Művezetők Lapja, 1917 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1917-01-01 / 1. szám
XX. évf. 1. szám. MŰVEZETŐK LAPJA 5 Évvégi hangulatképek. Irta : Farai Bertalan. Valamelyik igazságkutató szobatudós megállapította, hogy az emberiség erkölcse kétezer év óta semmit sem javult. Hogy mennyiben lehetett igaza a mintegy 60 év előtt tett eme kijelentésnek akkor, azt nem tudom, de hogy ma, a legelemibb emberi jogoktól kezdve föl, a nemzetközi törvényes megállapodásokig, mindent eltaposó emberi gazság a legsötétebb korok borzalmasságait is messze fölülmúlja, azt nyugodt lélekkel, azaz fölháborodással állapíthatom meg. És hogyha jönnie kell egy másik megváltó Messiásnak, aki az ocsmányság fertőjéből ki akarja vezetni az egyre sülyedő emberiséget, akkor annak most van itt az ideje. S ha eljön, akkor hozzon magával vérserkentő szeges korbácsot, hogy azokat a lelketlen kufárokat, akik süppedő pamlagok párnái között, zöld asztalok fölött, biztos fedezékben kalmárkodnak és hazardíroznak millió ember vesével és életével, űzze vissza abba a fertőtengerbe, amelynek áradatát ők zúdították a világ fejére. Vagy ha te eljövendő ul Messiás, az emberek gonosz elfajulását osztályozni fogod, külön csoportosítsd azokat az emberbestiákat, akik tajtékos agyarvicsorgással fogadják azt a békejobbot, amely most az engesztelő béke olajágával közeledik feléjük. Igen csoportosítsd külön őket, mert a túlvilági büntetési módok gazdag arzenáljában nincs oly kegyetlen megtorló eszköz, amellyel e nerei perverzitásban megrészegedett állatembereket méltóan büntetni lehetne. De előbb, hogy megutálják önmagukat és megátkozzák eddigi munkájukat, hird rá a meggyötört népet, hogy felrakumpakkozva kergesse őket a miattuk szenvedő szegény harcoló közkatonák közé, hogy ott a bömbölő ágyuk pergőtüzében megismerjék azt az Istent, akitől elfordultak és akit megtagadtak. És ha ez az esztendő nem hozta meg a békét , akkor ezek a saját vermükbe űzött sakálok az ágyúbömbölést túlharsogó jajgatással fogják követelni a békét. (Íram tégy próbát velők. Amikor a hatalmas cár a hadvezetés véres munkájának vezetését átvéve dirigálta a tömeges önmészároltatást, az éjjel nappal őrködő testőröktől körülvett sátorában fogadta a beérkező jelentéseket. Ugyanekkor betegen feküdött a fia is, akiről szintén óránként érkezett jelentés. A cár vigasztalhatatlan volt gyengélkedő fia miatt. A telefoni és sürgönyi jelentéseket átvevő hadsegéd nem győzte a beérkező jelentések tömegét elreferálni a sátrában aggódva ülő cárnak, aki lélektelen komorsággal és minden borzalom iránti eltompultsággal vette tudomásul a kedvezőtlen híreket. Uram ! — szól sápadozva a hadsegéd — parancsod szerint a roham ismét megtörtént, újabb harmincezer halott . . . További rendelkezésed várják hű tábornokaid. — Nekem csak egy rendelkezésem van, fakadt ki a hatalmas űr dühösen: előre, ha millió ember hull is el. Féktelen indulattal néz a reszkető hadsegédre. Mi van a fiammal ? — A cárevicsről — hála a Romanovok fölött őrködő Gondviselésnek - jó hírt jelenthetek. Állapotában javulás állott be, veszélyen kívül van. A cár arcáról eltűnt a redőt véső komorság s százezrek halálának gyászát áttörte egy, egyetlen lényvisszatért egészsége fölött érzett apai öröm derűje és mosolyogva intett köszönetét a még mindig várakozó állásban maradt hadsegéd felé. — Köszönöm. — Nos? Még volna jelenteni valója ? - Uram ! — szól elhatározással, de remegő szóval a hadsegéd — az országból jelentések jönnek, hogy a nép szenved, az anyák, hitvesek talpig gyászban járnak s zokogó szavával, vigaszt keresve hozzád sír fel a nép............Segíts rajtok uram, hatalmas szavaddal küldj nekik vigasztalást, bánatgyötört lelküknek erőt adó balzsamot . . . A cár, a szenvedő milliók atyuskája, atyai jóindulattal fogadta meg a tanácsot és egy óra múlva a sürgönydrót országszerte szétröpítette a hatalmas úr vigasztaló üzenetét : »Népem ! örömhírt küldök nektek, ünnepeljetek. Húzzátok meg az ország templomainak összes harangjait, zarándokoljatok a templomba, küldjétek áhitatos hála imádságot az Úrhoz s örüljetek , megyógyult a Fiam. Egy fülig fölcsapott prémes bundagallérba burkolt hadseregszállitó lépked végig az utcán, aranyfogantyus botjával vígan csapkodva a hidegpárás téli levegőt. Egy mellékutca egyik kapujából egy szegény törődött öregemberbe lép ki és remegve, félve áll meg előtte : — Uram ! a fiam két évig harcolt a csatatéren, a múlt héten hozták ide a kórházba, ahol kapott súlyos sebébe belehalt. Nem panaszkodott szörnyű szenvedése miatt, békén tűrte és megadással várta a halálát, mert tudta, hogy nem hiába szenvedett s nem hiába fog meghalni, mert a magyar hazára jobb idők virradnak, a mikor majd az életük árán kiküzdött béke áldásos napjaiban a nép boldog lesz és jólétben fog élni. Uram ! fiam elhaltéval minden támasz nélkül, rokkant testtel, lélekkel egyedül állok a világon, anyám sincs, hogy haza utazzam kis falumba. Uram ! könyörüljön rajtam és segítsen meg. Szegény fiam azon hitben hunyta le a