Művezetők Lapja, 1928 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1928-01-01 / 1. szám

a szülő, mint a kenyér. — Az ország, a haza sorsa, az egyén sorsa. A tisztelt és félt ország népe, lakói lehet­nek egyenként tiszteltek, megbecsültek. Ha az ország ügyei rendben vannak, csak akkor boldogul­hat maga az egyén. Nem biztatlak arra, hogy nézz körül. A magad szemeddel látsz mindent. Azt, hogy országunk ilyen megalázó csonkán nem maradhat. — Látod a sze­génységet, a­ jobb sorsra érdemesek pusztulását. Te tudod jól, mit tesz az : dolgozni akarni — és munkát nem kapni. Te érzed a mérnök keserűségét, aki más kereset hiányában esztendőn át drótkerítése­ket von. Az orvosét —­ aki villamosjegyeket oszto­gat. A jogászét, a tanárét, aki könyvekkel, szappan­nal házal. A festőművészét — aki szobapiktor. A finomműszerészét — aki követ tör. A gépszerelőét — aki téglát hord. És látod magadat ócska kalapodban, kifordított ruhádban. Látod otthon a sápadt asszonyt, a vér­telén gyerekeket, a rongyos fehérneműt, a lyukas cipőket, az üres szenesládát. Dolgoztál egy életen át. Könnyelmű nem voltál. Sőt még arra az időre is gondoltál, amelyre pedig gondolni nem mersz, gondoltál az öregségre, a ke­resetképtelenségre, halálod esetére. Társaid, barátaid körében szívesen vettél részt az egyesületi életben, némi segélyt biztosítottál magadnak a szükségnapjaira. A fillérekből összegyűlt aranykoronák milliói a sorsfordulat következtében grammokká fogytak le. Mi lett ebből a szép szándékú Szövetségből ! Látom, a sötét képek festésekor csüggedsz, pedig talán Te is­­ a karavánnal haladsz ? Azért vittelek magammal, nézz ki a földekre. Gondolj a hó alatt meghúzódó búza,szemre, az abban rejlő isteni akaratra, az élő csirára, amely csak a napsugár simogatására vár. Te is buzaszem vagy magyar Testvérem ! Veled az örök élet Istene, lábad alatt a haza földje, fejed fölött az éltető nap. Lesz még kikelet ! Bízzál ! Boldog uj esztendőt ! TÁRCA. * Rosszul kezdődött az ujév. 190­. évben X. gyárban, a­hol mintegy ezer ember dolgozott, uj év reggelén 21 művezető ün­neplőbe öltözve ment a gyár műszaki igazgatóját üdvözölni. Művezetői pontossággal megjelenve, a szerelde egyik tágas, fűtetlen irodájában vártuk az igazgató úr érkezését. Hagyományos szokás volt a gyárban az, hogy új év napján valóban szünet is legyen, sőt még az se legyen benn, aki egy irodát besütsön. Pedig 32 fokos hidegben egy órai várakozás még a hideg, fütetlen irodában is sok. Már mindenki szívesen menekült volna egy barátságos meleg szobába, sem minthogy az emlí­tett fütetlen irodában „cepedlit“ járjon, miért is egyik kortárs indítványára a legközelebbi kiskorcsmába tettük át a főhadiszállást. Ki teát, ki meg meleg bort rendelt, hogy der­medtségéből kissé magához térjen. Igen ám, de a művezetők nagyon jól tudják azt is, hogy aki gőzt akar fejleszteni, ahhoz nem elégséges a víz, hanem szén is kell hozzá, így egy­­csapásra kimondatott az, hogy gőz csak úgy lesz, ha szénnel sütjük a kazánt. Egy jó képű kis barna leány kérésünkre csakhamar hozta is a jó forró debreceni kolbászt, meg a szepesi virslit. Bizony meg is feledkezett a gárda arról, hogy ma milyen fontos nap van a vállalat életében, mert ezen a napon szokott a műszaki igazgató programmot adni. Ezen a napon történik meg az, hogy a legigénytelenebb művezetővel is kezet szőrít az igazgató úr, akikkel szemben különben csak a nagy hatalmát éreztette. Vígan telt-múlt az idő, már tizenegy óra felé járt, amikor egy liberiás inas lélekszakadva int éztünk, hogy az igazgató úr már vár bennünket. Csapot-papot, kolbászt, virslit feledve, sietve mentünk új évet köszönteni. B. barátunk volt az ünnepi szónok, aki iparkodott is az összes művezet­ők nevében minden jót kívánni. Közben az igazgató kétszer is azt mondta — köszönöm. Erre kincs hosszú csend következett. . . Legalább is azt vártuk, hogy a válasz ilyen MŰVEZETŐK LAPJA XXXI. évf. 1. szám. A budapesti kereskedelmi és ipari kikötő. Irta : Bogdánfy Ödön. (Átvéve a „Természettudományi Közlönyéből.)* A viziutak jelentősége a történelem folyamán hullámszerűen változott. Eleinte, míg közutak nem voltak, leginkább a folyók és folyamok kínálkoztak közlekedésre. Azután a mesterséges közutak építé­sével a viz­it vesztett jelentőségéből A hajók tökélet­es­ülésével s főként a gőzhajók fölt­alálásával újra fokozottabb lendületet kapott a hajózás. Már nemcsak a folyókat használták közlekedésre, hanem mesterséges hajózócsatornákat is létesítettek. Később, a vasutak megépült­ével a víziutak kezdtek háttérbe szorulni. Kétségtelen, hogy a vasút sokkal pontosabb és gyorsabb szállítóul, mint a folyó vagy­ csatorna. Ezért verseny fejlődött ki közöttük s a vizint jelen­tősége újra megcsökkent mindaddig, mig a vasút forgalmát a nagytömegű nyer,náluk kezdték eltor­laszolni. Aztán a vasúti szállítás sokkal drágább a vizinténál s ezért újra a vízre terelődött a figyelem. A Duna is mutatja a viziutak jelentőségének ezt a változását. Az ó- és középkorban a Duna nem­csak áru-, hanem hadiszállításra is szolgált. A le­vant­ei forgalom a Dunán bonyolódott le s a Duna távoli nemzetek nagy közlekedői­íjává fejlődött, melyen nemcsak messze vidékek termékei, hanem eszmék is cserélődtek ki. A vasutak fejlődésével a Duna jelentősége erősen megcsökkent. E csökkenést segít­ette hibás­­közle­kedési politikánk is, mely a forgalmat a víziut­ak­ról eltérítette-8 a Duna és a vasút között nem létesített kellő kapcsolatot, hogy a vízi és vasúti szállítás egy­mást fejlessze. Csak akkor kezdett a figyelem ismét jelentős mértékben a Dunára fordulni, midőn az ipar egyre nagyobb tömegű nyersárut kezdett fel­dolgozni s a nyersáru drága vasúti szállítása az iparcikkek előállítását megdrágította. Az ipari ver­s Szerző és a Term. Tud. Társulat szives engedelmével a közlemény némi megrövidítésével.

Next