Nyomda- és Rokonipar, 1939 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1939-01-01 / 1. szám

XXIX. évfolyam Budapest, 1939 január 1 SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL BUDAPEST, A KÖNYVNYOMDAI, LITOGRÁFIAI, FÉNYNYOMDAI, BETŰ- ÉS TÖMÖNTŐI, KEMIGRÁFIAI KÖNYVKÖTŐ, ÜZLETI KÖNYV, DOBOZGYÁRI ÉS EGYÉB PAPÍRFELDOLGOZÓ IPARI MEGJELENIK MINDEN HÓNAP­­.ÉN ÉS 15.-ÉN. TELEFONSZÁM: 122-787MUNKAADÓK LAPJA Új esztendő Mire e soraink megjelennek, már az új esztendőben járunk... Az íróaszta­lokon ott díszelegnek az új 1939-es nap­tárak, még teljesen üres jegyzetrovatok­kal, hogy azután majd megteljenek fel­jegyzésekkel, emlékeztetőkkel és sürge­tésekkel, annak jeléül, hogy él, dolgozik az üzem, sürögnek a szedőteremben, ko­pogtatnak a szedőgépeken és szaladnak a gyorssajtók ... Régi szokásunkhoz híven, vegyünk búcsút az ó-esztendőtől. Vessünk vissza egy pillantást a múltba, hogy teljes hig­gadtsággal és tárgyilagossággal mérle­gelve az eseményeket, még több oda­adással, szorgalommal szolgálhassuk ipa­runk, s ezen keresztül a magyar kul­túra szent ügyét, örvendjünk és vigad­junk az elmúlt esztendő minden magyar ember, minden magyar iparos szívét megremegtető eseményein, de éppúgy kertelés nélkül ismerjük fel azokat a — különösen a mi iparunk elé tornyo­suló — nehézségeket, amelyeknek leküz­désére az eddiginél is jóval nagyobb fe­gyelem, megértés és összetartás szüksé­ges. Visszatért a magyar Felvidék... Az elmúlt esztendő, sőt valamennyi előző év legkiemelkedőbb eseménye: el­szakított magyar véreink visszatérése az anyaországhoz. Húsz esztendeig kellett várnunk erre a pillanatra... Húsz esz­tendeig kellett eltűrnünk, hogy a ma­gyar kultúra új termékeinek megisme­rését a legbrutálisabb eszközökkel te­gyék lehetetlenné elszakított magyar testvéreinknek s hogy a mindenben ve­szélyt sejtő cseh cenzorok magyar imád­­ságos könyvek és tudományos művek elől is szigorúan lezárják a sorompókat. Még most is megdobog a szívünk, ha visszagondolunk az októberi napok szo­rongó várakozására és arra a — sza­vakkal ki sem fejezhető — felemelő ér­zésre, amikor a rádiókészülékre szinte rádőlve, hallgattuk Főméltóságú Kor­mányzó Urunk komáromi és kassai di­csőséges bevonulását, vitéz honvédeink menetelését s az üdvözlő beszédeket— hosszú, keserves húsz esztendő után is­mét szabadon — magyar nyelven. Mintha az elmúlt húsz esztendő csak rossz álom lett volna ... Hiszen itt van­nak már előttünk felvidéki kartársaink levelei, amelyek mind azt bizonyítják, hogy lélekben állandóan velünk voltak és felhívnak bennünket a közös mun­kára, együtthaladásra, megértő együtt­működésre. Ezek a levelek azonban arra is inte­nek, hogy az ünnepnapok után szürke hétköznapok következnek. A kemény munka hétköznapjai, amelyeken — mint már bevezetőben hangsúlyoztuk —, hűen a régi nyomdászhagyományokhoz, egy­mást segítve, támogatva és az ipar közös érdekeit szem előtt tartva, kell küzde­­nünk a szakma jobb jövőjéért. A nyomdaiparban ugyanis, valljuk be őszintén, az utóbbi hónapokban súlyos problémák jelentkeznek. A Felvidékről egymásután kapjuk a leveleket, hogy sürgősen jöjjünk össze a közös kérdések megbeszélésére, mert a munkaalkalmak biztosítására és igazságos elosztására mi­előbbi döntő intézkedések szükségesek. Felvidéki kartársaink több kívánsága a személyes érintkezés után könnyen lesz majd elintézhető, ami azonban már a munkaalkalmakat illeti, ez oly súlyos kérdés, amely mindnyájunknak igen ko­moly fejtörést okoz. Lapbeszüntetések Az ország megnagyobbodása ugyanis kétségtelenül a munkaalkalom-lehetősé­gek növekedését jelenti. Erre vártunk és biztosak voltunk abban, hogy a szám­ban gyarapodott nyomdászság bőven fog munkaalkalmat találni az örvendetesen megnagyobbodott területen. Ekkor azon­ban váratlan esemény húzta át számítá­sainkat: a lapbetiltások. Ebben a kérdésben már többízben vi­lágosan kifejtettük véleményünket. Mint a lapokat előállító ipar, érdekelt fél va­gyunk s így nem lehetünk hivatva ér­dektelen véleményt mondani arról, vájjon szükség volt-e a sajtó megrendszabályo­­zására ilyen formában s nem lett volna-e erre más lehetőség, mert e kérdés rész­letes taglalásánál óhatatlanul a politi­kum terére siklanánk. Mi pedig, mint szaklap, politikával sohasem foglalkoz­tunk és a jövőben sem kívánunk fog­lalkozni. Mi ebben a kérdésben csakis munkaalkalmi problémát látunk, mert nem kétséges, hogy az eddigi lapbeszün­tetések a nyomdaipart katasztrofálisan súlyos helyzet elé állították. Köztudomású, hogy a munkássággal létesített közös megállapodásunk alapján már hét esztendeje rövidített munkaidő­ben dolgozunk. Ez a munkaidőrövidítés kétségtelenül súlyos áldozatot jelent a munkásság számára, amely így csak 25 százalékkal kisebb bérhez juthat, de megterhelést jelent egyben az üzemeknek is, mert hiszen a rövidített munkaidő hátrányosan hat ki a rezsi alakulására. Mégis mindkét fél meghozta ezt az ál­dozatot, mert tudatában volt annak, hogy a növekvő munkanélküliség nemcsak ipari, hanem általános társadalmi és nemzetgazdasági szempontokból is sú­lyos veszélyt jelent. A­lapbeszüntetések viszont elkerülhetetlen következménye­ként maguk után vonják a munkanél­küliség emelkedését és így, ha tekin­tetbe vesszük, hogy a Felvidék is teljes jogossággal jelentkezik az őt megillető munkaalkalomért, a nyomdaiparban oly súlyos problémával állunk szemben, amelynek megoldásához a kormányzati tényezők hathatós segítsége és az egész nyomdászközösség szolidáris együttmun­­kálkodása egyaránt szükséges. Kormánytámogatás Munkaalkalmi problémáink megoldá­sánál eddigelé sohasem kértük a kor­mányzati tényezők anyagi támogatását. Egyidőben pedig igen divatos volt köl­csönkérésekkel és hasonló kívánságokkal zaklatni az illetékes minisztériumokat, de mi akkor is, most is, azt az elvet kép­viseltük, hogy az előfeltételek megterem­téséhez elengedhetetlenül szükséges a kormányzati tényezők támogatása (lásd a munkaidő maximálására és a bérmini­mumok megállapítására vonatkozó kí­vánságainkat), de ha ezek az előfeltételek adva vannak, úgy a szakmának minden hatósági beavatkozás nélkül kell töreked­nie a belső ipari rend megteremtésére. E téren volt is javulás észlelhető, mert hiszen a lapbeszüntetések okozta munka­hiányt megelőző időben közületeink je­­lentős­ eredményeket értek el a belső ipari rend megteremtése terén. Mind­inkább felülkerekedett kartársainknál an­nak a régi igazságnak a felismerése, hogy konkurrenciális előnyöket tartósan munkásnyúzásra, az alacsonyabb munka­bérek vélt előnyére alapítani nem lehet, s egészséges versenyt csakis egyenlő startlehetőségek, tehát arányosan egy­forma munkáltatási feltételek biztosít­hatnak. Ugyancsak a kormányzati tényezők te­remtették meg annak előfeltételét, hogy a nyomdaipar régi kívánsága, »a nyom­daipar a nyomdászoké«, a gyakorlat­ban is érvényesüljön. A papírkereskede­lem munkavállalására gondolunk, amely kérdés talán nem jutott még véglegesen nyugvópontra, de ma már az érdekelt kereskedői érdekképviselet is belátja, 1. szám

Next