Műszaki Élet, 1971. január-június (26. évfolyam, 1-13. szám)

1971-03-19 / 6. szám

Eredmények az angol-magyar ipari együttműködésben Az ipari és technológiai együttműködés manapság igen sokrétű, és e fogalmaknak szá­mos különböző jelentése lehet. Egyes esetekben a két félnek majdnem azonos felelőssége van minden fázisban, a kutatástól, a fejlesztéstől kezdve a gyártáson és a piackutatáson át a nyere­séget jelentő értékesítésig. Más esetekben licencia-ügyletről le­het szó, mind a termék gyártá­sára, mind know-how-ra vonat­kozólag. Szóba jöhet az ipari kiképzés is, továbbá a kutatás és fejlesztés eredményeinek hoz­záférhetővé tétele. A felek szük­ségesnek ítélhetik saját piacai­kon túlmenően más piacok ki­aknázását is. Minden esetben azonban alapvető fontosságú az egészséges közös kereskedelmi érdekeltség. Országaink mindegyike érzé­kenyen reagál a nemzetközi ke­reskedelem mozgására, már csak azért is, mert mindegyikünk külkereskedelme a teljes nem­zeti termelés nagy hányadát te­szi ki. Úgy látjuk, hogy Magyar­­országon az ipari és közszükség­leti cikkek iránti kereslet gyors növekedését várják, és terveik szerint a külkereskedelem fej­lődése gyorsabb lesz, mint a nemzeti jövedelem növekedése. Azt is észrevettük, hogy önök bizonyos iparágak, mint például a gyógyszeripar, távközlés, jár­műgyártás kiépítésére koncent­rálnak, amelyekben nekünk sok tapasztalatunk van. E tényező­ket­ együtt értékelve úgy látszik, hogy a két ország közötti ipari együttműködésre szükség van, és ennek tág tere nyílik. Sok példa van bizonyos vál­lalatok közötti hosszú távú meg­állapodásokra, amelyek mindkét fél számára gyümölcsözőnek bi­zonyultak, és különösen hasz­not hajtó kétirányú információ­­cserére vezettek. A herbieidek és a transzformátorok két el­térő iparágat képviselnek, amelyben a magyar és brit vál­lalatok közötti együttműködés sikeres volt. Vannak természe­tesen egyéb területek is, és biz­tos vagyok abban, hogy mindkét oldalról megnyilvánul az az óhaj, hogy még továbbiak is legyenek. Sok lehetőség van az együttműködésre Az ipari együttműködés rend­szerint bizonyos technológiai tapasztalatokat kíván meg, ame­lyek magukban is piacképesek. Ezért a licencia-ügyletek ilyen együttműködés fontos válfajai lehetnek, amelyek a népgazda­ságnak előnyére válhatnak. A világ más részein (például Ja­pánban) meggyőzően lehetett tapasztalni, hogy gyakran ol­csóbb megvásárolni egy techno­lógiát, mint megkísérelni „újra feltalálni” és kifejleszteni olyan termékeket, amelyek más helyen már kaphatók. Az angol nem­zeti licencia-hivatal, továbbá a megfelelő kereskedelmi szerve­zetek Magyarországon és az Egyesült Királyságban értékes tanácsokkal szolgálhatnak az ér­dekelt feleknek. A londoni Ke­reskedelmi Kamara a Magyar Kereskedelmi Kamarával együt­tesen nemrég jól időzített és igen sikeres szimpoziont tartott Londonban a licencia-ügyletek­ről és az ezzel összefüggő sza­badalmi és jogi kérdésekről. Előállhat olyan helyzet, ami­kor akár magyar, akár brit vál­lalatoknak szándékukban állna a kooperáció, de nem tudják, hogy kivel lépjenek kapcsolat­ba. A két kormány között 1967 augusztusában aláírt technoló­giai egyezmény értelmében na­gyon sok történt az együttmű­ködés elősegítésére. Érvényes megállapodások vannak az an­gol Kereskedelmi és Ipari (az­előtt Technológiai) Minisztérium és a magyar OMFB között az ilyen jellegű igények kielégíté­sére. Sokféle javaslatot tárgyal­tak meg, és összehozták az ér­dekelt feleket, mivel végered­ményben nekik kell eldönteniök, hogy valamilyen együttműködési módozat lehetséges-e vagy sem. A haladás kielégítő, és örömmel látjuk, hogy e megbeszélések során mindkét fél egyre jobban megismeri egymást. Reméljük, hogy mire a helyzetet 1971 fo­lyamán áttekintjük, addigra kézzelfogható eredményeket érünk el. Két hasznos angol-magyar kollokviumot tartottunk, amely a két ország közötti gazdasági kapcsolatok fejlesztésének tá­­gabb perspektívájával foglalko­zott. A második kollokviumon, amelyet Balatonfüreden tartot­tak 1970 szeptemberében, az angol résztvevők érdeklődéssel tanulmányozták az ipari együtt­működés magyarországi módsze­reit. Az a véleménycsere, amely ezeken a kollokviumokon létre­jött, hasznosnak bizonyult a köl­csönös megértés kialakulása szempontjából. Mindez biztató jele a Nagy- Britannia és Magyarország kö­zötti ipari együttműködés fej­lődésének. Ezt a célt nem lehet egyetlen eszközzel megvalósí­tani. A Budapesten 1971. már­cius 22-től 26-ig megrendezendő Brit Műszaki Hét újabb gya­korlati lépés ebben az irány­ban. Mindnyájan érdeklődéssel nézünk az esemény elé, amely újabb fórumot teremt arra, hogy a­ két fél érdekei közelebb ke­rüljenek egymáshoz, és hogy megtárgyalják a különféle le­hetőségeket az ipari együttmű­ködés továbbfejlesztésére. A magam részéről remélem, hogy ott alkalmam lesz találkozni a magyar kormány és ipar sok képviselőjével, ANTHONY GRANT a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium parlamenti államtitkára lékenység és haté­konyság növelésé­re, és ezeket nem szabad szem elől téveszteni azok­nak, akik érdekel­tek az együttmű­ködésben. Az ipari együtt­működés bármely formájában fon­tos tényezője a­ nemzetközi keres­kedelemnek. A vi­lág gyors techno­lógiai fejlődésen megy át, és a ke­let-nyugati keres­kedelemben kü­lönösen nagy ér­deklődés mutat­kozik meg a mű­szakilag bonyo­lult termékek cse­réje iránt. Ezért hallunk annyit manapság ipari együttműködésről, és erről kissé részletesebben is szeretnék beszélni. Ipari és kereskedelmi kapcsolatok Mi Nagy-Britanniában min­denkor sokat költöttünk kuta­tásra és fejlesztésre; jelenleg az összes költség évi egymillió font körül mozog. Nem könnyű megmondani pontosan, hogy eb­ből mennyi jut a más országok­kal való ipari együttműködés­re. Talán a licenciák eladása és vétele adhat némi tájékozta­tást. 1967-ben, amikor utoljára végeztek nagyobb felmérést, az általunk más országoknak el­adott licenciák 48 000 fontot hoz­tak be, míg más országoktól 46 000 fontért vásároltunk sza­badalmakat. Az eddigiekben az ipari együttműködés technikai szem­pontjaira helyeztem a hang­súlyt, de emlékeztetni kell arra, hogy más szempontok is vannak. Nagy-Britanniának nagy múltú ipari és kereskedelmi tradíciója van, és az elmúlt években a vál­lalatvezetési és konzultációs praxis erősen fejlődött. Ezek fontos eszközök az ipari terme- KITÜNT­ETETT MŰSZAKIAK Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapta dr. Baintner Károly egyetemi tanár — Gödöllői Agrártu­dományi Egyetem; Bíró Lajos, mű­szaki szaktanácsadó — Kaposvári Ruhagyár; Di Gleria János, a me­zőgazdasági tudományok doktora, tudományos főmunkatárs — Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Kutató­intézete; dr. Szathmáry József igazgatóhelyettes — Humán Oltóanyagtermelő és Ku­tató Intézet. A Közlekedés kiváló dolgozója ki­tüntetést kapta: Gerő László igazga­tó és László István főmérnök — IN­­TERAG RT; Galántai József vezér­­igazgatóhelyettes — VOLÁN Tröszt: dr. Tápay Tamás igazgató — VOLÁN Elektronika: dr. Baczonyi Zoltán és Tóth László — Vasúti Tudományos Kutató Intézet: Pócz Ferenc fődisz­pécser — 20. sz. VOLÁN Vállalat. Sokan talán nem is tudják, hogy hazánkban milyen nagy mennyiségű — mintegy 10 000 vagonnyi — édes­ipari termék talál gazdára, és az igazság az, hogy ez még mindig ke­vés. Az úgynevezett lisztesáruból mintegy 10 dis-kal többet lehetne el­adni, de — különösen szezonban — több kellene más édességekből is. Hogyan lehetne többet gyártani ? A dobozos áruknál, a különféle csokoládéfajtáknál a dolog egysze­rűbbnek látszik, hiszen a jelenlegi hiányt gyakorlatilag meg lehetne szüntetni, ha a termelés egyenletes­ségét biztosítaná lehetne. A kereske­delem azonban a két szezonban — karácsony és húsvét előtt — nagyon nagy mennyiségeket igényel, közben azonban van egy bizonyos apály, amikor az ipar a rendelkezésére álló kapacitásokat nem tudja kihasznál­ni. Az egyetlen megoldás az lenne, hogy közben raktárra termeljenek, csakhogy az ipar és a kereskedelem egyaránt a másik féltől várja a rak­tárkérdés megoldását. Az a baj, hogy a megfelelő rak­tártér biztosítása nemcsak beruhá­zási kérdés, hanem készletnorma fe­letti finanszírozási problémák is vannak. Ennek nehézségeit a keres­kedelem és az ipar is vállalta, azon­ban ez az iparnál 3 év alatt közel 100 millió Ft-os fejlesztési alap elvo­nását is jelentette. Ezt természetesen sem az ipar, sem a kereskedelem nem akarja vállalni, s az eredmény: a gyengébb ellátottság. Felvetődött az a javaslat, hogy a szezoncikkekre nem lehetne-e valamilyen más ka­matrendszert megállapítani (ez nem­csak az édesipar problémája), mert ebben az esetben a mostaninál job­ban ki lehetne használni a kapacitá­sokat és ez feltétlenül népgazdasági érdek. Úgy véljük, érdemes lenne megvizsgálni a megoldási lehetősége­ket. A lisztesáruknál a helyzet nehe­zebb, mivel legalább ötezer tonnányi kapacitásbővítésre volna szükség. Ez pedig beruházást igényel, és ennek fedezetét biztosítani elég nehéz. Kü­lönösen nehéz pedig azért, mert a folyamatban levő szerencsi rekonst­rukció gyakorlatilag lehetetlenné te­szi a többi gyár fejlesztését. Kétségtelen persze, hogy a szeren­csi rekonstrukció az egész édes­ipar szempontjából rendkívül fontos és jelentős, és egy már 10—12 éve húzódó problé­mának a rendezését jelenti. A re­konstrukció költségeinek mintegy 60%-át hosszú lejáratú hitelből fede­zik, a fennmaradó 40%-ot azonban az édesiparnak magának kell„kigaz­­dálkodnia, s ezt természetesen csak a többi gyár terhére tehet. Mivel pe­dig az édesipar az új gazdaságirányí­tási rendszerben kísérleti vállalat volt, néhány korábbi megrendelés terhei is most éreztetik hatásukat, így tehát aligha valószínű, hogy a kapacitáshiányt rövid időn belül meg lehetne szüntetni. Pedig a vállalat mindent megtesz ennek érdekében. Segít-e a kooperáció? A többi között az édesipari export­­tevékenységet is igyekeznek felhasz­nálni a fejlesztési lehetőségek javí­tására. Lehetőleg olyan kivi­teli szerződéseket kötnek, ame­lyeknél ellentételként egyre több, a termeléshez feltételenül szük­séges gépet kapnak. Nehézséget okoz azonban, hogy a jelenleg érvényben levő rendelkezések csak azt teszik lehetővé ,hogy ezen a címen olyan gépeket vegyenek, amelyek közvet­lenül az adót exportot segítik elő. Előfordulhat például, hogy egy erő­sen munkaigényes tételt (a kooperá­ció során általában munkaigényes szállításokra lehet szerződni) csak akkor lehet elvállalni, ha más mű­velettől munkaerőt tudnak elvonni. Az importgép segítségével a munka­erő felszabadítható lenne, és bizto­sítani lehetne az átcsoportosítást az exportmunkához. Erre azonban je­lenleg nincs mód. Az alaprendelke­zés elvei természetesen érthetők, kér­dés persze, hogy egy-egy esetenkénti vizsgálat nem segítené-e az egyes üzemek előtt álló nehézségek elhárí­tását. Mi lesz a csomagolással ? Az édesiparban — ezt talán feles­leges hangsúlyozni — a csomagolás­nak különleges jelentősége van, hi­szen az áru kelendőségét a csomago­lás igen nagymértékben befolyásolja. Új gépek, új anyagok kellenének, eh­hez azonban fejlesztési alap hiányá­ban csak nehezen jut hozzá az ipar­ág. Sajnos, az is elég gyakori eset, hogy ha végre sikerül egy korszerű és termelékeny gépet beszerezni, ak­kor a papír- vagy a műanyagipar nem tud a gépnek megfelelő nyers­anyagot adni, illetve a nyomda nem vállalja, hogy kellő minőségben és a kívánt határidőre a szükséges szöve­get rányomtassa. Ez a kérdés ebben az esetben rendkívül élesen vetődik fel, mert ha az édesipar színvonalas kiszolgálást akar adni a hazai fo­gyasztóknak és versenyben akar ma­radni a külföldi piacokon, a csoma­golást feltétlenül korszerűsíteni kell. Az édesipar problémái tehát kettő­sek. Egyrészt bizonyos szabályozók nehezítik a gazdálkodást, másrészt a fejlesztési alap hiánya a műszaki fej­lesztést. Ezeknek a problémáknak a megoldása egészen biztosan nem könnyű, de némi jóakarattal sokat lehetne tenni ennek a két évtizeden keresztül elhanyagolt­ iparágnak az érdekében. Édesipar a­z életszínvonal emelkedésének egyik nagyon is kézzel­­fa­­ogható bizonyítéka az autók számának gyors növekedése. Egészen természetes, hogy ebből minden érintett szervnek le kell vonni a tanulságokat, s a rájuk háruló kötelezettségek teljesítése (útépítés, új szervizek) elég sokba kerül a népgazda­ságnak. Ezeket az anyagi konzekvenciákat — erőnkhöz mérten persze — tudomásul is vettük, hiszen jóval több utat építünk és korszerűsítünk, mint korábban, s ez igazság akkor is, ha az autósok igényeit ezzel nem lehet még kielégíteni. Vannak azonban olyan kötelességek is, amelyeknek pénz nélkül, vagy legalábbis nagyon kis pénzzel tehetünk eleget, s mégis valahogy megfeledkezünk róluk. Mindenütt a világon pél­dául táblákkal vagy más módon figyelmeztetik az autósokat az út hibáira, gödreire, hiszen egy-egy nem látható hiba rendkí­vül veszélyes balesetet okozhat, emberéletben és autóban igen nagy károk lehetnek a következményei. Az út hibái különösen tavasz idején gyakoriak, hiszen a téli fagyok minden évben rongálják a pályákat. Ennek ellenére figyelmeztető táblával csak a legritkább eset­ben találkozunk. Igen sok a gödrös utca Budapest belterü­letén is, s nagyon sok a veszélyes pályaszakasz még az egy szám­mal jelölt elsőrendű országos főútvonalakon is. Pedig ez utób­biakon az autók sokszor igen nagy sebességgel mennek, s az utolsó pillanatban hiába veszik észre a hibás szakaszt, már képtelenek fékezni. Nem hisszük, hogy megoldhatatlan problé­mát jelentene a veszélyt jelző, vagy a lassításra felhívó táb­lák kitétele, mint ahogy ez az egész világon szokás. Mert az természetesen nagyon jó és kellemes, hogy az anyagi erőkből mozgósítjuk, amit csak lehet. De azért ne feledkezzünk meg a gazda köteles gondosságá­ról sem. V __________________________________________/ MŰSZAKI ÉLET 3

Next