Szabók Szaklapja, 1930 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1930-01-15 / 1. szám
2. oldal IBHO. évi március hó 2-án a Vigadottan találkozunk! ......................................................................................................... ............................................... A nemzetköziség útja Megszoktuk már, hogy ellenfeleink állandóan mint vádat olvassák ránk, hogy mi, osztálytudatos munkások, nemzetköziek vagyunk. „A szociáldemokraták — mondják ők — nem lehetnek jó hazafiak, mert hiszen nemzetközi alapon állnak és a szocialista munkásság parlamentje, a Szocialista Munásinternacionále és a Nemzetközi Szövetség a munkásság jogainak, célkitűzéseinek, felszabadító és önvédelmi harcának nemzetközi fórumai.“ Ellenfeleink már több ízben megkapták a megfelelő választ arra, hogy ebből a mi nemzetköziségünkből vádat, többnyire a hazafiatlanság, sőt néha a hazaárulás vádját akarják ellenünk kovácsolni. A válasz nagyon egyszerű és könnyű a mi számunkra. Nemcsak azért, mert mi büszkén valljuk magunkat ilyen értelemben nemzetközieknek és tudatában vagyunk annak, hogy mi nemzetközi alapon álló munkások ezerszerte jobb szolgálatot teszünk az országnak, mint azok a frázisai „hazafijak“, akik házasságukat a munka nélkül való, minél nagyobb profitszerzésre gyümölcsöztetik. De ha a túloldalról vádként akarják felénk fordítani a mi nemzetköziségünket, egyszerűen azzal is megadhatjuk a vádaskodóknak a méltó választ: „hát ti mit csináltatok!!“ A tőkéinél mi, a tőke kiuzsorázottjai sem vagyunk nemzetköziebbek és ha mi nemzetközi alapon szervezkedünk, védjük maradék kenyerünket és harcolunk a több kenyérért, emberi jussunkért és jogainkért, úgy ezt a harcot éppen a tőke nemzetközien érvényesülő kizsákmányoló rendszere kényszeríti ránk. Hol hallottunk volna már olyasvalamiről, hogy a kapitalista urakat, ezeket az állítólagos nagy hazafiakat bármiféle nemzeti vagy hazafias szempontok korlátoznák a saját hazájukbeli munkások kizsákmányolásában? A tőke urai nem nézik milyen nemzetiségű munkással állnak szemben. Ők csak egyet néznek, előttük csak egy fontos szempont lebeg: hogy minél jobban kiuzsorázható pária legyen az, akinek munkája értékét le akarják fölözni és le is fölözik. A kizsákmányolás, a fogyasztótömegek kiuzsorázása és a mások munkájából való profitszerzés a természetes velejárója, sőt az alapja a kapitalista termelés rendjének, függetlenül a nemzeti országhatároktól és bármiféle hazafias szemponttól. Hiszen a munkaerőnek ezt a nemzetközi úton való kizsákmányolását és a fogyasztótömegek ugyancsak minden nemzeti szemponttól mentes kiuzsorázását szolgálják nyíltan és leplezetlenül a kapitalista termelés nemzetközi szervezetei: a ringok, trösztök, kartellek. Ezek ellen azonban a túloldalról sohasem hangoztatják vádként a nemzetköziséget, hanem üzleteket kötnek velük, kiszolgáltatják nekik az ország piacait, munkásait, fogyasztóit, sőt magát az egész országot. Mi elhisszük, hogy a nemzetközi tőke, amelyet a velünk szemben fordított szolidaritásában nem feszélyeznek és nem korlátoznak a mesterséges országhatárok, tőlünk, a kizsákmányoltaktól és kiuzsorázottaktól rossznéven veszi, ha mi hasonló szolidaritással védekezünk. Ám öntudatos munkás az önvédelmi harcnak erről az egyetlen lehetőségéről, amelynek alapja a világ nincstelen millióinak, minden országok proletariátusának összefogódzó zsolidaritása, soha, de sohasem mondhat le, hanem minden igyekezetével arra törekszik, hogy ezt a proletárszolidaritást minél acélosabb erejűvé kovácsolja. Ennek a proletárszolidaritásnak a kupolái a munkásság világparlamentjei: a Szocialista Munkásinternacionálé és a Nemzetközi Szak Szervezeti Szövetség. De ugyanezt a nemzetközi összefogást látjuk az agrártársadalom részéről is, amelynek Róma székhellyel megvan a maga úgynevezett zöld internacionáléja. Nem is szólva a római katolikus egyház nemzetköziségéről, arról a római katolikus egyházról, amely Rómából megföllebbezhetetlen parancsokat osztogat minden országok számára. Hiszen a pápa nevezi ki Magyarország hercegprímását is, anélkül hogy ehhez Magyarország kormányának hozzájárulását kellene kikérnie. És a pápának ezt a jogát, a római katolikus egyháznak ezt a nemzeti országhatárokat egyáltalán figyelembe nem vevő nemzetköziségét a nacionalista, „hazafias“ kormányok a legteljesebb mértékben respektálják, tiszteletben tartják. És egyebekben is mit látunk? Azt látjuk, hogy noha a túloldalról állandóan azt igyekeznek kimutatni, hogy a mi nemzetköziségünk egyet jelent a hazafiatlansággal, sőt a leghangosabb vádaskodó!? szerint — a hazaárulással, mégis a vádaskodó túloldal, így a legnacionalistább kormányok is rákényszerülnek „a nemzetköziség“ útjára. Rákényszerülnek egyszerűen azért, mert a dolgok fejlődése kényszeríti rá őket. Mert a fejlődés vastör■ vényei elől ők sem zárkózhatnak el. És mert ezek a törvényszerűségek egyre parancsolóbb erővel bizonyítják, hogy a gazdasági adottságokkal, tényekkel szemben a nemzeti országhatárok csupán mesterséges elmeszüleményei a kapitalista-nacionalista kormányoknak, diplomáciának és a háborúra spekuláló militarizmusnak. Hiszen ma már a francia nacionalizmusnak nagynevű zászlóhordozója, Briand francia miniszterelnök is az európai államok összefogásai, valamilyen formában való együttműködését célzó tervekkel kénytelen foglalkozni. És a nemzetgazdászok, politikusok és diplomaták közül egyre többen ismerik fel, hogy a háború folytán elszaporodott nemzeti határok mesterséges akadályai és kerékkötői annak, hogy Európa talpraállhasson és megfelelő erőkifejtéssel tudja gazdasági érdekeit az Amerikai Egyesült Államok túlerejével szemben megvédelmezni. Igaz, hogy a világháború még csak fokozta Európában a nemzeti elkülönülést, amennyiben Európát még több nacionalista államra, még kisebb gazdasági parcellákra aprózta fel — a háború előtti állapottal szemben. De éppen ez mutatja a fejlődés útját, amely le nem tagadhatóan végül a nacionalista ország- és vámhatárokat ledöntő nemzetközi együttműködéshez, összefogáshoz kell, hogy vezessen. Először az egyes népeknek a nemzeti elnyomatás alól kellett felszabadulniok, nemzeti önállóságra kellett szert tenniök, hogy azután a nemzeti elnyomatás alól felszabaduló népek szükségletei" megéri öljék a népmilliók nemzetközi összefogásait. Hiszen a nacionalista és vámhatárokkal körülzárt országoknak i a háborúutáni megszaporodása vitte rá Briandékat, a nemzetgazdászokat és diplomatákat is a fel ismerősnek arra az útjára, amely a nemzetközi összefogáshoz, egyelőre az európai államok valamilyen formában való együttműködéséhez vezet. Ezek-i— igaz, — még csak szándékok,, tervek, felismerései annak, hogy a nacionalista államoknak a mesterséges országhatárok szerint való elzárkózása és elkülönülése súlyos károsodást jelent ezekre az államokra külön-külön és együttesen. De hiszen ezeknek a terveknek — igaz, tors formában való megnyilvánulását — a gyakorlatban is látjuk már megvalósulni. A Genfben székelő Népszövetség éppen most ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. És várjon ez a tízéves Népszövetség, hivatalos nyelvén a Nemzetek Szövetsége nem azzal a hivatással kezdte-e el működését, hogy a vi- A prosznitzi konfekcióiparról A prosznitzi konfekciósipar sajátságos történelmi fejlődése következtében vált ismertté Európában, de azért is, mert a munkáltatók akár nálunk, akár más európai országban a bérjavítás iránti kérelmek elutasítása alkalmával rendszerint a prosznitzi konfekcióipar versenyére szoktak hivatkozni. Németországi testvérlapunk mostanában egy ismertetést közölt a prosznitzi konfekcióipar történetéről, fejlődéséről és jelentőségéről, s úgy hisszük, érdekelni fogja a szűk társakat, hogyha ezt kivonatosan mi is itt közreadjuk. Már a tizenkilencedik század elején volt az akkori osztrák-magyar monarchia területén — nevezetesen Pozsonyban— egy kimondottan ruhakonfelkcionálással foglalkozó ipar kifejlődve ,amely ipar akkor már a kezdet fokán túl volt. Az ottani gettó zsidó lakói valósították meg azt az elgondolást, hogy a viselt ruhákkal való kereskedést helyettesítsék a konfekcióipar termékeivel. Ugyanis ezek nagy közvetítőkereskedelmet folytattak viselt ruhákkal, amelyeket az ország, de most a külföld nagy városaiban is nagy mennyiségben összevásároltak és kijavítás után továbbadták azokat a zsibárusoknak, akiknél a kevésbé fizetőképes városi emberek nagy tömege szerezte be a ruházatát. A konfekcióipar akkoriban leginkább igen olcsó, az úgynevezett warnsdorfi gyapotceigből kezdett ruhákat készíteni, amelyeket igen alacsony árért adtak el. _ Ezek az új, de olcsó ruhák, amelyeket később durva posztóból is készítettek, nemcsak a pozsonyi zsibárusoknak, hanem azok kasainak más városokban is igen keresett cikkeik voltak. Még a budapesti vásárra is kerültek ezek a konfekcióáruk nagy mennyiségben, innen pedig Galíciába, az alpesi országokba és máshova is vitték. Ez a pozsonyi konfekcióipar a tizenkilencedik század kezdetéig, úgy terjedelemben, mint jelentőségben állandóan fejlődött, amíg egyszerre hirtelen hanyatlani kezdett és teljesen megszűnt. Ennek a hanyatlásnak az okát pedig a viszonyok ismerői azzal magyarázzák, hogy ennek a fejlődő iparnak Prosznitzban támadt egy igen veszedelmes versenytársa. Egyetlenegy szabóiparos, aki arra adta, magát, hogy kész ruhákat készíttesen nagyobb mennyiségben raktárra. Ez a szabóiparos volt a tulajdonképpeni megteremtője a prosznitzi, de egyben az egész ausztriai konfekcióiparnak, amelynek centruma Prosznitz volt, amely még ma is a csehszlovák állam konfekcióipari központja. Ennek az élelmes szabómesternek az apja pedig a prosznitzi zsidó gettóból való zsibárusok egyike volt, akik viselt ruhákból álló nagy készleteikkel vásárról vásárra utaztak és kereskedtek kisebb-nagyobb szerencsével. Fia, név szerint Mayer Mandl, kortársai tanúsága szerint jóeszű kereskedő volt, aki lassanként teljesen más jelleget kölcsönzött a ruhakereskedelemnek, amennyiben a viselt ruháikkal való kereskedés helyett fokozatosan az új, de olcsó ruhák nagybani készítését vezette be. Átmenetileg azzal is foglalkozott, hogy összevásárolta a régi, kiselejtezett egyenruhákat nagy mennyiségekben és ezeket vidéki szabókkal átdolgoztatta civilruhákra. Ezek az „új“ ruhák jó üzletnek váltak be és ez felbátorította Mayer Mandelt arra, hogy azután már csak új, de olcsó ruhák gyártásával foglalkozott. Mind több zerbárus, kiskereskedő és vásáros kereskedett az ő új ruháival. Üzleti területe csakhamar elterjedt először egész Csehországban, Morvaországban és végül a pozsonyi gettókonfekciósok üzleti területén is. Már 1848—49 körül nagyobb számban lehettek azok a városi és vidéki szabókismesterek, akik a prosznitzi Mayer Mandlnak dolgoztak. Ezekben az években Mandl sok száz uniformist dolgoztatott át, amelyek a magyar inzurgenscsapatoknak voltak szánva és amelyek kerülő úton valószínűleg el is jutottak azokhoz. Később a Balkán országokra terjesztette ki az eladási piacot. Már a krími háború előtt megkezdődött a Balkánon a modernizálási folyamat, ezen háború után pedig a Balkán lakossága mindikább fölcseréli a nemzeti viseletét az európai ruházattal. És most újra föléledt a viselt ruhával való kereskedés. Újra elindultak a zsibárusok és összevásárolták az egész Osztrák-magyar Monarchiában a viselt ruhákat, amelyeket kijavíttattak és elég magas áron továbbadták a Balkánországokba. Miután azonban viselt ruhákat nem lehet szaporítani a szükségelt mennyiségben és e tekintetben a kínálat nem igazodhat a kereslet után, csakhamar kifogyott a viselt ruhák készlete és így érthető, hogy az új piacot is meghódította Mayer Mandl az ő új, de olcsó ruháival. Már a múlt század 50-es éveiben ezeknek a ruháknak oly hírneve volt, hogy a török kormány — amely már a krími háború alatt fölismerte az egységes középeurópai ruházat nagyobb célszerűségét — a prosznitzi cégnek adott megbízást a hadsereg fölruházására. A rendelés akkor 60.000 egyenruhára szólt. Az ilyen rendelést természetesen már nem lehetett egynéhány vidéki szabóiparossal lebonyolítani. Új termelési formáról, iíj berendezkedésekről kellett gondoskodni. Akkor még a szabócéh írta elő, hogy hány szabómester dolgozhat egy helységben. Ezekre tehát Mandl nem igen számíthatott. De segítségére jött neki az a körülmény, hogy a nemzeti viselet mindinkább háttérbe szorult és mind nagyobb számban fölszabadultak azok a munkaerők, akik ezzel foglalkoztatva voltak eddig. Ezeket Mandl otthonmunkásokká tette. Prosznitzban ugyanis tanműhelyt rendezett be, amelyben speciálisan betaníttatta céljaira a rendelkezésre álló munkaerőket. Pozsonyból hívott szabómestereket Prossnitzba, akik az ottani konfekcióipar hanyatlása folytán munkanélkülivé váltak és azokra bízta a jövő SZABÓÉ SZAKLAPJA ésilallást. Az őszi és téli idényben szokásos oktatóelőadások ezidőszerint is folyamatban vannak az egyesületünkben. Az előadások rendszerint minden hétfőn este 7 órakor tartatnak meg. A budapesti csoport vezetősége a legközelebbi jövőben a következő tudományos előadásokat rendezi: 1930 január 20-án Dr. Kiss Jenő: Osztályöntudat és osztály gyűlölet. 1930 január 27-én Braun Soma: Zola, Emil. 1930 február 3-án .. . . Kertész Miklós: Nemzeti és nemzetközi kartel, tröszt és konszern. Ezenkívül a munkanélküli egyesületi tagok részére minden szerdán délelőtt 1411 órakor tartatnak oktató előadások. Az előadások látogatására ezúttal is felhívjuk a szaktársak és szaktársnők figyelmét. 1930