Nyomda- és Rokonipar, 1924 (14. évfolyam, 1-24. szám)

1924-06-26 / 13. szám

"PVPWffRRPPP■Ma 1924 junius 28 NYOMDA- ÉS ROKONIPAR ellenkezőleg. De hogy munkásrészről írjanak erről és így, erre, nem akarva egyoldalúságba esni, megkérdeztem egy munkást, kihez régi barátság fűz és aki jó hírnévvel bir és tekintélye van munkáskörben, helyesli-e ezt, csak annyit mondott: „Szamárság volt" majd hozzátette: „Enélkül is jó lett volna, mert a füzet egyébként jól van megírva." Hát hogy hogyan van megírva, azt kartársaimra bízom, ők majd végig­olvassák. „A 3500 munkás kidobálása az üzemekből hallatlan rémületet teremtett." Pajor úr szerint kidobálása a munkás­ságnak volt a mi eljárásunk, amikor mi minden munka nélkül vettük át üzemein­ket, mert a szovjet rendeléseit nem lehe­tett munkának nevezni. Pénzünk sem volt, tehát nem vállalhattunk kötelezett­séget munkások tartására. Azután három nap múlva, mikor körülnéztünk üzemeink­ben, felvettünk annyi munkást, amennyi­nek munkát és bért előteremteni remél­tünk. No, de Pajor úr szerint az a mi bűnünk volt, hogy a szovjet urai által engedélyezett munkákat nem folytattuk az üzemekben és így munka nélkül marad­tunk a szovjet bukásakor. Ezzel terem­tettük meg mesterségesen a munka­­nélküliséget. Mert azt mondja később: „Viszont az sem szenved kétséget, hogy a béreknek ilyen arányú leszorítása egye­nesen szükségessé tette a nagy munkanélküli­ség megteremtését. Mert a kapitalizmus nem szentimentális, ha a profitja­­veszedelemben forog." Így ír egy nyomdai munkás, aki maga is átélte a szovjetet, olyanoknak, akik még mind élő tanúi vagyunk az alig öt év előtt lefolyt eseményeknek. Tényleg érdekelne, milyen hatáskörben szerezte ezeket a tapasztalatokat Pajor úr. Könyvé­nek ismertetője a Typographiában talá­lóan jegyzi meg róla, hogy a nyomdai munkások elismerik „agitatorikus működésé­t." így h­at egy iparban, amelyben a közös tárgyalások már 1919 augusztus 22-én, — a román megszállás nehéz­ségei dacára, amikor üléseket összehívni alig lehetett és az egyesületnek helyisége sem volt,­­ megállapodást teremtettek! Vegye elő Pajor úr az akkori idők írásait és szégyenkezve kell majd olvasnia, hogy alig múlt el a szovjet, a Főnökegyesület már ismét együtt dolgozott a munkásság vezetőivel és igyekezett, hogy segítsen, ahol segíteni tudott. Pajor úr igazmondásait ismerjük a tár­gyalásokból is, de az menthető, ha valaki a vita hevében olyant mond, amiért nem tud helytállni és olyant árul el, amit jobb volna elhallgatni a gazdasági ellenfél előtt, de írni ilyeneket, mikor az írást az ember revízió alá veheti, átnézheti, javíthatja, erre már nincs mentség. Hogy mit hasz­nál, ezzel a közületnek, az majd elválik. És ezt a munkát a jövő számára írta Pajor úr , hogyha valaki a későbbi idők­ben kíváncsi, hogy folytak a dolgok, hát erre szolgálnak Pajor úr megállapításai a szovjet kimúlásáról. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: ha Pajor úr 10—15 év múlva még­is az ő, tényektől nem kor­látozott, emlékező tehetségének gyerek­játék lesz az egész tanácsköztársaságot a főnökök művének beállítani, részükről az egész csak egyszerű profitéhség volt, hogy utána nyúzhassák a munkássá­got.. . Valami egészen abnormális ügy kell az események tudatában, annak megér­téséhez, hogy a szovjet megszűnésével kapcsolatban munkásrészről valaki azt írja : „Minden nyomdai munkás ráeszmélt arra a szomorú valóságra, hogy a főnökökkel való minden békességes, barátságos viszony csak színes délibáb, amely rögtön szertefoszlik, ha ellentétes gazdasági érdekek egy pillanatra is háttérbe akarják szorítani — a vállalkozói hasznot.“ Ezt mindenkor, minden alkalommal írhatta volna Pajor úr, de a szovjettal kapcsolatban, ahol a szenvedő fél a főnök volt — közönséges demagógia. Vigyázzon, Pajor úr: a felidézett szel­lem még sokat fog kellemetlenkedni . . . Székely Artur. Minden akadály nélkül. Nem vagyok barátja a lapok hasábjain való vitatkozásnak, elolvasván azonban Pajor Rudolf úr által írt „Egy bérharc története" című füzetet, kénytelen vagyok kezembe venni a tollat. Hogy az egész füzet tartalma mennyiben és hogy fedi a tiszta történeti igazságot, arról nem szólhatok. Bár élénk figyelemmel kísér­tem az eseményeket, lehet, hogy csak nekem van az érzésem, hogy a történet­író legalább is erősen a saját elképzelési alapján állítja be az eseményeket. A füzetben említést tesz azonban Pajor úr olyan eseményről is, amelynek meg­figyelésében közvetlenül részt vehettem. Miután az a valóságban teljesen máskép játszódott le, kénytelen vagyok annál is inkább helyreigazítással élni, mert éppen az a mozzanat élénk fényt vet arra, hogy miért kívánják a munkaadók a bizalmi férfi rendszer mai állapotának változtatását. Pajor úr a Grafikai Főnökegyesület és Napilapok Szindikátusának közösen ki­adott plakátjáról úgy emlékszik meg, hogy az — minden akadály nélkül — jelenhe­tett meg. Hogy ez a valóságban hogy festett, az alábbiakban előadottak alap­ján akarom híven megörökíteni: Az Újságüzem nyomdája a munkát a Budapesti Hírlap nyomdájától kapta kéz­hez azzal az utasítással, hogy az átvett szedésből bizonyos számú plakátot nyom­jon. Amikor ama nap reggel az üzembe érkeztem, a következőket állapíthattam meg. A szedés a gépbe lett ugyan emel­ve és egyengetés alatt állott, de már be­jelentették nekem, hogy az egyik bizalmi — hogyan és miképen jutott hozzá nem tudom — elvitte a plakát szövegét felül­vizsgálás céljából a Typographiához és távozása előtt meghagyta a személyzet­nek, hogy az ő visszaérkezéséig ezt a plakátot kinyomni nem szabad. Ezzel az önkényes és minden meg­állapodást felrúgó cselekedettel szemben erélyes lépésre kellett hogy az igazga­tóság magát elhatározza, mert hiszen példátlan a maga nemében, hogy a sze­mélyzet cenzúra alá vehessen bármit is, ami a nyomdában készül. Miután az egyengetés igen lassan ha­ladt, a művezetőség útján utasítást ad­tam, hogy az mielőbb befejeztessék és a nyomást azonnal kezdjék meg. Vá­lasz : Ameddig a bizalmi férfi vissza nem érkezik, a plakátot nem fogják kinyomni. Mikor ezt megtudtam, az üzemben levő egyik bizalmit felkértem, intézkedjék, hogy a plakátot haladéktalanul nyomják ki, ami kérésemre azonnal meg is tör­tént. A bizalmi intézkedett, azonban a munka meg sem haladt. Erre személye­sen felszólítottam a gépmestert, hogy mi­után most már megkapta a bizalmitól az utasítást a munka további folytatására, figyelmeztetem az esetleg bekövetkez­hető súlyos következményekre és aján­lom, hogy a munkát folytassa, illetve in­dítsa el a gépet. Ezt meghallván a kö­zelemben levő egyik gépmester, odaug­rott és erélyes hangon utasítást adott a gépmesternek, hogy a plakátot ne nyomja addig, míg a főbizalmi vissza nem érke­zik. Felszólítottam ezt a gépmestert, nyi­latkozzék, ha ő nem bizalmi férfi, hogy mer ily intézkedéseket tenni? Erre azt a választ kaptam, hogy ő ugyan a gép­termi bizalmi férfi állásáról lemondott, de addig is, míg új bizalmit választanak, kénytelen ebben az esetben magát köz­bevetni. Erre őt is figyelmeztettem eljá­rásának súlyos következményeire. Köz­ben az egész gépterem személyzete le­állóit és nem folytatta munkáját. Még mindig nem akartam a legvégső eszköz­höz nyúlni és azt mondtam a bizalminak!?), ha továbbra is meggátolja a plakát ki­nyomását, kénytelen leszek az egész sze­mélyzetet leállítani. Erre kissé észhez tért és vállvonogatva igy válaszolt: Én nem törődöm semmivel, csináljon a sze­mélyzet, amit akar. Megint hozzáfogtak a munkához, egyet-kettőt fordult a gép. A gépteremben levő gépmesterek közül kettő összenézett hirtelen és a gép elé álltak és most már együttesen is kijelen­tették, hogy a munkát a főbizalmi visz­­szaérkezéséig nem folytatják és leállí­tották az össz-személyzetet. Gépszedők és öntők kijelentették, hogy nekik semmi közük a plakátkérdéshez, ők folytatják a munkát és nem hajlan­dók a bizalmi önkényes eljárásának ma­gukat alávetni. Az üzemnek ebben a pillanatban azonban csak a plakát kinyo­mása volt fontos és ezen eljárásra ter­mészetesen nem lehetett más válaszom, minthogy megállítottam az egész üzemet. Fontolóra véve a fennálló általános helyzet komolyságát, értesíteni akartam a Főnökegyesület főtitkárát vagy elnökét az üzemben lejátszódó eseményekről. Miközben ezt megtettem, érkezett vissza a főbizalmi és a művezető bejött irodámba bejelenteni, hogy a főbizalminak nincsen ellenvetése, hogy a plakátot kinyomják és a személyzet felveheti a munkát. Klösz Pál tagtársunk, a Klösz Gy. és fia cég tulajdonosa, a magyar ki­rályi kormányfőtanácsosi címet kapta. Egyesületünk elnöksége a kitüntetés alkalmából szívélyesen üdvözölte tag­társunkat és ezen üdvözléshez lapunk legmelegebben csatlakozik. 3. oldal

Next