Szabók Szaklapja, 1934 (42. évfolyam, 1-6. szám)
1934. február / 1. szám
1934 egyezményt országuk törvényhozása ratifikálna és végrehajtsa. A munkásság" szervezettségétől függ, hogy az egyes országok kormányai a genfi konferencián az egyezmény elfogadásához hozzájáruljanak, ugyancsak szervezettség kérdése, hogy az elfogadandó egyezmények a gyakorlatban miképpen hajthatók végre. A munkásság ne várjon másoktól kezdeményezést, segítséget, neki kell a kezdeményezést kézbe vennie, neki kell a segítés módját megtalálnia és szervezettségének erejével ki kell vívnia a 40 órás munkahétnek az egész világon való törvénybeiktatását, amely egyedül segít a tömegek rettenetes nélkülözésén és nyomorán. Veyer Károly: Ismét újra Az újrakezdés ideje, a tavasz, itt van újból, amikor régi szokás szerint újra kezdődtek a szabóipari munkaalkalmak is. A munkaalkalmak mellett a munka- és bérviszony rendezése, kollektív szerződések létesítése vagy megújítása volt ilyenkor a feladat. Ma a munkáltatók serénykednek a bérleszállításokkal. Nem feledkeznek meg a munkanélküliséget kihasználni ilyen célokra és amíg panaszkodnak a köztisztviselő vevők fizetésleszállítása és az árrombolás miatt, addig bölcsen azt hiszik, hogy a letört munkabérek mellett több vállalkozási lehetőséget biztosítanak önmaguknak.Állandó panasz hallatszik a szabómester urak tekintélyes számú érdekképviseleteiés sokszínű protektoraik részéről a közüzemek, a nagyvállalatok és kontárok konkurrenciája ellen, de nem akarják figyelembe venni a munkások kívánságát, hogy a ruházati közmunkák vállalatba adásánál a szabóiparban megállapított, illetve a minimális megélhetést biztosító munkabért kell a kalkuláció alapjául tenni. Pedig ez éppen a legjobb biztosíték lenne a szennykonkurrencia ellen, éspedig a szabóipar egyéb ágazataiban is. A munkanélküli szabóifiúnrkások és iparosok száma pedig egyre inkább szaporodik és a dolgozók megélhetése is egyre alacsonyabb fokra csökken. A szabómunkások és munkásnők körében a munkaidő, bérszabály, vagy minimális munkabérek betartása maholnap ismeretlen fogalom lesz, sőt egy műhelyben vagy egy céghez dolgozók is, egymásra való tekintet nélkül, vállalják el a munkát a leglehetetlenebb feltételek mellett is. Sajnos, a szakmai viszonyok ilyen fokúleromlásában a szaktársaink szervezetlenségének is oroszlánrésze van. A válságos idők bekövetkezése előtt a fővárosban és vidéken is volt bizonyos kiépített szakmai rend a munka- és bérviszonyok tekintetében s a szabóiparban. Legalább a nyolcórás munkanap és a minimális munkabérek biztosítva voltak. Nem szűnő figyelmeztetéssel mutattunk rá akkor és azóta is, hogy ezek megvédésére még hatványozottabb szervezett erőre és fegyelemre van szükség, mint amennyivel a konjuncturális időkben ezeket kiverekednünk sikerült. Tagadhatatlan, hogy még mindig gazdasági válságban és sorvasztó reakcióban élünk, de még ilyen körülmények között is sok dolgon lehetne segíteni, ha nem következett volna be a széthúzás és nemtörődő tespedés a szaktársak nagy részéről. Komoly változásnak kell elkövetkeznie e tekintetben, ha nem akarunk a lejtőn tovább süllyedni, hanem önerőnk latbavetésével javítani akarunk a helyzetünkön. Ez a javulás nem fog önmagától jönni, ha szervezett erővel nem fogjuk azt siettetni. A tornyosuló feladatok sikeres elvégzéséhez erőink fokozására van szükség. Minél tovább tűrjük a viszonyok elfajulását, a munka- és bérviszonyok leromlását, annál nehezebb lesz helyrehozni a mulasztásokat. Hiú ábrándozás, vagy üres képzelődés, hogy pusztán érzelmi alapon, szervezet nélkül is lehet szervezkedni, vagy a kialakult tűrhetetlen viszonyokat egy-egy forradalmi és osztályharcos nekirohanással imeg lehet változtatni. Nem! Csak áldozati t ész, szívós, kitartó munka és fegyelme SZABOK SZAKLAPJA tettség vezethetnek ehhez a célhoz és csak úgy lehet a kiküzdött eredményeket megtartani. Szűnjön meg végre a mindenáron való nyegle ellenzékieskedés! Ehelyett odaadással álljon minden szaktárs és szaktársnő a szervezet mellé és agitációban és áldozatkészségben teljesítse mindenki kötelességét. Történelmi időket élünk és nagy feladatok várnak reánk minden tekintetben. Itt az ideje, hogy önerőnket visszaszerezve, fölfelé induljunk a mélyből, ahová a válságos idők vihara sodort bennünket. Mit vesztettek a szabómunkások Azok a szaktársak és szaktársnők, akik a szakmánál régebben vannak foglalkoztatva, tudják legjobban, hogy amíg a szabómunkásság szervezettebb volt, addig a munkabér-, munkaidő- és műhelyviszonyok rendezettek voltak a szakma minden ágában. Megvolt a nyolcórai munkaidő, kollektív szerződés szabályozta a munkabéreket és biztosította mindazt, amit a szervezettségével ki tudott harcolni magának. Ha a szakma különböző ágait nézzük — elsősorban a női konfekciószakmánál —, megvolt a kollektív szerződés, voltak műhelyek, ahol 47 órát dolgoztak és 48-at fizettek. Napi nyolcórai munkaidőn túl megkapták a munkások az 50%-ot a túlórákra, s nem volt ritkaság a férfimunkásoknál az 1.60 pengős és 1.80 pengős órabér. S mi történt a szervezetlenség folytán? Ma az a helyzet, hogy ugyanaz a munkás, akinek a fent említett órabére volt, kénytelen 60—70 filléres darabszámbér mellett dolgozni, s egy kabát munkája megtartot 1, két órát is. Tehát láthatják a szaktársaik, mit vesztettek. Amíg ma napi 12—14 óra munkaidő melllett sincsen biztosítva a megélhetésük, addig a múltban napi 8 órai munkaidő mellett tisztességesen megéltek a keresetükből. A szaktársnők talán, ha lehet, még jobban érzik azt, hogy szervezetlenek, mert velük szemben még nagyobb lehetőség van arra, hogy kizsákmányolják őket. Amíg a férfiak a maguk fizikai erejüknél fogva inkább vannak abban a helyzetben, hogy azokat a durvaságokat, amelyek a műhelyben érik, vissza tudják utasítani, addig a nők magukra vannak hagyatva. Bármilyen sérelem éri, nincsen meg az a bizalmi rendszer, amelyen keresztül védelmet nyerhet. Tehát a szaktársnőknek be kell látniuk, hogy csak szervezettek tudnak helyzetükön változtatni. A férfikonfekció- és vásári szabómunkásoknál is megvolt a kollektív szerződés. Amíg szervezettek voltak a szaktársak, addig a konfekció- és vásári műhelyekben is megtalálták a megélhetésüket. Gépészeknek, vasaló- és előmunkásoknak 1.20—1.40 pengős órabéreik voltak, s a nőknek 50—96 fillérig terjedt az órabérük, s mindez kollektív szerződésben volt biztosítva. A műhelyekben 48 órát dolgoztak és a túlóráért 50% járt, s még így sem volt kényszerítve arra, hogy túlórázzon. Ma az a helyzet, hogy kevés műhely van, ahol a 48 órát betartják és a túlórát megkapják. A múltban a szaktársakban élt a szolidaritás. Ha valamelyik szaktársnak vagy szaktársnőnek különbözete támadt a műhelyben, a bizalmin keresztül mindig elintézték, úgyhogy az a szaktársaknak csak előnyére vált. Ennél a csoportnál is a szervezetlenség az indító oka, amely e vívmányokat megdöntötte. A vásári szabómunkásoknál hasonló a helyzet, csak a darabszám-rendszer még hatványozottabb mértékben lerombolta a munkaviszonyokat. Az elmúlt ősz folyamán a két szakmánál egy bérmozgalmat vezettünk le nem lebecsülni való eredménnyel. Sajnos, az a helyzet, hogy a szervezetlenség a mozgalom után megmutatkozott. Bebizonyult megint az a mondás, hogy nehezebb valamit megtartani, mint megszerezni, s mindennek dacára nem nyugszunk addig, amíg ennél a szakmánál nem teremtünk olyan állapotokat, ami kielégítő lesz a szaktársak részére. Ebből láthatjuk mindnyájan, hogy csak akarnunk kell és lehet ezeken a kiuzsorázott munkabéreken változtani. A konfekció- és vásáriszabó szaktársaknak és szaktársnőknek meg kell azt tanulni, hogy csak szervezetten lehet ismét azokat a munkabéreket visszaszerezni, amelyek a múltban megvoltak. A rendelésre dolgozó férfiszabó szaktársak is addig dolgoztak rendezett viszonyok mellett, míg szervezve voltak. A szervezetlenség itt is mindazt tönkretette, amit szervezetten kivívtak. Amíg a férfi szabó szaktársak szervezve voltak, megkapták úgy a darabszámos munkások, mint a napszabók és kézimunkások az árszabályban előírt órabéreket. A szakma szervezetlensége folytán az a helyzet, hogy a munkások kénytelenek olyan órabérekért dolgozni, amilyent a munkáltató fölajánl nekik. A munkáltató ezt nagyon jól tudja és egyik munkást a másik ellen mindaddig kijátssza, amíg a munkás ennek tudatára nem jön. Tehát a szaktársaknak látniok kell azt, hogy mindaddig, amíg a szabómunkásság egészében nem szervezkedik és nem jön annak tudatára, hogy ellene egy jól megszervezett tábor áll, amely céltudatosan intézi a támadást a munkásság ellen, hogy osztályát megvédje és hatalmát biztosítsa, addig a helyzete nem javulhat, hanem egyre inkább rosszabb munkaviszonyok közé kerül. 3. oldal A női konfekciószabómunkások és munkásnők szakmai helyzete A budapesti női konfekciószabómunkások és munkásnők nevében szakszervezetünk beadvánnyal fordult a női ruhakészítők ipartestülete ,bedolgozó kisiparosok szakosztályához, amelyben tárgyalásra kérte föl a szakosztályt abból a célból, hogy a teljesen leromlott munka- és bérviszonyokat úgy a női szabó-, mint a női konfekciószabóiparban az előzőleg érvényben volt kollektív szerződés értelmében rendezzék. A tárgyalás megindut, de már az első tárgyalásnál megfeneklett, miután a jelenlevő bedolgozó kisiparosok részéről az elnöklő kisiparos úr ellenszenvesen fogadta a munkások előterjesztését. Hivatkozott arra, hogy nekik, mint iparjoggal felruházott kisiparosoknak, ez időszerint nem áll módjukban a munkások mozgalmát támogatni, bár egyes kisiparosok, akik a tárgyalásban részt vettek, azon óhajukat juttatták kifejezésre, hogy a két szakmánál levő munkabérek tarthatatlan helyzetbe sodorta az ő létüket is és ennélfogva szükségét látják annak, hogy a munkások részéről fölmerült azon kérelem, amely egy közös munka- és bérviszony rendezésére vonatkozóan kifejezésre jut, létrejöhessen. De nem így szólt az írásbeli válasz, amely a tárgyalás után az egyesület címére érkezett és amelyben elvi szempontból kiindulva, az foglaltatott, hogy ezidőszerint a maguk részéről nem látják megoldhatónak a szakmai ügyek rendezését. A női konfekciószabómunkásokat és munkásnőket ez a válasz nem lepte meg. A női ruhakészítő ipartestületben az érdekelteknek egy része még mindig azon a véleményen van, hogy ilyen szervezetlen állapotok a vállalkozási lehetőségeket könnyebbé teszik és nem kell figyelembe venni egy esetleges kollektív megállapodás kötelezettségeit is. A munkások fölismerték ezt a visszás helyzetet és tisztán látják, hogy a darabszámos rendszer teljesen hatályon kívül helyezte a munkaidő és munkabér kérdését, amit a dolgoztató kereskedők erősen kihasználnak a darabbérek folytonos leszállításával. Ezek az állapotok késztették a női konfekciószabómunkások és munkásnők szakszervezetét ismételten arra, hogy folyó hó 24-én az Egyesült Szabóiparosok Köre a női konfekciószabómunkások szervezőié-