Szabók Szaklapja, 1931 (39. évfolyam, 1-11. szám)

1931-01-23 / 1. szám

oldal SZÜRÜÜK SZAKLAPJÁ ben Gyöngyösön és Egerben megszűnt 2 csoport. Az átlagos taglétszám 1039 volt az előző 1929. évi 1358 taggal szemben, s ezek közül 864 a férfitag és 175 a nőtag. A tagok közül Budapesten van 825 tag, a vidéken pedig 214. Enynyire leezsikkkent taglétszáma task a legroszszabb háborús esztendőben — 1915-ben — volt egyesületenknek. Az akkori válságos időket túléltük, s a háború és forradalmak után, előbb sohasem tapasztalt lendülettel, minden előbbinél erősebbé fejlődött az egyesületünk. A mostani , válságos korszak sem lehet örökéletű, s minden jel arra mutat, hogy a mélypontján vagyunk. 0,»s«e kell fognunk mindenerőnket, hogy újabb, ollétmvényesebb küzdelmeik számára fölkészülten álljon szakszerveszetünk, • a szakómunkásság és az egyetemes munkás mozgalom javára. Az 1930. év jelentős eseménye volt az, egyesületünk IX. küldöttközgyűlése, amelyet június 29-én tartottunk meg. Az egyesületi alapszabályoknak a hatóság részéről kívánt módosításán kívül, egy épületünk és a szakómunkásság legfontosabb érdekei tárgyasítattak ezen a közgyűlésen. A közgyűlés az általános és a szakmai munkanélküliség enyhítése érdekében követelt megfelelő intézkedéseket, így a munkaalkalmak elősegítését, a nyolcórás napi munkaidő, valamint a mukanélkülség esetére való biztosítás törvénybenktatását és sürgős segélyta munkanélkülieknek. Állást foglalt továbbá a munkabérek és a szakmai rend egységes helyreállítása érdekében, s tiltakozását fejezte ki a bérleszállítások ellen, egységes szervezkedésre és a szervezet megerősítésére kíván föl a szaktársakat és szaktársnőket, esne célok keresztülvitele érdekében. Az egyesület súlyos pénzügyi helyzetének megjavítása érdekében a tajjárulékok fölemelését határozta el a közgyűlés és föl'hátelprazsca a központi vezetőséget annak életbeléptetésére. _■ Az elmúlt 1930-as esztendő küzdelmes eseményeit a fentiekben vázoltuk a szakómunkásság mozgalma és a szakszervezetünk szempontjából. Nincs okunk kellemes, visszaemlékkszést táplálni az újabb megpróbáltatások iránt, de vonjuk le belőlük a helyes tanulságokat. És vonják le főleg azok a szaktárcák és szaktársnők, akik még mindig nem akarják belátni, hogy helytelen úton járnak és szakadék szélére jutnak, ha távoltartják magukat a szervezettől. Egy évforduló önmaguzásal nem jelent változást, de el fog ez következni, ám öntudatra ébrednek a sokak, akik ingadozó, vagy csökönyös magatartásukkal eredménytelenné teszik a „jóakaratú kevesek küzdelmét is. , Sem a csodavárás, vagy illúziók kerget«s«, sem a könnyelmű vagy csökönyös nemtörődömségbe temetkezés, nem fognak segíteni. A szabóminkíjsság számára sincsen más megvál A menyasszonyi ruha írta: Rose Ewald. Németből fordította: 11. A. Négy leány ül a hosszú munkaasztal mellett.Közöttük és körülöttük szinte hullámzik a festés selyem ragyogó áradata. A kereskedelmi tanácsosok leánya menyasszonyi ruhára készül és ezt föltétlenül szállítani kell holnap délelőtt. A szalon tulajdonosnője ezt biztosra megígérte és egy ilyen megrendelőt pontosan ki kell szolgálni. A méltóságos asszonyt nem könnyű kielégíteni, de eddig mégmindig sikerült ez és azután fontos az ilyen előkelő hölgy révén várható újabb beajánlást kiérdemelni. Wapsiliewna Vera, a szalon tulajdonosnője különösenannak köszönhette vállalkozásának fölvirágzását, hogy a Belváros előkelő hölgyei körében szinte divattá vált emigrált orosz előkelőségeknél ruhát, kalapot és egyéb divatcikket rendelni. Hiszen oly meseszerűen, romantikusan hangzott, ha például a méltóságos asszony társaságban elmondhatta: „Tudja, ki készítette nekem ezt a zöld estélyi ruhát? Vásáillenna asszony, egy orosz generális leánya, nagy műveltségű, előkelő származású nő...“ Azonban azt már nem mondta el a méltóságos asszony, hogy ha a generális leánya nem dolgozott volna lényegesen olcsóbban, mint a belvárosi nagy szalon, akkor bizony lehetett volna akármilyen nagy műveltségű és előkelő származású, feléje sem néztek volna. Mert a gazdagok, azok úgy tudnak számolni és takarékoskodni az ilyesmin, mint senki más. Milyen fáradtan néznek ki ma ezek a leányok! Nem csoda, hisz majdnem éjfélvan. Azonban hiába, ez egyszer megint keresztül kell dolgozni az éjjelt. Különbenholnap reggel azután úgyis hazamehetnek. El kell készülni a menyasszonyi ruhának föltétlenül. Maguk a leányok is tudják, hogy mi minden függ ettől, szent ég. A hosszú Elza már megint köhög, borzasztó ez a köhögés. De kár pedig, ő a négy közül a legügyesebb, legszorgalmasabb. Igaz, hogy legalább egy hétig még otthon kellett, volna maradnia súlyos "betegsége után. Ha nem lett volna ez a sürgős menyasszonyi ruha. Ezt a rengeteg finom, apró kézimunkát az ő ügyes ujjai nélkül sehogy sem győzték volna. Elza fáradtan nyújtózkodik és fájó hátát odaszorítja a szék támlájához. Nem megy tovább. Két, kezét az asztallapjához támasztja és szinte lihegve szívja a műhely túlfűtött és romlott levegőjét beteg tüdejébe. A többi leány fejei fölött Elza szeme beleakad Wassiliewna Vera asszony pillantásaiba, aki azonnal fölveszi a szeretetreméltó mosoly mimikáját. A kellő pillanatban szükséges szeretetreméltónak mutakoznia, ez "is hozzátartozik a jó üzleti modor kellékeihez. Eszébe juthatott a volt tábornok leányának a jobb időkből szép, nyúlánknyakú, sínépivágású hátaslova. Fejes, szeszélyes állat volt, mégis "engedelmessé változott, ha Vera könnyű, finoman ápolt kezével végigsimogatott fényes nyakán. Wassiliewna asszony mosolygott. Odalépett az asztalhoz, mondván: „Hölgyeim, most szünetet tartunk! Mit parancsolnak, teát vagy kávét? Azt h hiszem, jobb lesz a kávé, az inkább ébren tartja az embert. Jöjjenek, itt az íróasztalomon mindegyikük részére van egy kevés sütemény is. Róza kisasszony, hozza ide Elza részére is a széket...“ A forró kávé valóban fölfrissítette a leányokat. Beszélgettek. Miről? Természetesen a kereskedelmi tanácsosok rendeléséről, a menyaszszonyi ruhákról, melyek nagy része már elkészítve kint lóg a szalonban, három estélyi ruha, két délutáni ruha, a komplett, egy kosztüm. ..És tudom biztosan — mondja Lotti kisaszszony — hogy mást is rendeltek, mégpedig valószínűleg a Friedmann-szalonban ...“ Ezt úgy mondja Lotti, mintha egyénileg igazságtalanság történt volna vele mintha hűtlenségen érte volna a vőlegényét. Vera asszony mosolygott: „Igen, az ő munkásnői egynek érzik magukat az üzlettel. Persze, ez nem gyár.... a jó bánásmód... de jó ég, már 1 órára jár az idő! Folytatnunk kell!“ A főnöknő föláll és odalép a munkaasztalhoz, amelyen csillogóan ragyog a gondosan fölrakott menyasszonyi ruha. Figyelmesen végigvizsgálja drága csipkéit, vonalait és bárha ő maga nem is tud varrni, de olyan kifejlett, finom ízléssel rendelkezik és oly végtelenül szereti a finom anyagokat, szöveteket, csipkét stib.... Ő mindig meg tudja állapítani, hogy mi kell még és úgy tudja a ruhapróbát vezetni, mint egy valódi direktrice. Öt perccel később újra folyik a munka a régi menetben. A beszélgetés azonban mindinkább el-elmarad és hiába igyekszik Vera asszony azt ébren tartani, még a legérdekfeszítőbb udvari históriákkal — hisz ő Rasputint is ismerte — ■sem éri el a célt. Mind gyakrabban nyújtóztatja fáradt derekát egyik-másik munkásnő. Végre, az utolsó öltés. Lotti kisasszony föláll és félrehúzni a függönyt. Már szürkül az égboltozat az alvó város fölött. Elza kisasszony fölemeli a díszes fehér ruhát az asztalról és azt, szemeivel végigsimogatva, kiviszi a szalonba. Melle és háta elviselhetetlenül fájnak. No, de ma egész nap fog aludni... A műhelyben közben Lotti kisasszony kinyitjai az ablakot. Reggeli hideg áramlik be a túlfűtött szobába és amikor Elza kisasszony kinyitja az ajtót, a szobába lépve, úgy érzi, mintha éles fogak marcangolnák beteg tüdejét. Nyújtózkodik és mégegyszer megkísérli tüdejét teleszívni a friss levgővel. Most azonban hirtelen erős köhögési roham rázza meg vékony, gyönge testét. Erőtlenül rádől a legközelebb álló szék támlájára, a székre roskad és piros rasugár tör elő szájából — végig az asztal sima lapján, amelyről éppen néhány pillanattal azelőtt elvitte a csillogó, ragyogó fehér menyasszonyi ruhát. 5 ■: Sikoltozva kiáltanak föl a megriadt leányok és miután Elzát a dívánra fektették, a szalon tulajdonosnője a telefonhoz rohan: „Halló, kérem a mentőket!...“ Délelőtt 10 órakor pontosan szállították a ruhákat, az egész rendelést, a főnöknő vezetése alatt. Mindenki nagyon meg van elégedve a díszes holmikkal és Vera asszony sok dicséretet arat. Különösen a menyasszonyi ruha tetszett nagyon. És mialatt a generálislány mosolyogva, előkelően megköszöni az elismerést, újból agyába ötlik a kísértő gondolat: „Mily jó, hogy már nem feküdt az asztalon...“ Más a mai helyzetből, mint a szervezkedés, a közös érdekek közös erővé egyesítése. Kezdjük az évfordulót ezen az úton és a mostani keserű visszaemlékezés érzetét a jobb jövő sikerei fölött érzett önelégültség fogja fölváltani. Ami a világjelenségek közül nem jutott el hozzánk Az új esztendő beköszöntésekor — amint ez már lenni szokott — rengeteg nyilatkozat jelent a regyi lapokban,és hangzott el arra vonatkozóan: várjon mit is várhatunk az új évtől. Természetes, hogy ezek a nyiltkozatok — a mai kapitalista világ úgynevezett illetékes, vezető férfiúinak nyilatkozatai — kizáróan arra a kérdésre szorítkoztak, hogy az új esztendő meghozza-e a szörnyű, puhító, gyilkos hatású gazdasági válság enyhülését. És jellemző, hogy anyilatkozó kapitalista vezérférfiak e tekintetben egyáltalán nem mertek rózsás jóslatokba bocsátkozni. Sőt, úgyszólván minden nyilatkozat szavaiból kicsen egnek a kételyek, fönntartások és aggodalmak, amelyek arról tanúskodnak, hogy a kapitalizmus elvesztette önbizalmát és maga is érzi, hogy programtalanul, a kivezető utat nem látva, tévelyeg a gazdasági világválság útvesztőjén. "A tőke urai, a termelőeszközök kisajátítói kezében összpontosul ma úgyszólván minden toatarcim. Ők irányítják a termelést, tőlük függ, hogy hány millió embernek jut ma még kenyér a munkája fejében és hogy hónapról hónapra, sőt hétről hétre milyen irambannövekszik az amúgy is példátlan, amúgy is katasztrofális mérvű munkanélküliség. És akik ilyenformán a termelőeszközökkel együtt kisajátították maguknak azt a jogot, hogy az embermilliók életével rendelkezhessenek, azoknak úgyszólván egyetlen bíztató szavuk sincs az emberiséghez. Nem, a kapitalizmus uralma kénytelenek bevallani, hogy noha ők a maguk számára kisajátították a világtermelés irányítását, ezt az irányító szerepet betölteni nem tudják és maguk sem látják, hogyan lehetne leküzdeni azt a válságot, amely az őrendszerük következményeként szakadt erre a világra. Közben pedig a válság pusztító lávája egyre újabb és újabb területeket önt el, az áldozatok újabb és újabb tömegeit temeti maga alá. De vajjon meddig tarthat még és hová fajulhat ez a világégés, amelyneklángjai már körülnyaldossák az egész földgolyót ! Erre a kérdésre ma senki sem tud bíztatóvá:igazt adni és minden ország úgynevezett felelős tényezői elhárítják maginktól a felelősséget tisszak hogy hiszen világjelenséggel állunk szembéien, amelyek külön-külön -e Egy-egy ország kormányférfiai és kapitalistái nem tehetők felelőssé. _ Az egyik ország kapitalistái átutalják a felelősségét más országbeli osztályos társaiknak. Az agrárországoik kormányai az ipari államok önző gazdasági politikáját kárhoztatják le, viszont. És egyes országok, határain belül is vígan folyik ez a felelősséggel való labdázás, a kölcsönös vádemelés az agrár- és az ipari tőke között. A valóság pedig az, hogy a válság fölidézésében és kimélyítésében egyformán részeg minden ország mindenfajta tőkésosztálya. Mert ennek a világválságnak egyedüli fonása a nemzetközi kapitalizmus elvakult profil hajszája, amelynek egyformán hű kifejezője az agrár-, az ipari és a banktőke és amelynek mindea országban a dolgozó-, a fogyasztótömegek a kárvallottjai. A gazdasági világválságnak az egyes országokban megnyilatkozó hatása tehát csak azzal enyhíthető, ha a kapitalista kizsákmányolással szemben legalább némi védelmet nyújtanak a kizsákmányoltatnak. Erre azonban, minden ország kormánya csak olyan mértélvben vállalkozhatik, amilyen mértékben függetleníteni tudja magát a kapitalizmus érdekeitől. Ez az éppen, mire a mi kormányzotunk soha sem hajlandóságot, sem képességet nem mutatott. És itt a magyarázata annak, hogy ellentétben Európának úgyszólván minden államával, éppen Magyarországon nincsen törvény a munkanélküliek segélyezéséről nincsen törvény a nyolcórai munkaidőről, amely mégis csak némi gátat vet a munkanélküliség terjedésének és magyarázata annak is, hogy a magyar munkás igénytelen a legsilányabb bérek mellett dolgozni. Nálunk ugyanis a kormánynak a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy a gazdasági válság következményeit a munkásság számára elviselhetőbbé tegye. Ehelyett a kor-mány minden intézkedésével inkább arra törekedett, hogy a tőkésosztályok a válság rájuk háruló következményeit átháríthassák reánk: a termelők a fogyasztókra, a munkáltatók a munkásokra, alkalmazottaikra. Így gondoskodott a kormány arról, hogy a birtokosok bólélén- és termelőségeikben részesüljenek; így nyugtatta meg a munkáltatókat, hogy a kereseti adó megpótlékolása nem őket, hanem a náluk dolgozó munkásokat terheli. Mi tehát mint fogyasztók és mint munkások többszörösen is regérezzük ennek a kormányzatnak anemmonáds érdekeket kielégítő politikáját. Itt van például az a törvényjavaslat, amelyet éppen most tárgyal a képviselőház. A kartelljavaslatról van szó, azokról a kartellekről, amelyek úgy a fogyasztótömegükkel, mint az uralmuk alá eső üzemek munkásaival szemben a legkíméletlenebb, a legvadabb kiuzsorázást folytatják. Ezt az uzsorát megfékezni valóban egyik fontos feladata volna a kormánynak. Ám az a törvényjavaslat, amelyet a kormány most tárgyaltat, legkevésbé nm alkalmas erre. Nem is ezt a célt szolgálja, nem is ez a hivatása. Hiszen a kartelljavaslat. ..kizáróan ,azért került a képviselőház elé, mert ezt az agráriusok, elsősorban a kormánytámogató nagybirtokosok sürgették. Nekik akart tehát a kormány szolgálatot tenni a kartelljavaslattal ésnem a nincsetlen fogyasztótömegeknek és legkevésbé a munkásérdekeknek. Pedig az a szervezett uzsora, amelynek a kartellek a kifejezői, nemcsak az agráriusokkal, hanem a nagy fogyasztótömegekkel szemben is érvényesül, továbbá abban a féktelen kizsákmányolásban, amelyben a kartellekhez tartozó üzemek mun- 1931