Textil, 1925 (5. évfolyam, 1-24. szám)
1925-07-15 / 14. szám
S IV Az azolakkfestések receptúrájának kidolgozásánál a következő alapszempontok veendők figyelembe: A rostanyagon a lakkfesték éppúgy equivalens arányban képződik komponenseiből, mint ahogyan oldatban is előáll. Az equivalens arány mellett irányadó törekvésnek kell lennie, hogy a komponenseknek a festőfürdőben feloldott mennyiségei lehetőleg közel álljanak azokhoz a mennyiségekhez, amelyek a rostanyagra tényleg felhúznak és ott a lakkot képezik. Az azofestékek felfestését, mint ismeretes, nem egy festőfürdőben végzik, hanem a festőfürdő két fürdőre oszlik: az egyiket alapozó fürdőnek nevezik, a másikat előhívó, vagy kifestőfürdőnek. A fenti szempontok keresztülvitele ideálisan nem eszközölhető. Az alapozáshoz szükséges napktel oldhatósága, a diazotált bázis oldhatósága, egyáltalán a diazotálásnál betartandó koncentráció már a határok túllépésére kényszerít. A diazotálás közben beálló veszteség is számításba veendő. A megfestendő anyag felületének teljes egészében, teljesen egyformán kell a festék kompenseivel érintkezésbe lépnie. Ha akár kémiai, akár fizikai okok ennek gátat vetnek, a felfestés nem vezethet kielégítő eredményhez. Éppen ezért a felületek teljesen egyenlő behatás alá vétele céljából a kezelendő anyag tömegéhez viszonylagosan a festőfürdő mennyisége is bizonyos határok között fog mozogni, vagyis a fürdő hossza bizonyos minimumon alul nem mehet. Minél hosszabb azonban a fürdő, annál több festékkomponens marad kihasználatlanul, azaz nem húz fel a rostra. De nemcsak az a kvóta szenved az ideális, vagyis theoretikus mennyiségtől tényleg eltérést, amely kvóta éppen a megfestett anyagra felhúzott festék mennyiségét kitenné, hanem a komponensek theoretikus equivalens mennyiségei is eltolódnak a gyakorlatban. Hol kell ennek eredetét keresni? A naphtolok vízben oldhatók. Mi történik tehát abban az esetben, amikor a vele alapozott anyag a diazotált bázis vizes oldatába, vagy jobban mondva az előhívófürdőbe átkerül? A lakképződéshez bizonyos időtartam kell, nem megy pillanat alatt teljesen végbe, így a naphídlnak egy csekély hányada leoldódik a rostról és a lakkot már az előhívófürdőben képezi; az ilyenformán képződött lakk jórésze a megfestendő anyagra ismét rászűrődik s a festékburokkal laza kapcsolatba kerülvén, a megfestett áruról részben ledörzsölhető. Innen származik egyrészt a jégfestékekkel festett áruk ,,ledörzsölhetősége“. A naphtelveszteség, ami ilyen kívül képződött lakk alakjában beáll, nem számottevő. Számottevő az a bázisfelesleg, amelyet a lakképzéshez fel kell használni, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a naphídl leoldása annál kisebb mértékben fog bekövetkezni, minél intenzívebben nyújtunk neki alkalmat, hogy a lekapcsolandó bázissal találkozzék. Minél koncentráltabb a bázis oldata, annál hamarább következhetik tehát be a kapcsolódás. De nemcsak a bázisoldat koncentrációja, hanem az a sebesség is számottevő, amellyel az árut az oldatok a festés folyamán átjárják. A modern berendezkedések lényeges előnyt biztosítanak ebben a tekintetben a régiekkel és a kézi festéssel szemben. A festőoldatok nagy cirkulációs sebességgel hatolnak át a megfestett anyagon. Az eddigiekből már kitűnik, hogy az alapszempontokat elsősorban a fonalfestés gyakorlatából szűröm le, a végáruk megfestése már egészen másképpen módosítja a viszonyokat, úgyhogy könnyen meg lehet győződni arról, hogy a fonalfestés sokkal rentábilisabb a festék és vegyszerek felhasznált mennyiségeit számításba véve, mint a végárufestés. A végeredményben felhasznált bázis mennyisége a theoretikus szükséglethez képest még előnytelenebbé válik a fent megjegyzett körülményeken kívül a naphtól felhasznált menynyiségeivel ellentétben azáltal, hogy a bázis oldata bomlékony és nem raktározható, tehát álló fürdőnek nem válik be és így az utánpótlás mennyisége nem csökkenthető, csak abban az esetben, ha további festés azonnal végezhető. A naphtololdatok ellenben eléggé állandóak, úgyhogy állófürdőn alapozhatunk velük és a visszamaradt naphtol mennyiségével kevesebb naphtol pótoltatik a további alapozásoknál. A receptúrák kidolgozása tehát, amint látjuk, határokhoz köti a rentabilitást. Tény azonban az, hogy ezek a drága festékanyagok csak olyan kézben érvényesülhetnek teljes egészükben, amelyik képes a határokat helyesen megvonni. Fontos támasz tehát az a kiindulópont, amelyet az ideális equivalens mennyiségek ismerete és a felhúzott festéklakk mennyiségének ismerete jelent. Rowe és C. Lewin kutatásainak eredményei tehát ebből a szempontból igen hasznothajtók. Az általuk adott módszerek révén módunk nyílik a komplikáló körülményeket figyelembe véve, az értékes azplakkfesték gazdaságos kihasználására. A gyakorlati koloristák részére szép theoretikus és gyakorlati terep áll itt nyitva és reméljük, hogy a magyar textilipar a festéktechnikának ezeket az újabb vívmányait szakszerű működéssel eredményesen fogja felhasználni a számos konkurrenssel szemben. (Vége.) Jegyzetek a textilfestés köréből Irta: Stacho Olivér oki. vegyészmérnök (Minden jog fentartva) A kenderhiány, kendertermelés és kikészítés Irta: Horn József, a Typica textilművek rt. igazgatója Törés és tilolás A törés és tilolás eredménye mindig az áztatás és szárítás tökéletes voltától függ. A magyar kender osztályozása, eltérőleg az olasz kender osztályozásától, igen egyszerű. Hazánkban a kendert két főcsoportba osztják és pedig azt a kendert, amit a gazda vagy a paraszt maga készít ki kézieszközön, paraszt kender néven (Bauernhans) és a kikészítő gyárakban mechanikai úton előálllított kendert úgynevezett tilolt kender (Schwanghans) néven ismerjük. Az összes többi megjelölések, a gerebenezett nyersanyagot kivéve, vagy az előbbi, vagy az utóbbi osztályból származnak le. Parasztkender (Bauernhans): A kenderkórót kézi eszközön, úgynevezett kézi tőrön törik. A kézi törőnek három keményfa alsókése és két ugyanilyen felső sujtókése van. A kendertörő jobb kezével a körülbelül 3,5—5 kg. súlyú kenderkórót széjjelterítve a törő alsókéseire helyezi, míg balkezével a felsőkéseket összetartó fogó felemelése és lesujtása által a kenderrost alatt lévő fás részt darabokra töri, ami azután a törő alá hull. Ezt a műveletet a törőmunkás addig végzi, mig a kender, kirázva, meglehetős tiszta. Ezután a kendert a kézitilón tisztítják. A kézitiló ugyanolyan szerkezetű, mint a kézitörő, csakhogy négy egymás mellé sűrűbben elhelyezett és élesebb alsó és három ugyanilyen felső sujtókésből áll. A kézitilón azután a rostokban még bennszoruló fás részecskéket levakarjuk azáltal, hogy a kések közé szoruló kendert kihúzzuk, sujtások által pedig a kendert puhítjuk. Egy munkás tehát két kézi gépen dolgozik. Az egyiken egy bizonyos készletet tör magának, míg a másikon ugyanazt tilolja, vagyis tisztítja. A laikus előtt, mivel szemre nézve mind a két kézi eszköz majdnem egyforma és látásra is egyforma műveletet végez, nem tűnik fel, hogy tulajdonképpen két különálló munkaműveletet látott. A törésnél és tilolásnál valamint a végek kihúzása által hulladék áll elő. A törésnél előálló kócot törési kócnak (Brechwerg), a tilolásnál és a végek letépése által előállott kócot pedig tisztított kócnak (geputztes Werg) nevezik. Ha a kender tökéletesen száraz, egy szorgalmas munkás naponta 400 kg. kenderkórót képes feldolgozni és munkájának eredménye 56 kg. parasztkender (14%), 4 kg. töréskóc (4%) és 4 kg. tisztított kóc (4%), vagyis összesen 64 kg. nyersanyag. Hazánk déli részén, különösen a Bácskában, igen élénken űzik ezt a házi ipart és ,,Ungarischer Bauernhaus" név alatt sok kerül belőle ki a külföldre. Ez a kenderfaj tulajdonságainál fogva felülmúlja az olasz kendert. Színe ezüstös szürke, fényes, hossza 200—250 cm., szilárdsága pedig elsőrangú, miért is igen élénk iránta a kereslet és előszeretettel veszik. Felhasználják éppen elsőrangú szilárdságáért közlőmű és hajókötelek gyártására, valamint kártolva TNI zsinegfonalak előállítására. Mechanikai törés i célra bordázott henger törőgépet használnak. A törőgép igen egyszerű szerkezetű és 24 vagy 34 bordázott, egymás mögött levő öntöttvas hengerpárból áll. Az első hengerpár átmérője a legnagyobb, a bordák száma a legkevesebb, viszont a bordák magassága a legnagyobb. Az egymásután következő hengerpárok berendezése tehát mindig kisebb átmérőjű és sűrűbb bordázatú, úgyhogy azok a kóróskender fás részét egyenlő kis részecskékre törik. A törőgép felső részén van az etetőasztal, ahol jobbról és balról egy-egy munkás eteti kenderkóróval a gépet, míg a hátsó részén a leszedőhengerek az összetört kendert egy vándorló asztalnak adják, ahonnan a munkás a kendermarkot leszedi és összecsavarja, egyúttal pedig mindjárt minőségileg 2—3 csoportba osztályozza. A törésnél előálló hulladék (pozdorja) a gép alá hull. Legelterjedtebb a Bauch-féle (Arnau) törőgép és tilológép.