Műszaki Élet, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-13. szám)
1970-01-09 / 1. szám
Az idegen szó nem ellenség! A Műszaki Élet múlt számában megjelent „Hardware-software” c. cikk fő mondanivalójára az a véleményem — pontosabban: törhetetlen meggyőződésem —, hogy megbocsáthatatlan hibát követünk el akkor, amikor a szakmák és tudományterületek rohamos fejlődése során egyre gyakrabban felbukkanó új fogalmakat megkíséreljük magyarul megnevezni. Szeretem anyanyelvemet, és vérig sért, ha valaki fegyelmezetlen beszédével, pongyolaságával, magyartalanságával elcsúfítja, de értelmetlen magyarkodásnak tartom, ha egy valahol máshol kitalált, vagy megalkotott fogalmat — amelynek magától értetődően nem is lehet magyar megnevezése — nagy kínnal megszerkesztett mű-magyar kifejezéssel illetnek. És még büszkék is rá! Az anyanyelv és a műszaki kultúra A magyar szakmai nyelvet gazdagítjuk, ha az új fogalom megismerésével egyidejűleg annak a nevét is átvesszük, és nem igyekszünk helyette három meglevő magyar szóból egy negyediket fabrikálni, amelynek a tapasztalatok szerint legfeljebb 20%-os esélye lesz az életbenmaradásra, és amelynek összetevőiből is legalább egy idegen eredetű — legfeljebb egy emberöltővel előbb jutottunk hozzá. Elég, ha a kiirthatatlan „tenisz”-re gondolunk, amelyet hiába akartak „gyeplabdává” honosítani — mégpedig ugyanakkor, amikor a fogalmat tökéletesen kifejező „pingpong” helyett beleerőszakolták nyelvünkbe az „asztali teniszt”! (Ebből hová lett a gyeplabda?) Elképzelhető, hogy a legtősgyökeresebb nyelvet használó bármelyik szaktársunk „távbeszéljen”, ahelyett, hogy „telefonálna”? Isten őrizz, hogy az idézett cikk nyomán az egész technikát elkezdjük magyarra fordítani! (Technikai műszak! Mi lesz a technikusokból? A technológiából ?) Persze az a bizonyos „életképes” 20% jó, ha megvan. Ilyen a „műszaki” jelző, vagy a lyukkártya. Meg a játékelmélet is. Aki érti a szó tartalmát és érzi a magyar nyelvet, tudja azt is, hogy mit lehet és mit nem. A Lineáris programozást és a korrelációt például nem! Vegyes származású összetett szavakat is szülhetünk, mint amilyen pl. a ferrit-gyűrű, vagy a memóriaegység. De meg ne kíséreljük ebből is „asztali gyeplabdát vetélni! Ennyit édes anyanyelvünk Védelmében. Most még engedjék meg, hogy a társadalom általános műszaki kultúrája védelmében is megtámogassam az idegen fogalmak idegen nevének átvételét. Ha már egyszer elkövette az emberiség azt a — talán soha jóvá nem tehető — felelőtlenséget, hogy nemzeti önérzetének ürügyén könnyelműen lemondott a tudomány évezredes közös nyelvéről, a latinról, és most fintorogva utasítja el magától az eszperantó kínálta új reményeket, legalább fogadja el az új szakkifejezéseket a maguk eredeti nyelvén, és így tegye lehetővé, hogy azokat minden ország minden szakembere — az egyre gyarapodó fordítási hibák kiküszöbölésével — egyből megértse. Ennek felmérhetetlen a jelentősége, hiszen rendszerint éppen ezeknek a megnemzetiesített szakkifejezéseknek a Leiter Jakab szerinti értelmezése szokta visszájára fordítani a szövegek tartalmát. Több száz megtörtént esettel támaszthatom alá, hogy szűkebb szakmám — a regional planning — magyar nevét még soha, egyetlen fordítónak sem sikerült helyesen áttennie (csak amikor már belesegítettem), de az eredeti kifejezést mindig minden kultúrnyelven megértették, még abban az esetben is, ha az adott ország saját nemzeti szakkifejezése nem is hasonlított az angol eredetihez. (Pl. Franciaországban: a management territoriale, az NDK-ban Gebietsplanung, az NSZK-ban Landesplanung, Ausztriában: Raumplanung, az USA-ban: physical planning). Mit jelent? ... Ezek után még ki szeretném egészíteni az idézett cikkben értelmezett néhány konkrét kifejezést. Az automatika szakirodalmában az „on line” és az „off line” nemcsak azt — vagy nem pontosan azt — jelenti, amit a cikk mond róla. Ha pl. egy komputer — vagy más szabályozóberendezés — „off line” működik, az annyit jelent, hogy a berendezés nincs bekötve a rendszerbe, hanem azon kívül áll. Valaki — vagy egy másik berendezés — leveszi az információkat a szabályozandó rendszerről (pl. leolvassa annak műszereit), a kapott információkat betáplálja a számítógépbe, annak számítási munkája alapján megkapja azt az utasítást, amelyet vissza kell táplálnia a rendszerbe. Annak szabályozásában a számítógép tehát csak közvetve vesz részt, és így ,,szabad idejében” más rendszerek szabályozásában is részt vehet. Persze ugyancsak „off line”. Ha azonban „on line” dolgozik, akkor szerves része a szabályozott rendszernek. Közvetlenül kapja a rendszer működésére vonatkozó információkat, és közvetlenül adja bele utasításait, így szabad idejében legfeljebb pihenhet. Teljesen analóg eset, amikor a tv riportere „off tube” dolgozik, vagyis egy zárt helyiségben csak a „pályahangokat” és a látványt közvetítő monitoron figyeli a mérkőzést, de saját szavaival kommentálja azt a tvnézők számára. Ha több monitor van a helyiségben, felváltva több mérkőzést is kommentálhat — „off tube”. Ha azonban magáról a pálya tribünjéről „on tube” közvetít, akkor mindent a saját szemével lát és a saját fülével hall —, de csak arról az egy mérkőzésről beszélhet. Ami pedig az „optimumnak” és abból képzett további kifejezéseknek az idézett cikkben szóvá tett alkalmazását illeti, az mind csak üde fuvallat a „legoptimálisabb” szuper-kifejezéshez képest, amely hovatovább társadalmunk minden rétegének beszédét áthatja. Az „optimális” ugyanis az „adott feltételek között elérhető legkedvezőbb” megoldást jelenti. Vagyis a „legoptimálisabb”, az „a legkedvezőbb a legkedvezőbbek között”, amit prózában nem is illenék kiejteni, legfeljebb táncdalban — annyira abszurd. Lehet, hogy ezért terjed. Befejezésül még szeretnék értelmet adni az idézett cikk által igen helyesen sérelmezett „bekerülési költség”-nek. Nem vitás, hogy fülsértő így nevezni a beruházási költséget, pedig ezt egyre gyakrabban teszik — mégpedig „illetékes szervek”. De ha már kitalálta valaki ezt a szörnyszülöttet, nézzük meg, mire lehetne jobban felhasználni. A cikk szerzője már pedzette — de úgy látszik, nem merte kimondani —, hogy arról a költségről lehet szó, amelynek árán „valahová be lehet kerülni”. Pl. egyetemre, középiskolára, vállalati üdülőbe, tengerentúli IBUSZ-utazásra stb. Vagyis valamiféle etikailag kifogásolható ráfordítást jelent, amelynek ez ideig még nem volt meg a terminus technicusa. Most már megvan. Mértéke forintban fejezhető ki, de fizikai mértékegységekre is átszámítható. 1000 Ft,2 hónap. GERLE GYÖRGY Az oszlop, amely senkié sem volt Bármennyire is hihetetlen, könnyű ellenőrizni a dolgot. Tessék végigsétálni a Margithídon Pestről Buda felé és megszámolni a villamos felsővezetékét tartó oszlopokat. Akkor ugyanis kiderül, hogy a jobb oldalon eggyel kevesebb van belőlük, mint a bal oldalon, mégpedig a Sziget és a pesti hídfő között. Ha jobban megnézi az ember, az is könnyen megállapítható, hogy nem tervezési hibáról van szó, egyetlenegy valahogyan eltűnt az egykor pontosan azonos távolságban elhelyezett, igen fontos szerepet betöltő tartóelemek sorából. Ha az ember visszalapoz a hídon történt karambolok történetében, megtudhatja, hogy még a megelőző középtávú tervidőszak tartama alatt billentette ki a helyéből egy elvetemült tehergépkocsi. Akkoriban azért nem okozott nagyobb galibát az eset, mert a tervezők — számolva az eset lehetőségével — úgy méretezték az oszlopokat, hogy egynek a kiesése esetén a két szomszéd elbírja a gazdátlanul maradt terhelést. Ennek hiányában ugyanis az egész felsővezeték egyből „lefeküdt” volna. Most azonban immáron ötödik éve valóban az a helyzet, hogy ha ismét történik ott valami — márpedig az elmúlt időszak tapasztalatai szerint ez egyáltalán nincs kizárva —, akkor bizony hosszú időre le fog állni a forgalom. És ezt az illetékesek nem tudják? Dehogyisnem. Hát akkor miért nem tesznek valamit? Már tettek: a kidőlt oszlop helyén helyreállították a burkolatot! — De hiszen ez nem elég! Persze, hogy nem, de az oszlopnak nincs gazdája. A villamos a Budapesti Közlekedési Vállalaté (a vezetékkel együtt), a híd pedig a KPM tulajdona. De kié az oszlop? Az se nem vezeték, se nem híd. Tehát senkié. Ha azonban majd bekövetkezik, amitől félek — a következő baleset —, akkor majd kiderül, hogy ki a „gazda”. Nyilván az, aki majd az egész felelősséget át akarja hárítani a tehergépkocsi vezetőjére. Az adaptereké a jövő Adaptereknek nevezzük általában azokat az eszközöket, amelyek felhasználásával bizonyos célra nem alkalmas berendezéseket, termékeket arra a bizonyos célra alkalmassá tudjuk tenni. Ilyen pl. az az adapter, amelynek közbeiktatásával hálózati villanyáramról is működtetni lehet az egyébként kizárólag elemmel való táplálásra szerkesztett táskarádiókat. • Ez a példa egy speciális esetre utal, amelyben a termék gyártói nem is gondoltak arra a felhasználási lehetőségre, amelyet az adapter alkalmazása lehetővé tett. Ilyen eset is nagyon sok van, de még több olyan, amelyben a termelő-tervező szerv hosszú évek keserves kínlódásával, kísérletezgetéseivel sem képes elérni, hogy terméke arra az általa kitűzött egyetlen célra alkalmas legyen. Ilyenkor azután — feltéve, hogy csakugyan szükség van arra a termékre — az adapter az egyetlen segítség. Itt van pl. a toalettpapír, amelyről több évtized tapasztalatai alapján objektíve bizonyítottnak tekinthető, hogy azt a sajátos hazai feltételek között nem lehet a felhasználás követelményeinek megfelelő kivitelben előállítani. Nyilvánvalóan kis országunk földrajzi, éghajlati, etnikai, etikai és egyéb adottságai gátolják a kívánalmaknak megfelelő termék előállítását — hiszen technológiai akadályai igazán nincsenek —, és így a fogyasztó közönség döntően az import igénybevételére szorul. Ennek közgazdasági hatását, azt hiszem, nem kell magyarázni. Itt két fontos kérdést be 11 adapter útján megoldani. Termékünk alapanyagának keménysége ugyanis vetekszik a legjobb minőségű transzformátor-lemezével. Az ipar ugyan újabban a terméket halványzöld és rózsaszín árnyalatban is gyártja, a lágy színek azonban mit sem változtathattak a papír minőségén. Ebben a vonatkozásban igen egyszerű az adapter kialakítása. A papírtartó nyílása fölé mechanikusan szabályozott kenőberendezést kell elhelyezni, amely a papír kihúzásakor azt olajjal gyorsan átitatja. Mire a papír használatba kerül, nagyrészt már meg is puhult. Már valamivel bonyolultabb a második probléma: a papír adagolásának biztosítása. Az ugyanis közismert, hogy egy teljes csomagot egyetlen alkalommal nem szokás elhasználni. Ezzel szemben a hazai termék, ha már egyszer elkezdték húzni, megszakítás nélkül, teljes egészében kijön a tartóból. Közben sehol sem lehet eltépni. A külföldön e célra alkalmazott perforálás ugyanis — a mi sajátos éghajlati viszonyaink miatt — annyira megnövelte az anyag szilárdságát, hogy a perforálást újabban már fel kívánnák használni a rerincnépek várak a törzshöz való erősítésére is. Ezért a perforálás helyett áttértek olyan hasíték alkalmazására, amely a papírnak csaknem 90%-át megszakítja. Ugyanakkor azonban — nyilván ez is az éghajlati viszonyok miatt van — bevezették a papírnak három egymásra fektetett rétegben való hajtogatását, mégpedig olyan módon, hogy a hasítékok ne kerüljenek egymás fölé. Ezzel sikerült az eltéphetetlenséget továbbra is biztosítani. Ezért válik szükségessé egy második adapter alkalmazása is, amelynek fő alkatrésze egy programvezérlésű olló. Ez a papír meghúzásakor megindul, és a húzás egész tartama alatt használatra közvetlenül alkalmas egységekre szabdalja a terméket. Ezután már csak egy szelektorral kell kiegészíteni a szerkezetet, amely a használat követelményének megfelelően szétválasztja egymástól a három réteget. Ennek mechanizmusa azonban — különös tekintettel az olajozás szükségességére — még nem tekinthető megoldottnak. Bonyolítja a szelektor megtervezését az a körülmény is, hogy a szétválasztott három lapocska közül egyiknek szükségszerűen mindig a közepére kerül a hasíték, és így annak rendeltetésszerű használata meglehetősen nehézkes. Ennek a problémának a műszaki megoldása azonban már annyira növelné az adapter költségeit, hogy célszerűbbnek látszik azt a felhasználó leleményességére bízni. ha Az új gazdaságirányítási rendszer kétségtelenül erősítette a vállalatok közötti együttműködést, ami persze nem jelenti és nem is jelentheti azt, hogy egyszeriben minden probléma megszűnt volna. Az egyik ilyen fel nem számolt nehézség az, hogy még akadnak olyan üzemek, amelyek nem jelentőségének megfelelően foglalkoznak a beérkező rendelésekkel. Mivel egy-két iparágtól eltekintve nálunk még mindig az a helyzet, hogy az eladó választja ki a vevőt, és nem a vásárló az eladót, egyes gyárak — mondjuk meg nyíltan — visszaélnek lehetőségeikkel. - Tévedés ne essék, a szerződéskötés megtagadása nemcsak normál kereskedelmi ügyletnek számító esetekben fordul elő, hanem olyankor is, mikor egy-egy, a kormány által külön is meghatározott beruházás gépeinek szállításáról van szó. Könnyű lenne azt jelelni, hogy az üzemek is csak a kapacitásuknak megfelelő rendelésmennyiséget fogadhatják el, a gyakorlat azonban azt bizonyítja, hogy az esetek jelentős részében megfelelő átcsoportosításokkal és a munka jobb megszervezésével a legfontosabb igényeket mégis csak ki lehetett elégíteni. Miem szabad az üzemeknek megfeledkezni arról, hogy egy-egy jó esetben a rendelőt rendkívül nehéz helyzetbe hozzák. Egyetlen példát szeretnék megemlíteni: a vasutak tartalékalkatrész-igényeinek kielégítését. A MÁV rendelésének jó részét el sem fogadták, de még a visszaigazolt mennyiségnek is csak egy töredékét szállították le a múlt esztendőben, s hogy ez mit jelent, azt hisszük, felesleges taglalni. Igaz, hogy jelenleg az a törekvés, hogy a vállalatok önállósága növekedjen. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ennek az önállóságnak a nevében vissza lehet utasítani rendkívül fontos szerződések megkötését, különösen, ha arra gondolunk, hogy például a gépipar esetében a szerződéskötelezettség az egész termelésnek mindössze 2°/6-át teszi ki. Erre a kapacitást mindenképpen biztosítani lehet. MŰSZAKI ÉLET 5