Művezetők Lapja, 1935 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1935-07-01 / 7. szám
XXXVIII. évf. 7. szám. Budapest, 1935. július 1. MŰVEZETŐK LAPJA A magyarországi iparvállalatok, üzemek, bányák, szeszgyárak, textilgyárak, építővállalatok, stb. művezetőinek, üzemvezetőinek, gyárvezetőinek és ipari- és üzemi szaktisztviselőinek egyesületi és szaklapja. Megjelenik minden hó 1-én. Előfizetési díja : 1 évre 6 pengő. Tagok tagsági járulékuk ellenében kapják. Álláskínálat és kereslet ügyében, úgy a munkaadók, mint a tagok hirdetése díjtalan. Egyéb hirdetéseket mérsékelt áron számítunk. FELELŐS SZERKESZTŐ: Szerkesztőség és kiadóhivatal. Budapest, VIII., Német utca 32. sz. I. emelet. Telefon: 32-4-68. A lap szellemi részére vonatkozó levelek a szerkesztőség címére, minden egyéb levelezés és pénzküldemények a kiadóhivatal címére címzendők. Szerkesztő található: kedden és pénteken este 6—7-ig. LAPTULAJDONOS, MŰVEZETŐK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGE. WOPALETZKY KÁROLY GÉPÉSZMÉRNÖK. A munkaidő kérdésének rendezése. Alig egy hét előtt a napilapok már megemlékeztek arról, hogy a nemzetközi munkaügyi konferencia Genfben nagy többséggel megszavazta a 40 órás munkahét bevezetéséről szóló egyezménytervezetet és felhívta a világ kormányait a tervezet mielőbbi elfogadására és ratifikálására. A határozat azt is kimondja, hogy a 40 órás munkahét bevezetése nem szolgálhat alapul az alkalmazottak és munkások életstandardjának csökkentésére. Hogy a munkaidő kérdésének rendezése ügyében sürgősen tenni kell valamit, azt már a magyar kormány is belátta és Bornemisza Géza m. kir. kereskedelmi miniszter, az újpesti asztalossztrájkkal kapcsolatban, szintén ily értelemben nyilatkozott, azonban azzal a különbséggel, hogy nem a 40, hanem a 48 órás munkahétnek a bevezetését szándékozik a kormány törvénybe iktattatni vagy rendelettel életbeléptetni. Ha a genfi határozat az egész világon érvénybe lépne, úgy a magyar törvényhozás sem zárkózhat el a 40 órás munkahét bevezetése elől, de addig is örömmel kell üdvözölni a 48 órás munkahetet is, mert, sajnos, tisztelet a kivételnek, de a munkaidő kérdésében igen nagy kilengések vannak. Nem kívánunk a munkásokat érintő kérdésekkel foglalkozni, hanem csupán alkalmazotti, tisztviselői és művezetői szempontból bírálva a munkaidő kérdését, megállapítható, hogy ezen a téren, különösen a háború utáni időkben, igen rosszabbodott a helyzet. Sok helyen megállapított munkaidő nincsen és akarva, nem akarva, akár van munka, akár nincsen, az alkalmazott az elbocsájtástól való félelmében állandóan kénytelen reggeltől este 7—10 óráig, napi 12—15 órát is dolgozni, vagy legalábbis az elfoglaltság látszatát kelteni, mert ez képezi a szorgalomnak és érdemnek a fokmérőjét, amely befolyással van az alkalmazott exisztenciájára. Hogy ez az állapot mennyire káros, azt minden logikusan gondolkodó embernek be kell látnia. Mert, ha tényleg állandóan van annyi munka, hogy azt egy alkalmazott csak naponta megkétszerezett munkaidő alatt képes elvégezni és ezért is csak szimpla bért kap, ami esetleg a létminimumon is alul van, ebben az esetben munkauzsora esete áll fenn, ami pedig hozzájárul a már amúgy is nagyfokú munkanélküliség növeléséhez, valamint az általános fogyasztóképességnek és a munkaalkalmaknak csökkenéséhez. Ha azonbana munka mennyisége nem kívánja meg a túlidőben végzett túlfeszített munkát, — mint ahogy arra sok esetben nincs is szükség — és ennek dacára a körülmények folytán rákényszerített túlbuzgóság idézi elő a munkaidőben való egymásra licitálást és ezzel járulnak hozzá a helyzet rosszabbodásához, valamint a rezsiek növeléséhez, akkor a munkaadónak is érdeke lehet ennek az állapotnak a megszüntetése. A Genfben elfogadott 40 órás munkahét általános bevezetése bizonyára hozzájárulna a munkanélküliség csökkenéséhez és a dolgozók szociális helyzetének javulásához, feltéve, hogy ezzel egyidejűleg nem csökken az alkalmazottak életnívója. A technikai haladás korszakában nem lehet már sokáig elzárkózni az elől, hogy a többtermelés előnyeiből az alkalmazottnak is jusson annyi, amennyit munkája vagy érdeme szerint kiérdemel. A transzformátor 50 éves jubileumához.* Ötven éve annak, hogy három magyar mérnök, Zipernovszky, Déri és Bláthy a transzformátort feltalálták és ezzel az elektromos áramelosztásnak oly irányt adtak, amely az egész világ elektromos áramtermelését és iparát a váltakozó áramú berendezések és gépek gyártása és alkalmazása felé terelte. A három zseniális magyar mérnök a Ganz és Társa R. T. villamososztályában dolgozott. Kutatásaik irányát az a körülmény szabta meg, hogy az 50 év előtt ismert egyenáramú elektromos berendezések és hálózatok nem voltak alkalmasak nagyobb területeknek a villamosítására, miután az egyenáramnál akkor elérhető alacsonyabb feszültségekkel nem lehetett nagyobb feszültség-veszteség nélkül az áramot messzire vezetni és ahol ez meg is történt, ottan a vezetékek szükséges nagyobb keresztmetszete folytán aránytalanul nagy súlyú vezetékre volt szükség. A váltakozó áramú magas feszültségek pedig nem voltak alkalmasak közvetlen felhasználásra. * Helyszűke miatt sajnálatunkra e közleményt csak elkésve hozhatjuk, miért is szíves elnézést kérünk. (Szerk.)