Nemesfémipari Közlöny, 1936 (15. évfolyam, 1-26. szám)

1936-01-02 / 1. szám

A NEMESFÉMIPARI SZÖVETSÉG, A DRÁGAKŐCSARNOK ÉS AZ ARANYMŰVES IPARTESTÜLET HIVATALOS LAPJA XVI. évfolyam Budapest, 1936. január 2­1. szám­ ú MUNKABÉREK alakulásáról számol be a Magyar Statisztikai Szemle egyik legutóbbi kimutatásában. A magyar ipari munkások évi átlagos keresetét 1125 pengőben állapítja meg. Ma­gyarországon ma ennyit keresne éven­te kétszázezer munkáscsalád, ha mind a kétszázezernek munkája lenne. De hiszen tudjuk, hogy az egyes ipari munkáságazatokban milyen nagy a munkanélküliség s így bizony a Ma­gyarországon élő kétszázezer ipari munkás jelentékeny része még ennyit sem tud megkeresni. Pedig nehezen képzelhető el, hogy havonta nem egé­szen egyszáz pengőből meg tudjon él­ni egy család, amikor a megélhetés 20 százalékkal drágább, mint a béke­években volt. A drágulási folyamat ép­pen a primőr szükségleti cikkekben törekszik állandóan fölfelé, a létmini­mum pedig nem emelkedik. A fixfize­­téses tisztviselők, a munkások is egy­formán érzik, hogy a keresményeikből nem élhetnek majd meg, ha így megy tovább is. A Statisztikai Szemle igen szomorú képet árt nemcsak a munká­sok, hanem az egész magyar kereske­delem helyzetéről, mert hiszen havi egyszáz pengőt sem kereső munkások bizonyára kikapcsolódnak a kereske­delmi forgalomból és velük együtt, tudjuk, kikapcsolódott a más foglalko­zású nagyközönség nemkereső széles rétege is. A munkaalkalmak megke­resése de jó lenne s ez lehetne az első feladata annak a helyes gazdasági po­litikának, amelyet már régen várunk. Igaz, nemcsak Magyarországon van így. Ez a nyavalya eluralja az egész világot s úgy látszik, úrrá marad mind­addig, amíg a gazdasági kérdéseket világszerte napiértékű politikai kérdé­seknek vetik alá. A munka kérdésé­ből nem szabadna politikai kérdést csinálni, nem szabadna sem kortes­eszközül, sem ellenzéki fegyverül fel­használni. A munka az egyetlen és el­ső komponense kell legyen annak az államnak, amely polgárai konstruktív termeléséből akar megélni. Várjon, hol van a hiba? Ki tudja? Pedig de jó lenne ezt a hibát megkeresni, pedig de jó lenne a munkás- és munkaadótöme­geket még egyszer biztosabb anyagi bázisra állítani. A dolgozók anyagi biztonsága az állam legszilárdabb alap­ja. A nyugodt életű polgárok anyagi biztonságáért áldozatokat is érdemes hozni. Ezek az áldozatok semmiesetre sem vesznének kárba és meghoznák a maguk gyümölcsét. Ú­jévi köszöntő Nem tudjuk, örüljünk-e vagy szomorkodjunk azon, amit a fémjelző hivatal év­végi kimutatásában látunk. Tulajdonképen örülni kellene, mert hiszen ez a kimu­tatás azt bizonyítja, hogy az ipar munkája megszaporodott. Normális időkben azt hihetitök, hogy megnövekedett munkaalkalom több kenyérhez juttatta a dolgozókat. Ez lenne természetes következménye a több munkának. Sajnos nincs így; máskép történik ma minden és ahelyett, hogy a többmunka nagyobb jólétet biztosítana, mit látunk? a többmunka ellenére a nincstelenség jobban ellep mindent, mint valaha is. Hogy miért van ez így, azt mindannyian tudjuk, hogy ez a paradoxon tényleg igaz, nem kétséges. Hogy ennek a fonák helyzetnek a tragikus áldozatai a dolgozók, az bizonyos, hogy nem tudnak rajtuk segíteni, nem kétséges, hogy lelkileg összerop­pannak abban a borzalmas tudatban, hogy nem ér már a munkájuk semmit, ennek a kornak a legrémesebb betegsége. Tenni kellene valamit. Senki sem vitatja. Cse­lekedni kellene, de kinek? Ennek a problémának a megoldásán évek óta kísérletez­nek — eddig hiába, talán holnap, talán holnapután végre mégis eredményesen. Va­lahol hiba történt: rettenetes, borzalmas hiba. Valahol elromlott ez a gazdasági gé­pezet, amely évezredeket szolgált ki. Elkopott? Nem! Tönkre tették, széthasítot­ták a rajvonalak, szétzúzták az ágyuk és végül rosszul foltozták meg — a hazug száj­jal békét hirdetők, kik szívük mélyén sohasem akartak békét. Tönkre tették azok is, akik kapzsi szenvedéllyel a pénszerzést nem eszköznek, h­anem­ célnak tekintet­ték, akik a tőkét sohasem akarták a munka, a termelés szolgálatába állítani, ha­nem a munkát a tőke eszközévé aljasították. Igen, ezek tették tönkre az életünket, ezeknek köszönhetjük, hogy nem tudunk a munkánkból megélni, ezek destruálták a munka értékét, ezek zúzták össze a munkába vetett becsületes hitünket, így van ez és még az sem vigasztal bennünket, hogy ebben az igazán destruktív harcban ők is elbuktak,­­ talán örökre. Pedig milyen jó lenne még egyszer bízni a kétke­­zünk munkájában, milyen megnyugtató lenne hinni abban, hogy a munkánkból meg tudunk élni, családot tudunk eltartani, gyereket nevelni. Milyen jó lenne még egyszer a régi idők polgárának biztonságában lenni, a félrespórolt garasokat őrizni, nyugodt bizalommal várni az öregséget és elkészülni a végső nagy pihenőre, azzal a tudattal, hogy nem maradt utánunk éhes feleség, proletár gyerek, akinek újból elölről kell kezdeni a harcot, mint nekünk, a falat száraz kenyérért. Mi adjon ne­künk a gyarló embereknek erőt ezer kísértéssel szemben a társadalom törényeinek betartására, ha tudjuk, hogy nem tudunk építeni, ha tudjuk, hogy hiába a mun­kába való bizodalmunk, ám tudjuk, hogy hiába dolgozunk. A mai ember ezekben az Istent kísértő időkben a becsület héroszává lesz, ha tényleg tiszta ember akar maradni. Pedig akar. Hiszen összeszorított ajakkal, kemény ököllel küzd, harcol ezért. Az öregeknek, akiknek még volt néhány jobb évük, még erősen állják a sarat, de a fiatalok, a mi fiaink, akiknek a boldogulásáért ugy­e apák, mindannyian szívesen mártírhalált halnánk, már nem hisznek a boldogulásukban. Csüggedtek, fá­radtak és üres szemekkel bámulják az életük horizontjára rajzolt apokaliptikus kérdőjelet. Ma még csak bátortalan, halk hangon kérdezik: minek? Választ ki ad­jon nekik? Ez a borzalmasan nyugalanító, türelmetlenkedő hang erősödik és hiába fordulnak felénk, mi nem tudjuk biztatni őket. Minek? — kérdezik ők . Minek­­llát minek? Én sem tudom fiam. Reszketek érted, akarom boldog légy, akarom te légy a legkü­lönb, akarom, hogy izmos fiatalságod isteni erejével nagyot, szépet alkoss, akarom, emberit alkoss, akarom, hogy a te beteljesült életed előbbre vigye ennek a borzalmas világnak a kátyúba ragadt szekerét. Hiszen ezt akarja minden apa. De hogyan? — kérdezed tőlem — amikor nem tudok dolgozni, mert nincs hely a számomra a nagy munkaközösségben. De hogyan, amikor megfulladok ebben ?

Next