Nyomda- és Rokonipar, 1924 (14. évfolyam, 1-24. szám)
1924-06-26 / 13. szám
"PVPWffRRPPP■Ma 1924 junius 28 NYOMDA- ÉS ROKONIPAR ellenkezőleg. De hogy munkásrészről írjanak erről és így, erre, nem akarva egyoldalúságba esni, megkérdeztem egy munkást, kihez régi barátság fűz és aki jó hírnévvel bir és tekintélye van munkáskörben, helyesli-e ezt, csak annyit mondott: „Szamárság volt" majd hozzátette: „Enélkül is jó lett volna, mert a füzet egyébként jól van megírva." Hát hogy hogyan van megírva, azt kartársaimra bízom, ők majd végigolvassák. „A 3500 munkás kidobálása az üzemekből hallatlan rémületet teremtett." Pajor úr szerint kidobálása a munkásságnak volt a mi eljárásunk, amikor mi minden munka nélkül vettük át üzemeinket, mert a szovjet rendeléseit nem lehetett munkának nevezni. Pénzünk sem volt, tehát nem vállalhattunk kötelezettséget munkások tartására. Azután három nap múlva, mikor körülnéztünk üzemeinkben, felvettünk annyi munkást, amennyinek munkát és bért előteremteni reméltünk. No, de Pajor úr szerint az a mi bűnünk volt, hogy a szovjet urai által engedélyezett munkákat nem folytattuk az üzemekben és így munka nélkül maradtunk a szovjet bukásakor. Ezzel teremtettük meg mesterségesen a munkanélküliséget. Mert azt mondja később: „Viszont az sem szenved kétséget, hogy a béreknek ilyen arányú leszorítása egyenesen szükségessé tette a nagy munkanélküliség megteremtését. Mert a kapitalizmus nem szentimentális, ha a profitjaveszedelemben forog." Így ír egy nyomdai munkás, aki maga is átélte a szovjetet, olyanoknak, akik még mind élő tanúi vagyunk az alig öt év előtt lefolyt eseményeknek. Tényleg érdekelne, milyen hatáskörben szerezte ezeket a tapasztalatokat Pajor úr. Könyvének ismertetője a Typographiában találóan jegyzi meg róla, hogy a nyomdai munkások elismerik „agitatorikus működését." így hat egy iparban, amelyben a közös tárgyalások már 1919 augusztus 22-én, — a román megszállás nehézségei dacára, amikor üléseket összehívni alig lehetett és az egyesületnek helyisége sem volt, megállapodást teremtettek! Vegye elő Pajor úr az akkori idők írásait és szégyenkezve kell majd olvasnia, hogy alig múlt el a szovjet, a Főnökegyesület már ismét együtt dolgozott a munkásság vezetőivel és igyekezett, hogy segítsen, ahol segíteni tudott. Pajor úr igazmondásait ismerjük a tárgyalásokból is, de az menthető, ha valaki a vita hevében olyant mond, amiért nem tud helytállni és olyant árul el, amit jobb volna elhallgatni a gazdasági ellenfél előtt, de írni ilyeneket, mikor az írást az ember revízió alá veheti, átnézheti, javíthatja, erre már nincs mentség. Hogy mit használ, ezzel a közületnek, az majd elválik. És ezt a munkát a jövő számára írta Pajor úr , hogyha valaki a későbbi időkben kíváncsi, hogy folytak a dolgok, hát erre szolgálnak Pajor úr megállapításai a szovjet kimúlásáról. Nem kell hozzá nagy jóstehetség: ha Pajor úr 10—15 év múlva mégis az ő, tényektől nem korlátozott, emlékező tehetségének gyerekjáték lesz az egész tanácsköztársaságot a főnökök művének beállítani, részükről az egész csak egyszerű profitéhség volt, hogy utána nyúzhassák a munkásságot.. . Valami egészen abnormális ügy kell az események tudatában, annak megértéséhez, hogy a szovjet megszűnésével kapcsolatban munkásrészről valaki azt írja : „Minden nyomdai munkás ráeszmélt arra a szomorú valóságra, hogy a főnökökkel való minden békességes, barátságos viszony csak színes délibáb, amely rögtön szertefoszlik, ha ellentétes gazdasági érdekek egy pillanatra is háttérbe akarják szorítani — a vállalkozói hasznot.“ Ezt mindenkor, minden alkalommal írhatta volna Pajor úr, de a szovjettal kapcsolatban, ahol a szenvedő fél a főnök volt — közönséges demagógia. Vigyázzon, Pajor úr: a felidézett szellem még sokat fog kellemetlenkedni . . . Székely Artur. Minden akadály nélkül. Nem vagyok barátja a lapok hasábjain való vitatkozásnak, elolvasván azonban Pajor Rudolf úr által írt „Egy bérharc története" című füzetet, kénytelen vagyok kezembe venni a tollat. Hogy az egész füzet tartalma mennyiben és hogy fedi a tiszta történeti igazságot, arról nem szólhatok. Bár élénk figyelemmel kísértem az eseményeket, lehet, hogy csak nekem van az érzésem, hogy a történetíró legalább is erősen a saját elképzelési alapján állítja be az eseményeket. A füzetben említést tesz azonban Pajor úr olyan eseményről is, amelynek megfigyelésében közvetlenül részt vehettem. Miután az a valóságban teljesen máskép játszódott le, kénytelen vagyok annál is inkább helyreigazítással élni, mert éppen az a mozzanat élénk fényt vet arra, hogy miért kívánják a munkaadók a bizalmi férfi rendszer mai állapotának változtatását. Pajor úr a Grafikai Főnökegyesület és Napilapok Szindikátusának közösen kiadott plakátjáról úgy emlékszik meg, hogy az — minden akadály nélkül — jelenhetett meg. Hogy ez a valóságban hogy festett, az alábbiakban előadottak alapján akarom híven megörökíteni: Az Újságüzem nyomdája a munkát a Budapesti Hírlap nyomdájától kapta kézhez azzal az utasítással, hogy az átvett szedésből bizonyos számú plakátot nyomjon. Amikor ama nap reggel az üzembe érkeztem, a következőket állapíthattam meg. A szedés a gépbe lett ugyan emelve és egyengetés alatt állott, de már bejelentették nekem, hogy az egyik bizalmi — hogyan és miképen jutott hozzá nem tudom — elvitte a plakát szövegét felülvizsgálás céljából a Typographiához és távozása előtt meghagyta a személyzetnek, hogy az ő visszaérkezéséig ezt a plakátot kinyomni nem szabad. Ezzel az önkényes és minden megállapodást felrúgó cselekedettel szemben erélyes lépésre kellett hogy az igazgatóság magát elhatározza, mert hiszen példátlan a maga nemében, hogy a személyzet cenzúra alá vehessen bármit is, ami a nyomdában készül. Miután az egyengetés igen lassan haladt, a művezetőség útján utasítást adtam, hogy az mielőbb befejeztessék és a nyomást azonnal kezdjék meg. Válasz : Ameddig a bizalmi férfi vissza nem érkezik, a plakátot nem fogják kinyomni. Mikor ezt megtudtam, az üzemben levő egyik bizalmit felkértem, intézkedjék, hogy a plakátot haladéktalanul nyomják ki, ami kérésemre azonnal meg is történt. A bizalmi intézkedett, azonban a munka meg sem haladt. Erre személyesen felszólítottam a gépmestert, hogy miután most már megkapta a bizalmitól az utasítást a munka további folytatására, figyelmeztetem az esetleg bekövetkezhető súlyos következményekre és ajánlom, hogy a munkát folytassa, illetve indítsa el a gépet. Ezt meghallván a közelemben levő egyik gépmester, odaugrott és erélyes hangon utasítást adott a gépmesternek, hogy a plakátot ne nyomja addig, míg a főbizalmi vissza nem érkezik. Felszólítottam ezt a gépmestert, nyilatkozzék, ha ő nem bizalmi férfi, hogy mer ily intézkedéseket tenni? Erre azt a választ kaptam, hogy ő ugyan a géptermi bizalmi férfi állásáról lemondott, de addig is, míg új bizalmit választanak, kénytelen ebben az esetben magát közbevetni. Erre őt is figyelmeztettem eljárásának súlyos következményeire. Közben az egész gépterem személyzete leállóit és nem folytatta munkáját. Még mindig nem akartam a legvégső eszközhöz nyúlni és azt mondtam a bizalminak!?), ha továbbra is meggátolja a plakát kinyomását, kénytelen leszek az egész személyzetet leállítani. Erre kissé észhez tért és vállvonogatva igy válaszolt: Én nem törődöm semmivel, csináljon a személyzet, amit akar. Megint hozzáfogtak a munkához, egyet-kettőt fordult a gép. A gépteremben levő gépmesterek közül kettő összenézett hirtelen és a gép elé álltak és most már együttesen is kijelentették, hogy a munkát a főbizalmi viszszaérkezéséig nem folytatják és leállították az össz-személyzetet. Gépszedők és öntők kijelentették, hogy nekik semmi közük a plakátkérdéshez, ők folytatják a munkát és nem hajlandók a bizalmi önkényes eljárásának magukat alávetni. Az üzemnek ebben a pillanatban azonban csak a plakát kinyomása volt fontos és ezen eljárásra természetesen nem lehetett más válaszom, minthogy megállítottam az egész üzemet. Fontolóra véve a fennálló általános helyzet komolyságát, értesíteni akartam a Főnökegyesület főtitkárát vagy elnökét az üzemben lejátszódó eseményekről. Miközben ezt megtettem, érkezett vissza a főbizalmi és a művezető bejött irodámba bejelenteni, hogy a főbizalminak nincsen ellenvetése, hogy a plakátot kinyomják és a személyzet felveheti a munkát. Klösz Pál tagtársunk, a Klösz Gy. és fia cég tulajdonosa, a magyar királyi kormányfőtanácsosi címet kapta. Egyesületünk elnöksége a kitüntetés alkalmából szívélyesen üdvözölte tagtársunkat és ezen üdvözléshez lapunk legmelegebben csatlakozik. 3. oldal