Műszaki Élet, 1971. január-június (26. évfolyam, 1-13. szám)
1971-03-19 / 6. szám
Eredmények az angol-magyar ipari együttműködésben Az ipari és technológiai együttműködés manapság igen sokrétű, és e fogalmaknak számos különböző jelentése lehet. Egyes esetekben a két félnek majdnem azonos felelőssége van minden fázisban, a kutatástól, a fejlesztéstől kezdve a gyártáson és a piackutatáson át a nyereséget jelentő értékesítésig. Más esetekben licencia-ügyletről lehet szó, mind a termék gyártására, mind know-how-ra vonatkozólag. Szóba jöhet az ipari kiképzés is, továbbá a kutatás és fejlesztés eredményeinek hozzáférhetővé tétele. A felek szükségesnek ítélhetik saját piacaikon túlmenően más piacok kiaknázását is. Minden esetben azonban alapvető fontosságú az egészséges közös kereskedelmi érdekeltség. Országaink mindegyike érzékenyen reagál a nemzetközi kereskedelem mozgására, már csak azért is, mert mindegyikünk külkereskedelme a teljes nemzeti termelés nagy hányadát teszi ki. Úgy látjuk, hogy Magyarországon az ipari és közszükségleti cikkek iránti kereslet gyors növekedését várják, és terveik szerint a külkereskedelem fejlődése gyorsabb lesz, mint a nemzeti jövedelem növekedése. Azt is észrevettük, hogy önök bizonyos iparágak, mint például a gyógyszeripar, távközlés, járműgyártás kiépítésére koncentrálnak, amelyekben nekünk sok tapasztalatunk van. E tényezőket együtt értékelve úgy látszik, hogy a két ország közötti ipari együttműködésre szükség van, és ennek tág tere nyílik. Sok példa van bizonyos vállalatok közötti hosszú távú megállapodásokra, amelyek mindkét fél számára gyümölcsözőnek bizonyultak, és különösen hasznot hajtó kétirányú információcserére vezettek. A herbieidek és a transzformátorok két eltérő iparágat képviselnek, amelyben a magyar és brit vállalatok közötti együttműködés sikeres volt. Vannak természetesen egyéb területek is, és biztos vagyok abban, hogy mindkét oldalról megnyilvánul az az óhaj, hogy még továbbiak is legyenek. Sok lehetőség van az együttműködésre Az ipari együttműködés rendszerint bizonyos technológiai tapasztalatokat kíván meg, amelyek magukban is piacképesek. Ezért a licencia-ügyletek ilyen együttműködés fontos válfajai lehetnek, amelyek a népgazdaságnak előnyére válhatnak. A világ más részein (például Japánban) meggyőzően lehetett tapasztalni, hogy gyakran olcsóbb megvásárolni egy technológiát, mint megkísérelni „újra feltalálni” és kifejleszteni olyan termékeket, amelyek más helyen már kaphatók. Az angol nemzeti licencia-hivatal, továbbá a megfelelő kereskedelmi szervezetek Magyarországon és az Egyesült Királyságban értékes tanácsokkal szolgálhatnak az érdekelt feleknek. A londoni Kereskedelmi Kamara a Magyar Kereskedelmi Kamarával együttesen nemrég jól időzített és igen sikeres szimpoziont tartott Londonban a licencia-ügyletekről és az ezzel összefüggő szabadalmi és jogi kérdésekről. Előállhat olyan helyzet, amikor akár magyar, akár brit vállalatoknak szándékukban állna a kooperáció, de nem tudják, hogy kivel lépjenek kapcsolatba. A két kormány között 1967 augusztusában aláírt technológiai egyezmény értelmében nagyon sok történt az együttműködés elősegítésére. Érvényes megállapodások vannak az angol Kereskedelmi és Ipari (azelőtt Technológiai) Minisztérium és a magyar OMFB között az ilyen jellegű igények kielégítésére. Sokféle javaslatot tárgyaltak meg, és összehozták az érdekelt feleket, mivel végeredményben nekik kell eldönteniök, hogy valamilyen együttműködési módozat lehetséges-e vagy sem. A haladás kielégítő, és örömmel látjuk, hogy e megbeszélések során mindkét fél egyre jobban megismeri egymást. Reméljük, hogy mire a helyzetet 1971 folyamán áttekintjük, addigra kézzelfogható eredményeket érünk el. Két hasznos angol-magyar kollokviumot tartottunk, amely a két ország közötti gazdasági kapcsolatok fejlesztésének tágabb perspektívájával foglalkozott. A második kollokviumon, amelyet Balatonfüreden tartottak 1970 szeptemberében, az angol résztvevők érdeklődéssel tanulmányozták az ipari együttműködés magyarországi módszereit. Az a véleménycsere, amely ezeken a kollokviumokon létrejött, hasznosnak bizonyult a kölcsönös megértés kialakulása szempontjából. Mindez biztató jele a Nagy- Britannia és Magyarország közötti ipari együttműködés fejlődésének. Ezt a célt nem lehet egyetlen eszközzel megvalósítani. A Budapesten 1971. március 22-től 26-ig megrendezendő Brit Műszaki Hét újabb gyakorlati lépés ebben az irányban. Mindnyájan érdeklődéssel nézünk az esemény elé, amely újabb fórumot teremt arra, hogy a két fél érdekei közelebb kerüljenek egymáshoz, és hogy megtárgyalják a különféle lehetőségeket az ipari együttműködés továbbfejlesztésére. A magam részéről remélem, hogy ott alkalmam lesz találkozni a magyar kormány és ipar sok képviselőjével, ANTHONY GRANT a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium parlamenti államtitkára lékenység és hatékonyság növelésére, és ezeket nem szabad szem elől téveszteni azoknak, akik érdekeltek az együttműködésben. Az ipari együttműködés bármely formájában fontos tényezője a nemzetközi kereskedelemnek. A világ gyors technológiai fejlődésen megy át, és a kelet-nyugati kereskedelemben különösen nagy érdeklődés mutatkozik meg a műszakilag bonyolult termékek cseréje iránt. Ezért hallunk annyit manapság ipari együttműködésről, és erről kissé részletesebben is szeretnék beszélni. Ipari és kereskedelmi kapcsolatok Mi Nagy-Britanniában mindenkor sokat költöttünk kutatásra és fejlesztésre; jelenleg az összes költség évi egymillió font körül mozog. Nem könnyű megmondani pontosan, hogy ebből mennyi jut a más országokkal való ipari együttműködésre. Talán a licenciák eladása és vétele adhat némi tájékoztatást. 1967-ben, amikor utoljára végeztek nagyobb felmérést, az általunk más országoknak eladott licenciák 48 000 fontot hoztak be, míg más országoktól 46 000 fontért vásároltunk szabadalmakat. Az eddigiekben az ipari együttműködés technikai szempontjaira helyeztem a hangsúlyt, de emlékeztetni kell arra, hogy más szempontok is vannak. Nagy-Britanniának nagy múltú ipari és kereskedelmi tradíciója van, és az elmúlt években a vállalatvezetési és konzultációs praxis erősen fejlődött. Ezek fontos eszközök az ipari terme- KITÜNTETETT MŰSZAKIAK Munka Érdemrend arany fokozata kitüntetést kapta dr. Baintner Károly egyetemi tanár — Gödöllői Agrártudományi Egyetem; Bíró Lajos, műszaki szaktanácsadó — Kaposvári Ruhagyár; Di Gleria János, a mezőgazdasági tudományok doktora, tudományos főmunkatárs — Magyar Tudományos Akadémia Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézete; dr. Szathmáry József igazgatóhelyettes — Humán Oltóanyagtermelő és Kutató Intézet. A Közlekedés kiváló dolgozója kitüntetést kapta: Gerő László igazgató és László István főmérnök — INTERAG RT; Galántai József vezérigazgatóhelyettes — VOLÁN Tröszt: dr. Tápay Tamás igazgató — VOLÁN Elektronika: dr. Baczonyi Zoltán és Tóth László — Vasúti Tudományos Kutató Intézet: Pócz Ferenc fődiszpécser — 20. sz. VOLÁN Vállalat. Sokan talán nem is tudják, hogy hazánkban milyen nagy mennyiségű — mintegy 10 000 vagonnyi — édesipari termék talál gazdára, és az igazság az, hogy ez még mindig kevés. Az úgynevezett lisztesáruból mintegy 10 dis-kal többet lehetne eladni, de — különösen szezonban — több kellene más édességekből is. Hogyan lehetne többet gyártani ? A dobozos áruknál, a különféle csokoládéfajtáknál a dolog egyszerűbbnek látszik, hiszen a jelenlegi hiányt gyakorlatilag meg lehetne szüntetni, ha a termelés egyenletességét biztosítaná lehetne. A kereskedelem azonban a két szezonban — karácsony és húsvét előtt — nagyon nagy mennyiségeket igényel, közben azonban van egy bizonyos apály, amikor az ipar a rendelkezésére álló kapacitásokat nem tudja kihasználni. Az egyetlen megoldás az lenne, hogy közben raktárra termeljenek, csakhogy az ipar és a kereskedelem egyaránt a másik féltől várja a raktárkérdés megoldását. Az a baj, hogy a megfelelő raktártér biztosítása nemcsak beruházási kérdés, hanem készletnorma feletti finanszírozási problémák is vannak. Ennek nehézségeit a kereskedelem és az ipar is vállalta, azonban ez az iparnál 3 év alatt közel 100 millió Ft-os fejlesztési alap elvonását is jelentette. Ezt természetesen sem az ipar, sem a kereskedelem nem akarja vállalni, s az eredmény: a gyengébb ellátottság. Felvetődött az a javaslat, hogy a szezoncikkekre nem lehetne-e valamilyen más kamatrendszert megállapítani (ez nemcsak az édesipar problémája), mert ebben az esetben a mostaninál jobban ki lehetne használni a kapacitásokat és ez feltétlenül népgazdasági érdek. Úgy véljük, érdemes lenne megvizsgálni a megoldási lehetőségeket. A lisztesáruknál a helyzet nehezebb, mivel legalább ötezer tonnányi kapacitásbővítésre volna szükség. Ez pedig beruházást igényel, és ennek fedezetét biztosítani elég nehéz. Különösen nehéz pedig azért, mert a folyamatban levő szerencsi rekonstrukció gyakorlatilag lehetetlenné teszi a többi gyár fejlesztését. Kétségtelen persze, hogy a szerencsi rekonstrukció az egész édesipar szempontjából rendkívül fontos és jelentős, és egy már 10—12 éve húzódó problémának a rendezését jelenti. A rekonstrukció költségeinek mintegy 60%-át hosszú lejáratú hitelből fedezik, a fennmaradó 40%-ot azonban az édesiparnak magának kell„kigazdálkodnia, s ezt természetesen csak a többi gyár terhére tehet. Mivel pedig az édesipar az új gazdaságirányítási rendszerben kísérleti vállalat volt, néhány korábbi megrendelés terhei is most éreztetik hatásukat, így tehát aligha valószínű, hogy a kapacitáshiányt rövid időn belül meg lehetne szüntetni. Pedig a vállalat mindent megtesz ennek érdekében. Segít-e a kooperáció? A többi között az édesipari exporttevékenységet is igyekeznek felhasználni a fejlesztési lehetőségek javítására. Lehetőleg olyan kiviteli szerződéseket kötnek, amelyeknél ellentételként egyre több, a termeléshez feltételenül szükséges gépet kapnak. Nehézséget okoz azonban, hogy a jelenleg érvényben levő rendelkezések csak azt teszik lehetővé ,hogy ezen a címen olyan gépeket vegyenek, amelyek közvetlenül az adót exportot segítik elő. Előfordulhat például, hogy egy erősen munkaigényes tételt (a kooperáció során általában munkaigényes szállításokra lehet szerződni) csak akkor lehet elvállalni, ha más művelettől munkaerőt tudnak elvonni. Az importgép segítségével a munkaerő felszabadítható lenne, és biztosítani lehetne az átcsoportosítást az exportmunkához. Erre azonban jelenleg nincs mód. Az alaprendelkezés elvei természetesen érthetők, kérdés persze, hogy egy-egy esetenkénti vizsgálat nem segítené-e az egyes üzemek előtt álló nehézségek elhárítását. Mi lesz a csomagolással ? Az édesiparban — ezt talán felesleges hangsúlyozni — a csomagolásnak különleges jelentősége van, hiszen az áru kelendőségét a csomagolás igen nagymértékben befolyásolja. Új gépek, új anyagok kellenének, ehhez azonban fejlesztési alap hiányában csak nehezen jut hozzá az iparág. Sajnos, az is elég gyakori eset, hogy ha végre sikerül egy korszerű és termelékeny gépet beszerezni, akkor a papír- vagy a műanyagipar nem tud a gépnek megfelelő nyersanyagot adni, illetve a nyomda nem vállalja, hogy kellő minőségben és a kívánt határidőre a szükséges szöveget rányomtassa. Ez a kérdés ebben az esetben rendkívül élesen vetődik fel, mert ha az édesipar színvonalas kiszolgálást akar adni a hazai fogyasztóknak és versenyben akar maradni a külföldi piacokon, a csomagolást feltétlenül korszerűsíteni kell. Az édesipar problémái tehát kettősek. Egyrészt bizonyos szabályozók nehezítik a gazdálkodást, másrészt a fejlesztési alap hiánya a műszaki fejlesztést. Ezeknek a problémáknak a megoldása egészen biztosan nem könnyű, de némi jóakarattal sokat lehetne tenni ennek a két évtizeden keresztül elhanyagolt iparágnak az érdekében. Édesipar az életszínvonal emelkedésének egyik nagyon is kézzelfaogható bizonyítéka az autók számának gyors növekedése. Egészen természetes, hogy ebből minden érintett szervnek le kell vonni a tanulságokat, s a rájuk háruló kötelezettségek teljesítése (útépítés, új szervizek) elég sokba kerül a népgazdaságnak. Ezeket az anyagi konzekvenciákat — erőnkhöz mérten persze — tudomásul is vettük, hiszen jóval több utat építünk és korszerűsítünk, mint korábban, s ez igazság akkor is, ha az autósok igényeit ezzel nem lehet még kielégíteni. Vannak azonban olyan kötelességek is, amelyeknek pénz nélkül, vagy legalábbis nagyon kis pénzzel tehetünk eleget, s mégis valahogy megfeledkezünk róluk. Mindenütt a világon például táblákkal vagy más módon figyelmeztetik az autósokat az út hibáira, gödreire, hiszen egy-egy nem látható hiba rendkívül veszélyes balesetet okozhat, emberéletben és autóban igen nagy károk lehetnek a következményei. Az út hibái különösen tavasz idején gyakoriak, hiszen a téli fagyok minden évben rongálják a pályákat. Ennek ellenére figyelmeztető táblával csak a legritkább esetben találkozunk. Igen sok a gödrös utca Budapest belterületén is, s nagyon sok a veszélyes pályaszakasz még az egy számmal jelölt elsőrendű országos főútvonalakon is. Pedig ez utóbbiakon az autók sokszor igen nagy sebességgel mennek, s az utolsó pillanatban hiába veszik észre a hibás szakaszt, már képtelenek fékezni. Nem hisszük, hogy megoldhatatlan problémát jelentene a veszélyt jelző, vagy a lassításra felhívó táblák kitétele, mint ahogy ez az egész világon szokás. Mert az természetesen nagyon jó és kellemes, hogy az anyagi erőkből mozgósítjuk, amit csak lehet. De azért ne feledkezzünk meg a gazda köteles gondosságáról sem. V __________________________________________/ MŰSZAKI ÉLET 3