Tejgazdasági Szemle, 1923 (3. évfolyam, 1-24. szám)

1923-01-01 / 1. szám

­ A vaj minősége Amily mértékben hazai • vajtermelésünk emelkedni fog és kiviteli piacokat kell szereznünk, azon mérvben töreked­nünk kell oly minőségű vajat előállítani, amely nemcsak a belföldi forgalomban állja meg a helyét, hanem távoli orszá­gokba is kivihető és minősége vetekedjék a híres dán és más származású áruéval. Hogy miért ütközik nehézségbe hazánkban oly kiváló minőségű vaj előállítása, mint például a dán vaj, annak száz és egy oka van. Nagyobb tejtétellel, napi több ezer liter mennyiséggel hazánkban csak nagy uradalmak rendelkeznek és ezek m­ajdnem kivétel nélkül a fővárosba, vagy más nagy városba szállíthatják be tejüket. Tej­szövetkezeteink ily nagy tejmennyiség felett nem rendelkeznek; ha itt-ott — elvétve — akad is ezer literes tejszövetkezet, ez is édes kevés ahhoz, hogy a drága vasgyári berendezésre gondolni lehetne. A háború előtt egyes vasvállalataink úgy oldották meg a problémát, hogy szétágazó körzetből (miután szűkebb, kö­zeli körzetben elegendő tejmennyiséget Magyarországon nem lehet találni) 40—50 községből vasúton szállították be a tej­fölt úgynevezett „vajtermelő központokba“ (ilyenek voltak : Szabadka, Veszprém, Jánosháza, Dombóvár, Pécs, stb.) és ott elég jó minőségű vajat állítottak elő és egyes években 150—200 vagon vajat is exportáltak. (Ausztriába legtöbbet) A háború kitörése óta azonban a tejtermelés állandóan apadt, annyira, hogy a tejet még távolabbi vidékekről is a főváros­ba kellett felszállítani és így egyre másra megszűntek e vaj­­termelési központok. Kétségtelen, hogy ilyen, vagy hasonló központok lesznek jövőben is elsősorban hivatva a kivitel ügyét szolgálni, mert arra, hogy Magyarországon pasztőrözött tejből vagy tejszín­ből egy helyen nagyobb mennyiségű vaj állíttassák elő, egy­hamar gondolni sem lehet. (Ez a béke éveiben Frigyes fő­herceg pálmonostori uradalmában és még 1—2 kisebb ura­dalomban volt csak lehetséges.) A béke éveiben azonban meg­elégedéssel tapasztalhattuk, hogy a vaj termelő központok igen jó minőségű vajat tudtak produkálni, mely még Törökország­ba, Angliába és más távoli országokba is elszállítható volt és kitűnő hírnévnek örvendett. Minthogy pedig Ausztria, mely a béke éveiben legjobb vevőnk volt, ma vékonypénzű ország és mint vajvevő, csak csekély mértékben felvevőképes, bizonyos, hogy a vajterme­lés növekedése esetén távolabbi piacokat kell keresnünk. Ez­zel vele fog járni annak szükségessége is, hogy különféle mi­nőségű vajat állítsunk elő: sótlan és sózott vajat, a régi mód­szer szerint: savanyú tejfölből, de ahol lehet, édes tejszínből is, pasztőrözött vajat. Természetesen a csomagolás tekinteté­ben is követnünk kell a külföldi szokásokat. A jó exportvaj­nak a lehetőségig szárazra kell kigyúrva lenni (kb. 14%­­nál nem szabad több vizet tartalmaznia). Kellemetlen mellék­­izének nem szabad lenni. A hollandi vajnak, mely egyébként kitűnő minőségű, hírnevét például az tette tönkre, hogy gyak­ran kellemetlen halize volt (hasonló a faggyvszhez) miért is Hollandia sótlan vaj exportja normális években alig számot­tevő. A dán vaj íze és szaga ezzel szemben mindenkor ki­fogástalan. A pasztőrözött tejszínből készült vaj mindenesetre leg­tartósabb, de — mint mondottuk — ezzel az eljárással csak ott lehet gyárilag, tehát nagyobb mennyiségben vajat előállí­tani, ahol több ezer liter édes tej, illetve tejszín áll rendel­kezésre, ahol tehát igen fejlett a tejgazdaság és sűrűn, egy csomóban fekszenek a nagy tejszövetkezetek. Nem kevésbbé tartós azonban, sőt esetenként még tartósabb is az előbbinél, a mesterségesen savanyított tejfölből készült vaj, ha kifogás­talanul van kidolgozva. A savanyú reaktió ugyanis ez esetben a többi, különféle káros baktériumok fejlődését meggátolja és a vaj romlása többnyire csak azáltal áll be, hogy zsírja oxi­dálódik, avasodik. Kifogástalan tartós vaj (exportvaj) hónapo­kig eláll és jó izét is megőrzi, azután is csak avasodhat, de kellemetlen, keserű, vagy faggyaszt nem kaphat. A vaj sózása is fontos konzerválási módja az export­vajnak, mert a sózott vaj olyan országokban, ahol vajjal főz­nek, igen keresett áru. A dobozolt (konzerv) vaj általában ke­véssé terjedt el, bár kétségtelen, hogy különösen a tropikus vidékek ellátása tekintetében jövője van. Tojás, vad és baromfi. A tejipari termékek kivitelé­nek függő kérdése mellett közelről érdekel bennünket egyéb élelmezési cikkeink exportja. A világpiac évi beszámolója kap­csán érdekes egybefoglaló képét adja az elmúlt esztendő to­jás-, vad- és baromfi kivitelének. A háború előtti években kizárólag kövérárut exportáltunk, vagyis libát és kacsát, de azt is csak Ausztria részére, karácsony felé pedig jelentékeny mennyiségű pulyka került a londoni piacra. Csirkéink külföl­dön egyáltalán nem voltak keresettek. Bácska és Bánát el­vesztésével kövéráruban nagy veszteség ért bennünket, de ha tekintetbe vesszük, hogy a megmaradt megyék falvai rend­szeres iparrá fejlesztették a baromfihizlalást, akkor azt látjuk, hogy ez a fokozatos fejlesztés majdnem fedezi a veszteséget. A baromfihizlalást jövedelmező foglalkozásnak tartják és kü­lönösen a vidék nagy kedvvel űzi ezt az ipart. Magyarorszá­gon az utóbbi két-három évben modern baromfihizlaldák épültek, ahol különösen hizlalt csirkét olyan minőségben ter­melnek, amely bármely ország árujával vetekedik. És így nem csodálható, ha e cikkünket ma már Svájc, sőt a francia és angol piacok is keresik és számítani lehet arra, hogy a pár száz vagon baromfitermelésünk, amelyet a külföld ma már fel­vesz, évről-évre növekedni fog. Ha tekintetbe vesszük, hogy az állam a vagononként tizenötmillió korona értéket képviselő exportbaromfira teljes külföldi valutafedezetet kap, a pénzügyi kormány kg-ként eca 60 koronát, a főváros köz­ségi üzeme pedig minden 2 kgr. exportált áru után 170 ko­ronáért egy kg. libát és 140 koronáért egy kg. csirkét kap és hogy az óriási fuvarköltségek és a mai k­üföldi valutaárak mellett még mindig versenyképesek vagyunk, könnyen valóra válhat, hogy a magyarországi baromfitenyésztés nagyon szü­ TEJGAZDASÁGI SZEMLE 1923 Január 1

Next