnak átengedni, ha azon­ban a lakások valamelyike meg­ürül, a lakásgazdálkodás joga automatikusa­n a járási tanácsra száll át. Az 1074. sz. kormányhatározat betű szerinti magyarázata alapján a tanács valóban követelhet a maga számára ilyen jogot. E jog azonban nem jelent egyidejűleg kötelezettséget, amellyel a tanács­nak a magasabb érdek rovására feltétlenül élnie is kell. Mert mit is jelent e jog gyakorlása a való­ságban? Például: ha a gyár rosz­­szul választott, és valamely szak­emberét cserélni óhajtja, már nem rendelkezik a lakással. Miután pedig más lakást nem tud adni, kénytelen a meg nem fe­lelő dolgozót a közérdekek rová­sára tovább foglalkoztatni, mert nem az üzem, a népgazdaság, ha­nem a helyi tanács lakásgazdál­kodási szempontjai szerint kell eljárnia. Ha tehát a tanács mindenáron élni akar az 1074. sz. kormány­­határozat biztosította jogával, a telep egy-két éven belül teljesen kicsúszik az iparvállalat vezetői­nek kezéből. Ennek következmé­nyei pedig semmiképpen sem egyeztethetők össze a népgazda­ság, az iparfejlesztés, a tervgazdál­kodás érdekeivel, mert a laikusok fölötti rendelkezés joga a válla­latvezetés egyik fontos operatív eszköze a szakemberlétszám mi­nőségi és mennyiségi biztosítá­sára. Miután pedig a vonatkozó jogszabály betű szerinti alkalma­zása feltétlenül ilyen irányban hat, legfőbb ideje volna az 1074. sz. kormányhatározat felülvizsgá­latának. Egyértelműen ki kellene mondani, hogy az ilyen ipari be­ruházás szerves részeként épült, zárt lakótelep 10 százalékkal csök­kentett állománya szolgálati lakó­telep, amellyel az ipari létesít­mény gazdálkodik, mert hasonló abszurd helyzetek megelőzésének ez az egyetlen biztonságos módja. VINCZE OSZKÁR MŰSZAKI ÉLET 3

Next