Tejgazdasági Szemle, 1941 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1941-01-15 / 1. szám

2 TEJGAZDASÁGI SZEMLE Az alap hiányzott, mert teljesen tudatlan, tejkezelést csak mellékesen folytató kezelőkre épült az a tejgazdaság, ami mégis volt s ilyen alapra épült tejgazdaságokat kellett volna vezessen ez a középréteg. A vezetéssel talán nem is lett volna baj, ha engedték volna vezetni. A vállalatok veze­tőinek azonban, akik a tejgazdaságot csak a vacsora után felszolgált sajtokról, vajas kenyérről ismerték és szakkép­zettségük nem volt, nem engedték ezeket az embereket szó­hoz jutni, akik friss levegőt, tudást hoztak, nyugati tudást, erre a földre, akkor Balkánra. Nem engedték, mert az pénzbe került volna s bár szakemberek nem voltak, üzlet­embereknek, úgy látszik, jó üzletemberek voltak. A továbbképzéshez a legelemibb dolgok is hiányoztak. Nem lehetett egy szaklapot kapni. Nem lehetett egyetlen egy mikroszkópot találni. Egy-egy hőmérő beszerzéséért óriási harcot kellett folytatni, ami nem mindig végződött a kérel­mező győzelmével. Mégis természetesnek vették, hogy, ha valami nem ütött be számításuk szerint, akkor a szakember az oka mindennek. Igen, mert mért végzett Csermajorban az illető, vagy Magyaróváron, ha nem tudja a vajat hónapo­kig eltartani + 16 C fokú „hűtőben“ úgy, hogy annak semmi baja ne legyen; vagy, ha nem tudja a pasztőrözött tejet úgy elkészíteni kánikulában, hogy az napokig meg ne savanyodjék, akkor, amikor a hűtőn már + 14 C fokra le lehet hűteni, a 13 LH fokkal beérkező tejet, s a reggel ki­menő fedetlen kocsi, már déli 1 órára a fogyasztóhoz szál­lítja. Ilyen körülmények között élt a szakember. Az egyetlen szakoktatás, ami volt, egy-két órát tartott A falusi tejkezelő bejött az üzembe, ott egy kicsit körül­nézett. Az otthonról kapott utasítása az volt, hogy tanulja meg a „tével való bánást“. Ezt az utasítást adta a vállalat vezetője is a szakembernek, hogy t. i. tanítsa meg a jövendő­beli kezelőt mindenre s­ mutasson meg mindent. A rendel­kezésre álló idő egy fél nap. Hát amit a kezelő tanult egy fél nap alatt, az bizony nem volt sok. És itt sem a szegény kezelő, sem a szakember nem volt hibás. Mégis megtanulta, a zsírvizsgálatot, úgy ahogy, azt egyszeri látásra meg lehe­tett tanulni. Az így „kiképzett“ kezelő hazamegy a faluba. Ott már be van vezetve akkor a zsírravaló fizetés. Szedik a mintákat, tíz naponkint fokolnak. A kezelő egyedül fokol és van annyira jószívű, hogy a rokonságnak, annak a pár jó emberének, akik megválaztották, nem ír be alacsony zsírfokot. Gondol azonban magára is, a zsírból állandóan ellop, állandóan magasabb eredményt közöl az üzemmel, mint amennyit vizsgált. A faluban pedig az ő vizsgálata az igaz és ebben a tekintetben csalhatatlanabb embernek tart­ják, mint magát a pápát. A hónap végén így mindennapo­sak a zsírdifferenciák. A hibás a falusi emberek szemében a „vállalat“, a vállalat szemében a szakember, így őrlődik két malomkő között a szakemberek kis cso­portja s vannak, akik könnyű intéssel hagyják ott az egész tejes világot, mihelyt erre alkalmuk van. A többiek tovább maradnak, hogy teremtsenek mégis valamit s megálljanak a bírálók előtt még akkor is, ha ez nem könnyű dolog. E sorok írója számtalan esetben vetette fel, hogy az első lépést a hiányzó alapnak a megvetése, illetőleg meg­erősítése érdekében kell megtenni. Erre a célra a legalkalma­sabbnak a téli tanfolyamok látszottak egyrészt, és kezelő tanfolyamok tartása másrészt. Így nemcsak a tejtermelőket, hanem a kezelőket is meg lehetett volna tanítani a tejgazda­ságra, mert bevezetve, már be vannak és éppen ez a baj. Csak belekóstoltak, de megtanulni már nem volt érkezésük. Az illetékesek mindig azt mondták, hogy erre nincs pénz. Itt még­sem szabad megfeledkezni az EMEE téli tanfolya­mairól, ahol mégis volt szó a tejről is és a tejgazdaságról is. Sajnos, ezek olyan elszigetelve történtek, hogy ezért na­gyobb hatásuk nem lehetett. A felszabadulás óta új, friss szellő leng ezen a téren is. Ma már mindenfelé lehet hallani és olvasni, hogy szükséges egy középfokú tejipari szakiskola Erdélyben és hogy azt hamarosan fel is fogják állítani, az erre illetékesek. Bizony ez sürgősen szükséges. Az egyáltalában nem létező szakoktatást meg kell teremteni. A tejgazdaság és tej­ipar űzését szakképzettséghez kell itt is kötni. Így meglesz a remény arra, hogy az erdélyi tejgazdaság utoléri az anya­országit és ezáltal európai nívóra emelkedik. Amint azonban a fentebb elmondottakból is látszik, Erdélyben elsősorban nem is középfokú iskolára van szük­ség, hanem egy alsóbbfokúra. (Nem jelenti ez azt, hogy a közeljövőben, ilyenre nem is lesz szükség.) Elsősorban tej­­gyű­jtő, fölözőmesteri, túrókészítő képesítést és tudást adó iskolára van égetően szükség. Alapozásra van szükség. A tejszövetkezeteket helyes vezetéséhez értő tejgyűjtőkre, a fölözőállomásoknál dolgozó fölözőmesterekre, az erdélyi go­­molyát túróvá feldolgozó túrókészítőkre van szükség. Egye­lőre csak ezekre, mert vasmesterek, üzemvezetők most még vannak s akkorra, már lesznek, mikor újak kellenek. Szükség van a tejtermelők felvilágosítására. Szükséges most már őket meg is tanítani a tejgazdaságra, ha már be­vezették őket. Erre a célra a legalkalmasabb a néplapokban való cikkezés mellett, a téli tanfolyamok tartása. Mert jó nép ez, ha jól vezetik. Példa erre, hogy kisebbségi sorsban is az EMGE egy-egy téli tanfolyamára a beiratási díjat (fejen­­kint mintegy 4,a pengőt) szinte az egész falu befizette, még a legszegényebbek is. Akarnak tehát tanulni, haladni s még áldozni is tudnak ezért. A további cél azután lehetne a középfokú iskola fel­állítása. Ez főleg sajtmesteri képesítést és tudást kellene, hogy nyújtson, hogy a csíki, gyergyói és más medencékben megteremtse a székely sajtipart. A már szakiskolákat végzett emberek továbbképzését egy arra való kölcsönkönyvtárral, tenyészállatvásárok alkal­mával rendezett hazai kongresszusokkal lehetne biztosítani. A vállalatok pedig, elmúlva a háborús idők, kénysze­rítve lesznek, hogy eddigi magatartásukat megváltoztassák. Kényszeríteni fogja őket erre az „üzlet“, mert akkor ismét a minőségi termelés nyomul előtérbe. Az itt elmondottak csak jámbor szándékok, talán szív­ügy, olyan írás, amilyent a testőr-írók írtak annak idején Bécsben, a veszélyeztetett magyar nyelv ügyében, de a szak­oktatás ilyen irányú megszervezése és felépítése hamarosan megteremtené gyümölcsét s biztos alapot adna a további fejlesztésre és fejlődésre. Szerkesztőségi órák naponta 10—12 óra között. 1941. január 15.

Next