Nyomda- és Rokonipar, 1939 (29. évfolyam, 1-24. szám)

1939-01-01 / 1. szám

1939 januári üzemeknek szólt, hanem szépen és ötletesen dolgozó vidéki nyomdaiparunknak is, amely, ha erre — sajnos, csak ritkán — alkalom adódott, példásan működött együtt a helyi illetékes tényezőkkel, bizonyságául annak, hogy egyúttal fontos nemzetgazdasági érdekeket szolgálva, jelentékeny munkaalkalmakhoz lehetne juttatni a vidéki és a visszacsatolt magyar felvidéki nyomdákat. Öregek és fiatalok Komoly feladatok várnak tehát az új esztendőben a nyomdaiparra, kifelé és befelé egyaránt. A munkaalkalmak erős csökkenése következtében igen súlyos a helyzetünk s így csak teljes összefogással, a hagyományos szakmai szolidaritással biztosíthatjuk fennmaradásunkat. Ma még inkább, mint valaha, szükséges, hogy az egyéli szempontok alárendeltessenek a szakmai közösség érdekeinek. Szívesen állapítjuk meg, hogy az eredményes munka legfontosabb előfeltétele a mi iparunkban adva van: öregek és fiatalok mindenkori harmonikus együttműködése. Nálunk is érvényesül a jelszó: »Helyet az ifjúságnak!«, de a fiatal nemzedék teljesen tisztában van azzal, hogy az »öregek« gyakorlati tudását, szakavatottságát a szakmai ügyek vitelénél nem nélkülözheti. Minden hálánk, elismerésünk és szeretetünk a mi nyomdászifjúságunké, amely állandóan tanul, képezi magát és szívesen meghallgatja az idősebbek tanácsait, hogy így tudással kellően felvértezetten foglalja majd el az iparban megillető helyét. A hagyományok, a tekintély, az idősebb szakemberek iránt mindenkor megnyilvánuló e tisztelet jogosít fel bennünket arra a reményre, hogy a nyomdaiparban nagyok és kicsinyek, öregek és fiatalok a jövőben is összefogva, vállvetve fognak küzdeni a közös szakmai célokért. S akkor meg fog valósulhatni valamennyiünk vágya. Boldog Nagy-Magyarországon virágzó nyomdaipar! NYOMDA- ÉS ROKONIPAR A kárpátaljai nyomdaipar 20 éve Írta : Kreisler Géza, a kárpátaljai nyomdatulajdonosok grémiumának elnöke A trianoni szerződést követő első évben hihetetlen arányban lendült fel a kárpátaljai nyomdaipar. A pittsburgi egyezmény alapján Ungvár, Munkács, Beregszász a ruszinlakta területekkel együtt mint »autonóm Podkalipátszkálusz« a Csehszlovák Köztársasághoz csatoltatott s mért a prágai kormány kénytelen volt az autonómiának a látszatát megjátszani, megkezdődött Ungváron és Munkácson a különböző hivatalok, testületek és szervezetek kiépítése. Ez a berendezkedés természetesen óriási mennyiségű nyomtatványt igényelt, úgyhogy Kárpátalján a legtöbb nyomda bőségesen el volt látva megrendelésekkel. A pillanatnyi konjunktúra fokozta a nyomdaipar iránti vállalkozó kedvet s tekintettel arra, hogy a nyomdaipar akkor még szabadipar volt a megszállt területeken, gombamódra szaporodtak el Ruszliszkóban a nyomdavállalatok, ezek az utolsó emberig felszívták a munkanélküli szakmunkásokat s a régi nyomdák új szedő- és nyomógépek vásárlásával, az üzemek modernizálásával igyekeztek kihasználni a nyomtatványokban beállott fokozott keresletet. A nyomdai munkásság is kihasználta a konjunktúrát s olyan magas béreket harcolt ki magának, amilyenekkel egyetlen európai állam nyomdai munkásai sem dicsekedhettek. A ruszinszkói nyomdaipar eme mozgalmas élete azonban csak rövid ideig tartott. A prágai kormány megkezdte a köztársaság területén az állami nyomdaüzemek megszervezését s úgy Szlovenszkón, mint Ruszinszkóban úgyszólván minden nagyobb városban államnyomdát rendezett be. A nyomdatulajdonosok szervezete hiába protestált az állami konkurrencia ellen, az államnyomdák felállítását nem tudta megakadályozni, mert — mint azt egy indiszkréció folytánmegtudtuk— a prágai kormány nem tartotta megbízhatónak a szlovenszkói és kárpátaljai nyomdákat s az államnyomdák felállítását politikai okokból rendelte el. Állami nyomdaüzem alakult Pozsonyban, Kassán és Ungváron s ezek az üzemek megpecsételték úgy a szlovenszkói, mint a ruszinszkói nyomdaipar sorsát. Az állami nyomdaüzemek magukhoz szippantottak minden hivatalos munkát, az öszszes állami hivatalok és intézmények egész Ruszinszkó területéről az ungvári államnyomdából szerezték be szükségletüket, sőt a cseh magáncégek is ott szerezték be nyomtatványaikat, úgyhogy az egy évig tartó konjunktúrát minden átmenet nélkül egyszerre felváltotta a munkátlanság és munkanélküliség idegtépő korszaka, melyben lassanként elvérzett az egész őslakó nyomdaipar. Kárpátalján és Szlovenszkón a nyomdai munkabérek átlag 30 százalékkal magasabbak voltak, mint a történelmi országokban (Cseh- és Morvaországban) s ez a kétféle árszabály is hozzájárult a ruszinszkói nyomdaipar tönkretételéhez. Az itteni nagyobb ipari vállalatok, villanytelepek, bankok, szövetkezetek lassankint cseh pénzcsoportok kezébe, vagy azok érdekkörébe kerültek s ezek nyomtatványszükségletüket ott szerezték be, ahol ahhoz olcsóbban juthattak hozzá. Természetes, hogy a jóval olcsóbb munkabérekkel dolgoztató cseh és morva üzemekkel szemben nem voltak versenyképesek a mi üzemeink s a kétféle munkabérrendszernek az lett a következménye, hogy az összes cseh kézben levő vállalatok Csehországban rendelték meg nyomtatványaikat, úgyhogy a mi nyomdáink számára vevőkörnek csak a kiskereskedő és kisiparos maradt meg. S hogy ez a nyomdaipar szempontjából mit jelentett, azt nem kell magyarázni. A gépszedésre berendezett nyomdák, csakhogy szedőgépeiket üzemben tarthassák, szennykonkurrenciális áron vállalták a csehszlovák pártrendszer miatt abnormisan megszaporodott újságok nyomását, a kevés privát munkáért is olyan versengés indult meg, hogy a munka mellett mindenki keresett, csak a nyomda nem s így következett be a nyomdatulajdonos eladósodása és teljes anyagi leromlása, mely ma jellemzi az egész kárpátaljai nyomdaipart. E sors ellen megkíséreltük a védekezést, amikor, mintegy két évvel ezelőtt megalakítottuk a szlovenszkói minta szerint a Kárpátaljai Nyomdatulajdonosok Grémiumát. Ennek a grémiumnak kötelező tagja volt minden kárpátalji nyomdatulajdonos s a grémium igyekezett a maga hatáskörében ellensúlyozni a halálos nyomást, mely a szakmát fojtogatta. Egységes alapárakat akartunk bevezetni, erre vonatkozólag már meg is volt a megállapodás, de keresztezte tervünket, hogy a cseh és morva nyomdatulajdonosok nem járultak hozzá, mert nem akarták elveszteni szlovenszkói és ruszinszkói piacukat. Ekkor a törvényhozáshoz fordultunk és kértük a nyomtatvány alapárak törvényes szabályozását, amit a példán okulva, más szakmák is kérvényeztek. A kereskedelmi minisztérium nem ellenezte a tervet s kilátásba helyezték grémiumunknak, hogy az ipari termékek alapárainak törvényes szabályozása kapcsán elsősorban a nyomdaipar termékeinek alapárait fogja szabályozni. Erre a törvényes intézkedésre az itteni nyomdaipar képviselői úgy vártak, mint az egyetlen módra a nyomdaipar megmentésére, mert a rendelkezés az egész köztársaságra, tehát Csehországra is terjedt volna, a tervből azonban a közbejött politikai események miatt nem lett semmi, ellenben jött az, amire húsz év óta áhítozva vágyunk: a felszabadulás, melytől lelkünk felszabadulása után szakmánk felszabadulását is várjuk. És itt, e mámoros pillanatban is meg kell mondanunk, hogy a legsürgősebb feladat a termelési feltételek egalizálása, ami nélkül rendet teremteni a szakmában nem lehet. A mi kollektív szerződésünk lényegesen magasabb munkabéreket fizettet a nyomdai munkásnak, mint a budapesti kollektív szerződés. Amíg ez a helyzet fennáll, ki vagyunk téve annak, hogy itteni vevőkörünk megrendeléseivel az olcsóbban termelő, ezáltal olcsóbban szállító, a trianoni területen működő nyomdákhoz fordul s amit eddig a kétféle bérszabály miatt elvitt tőlünk a prágai, azt elviheti tőlünk, ugyancsak a kétféle tarifa miatt a budapesti nyomdaipar. Ezt a lehetőséget ab ovo ki kell küszöbölni, mert ez a lehetőség létalapjában rendítheti meg az itteni amúgy is roskadozó nyomdaipart. Sürgős teendő, hogy minél előbb összejöjjenek a magyar nyomdaipar re-A m. kir. Miniszterelnök úr 1938. évi december hó 28-iki kelettel 9605/1938. M. E. III. sz.a. lapunk további megjelenését engedélyezte. 3. oldal