Szabók Szaklapja, 1934 (42. évfolyam, 1-6. szám)

1934. február / 1. szám

1934 e­gyezményt országuk törvényhozása ratifikálna és végrehajtsa. A munkásság" szervezett­ségétől függ, hogy az egyes országok kormányai a genfi konferen­cián az egyezmény elfogadásához hozzájárul­janak, ugyancsak szervezettség kérdése, hogy az elfogadandó egyezmények a gyakorlatban miképpen hajthatók végre. A munkásság ne várjon másoktól kezdeményezést, segítséget, neki kell a kezdeményezést kézbe vennie, neki kell a segítés módját megtalálnia és szervezett­ségének erejével ki kell vívnia a 40 órás munkahétnek az egész világon való törvénybe­iktatását, amely egyedül segít a tömegek ret­tenetes nélkülözésén és nyomorán. Veyer Károly: Ismét újra Az újrakezdés ideje, a tavasz, itt van új­­­ból, amikor régi szokás szerint újra kez­dődtek a szabóipari munkaalkalmak is. A m­­unkaalkalmak mellett a munka- és bérvi­szony rendezése, kollektív szerződések lé­tesítése vagy megújítása volt ilyenkor a feladat. Ma a munkáltatók serénykednek a bérleszállításokkal. Nem feledkeznek meg a munkanélküliséget kihasználni ilyen cé­lokra és amíg panaszkodnak a köztiszt­viselő vevők fizetésleszállítása és az árrom­­­bolás miatt, addig bölcsen azt hiszik, hogy a letört munkabérek mellett több vállalko­zási lehetőséget biztosítanak önmaguknak.­­Állandó panasz hallatszik a szabómester urak tekintélyes számú érdekképviseletei­­és sokszínű protektoraik részéről a közüze­mek, a nagyvállalatok és kontárok kon­kur­­renciája ellen, de nem akarják figyelembe venni a munkások kívánságát, hogy a ru­házati közmunkák vál­lal­­atba adásánál a szabóiparban megállapított, illetve a mini­mális megélhetést biztosító munkabért kell a kalkuláció alapjául tenni. Pedig ez ép­pen a legjobb biztosíték lenne a szennykon­­kurrencia ellen, éspedig a szabóipar egyéb ágazataiban is. A munkanélküli szabóifiúnr­kások és iparosok száma pedig egyre in­kább szaporodik és a dolgozók megélhetése is egyre alacsonyabb fokra csökken. A szabómunkások és munkásnők körében a munkaidő, bérszabály, vagy minimális munkabérek betartása maholnap ismeret­len fogalom lesz, sőt egy műhelyben vagy egy céghez dolgozók is, egymásra való te­kintet nélkül, vállalják el a munkát a leg­lehetetlenebb feltételek mellett is. Sajnos, a szakmai viszonyok ilyen fokú­­leromlásában a szaktársaink szervezetlen­ségének is oroszlánrésze van. A válságos idők bekövetkezése előtt a fővárosban és vidéken is volt bizonyos kiépített szakmai rend a munka- és bérviszonyok tekinteté­ben s a szabóiparban. Legalább a nyolcórás munkanap és a minimális munkabérek biz­tosítva voltak. Nem szűnő figyelmeztetés­sel mutattunk rá akkor és azóta is, hogy ezek megvédésére még hatványozottabb szervezett erőre és­ fegyelemre van szük­ség, mint amennyivel a konjuncturális idők­ben ezeket kiverekednünk sikerült. Tagad­hatatlan, hogy még mindig gazdasági vál­ságban és sorvasztó reakcióban élünk, de még ilyen körülmények között is sok dol­gon lehetne segíteni, ha nem következett volna be a széthúzás és nemtörődő tespe­­dés a szaktársak nagy részéről. Komoly változásnak kell elkövetkeznie e tekintetben, ha nem akarunk a lejtőn to­vább süllyedni, hanem önerőnk latbaveté­­sével javítani akarunk a helyzetünkön. Ez a javulás nem fog önmagától jönni, ha szervezett erővel nem fogjuk azt siettetni. A tornyosuló feladatok sikeres elvégzésé­hez erőink fokozására van szükség. Minél tovább tűrjük a viszonyok elfajulását, a munka- és bérviszonyok leromlását,­­ annál nehezebb lesz helyrehozni a mulasztásokat. Hiú ábrándozás, vagy üres képzelődés, hogy pusztán érzelmi alapon, szervezet nél­kül is lehet szervezkedni, vagy a kialakult tűrhetetlen viszonyokat egy-egy forra­dalmi és osztályharcos nekirohanással im­eg lehet változtatni. Nem! Csak áldozat­i t ész, szívós, kitartó munka és fegyelme­ SZABOK SZAKLAPJA tettség vezethetnek ehhez a célhoz és csak úgy lehet a kiküzdött eredményeket meg­tartani. Szűnjön meg végre a mindenáron való nyegle ellenzékieskedés! Ehelyett odaadás­sal álljon minden szaktárs és szak­társnő a szervezet mellé és agitációban és áldozat­­készségben teljesítse mindenki kötelességét. Történelmi időket élünk és nagy feladatok várnak reánk minden tekintetben. Itt az ideje, hogy önerőnket visszaszerezve, föl­felé induljunk a mélyből, ahová a válságos idők vihara sodort bennünket. Mit vesztettek a szabó­munkások Azok a szak­társak és szaktársnők, akik a szakmánál régebben vannak foglalkoz­tatva, tudják legjobban, hogy amíg a szabó­munkásság szervezettebb volt, addig a munkabér-, munkaidő- és műhelyviszo­nyok rendezettek voltak a szakma minden ágában. Megvolt a nyolcórai munkaidő, kollektív szerződés szabályozta a munka­béreket és biztosította mindazt, amit a szer­vezettségével ki tudott harcolni magának. Ha a szakma különböző ágait nézzük — elsősorban a női konfekciószakmánál —, megvolt a kollektív szerződés, voltak mű­helyek, ahol 47 órát dolgoztak és 48-at fizet­tek. Napi nyolcórai munkaidőn túl meg­kapták a munkások az 50%-ot a túlórákra, s nem volt ritkaság a férfimunkásoknál az 1.60 pengős és 1.80 pengős órabér. S mi történt a szervezetlenség folytán? Ma az a helyzet, hogy ugyanaz a munkás, akinek a fent említett órabére volt, kénytelen 60—70 filléres darabszámbér mellett dolgozni, s egy kabát munkája megtart­ot 1, két órát is. Tehát láthatják a­ szaktársaik, mit vesz­tettek. Amíg ma napi 12—14 óra munkaidő melllett sincsen biztosítva a megélhetésük, addig a múltban napi 8 órai munkaidő mel­lett tisztességesen megéltek a keresetükből. A szaktársnők talán, ha lehet, még job­ban érzik azt, hogy szervezetlenek, mert velük szemben még nagyobb lehetőség van arra, hogy kizsákmányolják őket. Amíg a férfiak a maguk fizikai erejüknél fogva in­kább vannak abban a helyzetben, hogy azo­kat a durvaságokat, amelyek a műhelyben érik, vissza tudják utasítani, addig a nők magukra vannak hagyatva. Bármilyen sé­relem éri, nincsen meg az a bizalmi rend­szer, amelyen keresztül védelmet nyerhet. Tehát a szaktársnőknek be kell látniuk, hogy csak szervezettek tudnak helyzetükön változtatni. A férfikonfekció- és vásári szabómunká­soknál is megvolt a kollektív szerződés. Amíg szervezettek voltak a szaktársak, ad­dig a konfekció- és vásári műhelyekben is megtalálták a megélhetésüket. Gépészek­nek, vasaló- és előmunkásokn­ak 1.20—1.40 pengős órabéreik voltak, s a nőknek 50—96 fillérig terjedt az órabérük, s mindez kol­lektív szerződésben volt biztosítva. A mű­helyekben 48 órát dolgoztak és a túlóráért 50% járt, s még így sem volt kényszerítve arra, hogy túlórázzon. Ma az a helyzet, hogy kevés műhely van, ahol a 48 órát be­tartják és a túlórát megkapják. A múltban a szaktársakban élt a szolidaritás. Ha vala­melyik szaktársnak vagy szaktársnőnek különbözete támadt a műhelyben, a bizal­­min keresztül mindig elintézték, úgyhogy az a szaktársaknak csak előnyére vált. En­nél a csoportnál is a szervezetlenség az in­dító oka, amely e vívmányokat megdön­tötte. A vásári szabómunkásoknál hasonló a helyzet, csak a darabszám-rendszer még hatványozottabb mértékben lerombolta a munkaviszonyokat. Az elmúlt ősz folyamán a két szakmánál egy bérmozgalmat vezettünk le nem lebe­csülni való eredménnyel. Sajnos, az a hely­zet, hogy a szervezetlenség a mozgalom után megmutatkozott. Bebizonyult megint az a mondás, hogy nehezebb valamit meg­tartani, mint megszerezni, s mindennek da­cára nem nyugszunk addig, amíg ennél a szakmánál nem teremtünk olyan állapoto­kat, ami kielégítő lesz a szaktársak részére. Ebből láthatjuk mindnyájan, hogy csak­ akarnunk kell és lehet ezeken a k­iuzsorá­­zott munkabéreken változtani. A konfekció- és vásáriszabó szaktársaknak és szaktárs­nőknek meg kell azt tanulni, hogy csak szervezetten lehet ismét azokat a munka­béreket visszaszerezni, amelyek a múltban megvoltak. A rendelésre dolgozó férfiszabó szaktár­­sak is addig dolgoztak rendezett viszonyok mellett, míg szervezve voltak. A szervezet­lenség itt is mindazt tönkretette, amit szer­vezetten kivívtak. Amíg a férfi szabó szak­társak szervezve voltak, megkapták úgy a darabszámos munkások, mint a napszabók és kézimunkások az árszabályban előírt órabéreket. A szakma szervezetlensége fol­ytán az a helyzet, hogy a munkások kénytelenek olyan órabérekért dolgozni, amilyent a munkáltató fölajánl nekik. A munkáltató ezt nagyon jól tudja és egyik munkást a másik ellen mindaddig kijátssza, amíg a munkás ennek tudatára nem jön. Tehát a szaktársaknak látniok kell azt, hogy mindaddig, amíg a szabómunkásság egészében nem szervezkedik és nem jön annak tudatára, hogy ellene egy jól meg­szervezett tábor áll, amely céltudatosan in­tézi a támadást a munkásság ellen, hogy osztályát megvédje és hatalmát biztosítsa, addig a helyzete nem javulhat, hanem egyre inkább rosszabb munkaviszonyok közé kerül. 3. oldal A női konfekciószabó­munkások és munkásnők szakmai helyzete A budapesti női konfekciószabómunkások és munkásnők nevében szakszervezetünk beadvánnyal fordult a női ruhakészítők ipartestülete ,bedolgozó kisiparosok szakosz­tályához, amelyben tárgyalásra kérte föl a szakosztályt abból a célból, hogy a teljesen leromlott munka- és bérviszonyokat úgy a női szabó-, mint a női konfekciószabóipar­ban az előzőleg érvényben volt kollektív szerződés értelmében rendezzék. A tárgya­lás megind­ut, de már az első tárgyalásnál megfeneklett, miután a jelenlevő bedolgozó kisiparosok részéről az elnöklő kisiparos úr ellenszenvesen fogadta a munkások előter­jesztését. Hivatkozott arra, hogy nekik, mint iparjoggal felruházott kisiparosoknak, ez időszerint nem áll módjukban a munká­sok mozgalmát támogatni, bár egyes kis­iparosok, akik a tárgyalásban részt vettek, azon óhajukat juttatták kifejezésre, hogy a két szakmánál levő munkabérek tarthatat­lan helyzetbe sodorta az ő létüket is és en­nélfogva szükségét látják annak, hogy a munkások részéről fölmerült azon kérelem, amely egy közös munka- és bérviszony ren­dezésére vonatkozóan kifejezésre jut, létre­jöhessen. De nem így szólt az írásbeli válasz, amely a tárgyalás után az egyesület címére érkezett és amelyben elvi szempontból ki­indulva, az foglaltatott, hogy ezidőszerint a maguk részéről nem látják megoldható­nak a szakmai ügyek rendezését. A női konfekciószabómunkásokat és munkásnőket ez a válasz nem lepte meg. A női ruha­készítő ipartestületben az érdekelteknek egy része még mindig azon a véleményen van, hogy ilyen szervezetlen állapotok a vállalkozási lehetőségeket könnyebbé teszik és nem kell figyelembe venni egy esetleges kollektív megállapodás kötelezettségeit is. A munkások fölismerték ezt a visszás helyzetet és tisztán látják, hogy a darab­számos rendszer teljesen hatályon kívül he­lyezte a munkaidő és munkabér kérdését, amit a dolgoztató kereskedők erősen kihasz­nálnak a darabbérek folytonos leszállításá­val. Ezek az állapotok késztették a női konfekciószabómunkások és munkásnők szakszervezetét ismételten arra, hogy folyó hó 24-én az Egyesült Szabóiparosok Köre a női konfekciószabómunkások szervezőié-

Next