Nyomda- és Rokonipar, 1928 18. évfolym, 1-24. szám)
1928-01-01 / 1. szám
2. (2 ) oldal NYOMDA- ÉS ROKONIPAR 1928 január | llllll!lllllllll!lil!!!ll[ll!ll!llll![||||i;[[[||]||[[[[!lll!!MII!llll!!!ll!llll!llllllll!ll!!lll!llllllllllll!l!j|l!lllll!lllll|llllllllll!lllllllll]||lllllll!!lll![!lllll!lll!lllll!IIIHIIilllllllllll|jl|[l!ll!llll!lll!!lli!!!l!ll!llll!lllllllí!ll!llllllllll!!lllllllllll!l!llll mai vannak — erélyesebben kellene követelniök annak életbeléptetését. Ne akarjanak egyesek olyan rendszabályt teremteni, amely azonnal 100%-ig rendet teremt (de sohasem lép életbe) a nyomdaiparban. Elégedjenek meg, ha az új tarifa megakasztja az ipar további leromlását és átmenetet teremt. Ha ez sikerül, ráérünk akár egy év múlva is tovább építeni a már lerakott alapokon. De annak lerakását azonnal kezdjük el. Székely Artur: Egy esztendő históriája. Ismét letelt egy esztendő s ha az élet őrlő malmában egy másodpercre megállunk, hogy a szokás hatalmának áldozva egymásnak boldog új esztendőt kívánjunk, használjuk fel ez alkalmat arra, hogy az elmúlt év gazdasági viszonyain mintegy végigtekintve, megállapítsuk, hogy iparaink szempontjából mit jelentett az 1927. esztendő. Az ipargazdasági életben három főtényező adja a helyes mérleg képét. Az egyik a munkaalkalmak adottsága, a másik a termelési költségek alakulása, a harmadik pedig a termelvények értékesítési lehetősége. A munkalehetőségek tekintetében meg kell állapítanunk, hogy miként az 1926. esztendőben a felvirágzás jellemezte a helyzetet, az 1927. év is ennek a jegyében folyt le. A fejlődés e tekintetben folytonos volt s hovatovább közeledünk ahoz az időponthoz, melyben az üzemek foglalkoztatása általánosságban el fogja érni a háború előtti helyzetet. Igaz, hogy a munkamennyiség ily fokának elérésénél a munkák minőségének megoszlása nem azonos az 1914. évi állapottal, mivel a merkantillák, accidenciák és közigazgatási nyomtatványok mennyisége az említett időpontban fennállott mérvet elérni nem fogja, ezzel szemben azonban megállapítható, hogy a werkmunkák száma a múlthoz képest máris emelkedett és ez a körülmény fogja a kiegyenlítődést meghozni. A második tényező, a termelési költségek alakulása, 1927-ben ugyancsak kielégítő módon alakult, amennyiben általánosságban ezek teljesen stabilak voltak, márpedig tudvalévően a termelési költségek stabilitása biztosítéka annak, hogy előrelátó módon lehessen munkát vállalni és a fogyasztóréteg nyugalma is biztosíttatik e szempontból, ami viszont azt jelenti, hogy a fogyasztási kedv fokozódik. Iparaink termelési költségeinek legnagyobb hányadát a munkabérek teszik ki és ezek azok, amelyek az elmúlt év folyamán csak a nyomdaiparban változtak, ott is csak oly mértékben, mint amelyben a munkaadók elismerték alkalmazottaiknak életstandard feljavítása iránti kívánalmait. Igaz, hogy az ősz folyamán valamennyi grafikai ipar munkássága megkereste a munkaadói szervezetet aziránt, hogy anyagi helyzetükön egy béremelés révén segítsen, azonban ez a kívánság teljesítésre nem találhatott, mivel a megélhetési viszonyok szembeállítása a grafikai iparokban élvezett munkabérekkel azt eredményezte, hogy e tekintetben munkásságunknak jogos követelése nem lehet. Az év tehát ebből a szempontból nyugodtan telt el, hacsak nem vesszük figyelembe a nyomdai munkásoknak a közelmúlt napokban történt jelentkezését, mely a velük kötött kollektív megállapodás lejártával van összefüggésben és amely jelentkezés egyelőre abban a formában képezi tárgyalás anyagát, hogy esetleg elkerülhető lesz a kollektív szerződés formális felmondása, ha az időközben felmerült munkaadói- és munkáskívánságok egy részleges revízió kapcsán elintézhetők lesznek és amely kívánságok során a munkásság a munkabérek feljavítása terén is igényt jelentett be. A termelvények értékesítési lehetősége tekintetében gazdasági helyzetünk nemhogy kielégítőbb lenne a múlt e lehetőségeivel szemben, hanem ha a lehetőségek tekintetéből bíráljuk el a helyzetet, azt kell mondanunk, hogy a mélypontok mélypontjára estünk. Csodálatos körülmény, hogy akkor, midőn a munkalehetőségek szaporodnak, a kereslet és kínálat gazdasági törvénye a mi iparunkban nem csak hogy nem érvényesül, hanem az e körül kialakult vélemények annak teljesen ellenkezőjét bizonyítják. Ha érthető volt, hogy azon évek során át, midőn iparaink csak igen kevéssé voltak foglalkoztatva és mindenütt oly hézagok keletkeztek, amelyeknek következményeit még az elkerülhetetlen munkáselbocsátások révén sem lehetett eliminálni, mert még mindig fedezetlenül maradtak egyes rezsiköltségek és ennek következtében, éppen a rezsiköltségek fedezhetése céljából, a kínálat egy teljesen fejvesztett megnyilvánulásával kerültünk szembe, úgy ma, amikor az üzemek közelednek, sőt időközönként elérik a 1006/0-os foglalkoztatási lehetőségeket, szinte érthetetlennek látszik, hogy az átalakulás még mindig lefelé menő tendenciát mutat. Ha mégis ennek magyarázatát igyekszünk találni, úgy azt csak abban leljük meg, hogy az a züllési procedúra, amelyet a kemény, csaknem elviselhetetlen gazdasági helyzetet előidéző utolsó esztendők teremtettek meg, annyira lejtőre vitte iparaink helyzetét, hogy azt az iparok letéteményesei, mint önálló egyedek, a lefelé gördülés útjában sem megfékezni, sem megállítani nem tudták. Ez a jelenség esztendők óta legégetőbb és legsúlyosabb problémánk és tehát az elmúlt esztendő legfontosabb feladata is az lett volna, hogy ezen a téren történjék valami iparaink érdekében. E tekintetből a litográfiai ipart nem érheti szemrehányás, mert az az elmúlt évben végre önmagára talált és megalkotta ama szervét, mely alkalmas arra, hogy a munkavállalás alkalmából meggátoltassék a vállalási árak további elzüllése, sőt módot nyújt arra, hogy a termelési költségekkel arányban álló, bár csak szerény keresetet nyújtó, polgári hasznot biztosítsa. Nem így a nyomdaipar. A nyomdaipar már az elmúlt 1926. esztendőben közel állott ahhoz, hogy a fogyasztóval szemben fennállók kérdése rendezést nyerjen, amidőn szerencsétlenül alakuló körülmények e kérdést, sajnos, háttérbe szorították. 1927. év nyarán láttuk a helyzetet olyannak, mely a légkört alkalmassá teszi, hogy a nyomdaiparban is meginduljanak azok a tárgyalások, melyek ez ipar legégetőbb kérdését rendezés elé viszik. Ennek következtében lapunk útján kezdtük meg az erre vonatkozó propagandát, melynek sikereként könyvelhetjük el, hogy őszre szembetaláltuk magunkat a budapesti nyomdaiparosok azon egyöntetű akaratnyilvánísátával, mely a közös fórumtól, a Főnökegyesülettől azt követelte, hogy alkossa meg a nyomdai munkálatok átalakulását szabályozó új tarifát és annak garanciális intézményét. Ez akaratmegnyilvánulást nyomon követte a szakosztály által e célból kiküldött bizottság munkájának megkezdése. Minden reményünk megvolt arra, hogy újesztendőre eleget tud tenni a Főnökegyesület a könyvnyomdai szakosztály tagjai kívánságának. Sajnos, e reményünk ismét csalódást hozott, mert a tárgyalások közepette kiderült, hogy oly érdekellentétek látszanak fennforogni egyes üzemek között, melyeknek összeegyeztetései szinte lehetetlennek mutatkozott. Mindamellett meg kell állapítanunk, hogy mindez csak látszat volt, mert a differenciák mindegyike, kivéve egy-két ellentétet, teljes kiegyenlítést nyert és remény van arra, hogy azok a felfogásbeli különbségek, amelyek még ma is fennállanak, mihamar ki fognak egyenlítődni. Természetes, hogy a kölcsönös megnyugvást szolgáló tárgyalások ezáltal a végeredményhez való eljutás útját alaposan meghosszabbították és így a garanciákkal ellátott könyvnyomdai minimális ártarifa a remélt határidőre el nem készülhetett, ami azt jelenti, hogy ez iparnak kínos helyzete, mondhatni eredménytelenségben való működése, ismét meghoszszabbíttatott. A legközelebbi jövő feladatát tehát az fogja képezni, hogy azok a nézetellentétek, amelyek az egyes nyomdakategóriák képviselői között még fennállanak, eloszthassanak. A nyomdaipar érdeke az volna, hogy ez minél előbb megtörténjék, nehogy az ipari károsodás ideje, amely most már évek óta tartó s amelynek katasztrofális következményei lépten-nyomon mutatkoznak, még tovább kihúzódjanak. Őszintén meg kell vallanunk, hogy ha bár igen kevés az az anyag, mellyel szemben megértés még nem létesült, oly kardinális pontok körül áll fenn a nézeteltérés, hogy amennyiben ezek megoldhatók nem volnának, a tarifa ügye és ezzel együtt a nyomdaipar ügye ismét jóidőre el volna hantolva. Lelkiismereti kérdése tehát a nyomdaipar nevében tárgyaló megbízottaknak, hogy az általuk képviselt csoport esetleges túlzásaitól magukat függetlenítve, végre lehetővé tegyék a nyomdaipar odiszszeájának megszüntetését és hozzák meg ennek az iparnak azokat a lehetőségeket, amelyeken belül mindenki egyaránt találja meg az őt megillető boldogulás lehetőségeit. A nyomdaipar nevében tárgyaló megbízottak ne veszítsék szem elől, hogy ők ma az ipar boldogulási lehetőségeinek letéteményesei és ők viszik a felelősséget azért, ha meghiúsul az a törekvés, mely az egész ipar kívánságára biztosítani kívánja a munkaadók exisztenciáját. Felelősségük tudatában, lelkiismeretükre támaszkodottan végezzék tehát el a reájuk bízott feladatot, mely most már újabb haladékot szenved azáltal, hogy az azt illető tárgyalások menetét megakadályozták először