Uj Magyar Foto, 1949 (1. évfolyam, 1-2. szám)

1949-09-01 / 1. szám

2 V­AGY LÁTÓSZÖG ÍJ és TELFOBJEKTÍ­VEK A modern művészi fényképezés fejlődési vonala mind­inkább eltávolodott a többi kétdimenziós ábrázolóművé­szetek haladási irányáról. Lassan, lépésről-lépésre ébredt önálló létének és kifejezőmódjának tudatára, hogy a festőses és grafikai hatásokat lerázva magáról, egyenes irányban haladjon a fényképezés egyéni formanyelvének kialakításában. A festéies, sokszor élettelen beállításokat felváltotta a lüktető élet dinamikus mozgása. A rohanó idő kialakította a mai fotó új lehetőségeit : a tünékeny mozgás megragadását. A korszerű flashlámpák 1/10.000 mp. megvilágítással az élet reális valóságának szemünk számára szokatlan és eddig érzékelhetetlenül elsuhanó pillanattöredékeit rögzítik. Korszerű gépek, színérzékeny negatívok, színesfilm, különböző lencserendszerek szédü­letes lehetőségeket nyújtanak a 10—20 évvel ezelőtt dolgozó fotográfus kifejezőeszközeihez viszonyítva. A múlt festéses ábrázolását felváltja a reális irányzat, mely a merev esztétikai dogmákkal szemben engedményeket tesz és ezeknek pótlását a fény- és mozgásjáték harmonikus együttesével pótolja. Az élet ábrázolásának korszakát éljük, amikor nem a mondvacsinált és sokszor erőltetett beállítások érvényesülnek, hanem a nyers őszinteségében megnyilvánuló élet képét tárjuk a szemlélő elé. Nem kétséges, hogy itt a fényképezőre nehezebb feladatok hárulnak. Az élet által nyújtott képek helyes kiválasztása, a kép szerkezeti elemeinek látásunk és szépérzékünk elkényeztetett és kifinomult igényeivel szemben történő kielégítése — figyelembe véve a pillanatábrázolás önmagá­ban is nehéz rögzítését —fokozottabb figyelmet és nagyobb felkészültséget igényel. A nehézségtöbblet, ami a mai fényképezőre hárul, új irányba tereli a fotografálást, szebb, életteljesebb és mindenki számára közelebb fekvő képeket eredményez. Sajnos, azonban az esztétikai haladással szemben még nem sikerült a fényképnek olyan fokra fejlődnie, hogy a tényleges valóság térviszonylatának illúzióját adja. Míg a szobrász térbe formálhatja alkotását, a festő a színek pasztelles árnyalatjátékával helyezi háttérbe a távoli objektumokat, a fényképésznek csak az ellenfényben ragyogó por, köd jut mint térhatást fokozó elem. Lehet ugyan a közeli előtérben elhelyezett tárgyak fokozottabb kihangsúlyozásával ezt a hiányt pótolni . . . sőt! a nagy­látószögű objektív bevonásával a térhatás illúzióját még fokozni. Mindenki előtt ismeretes, hogy a negatív átmérőjével azonos vagy azt megközelítő gyujtótávolságot nevezzük »normál« lencserendszernek. Ennél lényegesen rövidebb a »nagylátószögű«, míg a negatív átmérőnél lényegesen hosszabb gyujtótávolságú lencse a képmérethez viszonyí­tott hosszú gyujtótávolsága, vagy konstrukciója következ­tében kifejezetten tele lencserendszer. A nagylátószögű objektívek túlozzák a vonaltávlatot. Az előtér tárgyait a középtérben levőkhöz viszonyítva megnövelik, a háttérben jelentkező tárgyak téri kiterje­dését pedig erősen csökkentik s azokat szinte beleolvaszt­ják a horizontba. A függőleges és vízszintes vonalakat — amennyiben ezek a negatív síkjával párhuzamosak — a valóságnak megfelelően adják vissza. Ha azonban azok a negatív síkjával mértani szöget képeznek, már vonal­ferdülések lépnek fel, amit azonban különleges képhatások elérése céljából a kép javára is felhasználhatunk. A nagy­látószögű lencserendszerek hasznos segítőtársaink a tér­hatás illúziójáért folytatott küzdelemben. A kép sarkaiból merész ívben központ felé futó egyenes vagy görbe vonalak, a képtárgyak között fennálló fokozott nagyság­differencia a túlzott előtérkihangsúlyozás, a kép forma­rendeződésének kialakításában nagyfokú segítséget nyúj­tanak. A teleobjektívek hatása éppen az ellenkezője a nagy­látószögű lencserendszerek képkialakító tulajdonságának. A mélységi kiterjedést erősen csökkentik és kis látószögük következtében az egymás mögött elhelyezkedett objek­tumokat közel egyezőnek ábrázolják, ami által újszerű és az emberi szem számára szokatlan perspektívahatásokat nyújtanak. A fentiek illusztrálására bemutatok néhány felvételt. A bevezető címkép két felvétele a San Gorgio Maggiore szigetét mutatja. Az első kép a Campanille tornyából 3,5 cm-es nagylátószögű Elmar-objektívvel készült, míg a második kép a torony aljából 20 cm-es Telyi-lencsével van megörökítve. Dacára a fényképezési távolság azonosságának, az első képnél a nagy mélységi kiterjedés a szigetet távolinak tünteti, míg a második képnél a teleobjektív távlatcsökkentő hatása a szigetet »közelre hozza«, szinte »beragad« a képmező előterébe. Mindkét felvétel természetesen Leica géppel, 24x36 %-os kisfilmre történt. A következő hármas képsorozat nagy­látószögű objektívvel lett felvéve. Az első képnél a lépcső­ház érdekes és sokszöget alkotó vonaljátéka kötötte le figyelmemet. A falra vetett árnyékvonalak erősen torzuló rajzukkal, nagylátószögű objektív számára való feladat. A vonalak szemvezérlő tulajdonsága következtében a tekintet rásiklik a főtémára, melyet távolinak tüntet fel, tehát a kép mélységhatását növeli. A második kép felső képsíkja felé szögbe összefutó vonalak és a hullámpapírra helyezett fémgolyók rohamos nagyságcsökkenése, ismét a mélységi kiterjedés fokozot­tabb kihangsúlyozására szolgálnak. A harmadik kép két szemléleti főpontjában átlós és ellentétes irányban történt téma elhelyezése, a szalmakalap kissé aránytalan megnö­vekedésével, a figura háttérbe helyezésével a kettő között fennálló arany differencia ismét a térhatás fokozására szolgál. N E M E T H . J 6 7. S F. F

Next