Műszaki Élet, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-13. szám)

1970-01-09 / 1. szám

Az idegen szó nem ellenség! A Műszaki Élet múlt számá­ban megjelent „Hardware-soft­ware” c. cikk fő mondanivalójá­ra az a véleményem — ponto­sabban: törhetetlen­ meggyőző­désem —, hogy megbocsáthatat­lan hibát követünk el akkor, amikor a szakmák és tudo­mányterületek rohamos fejlődé­se során egyre gyakrabban fel­bukkanó új fogalmakat megkí­séreljük magyarul megnevezni. Szeretem anyanyelvemet, és vé­rig sért, ha valaki fegyelmezet­len beszédével, pongyolaságával, magyartalanságával elcsúfítja, de értelmetlen magyarkodásnak tartom, ha egy valahol máshol kitalált, vagy megalkotott fo­galmat — amelynek magától ér­tetődően nem is lehet magyar megnevezése — nagy kínnal megszerkesztett mű-magyar ki­fejezéssel illetnek. És még büsz­kék is rá! Az anyanyelv és a műszaki kultúra A magyar szakmai nyelvet gazdagítjuk, ha az új fogalom megismerésével egyidejűleg an­nak a nevét is átvesszük, és nem igyekszünk helyette három meglevő magyar szóból egy ne­gyediket fabrikálni, amelynek a tapasztalatok szerint legfeljebb 20%-os esélye lesz az életben­­maradásra, és amelynek össze­tevőiből is legalább egy idegen eredetű — legfeljebb egy em­beröltővel előbb jutottunk hoz­zá. Elég, ha a kiirthatatlan „te­­nisz”-re gondolunk, amelyet hiába akartak „gyeplabdává” honosítani — mégpedig ugyan­akkor, amikor a fogalmat töké­letesen kifejező „pingpong” he­lyett beleerőszakolták nyel­vünkbe az „asztali teniszt”! (Ebből hová lett a gyeplabda?) Elképzelhető, hogy a legtősgyö­­keresebb nyelvet használó bár­melyik szaktársunk „távbeszél­jen”, ahelyett, hogy „telefonál­na”? Isten őrizz, hogy az idézett cikk nyomán az egész technikát elkezdjük magyarra fordítani! (Technikai műszak! Mi lesz a technikusokból? A technológiá­ból ?) Persze az a bizonyos „élet­képes” 20% jó, ha megvan. Ilyen a „műszaki” jelző, vagy a lyukkártya. Meg a játékelmélet is. Aki érti a szó tartalmát és­­ érzi a magyar nyelvet, tudja azt is, hogy mit lehet és mit nem. A Lineáris programozást és a korrelációt például nem! Ve­gyes származású összetett sza­vakat is szülhetünk, mint ami­lyen pl. a ferrit-gyűrű, vagy a memóriaegység. De meg ne kí­séreljük ebből is „asztali gyep­labdát vetélni! Ennyit édes anyanyelvünk Vé­delmében. Most még engedjék meg, hogy a társadalom általános műszaki kultúrája védelmében is meg­támogassam az idegen fogalmak idegen nevének átvételét. Ha már egyszer elkövette az em­beriség azt a — talán soha jóvá nem tehető — felelőtlenséget, hogy nemzeti önérzetének ürü­gyén könnyelműen lemondott a tudomány évezredes közös nyel­véről, a latinról, és most finto­rogva utasítja el magától az esz­perantó kínálta új reményeket, legalább fogadja el az új szak­­kifejezéseket a maguk eredeti nyelvén, és így tegye lehetővé, hogy azokat minden ország minden szakembere — az egyre gyarapodó fordítási hibák ki­küszöbölésével — egyből meg­értse. Ennek felmérhetetlen a jelentősége, hiszen rendszerint éppen ezeknek a megnemzetiesí­­tett szakkifejezéseknek a Lei­ter Jakab szerinti értelmezése szokta visszájára fordítani a szövegek tartalmát. Több száz megtörtént esettel támaszthatom alá, hogy szűkebb szakmám — a regional planning — magyar nevét még soha, egyetlen fordítónak sem­ sike­rült helyesen áttennie (csak amikor már belesegítettem), de az eredeti kifejezést mindig minden kultúrnyelven meg­értették, még abban az esetben is, ha az adott ország saját nemzeti szakkife­jezése nem is hasonlított az an­gol eredetihez. (Pl. Franciaor­szágban: a management territo­riale, az NDK-ban Gebiets­planung, az NSZK-ban Landes­planung, Ausztriában: Raum­planung, az USA-ban: physical planning). Mit jelent? ... Ezek után még ki szeretném egészíteni az idézett cikkben ér­telmezett néhány konkrét kife­jezést. Az automatika szakirodalmá­ban az „on line” és az „off line” nemcsak azt — vagy nem pon­tosan azt — jelenti, amit a cikk mond róla. Ha pl. egy komputer — vagy más szabályozóberen­dezés — „off line” működik, az annyit jelent, hogy a berende­zés nincs bekötve a rendszerbe, hanem azon kívül áll. Valaki — vagy egy másik berendezés — leveszi az információkat a sza­bályozandó rendszerről (pl. le­olvassa annak műszereit), a ka­pott információkat betáplálja a számítógépbe, annak számítási munkája alapján megkapja azt az utasítást, amelyet vissza kell táplálnia a rendszerbe. Annak szabályozásában a számítógép tehát csak közvetve vesz részt, és így ,,szabad idejében” más rendszerek szabályozásában is részt vehet. Persze ugyancsak „off line”. Ha azonban „on line” dolgo­zik, akkor szerves része a sza­bályozott rendszernek. Közvet­lenül kapja a rendszer műkö­désére vonatkozó információkat, és közvetlenül adja bele utasí­tásait, így szabad idejében leg­feljebb pihenhet. Teljesen analóg eset, amikor a tv riportere „off tube” dolgozik, vagyis egy zárt helyiségben csak a „pályahangokat” és a látványt közvetítő monitoron fi­gyeli a mérkőzést, de saját sza­vaival kommentálja azt a tv­­nézők számára. Ha több moni­tor van a helyiségben, felvált­va több mérkőzést is kommen­tálhat — „off tube”. Ha azon­ban magáról a pálya tribünjé­ről „on tube” közvetít, akkor mindent a saját szemével lát és a saját fülével hall —, de csak arról az egy mérkőzésről beszél­het. Ami pedig az „optimumnak” és abból képzett további kifeje­zéseknek az idézett cikkben szó­vá tett alkalmazását illeti, az mind csak üde fuvallat a „leg­optimálisabb” szuper-kifejezés­hez képest, amely hovatovább társadalmunk minden rétegének beszédét áthatja. Az „optimá­lis” ugyanis az „adott feltéte­lek között elérhető legkedve­zőbb” megoldást jelenti. Vagyis a „legoptimálisabb”, az „a legkedvezőbb a legkedvezőbbek között”, amit prózában nem is illenék kiejteni, legfeljebb tánc­dalban — annyira abszurd. Le­het, hogy ezért terjed. Befejezésül még szeretnék ér­telmet adni az idézett cikk által igen helyesen sérelmezett „be­kerülési költség”-nek. Nem vi­tás, hogy fülsértő így nevezni a beruházási költséget, pedig ezt egyre gyakrabban teszik — mégpedig „illetékes szervek”. De ha már kitalálta valaki ezt a szörnyszülöttet, nézzük meg, mire lehetne jobban felhasznál­ni. A cikk szerzője már pedzet­­te — de úgy látszik, nem merte kimondani —, hogy arról a költségről lehet szó, amelynek árán „valahová be lehet kerül­ni”. Pl. egyetemre, középiskolá­ra, vállalati üdülőbe, tengeren­túli IBUSZ-utazásra stb. Vagy­is valamiféle etikailag kifogá­solható ráfordítást jelent, amelynek ez ideig még nem volt meg a terminus technicu­­sa. Most már megvan. Mértéke forintban fejezhető ki, de fizi­kai mértékegységekre is átszá­mítható. 1000 Ft,2 hónap. GERLE GYÖRGY Az oszlop, amely senkié sem volt Bármennyire is hihetetlen, könnyű ellenőrizni a dolgot. Tessék végigsétálni a Margit­­hídon Pestről Buda felé és megszámolni a villamos felső­­vezetékét tartó oszlopokat. Ak­kor ugyanis kiderül, hogy a jobb oldalon eggyel kevesebb van belőlük, mint a bal oldalon, mégpedig a Sziget és a pesti hídfő között. Ha jobban meg­nézi az ember, az is könnyen megállapítható, hogy nem terve­zési hibáról van szó, egyetlen­egy valahogyan eltűnt az egy­kor pontosan azonos távolságban elhelyezett, igen fontos szerepet betöltő tartóelemek sorából. Ha az ember visszalapoz a hídon történt karambolok tör­ténetében, megtudhatja, hogy még a megelőző középtávú terv­időszak tartama alatt billentette ki a helyéből egy elvetemült te­hergépkocsi. Akkoriban azért nem okozott nagyobb galibát az eset, mert a tervezők — számol­va az eset lehetőségével — úgy méretezték az oszlopokat, hogy egynek a kiesése esetén a két szomszéd elbírja a gazdátlanul maradt terhelést. Ennek hiányá­ban ugyanis az egész felső­­vezeték egyből „lefeküdt” vol­na. Most azonban immáron ötö­dik éve valóban az a helyzet, hogy ha ismét történik ott vala­mi — márpedig az elmúlt idő­szak tapasztalatai szerint ez egyáltalán nincs kizárva —, ak­kor bizony hosszú időre le fog állni a forgalom. És ezt az illetékesek nem tud­ják? Dehogyisnem. Hát akkor miért nem tesznek valamit? Már tettek: a kidőlt oszlop helyén helyreállították a burkolatot! — De hiszen ez nem elég! Persze, hogy nem, de az oszlopnak nincs gazdája. A villamos a Budapesti Közlekedési Vállalaté (a vezetékkel együtt), a híd pe­dig a KPM tulajdona. De kié az oszlop? Az se nem vezeték, se nem híd. Tehát senkié. Ha azonban majd bekövetke­zik, amitől félek — a következő baleset —, akkor majd kiderül, hogy ki a „gazda”. Nyilván az, aki majd az egész felelősséget át akarja hárítani a tehergépkocsi vezetőjére. Az adaptereké a jövő Adaptereknek nevezzük álta­lában azokat az eszközöket, amelyek felhasználásával bizo­nyos célra nem alkalmas beren­dezéseket, termékeket arra a bizonyos célra alkalmassá tud­juk tenni. Ilyen pl. az az adap­ter, amelynek közbeiktatásával hálózati villanyáramról is mű­ködtetni lehet az egyébként ki­zárólag elemmel való táplálásra szerkesztett táskarádiókat. • Ez a példa egy speciális eset­re utal­, amelyben a termék gyártói nem is gondoltak arra a felhasználási lehetőségre, ame­lyet az adapter alkalmazása le­hetővé tett. Ilyen eset is nagyon sok van, de még több olyan, amelyben a termelő-tervező szerv hosszú évek­ keserves kín­lódásával, kísérletezgetéseivel sem képes elérni, hogy terméke arra az általa kitűzött egyetlen célra alkalmas legyen. Ilyenkor azután — feltéve, hogy csak­ugyan szükség van arra a ter­mékre — az adapter az egyet­len segítség. Itt van pl. a toalettpapír, amelyről több évtized tapaszta­latai alapján objektíve bizonyí­tottnak tekinthető, hogy azt a sajátos hazai feltételek között nem lehet a felhasználás köve­telményeinek megfelelő kivitel­ben előállítani. Nyilvánvalóan kis országunk földrajzi, éghaj­lati, etnikai, etikai és egyéb adottságai gátolják a kívánal­maknak megfelelő termék elő­állítását — hiszen technológiai akadályai igazán nincsenek —, és így a fogyasztó közönség döntően az import igénybevéte­lére szorul. Ennek közgazdasági hatását, azt hiszem, nem kell magyarázni. Itt két fontos kérdést be 11 adapter útján megoldani. Ter­mékünk alapanyagának ke­ménysége ugyanis vetekszik a legjobb minőségű transzformá­tor-lemezével. Az ipar ugyan újabban a terméket halványzöld és rózsaszín árnyalatban is gyártja, a lágy színek azonban mit sem változtathattak a papír minőségén. Ebben a vonatkozásban igen egyszerű az adapter kialakítása. A papírtartó nyílása fölé me­chanikusan szabályozott kenőbe­rendezést kell elhelyezni, amely a papír kihúzásakor azt olajjal gyorsan átitatja. Mire a papír használatba kerül, nagyrészt már meg is puhult. Már valamivel bonyolultabb a második probléma: a papír ada­golásának biztosítása. Az ugyan­is közismert, hogy egy teljes csomagot egyetlen alkalommal nem szokás elhasználni. Ezzel szemben a hazai termék, ha már egyszer elkezdték húzni, meg­szakítás nélkül, teljes egészében kijön a tartóból. Közben sehol sem lehet eltépni. A külföldön e célra alkalmazott perforálás ugyanis — a mi sajátos éghajla­ti viszonyaink miatt — annyira megnövelte az anyag szilárdsá­gát, hogy a perforálást újabban már fel kívánnák használni a rerin­cnépek várak a törzs­höz való erősítésére is. Ezért a perforálás helyett át­tértek olyan hasíték alkalmazá­sára, amely a papírnak csaknem 90%-át megszakítja. Ugyanak­kor azonban — nyilván ez is az éghajlati viszonyok miatt van — bevezették a papírnak három egymásra fektetett rétegben va­ló hajtogatását, mégpedig olyan módon, hogy a hasítékok ne ke­rüljenek egymás fölé. Ezzel si­került az eltéphetetlenséget to­vábbra is biztosítani. Ezért válik szükségessé egy második adapter alkalmazása is, amelynek fő alkatrésze egy programvezérlésű olló. Ez a pa­pír meghúzásakor megindul, és a húzás egész tartama alatt használatra közvetlenül alkal­mas egységekre szabdalja a ter­méket. Ezután már csak egy szelek­torral kell kiegészíteni a szerke­zetet, amely a használat köve­telményének megfelelően szét­választja egymástól a három ré­teget. Ennek mechanizmusa azonban — különös tekintettel az olajozás szükségességére — még nem tekinthető megoldott­nak. Bonyolítja a szelektor meg­tervezését az a körülmény is, hogy a szétválasztott három la­pocska közül egyiknek szükség­szerűen mindig a közepére kerül a hasíték, és így annak rendel­tetésszerű használata meglehető­sen nehézkes. Ennek a problé­mának a műszaki megoldása azonban már annyira növelné az adapter költségeit, hogy célsze­rűbbnek látszik azt a felhasz­náló leleményességére bízni. ha Az új gazdaságirányítási rendszer kétségtelenül erősítette a vállalatok közötti együttműködést, ami persze nem jelenti és nem is jelentheti azt, hogy egyszeriben minden probléma meg­­szűnt volna. Az egyik ilyen fel nem számolt nehézség az, hogy még akadnak olyan üzemek, amelyek nem jelentőségének meg­felelően foglalkoznak a beérkező rendelésekkel. Mivel egy-két iparágtól eltekintve nálunk még mindig az a helyzet, hogy az eladó választja ki a vevőt, és nem a vásárló az eladót, egyes gyárak — mondjuk meg nyíltan — visszaélnek lehetőségeikkel. -­­ Tévedés ne essék, a szerződéskötés megtagadása nemcsak normál kereskedelmi ügyletnek számító esetekben fordul elő, hanem olyankor is, mikor egy-egy, a kormány által külön is meghatározott beruházás gépeinek szállításáról van szó. Könnyű lenne azt jelelni, hogy az üzemek is csak a kapa­citásuknak megfelelő rendelésmennyiséget fogadhatják el, a gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy az esetek jelentős ré­szében megfelelő átcsoportosításokkal és a munka jobb meg­szervezésével a legfontosabb igényeket mégis csak ki lehetett elégíteni. M­i­em szabad az üzemeknek megfeledkezni arról, hogy egy-egy j­ó esetben a rendelőt rendkívül nehéz helyzetbe hozzák. Egyetlen példát szeretnék megemlíteni: a vasutak tartalékal­­katrész-igényeinek kielégítését. A MÁV rendelésének jó részét el sem fogadták, de még a visszaigazolt mennyiségnek is csak egy töredékét szállították le a múlt esztendőben, s hogy ez mit jelent, azt hisszük, felesleges taglalni. Igaz, hogy jelenleg az a törekvés, hogy a vállalatok önálló­sága növekedjen. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ennek az önállóságnak a nevében vissza lehet utasítani rendkívül fontos szerződések megkötését, különösen, ha arra gondolunk, hogy például a gépipar esetében a szerződéskötelezettség az egész termelésnek mindössze 2°/6-át teszi ki. Erre a kapacitást mindenképpen biztosítani lehet. MŰSZAKI ÉLET 5

Next