Nyomdaipar Magyarországon, 1910 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1910-01-15 / 2. szám
ЧТУ A lap szellemi részére vonatkozó közlemények és hirdetések Szekszárdra küldendők Megjelenik minden hó 1-én és 15-én 1910 január 15. Felelős szerkesztő MOLNÁR MÓR SZEKSZÁRD Társszerkesztő LÁNG JÓZSEF NAGYVÁRAD ■ÍZVE IX. évfolyamT vir ^ -1 '•111’* W i |'j * 4? Nyomdaipar Magyarorszégn A NYOMDÁSZAT ÉS ROKONSZAKMÁK ÉRDEKEIT FELÖLELŐ SZAKLAP A VIDÉKI NYOMDATULAJDONOSOK ORSZÁGOS SZÖVETSÉGÉNEK HIVATALOS KÖZLÖSÍTÉU */1 oldal 20'— köti */4 oldal Előfizetési ár e*ész .évreS'^tor ' — Állandó hirdetések szabó : Múlt és jövő.* 1909 december 31. Év végén sok mindenre gondol vissza az ember. Többek közt, hogy várjon mi jót alkottunk s nem-e vesztegettük el a minden egyébnél drágább kincset, az időt? S ha már mulasztottunk, hogyan akarjuk azt a jövendőben helyrehozni. Eszünkbe jut: mi mindent kellett és lehetett volna létrehoznunk, amit nem tettünk meg, hanem engedtük, hogy elnyelje az idő: a nyomdaipar képesítéshez való kötését; az egységes nyomtatvány-árszabályt; a hirdetés-árszabályt; a helyi csoportok szervezését. A legfontosabbról: a kollektív szerződés kidolgozásáról nem mondhatjuk, hogy azt is az elmúlt 1909-iki esztendő morzsolta le, mert hiszen ezen nagy horderejű szociális munkának csak a kezdeményezése a múlté, a befejezés a jövő feladata. Írtunk és beszéltünk mindenről eleget s ha szavunk egy-két lelkesebb kortárs körében visszhangra is talált, az életrevaló eszmék kivitelére nem igen került sor. Pató Pállal tartván, aki mindent „jobb időkre“ halasztott, mintha ilyen tétlenség mellett egyáltalán lehetne jobb időket remélni s nem éppen a legválságosabb időben kellene erős szívvel, egy akarattal összeállanunk, hogy „jobb időket“ teremtsünk. Ilyen elmélkedések közepette feltolul gyenge tehetetlenségünkben a kérdés, hogy várjon micsoda fátum kényszerít bennünket arra, hogy ezt a sorvasztó, kegyetlen pusztulást összetett kézzel nézzük, vagy legfeljebb siránkozunk, hogy ég fölöttünk a tető s hacsak valaki nem • E valóban megszivlelésre érdemes cikk lapunk újévi számára elkésve érkezett és igy azt félretettük mai számunk részére. Ajánljuk kartársaink szives figyelmébe. Szerk. vállalkozik a tűz eloltására, menthetetlenül elpusztulunk. Nem kell nagyon kiszínezni a helyzetet. Azt hisszük, mindenki tudja, érzi, hogy a baj megvan. Azt is hajlandók vagyunk elhinni, hogy ki-ki saját tehetsége szerint vállalkoznék egy jobb jövő megteremtésére, de egymagában képtelen erre, de ez mind hiábavaló igyekezet, amidőn a jó szándékot mások tudatlansága, oktalan kapzsisága, vaktában rugkapálódzása halomra dönti. Ilyen céltalanul telik egy esztendő a másik után. Tervezgetés, panaszkodás, elkeseredés, gyűlölködés, általános elégedetlenség. Ez a helyzet mai signaturája. De hát mit papolunk mi itt, emberek ? Igazán úgy állunk-e, hogy itt már végítéletet kell tartanunk? Csakugyan ott állapodtunk meg már, ahonnan nincs tovább? Vagy eltörött kezünk-lábunk, miáltal merevségre lettünk kárhoztatva? Megmozdult-e alattunk a föld vagy széjjelnyílt-e, hogy elnyeljen ? Korántsem! Gonosz álom az egész! És még most is attól vagyunk úgy elkábulva, úgy járunk-belünk, mint a holdkórosak s csak akkor térünk észre egy kicsit, ha valaki jó hideg vizzel nyakon önt bennünket. De aztán alszunk megint tovább. Hát megálljunk csak, urak! Mi lenne, ha egy kicsit megdörzsölnék a szemüveget, aztán bátran, férfiasan, nyugodtan körülnéznénk, hogy hol kellene megfogni a dolog elejét. Üljünk le egypáran, aztán hozakodjunk elő azokkal a bajokkal. Gyónjuk meg egymás bűneit, de nem azért, hogy összevesszünk e miatt, hanem hogy megtisztuljunk. Mondja csak el Péter Pál uram, hányszor ette meg a békát, amikor lelicitálta a vármegyei munkáknál Bálint András kenyerespajtását annyira, hogy ma is arról koldulnak mind a ketten. ■i