Művezetők Lapja, 1929 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1929-01-01 / 1. szám
2 MŰVEZETŐK LAPJA XXXII. évf. 1. szám. Sőt minden évet azzal a szomorú tapasztalattal zárhattunk le, hogy gazdasági helyzetünk egén mindig sötétebb felhők tornyosulnak. Pedig már legfőbb ideje volna, hogy a fortuna istennője ellátogasson hozzánk és behintené szobáinkat bőségesen azzal a csodás balzsammal, amelyről a világ azt állítja, hogy nincs szaga. Ennek a csodákat tevő balzsamnak hiányát érezzük egész éven keresztül. Ez az a hatalmi démon, amely a mi családi életünk békéjét oly sokszor feldúlja és kilopja a mi és az asszonyaink szemeiből az erő és életkedvet kölcsönző álmokat. Azonban talán mégis könnyebb a hiányok elviselése máskor, mint a karácsonyi ünnepek közeledtével. Hiszen mindenkinek vannak a szeretettei közül számosan, akiket szeretne a szeretet ünnepére valami ajándékkal megörvendeztetni. A családapáknak pedig hónapokon keresztül bőségesen van módjuk hallani arról, mit hozzon a Jézuska. Megkapja gyermekeinek a Jézuskához címzett leveleit. Látja őket amint buzgó imát rebeg ajkuk, hogy jaj, a kért ajándékokból valami ki ne maradjon. Érzi, hogy ez közvetve mind neki szól. Érzi a reá nehezedő súlyos kötelességeket. Lelki szemei előtt lejátszódnak az ő gyermekkori karácsonyi örömei. És eljön a szent este... Keserűséggel teli szívvel kell belenyugodnia abba, hogy a becsületes szorgalmas munkája után bizony igen szűkmarkú Jézuska tudott lenni. Nem bírta a kis — semmiről nem tehető — ártatlanok életét bearanyozni úgy, amint azt szerette volna. Hogy ez minő érzelmeket vált ki, azt csak az tudja, aki átérezte. A karácsonyi ünnepek alatt a keresztény világnak ezen nagy és szent ünnepein azután mindenkinek bőségesen van ideje, hogy a saját sorsa felől is gondolkodhasson. Bizony ez is igen vegyes érzelmeket vált ki. Ha még nőtlen, akkor érzi, hogy ismét egy év surrant el feje felett — az idő eljár — és nincs abban az anyagi helyzetben, hogy meleg családi tűzhelyet alapítson és így kénytelen nélkülözni azt a hűséges odaadó valakit, aki igyekezne csókjaival elsimítani gondterhes arcának redőit. Ha pedig családos, akkor — minthogy ezen nagy ünnepek alatt verekedni nem illik — végig kell hallgatnia a hűséges élettárs panaszait. És ez már hosszú évek óta így tart. Szerencse, hogy még mielőtt az ember mindezekről mélyebben elgondolkodna egy reménysugár csillan fel előtte: az új év. Szinte azt hinné az ember, hogy a naptárcsináló jó Gergely pápa számított erre a helyzetre, hogy az új év kezdetét közvetlenül a karácsonyi ünnepek utánra tettsée. A gondokkal terhes emberiség, akiket az év alatt a sors csapásai sújtottak és már-már a sors csapásai alatt roskadoznak, új hittel telnek meg az uj esztendő eljövetelére gondolva. Felülkerekedik benne egy láthatatlan erő. Az élet ösztönétől hajtva igyekszik feledni és lerázni az élet ezernyi bajait és a kétségbeesések homályából, mint hinni és remélni tudó férfi bontakozik ki. És ez előtt az ember előtt már nincs lehetetlenség, nincs kétségbeesésre ok. Ez az ember már bátran tud hinni és nézni a jövőbe. És ez előtt az ember előtt a hajdani történelmi hős* „In hoc signo vimes“-jeként megjelenik Madách remekművének végszavai: Ember küzdj és bízva bízzál ! E jelben győzni fogsz. Kedves Kartársaim és Ti mindnyájan, kik e szerény sorokat elolvassátok , akik roskadoztak a sors csapásai alatt, akik keservesen nyögitek a Trianon és az emberi szívtelenség átkát, a rossz gazdasági helyzetet, akik fájó szívvel gondoltak hazánk szétdarabolására és az elszakított testvéreinkre, akik azt hiszitek, hogy nincs kivezető út és mármár a kétségbeesés felé közelegtek . Ébredjetek ! Bontakozzatok ki a kétségbeesés homályából! Higyjétek erős hittel és reménnyel egy jobb uj esztendő eljövetelében. Álljon előttetek mindig Madách remekművének végszavai, mert ha ez áll előttetek, akkor nincs lehetetlenség. Akkor el kell következni — amit mindnyáj atoknak szívből kívánok — a boldog uj esztendőnek. Hogyan szereljük a golyós csapágyakat? Irta : F. B. művezető. Az 1926—28-as években a Művezetők Lapjában hosszabb cikksorozat jelent meg Pirkner Ferenc úr tollából, amelyekben a golyóscsapágyakról kimerítő tájékoztatást nyújtott és több kísérleti számítással igazolta nagy előnyüket a csúszós csapágyakkal szemben. Jelen cikkemben reá akarok mutatni azon jelenségekre, amelyek a golyóscsapágyak rovására lesznek. Nem abban az értelemben, mintha a megjelent cikkekben foglalt számítások nem fednék a valóságot, illetve a golyóscsapágyakban lenne a hiba. Hanem abban az értelemben, hogy a gyakorlati életben igen sok olyan körülménnyel találkozunk, amelyek az előírt pontos és fontos szerelést lehetetlenné teszik. Szabadjon ebből két példát felemlítenem. A raktárban heverő kész golyóscsapágy az ideális, pontos munka megtestesülése. Ez a megállapítás az első példára fog vonatkozni. A beszerelt golyóscsapágy a reális valóságot mutatja, ez vonatkozik a második példára. A tavaszi árumintavásárokon több ízben láttam egy golyóscsapágyakba szerelt transzmissziót, amely egy kis villanymotorral, vékony zsinór által lett meghajtva, a transzmisszió viszont ismét csak vékony zsinórok által meghajtott cca 5—6 drb. különféle kis gépet, melyek ugyancsak golyóscsapágyakban futottak. Ez a kép valóban az ideális munkát, ábrázolta. Egy alkalommal egy kisebb gyárban megfordultam, ahol többek között a tulajdonos bemutatta az egyik házilag szerelt és golyóscsapágyakkal ellátott transzmissziót, amely évek óta szalad és soha semmi baj nincs vele. Hogy baj nem volt vele, azt elhittem, de hogy azokat a számítási adatokat fedte volna, melyeket Pirkner Ferenc úr cikkeiben felemlített, azt már kétségbevontam. Ugyanis a csapágyak el voltak lepve porral,piszokkal és rászáradt olajjal, amit a golyóscsapágy nem tűr meg. Ez a beszerelt csapágy üzemben, ez a reális valóság. Dacára ezen körülménynek, még így is jobb hatásfokkal dolgozik a csúszóscsapággyal szemben. Csakhogy a golyóscsapágyaktól egész más teljesítményt várunk. Szerény tapasztalatom szerint a golyóscsapágyak fejlődésével szemben a gépiparban sok hiányosságot tapasztalunk. Talán éppen a transzmisszióknál a legelőnyösebb a helyzet, a golyóscsap.