Vas- és Fémmunkások Lapja, 1926 (32. évfolyam, 1-22. szám)

1926-01-08 / 1. szám

Ilii GYŰLÉSEK, ÉRTEKEZLETEK ill. Minden szakadra tartsa kötelességének a gyűléseken és értekezleteken való pontos megjelenést Bádogosok, szeretők! A háború óta, úgy véljük, ez a legsúlyosabb tél, amely munkanélküliségre kérnyszerítette szakmánk munkásainak nagy részét. A nyomor és nélkülözés most bontakozik csak ki teljes egészében és mi itt állunk ezzel szemben a szervezetig erőnkre támaszkodva, szemben a szervezett szaktárcáink közönyével és a maroknyi szervezetlenek támadásával. A szakma minden rossz konjunktúra dacára, megállapodott a munkaadókkal, vagyis föntartotta továbbra is azt a keretet, amely keret figyelembevételével meglehetős konjunktúra esetén, de még rossz konjunktúra közepette is lehet a munkabéreket a megélhetéshez mérten föntartani. A szaktársaink azonban indok nélkül nem mindenütt követelik a szerződés betartását és ezzel a ténykedésükkel nemcsak maguknak, hanem az összességnek ártanak. Beszélgetni kell ezekről a dolgokról, de be kell számolnunk az egész évi tevékenységről, miért is 1926 január 31-én, vasárnap délelőtt 9 órakor évi beszámoló közgyűlést tartunk, amelyen a szervezőbizottság ténykedése fölött módjukban lesz a szaktársaknak bírálatot mondani, de módjukban lesz megnyilatkozni abban az irányban is, hogy ami ma a szakmánkban történik, az bűn magunk és családunk ellen, és elég idő lesz még ahhoz, hogy a megváltoztatás módozatait megbeszéljük. Mindezekre való tekintettel, kérjük a bádogos-, szerelő- és azok segédmunkásainak összességét, hogy ezen a közgyűlésen teljes számban jelenjenek meg, mert a várható konjunktúra esetére minden egyes szakma támogatására és közreműködésére szükség van. A szervezőbizottság. A Budapest és környékén lévő összes kazánüzemek bizalmi férfiai január hó 6-án, szerdán délelőtt 9 órakor jelenjenek meg a Szövetség házában, VII. Thököly-út 56. Kovács (Gyep-utca) és Scheil (Orczy-út) koporsógyárak bádogos- és egyéb vasmunkásainak megbízottjai sürgősen keressék föl a szakma titkárát, Thököly út 56. Értekezletkerülők. Az E. I.V. R. T. lámpaosztályán dolgozó szakmunkások értekezlete megrovásban részesíti mindazokat a szaktársakat, akik az értekezletekről rendszerint elmaradoznak. Az illetőket figyelmeztetik, hogy ezzel a csúnya eljárással mielőbb szakítsanak, mert ellenkező esetben névleg lesznek majd kötelességük teljesítésére felszólítva. A hódmezővásárhelyi csoport az elmúlt év december havában tartotta meg tisztújító körgyűlését, amelyen a csoport tagjai igen szép számban voltak jelen. Szövetségünket Laszló János szaktárs. Szövetségünk pénztárosa képviselte. Zombori Lajos elnök szaktárs megnyitván az illést, üdvözölte a megjelenteket. Kruzslicz József jegyző szaktárs kiolvasta a jegyzőkönyvet, amely tudomásul vétetett és hitelesíttetett. Utána Török Imre pénztáros szaktárs tette meg a pénztári jelentést, amely az ellenőrök és Laszip szaktárs jelentése után tudomásul vetetett. _ A jelentések után Laszip szaktárs ismertette Szövetségünk működését és mindazokat az eseményeket, amelyek a legutóbbi hónapokban a szövetségi életben lejátszódtak Kiemelte Szövetségünknek azt a munkáját, amely a tagoknak nyújtott segélyekben jut kifejezésre, egyben pedig megjelölte azt az utat, amelyen a tagoknak a saját érdeklik istápolása céljából járni kell. Befejező szavaiban lelkes munkára és a szervezeti öntudat kifejlesztésére hívta föl a szaktárcákat. Az állandóan nagy figyelemmel hallgatott előadás után a közgyűlés megválasztotta az új vezetőséget, amelynek tagjai a következő szaktárcák lettek: Elnök: Tűhegyi Gyula; alelnök: Mucsi Imre; pénztáros: Török Imre; jegyző: Szeberényi Sándor; könyvtáros: Dezső Sándor; ellenőrök: Salajkó Imre, Krizslics József; választmányi tagok: Kabay Géza, Győri Imre, Nagy Sándor, Cséki Imre. . ., Miután a napirend ezzel lemerittetett, elnöklő szaktárs néhány lelkesítő szó kíséretében a közgyűlést berekesztette. esetet csak azért említjük meg, mert Fehérváry Mihály kivált gépmunkás ,„a jobb ügyhöz méltóan“ úgy működött közre, hogy Szabó szaktársunk helyzetét az üzemben megnehezítse, így egy alkalommal több szaktárs szeme- látkára elállította Capp szaktárs munkagépét és a fogaskerekek közé rongydarabokat dugott. Hogy a ganzgyári állapotokat mutató kép teljes legyen, megemlíteni tartozunk, hogy Capp szaktársunk elbocsátása után a neki járó, de hiányzó pénzt az üzem vezetőjénél megreklamálta, aki azonban sehogyan sem akarta szaktársunk jogos kívánságát honorálni. Ebben is a kivált esztergályosok siettek az üzemvezető segítségére és durván rátámadtak szaktársunkra, mondván, hogy rendesen megkapta mindazt, ami neki járt és így nincs semmi követelni valója. Szaktársunk erélyes föllépése ennek dacára mégis azt eredményezte, hogy a műhely főnöke szaktársunk jogos követelését elismerte és a még járó pénzt kifizettette. E helyen emlékezzünk meg ismételten a Vegyipari Gépgyárban történt eseményekkel kapcsolatosan, az „Értesítő“ legutóbbi számában hozott közleményről, amely mindenképen azt igyekszik igazolni, hogy az ott dolgozó kiváltak nem követtek el sztrájktörést és így azokat sztrájktörőknek nem lehet tekinteni. Nem tudjuk, hogy ki mint mérlegeli azt, amikor valahol a munkások sztrájkba lépnek, mások pedig ennek dacára munkába állnak — de a tisztességes munkások felfogása szerint ez igenis sztrájktörés, amely tényt letagadni és elhomályosítani még azzal sem lehet, hogy a sztrájktörés munkájában a kiváltak elnöke járt elől. ®S3©®3©S©S©®@33S®SíS»®S3S3 — A MÍVEIMfc tillMUKÉpa Lapunk egyik legutóbbi számában tettük íróvá azt a minden emberi józanságot nélkülöző eljárást, amelyet a kivált esztergályosok a Ganz-féle vagongyárban dolgozó szaktársainkkal szemben kifejezésre juttattak. Ezen eljárás lényege az volt, hogy a kiváltak szaktársainkat a gyár igazgatósága előtt a legbecslétlenebb módon denunciálták, egyheti pedig a terror eszközeinek alkalmazásával igyekeztek őket a gyárból eltávolítani. Amikor az erről szóló közleményünket közreadtuk, úgy véltük, hogy a kiváltak okulva eljárásuk helytelenségén, le fogják vonni az eset konaekveineráint és a jövőben majd úgy fognak viselkedni, ahogyan józan gondolkodású munkásoknak viselkedni kell. Ehelyett mégis az történt, hogy a kiváltak tovább folytatták az általuk megkezdett becstelen munkát, amely sok mindenre lehet jó, csak éppen arra nem, hogy a közvéleménnyel elhitessék magukról, hogy szervezett munkások. Az eset, amely ezt igazolja, ismét a Ganz-gyárban játszódott le oly módon, hogy az utóbbi napokban Szabó József vasesztergályos szaktársunkat demiciálták a gyár igazgatósága előtt, azt állítva, hogy a csepeli lőszergyárban többrendbeli lopást követett el. Hogy szaktársaink ebben az esetben is tisztán lássanak, szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy Szabó szaktársat 1923- ban bocsátották el a csepeli lőszergyárból, vagyis akkor, amikor Hackspaeker még az esztergályosoknál titkár volt és mint ilyen, rendszabályozásnak minősítette Szabó szaktárs elbocsátását, miért is azután rendszabályozási segélyben és soronkívüli közvetítésben részesült. Ugyancsak a Ganz-gyár „öreg műhelyében“ kezdett el dolgozni Capp János gépmunkás szaktársunk, aki az üzemvezetőnél állandóan kifogásolta az ott uralkodó züllött állapotokat, akit azután ez okból el is bocsátottak. Ezt az « 3. oldal* VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK LAPJA* i. SZÁM SS®3SSSSSS®S3®®®»©®S©©©SJ® Néhány sír a rimaizeisieli összes imitásainez Szaktársak! Azok a munkások, akik egykor erősek voltak a tőkével szemben, ma pedig tétlenül nézik saját vergődésüket, titkolt érzéssel gondolnak vissza azokra az időkre, amikor az egyetértés és egytakarás vezérelte a cselekedeteikben a rimaüzemek összes munkásait, amikor az volt a jelszó: „Egy mindnyájunkért, mindnyájan egyért!“ A szolidaritás érzésétől áthatott munkások nagy tömege nem egyszer szállt e jelszó mellett síkra a munkásérdekekért, amely harcot csaknem mindig eredmény koronázta. Nem egyszer kellett a hatalmas tőkének elismerni, hogy a munkás a tőkével egyenrangú fél, amelyet minden körülmények között respektálni kell. Tények ezek. Szemeink elé varázsolódnak azok az eredmények, amelyek az összetartás gyümölcseként mutatkoztak; a rövidebb munkaidő, a magasabb munkabér, az emberséges bánásmód, stb. így volt ez, amikor a munkásság meg bírta becsülni egymást és az összetartásban rejlő erőt, amikor egyes munkások nem jártak válveregetésért a munkáltató megbízottjához, hanem megelégedtek azzal, lux a szaktársakkal és nem a főmester és művezető urakkal foghattak kezet. Amikor azonban a munkásság elveszíti az önnönmagába vetett hitét, ha fizetett konkolyhintőkre hallgat, akik a munkások szervezeteit és annak vezetőit ócsárolják, gyalázzák, ha a szaktársi megbecsülésnél, a főmesterek, művezetőik, stb. kegyét többre becsülik, akkor az összetartás által kivivott eredmények semmivé válnak, amint azt az ózdi és egyéb rimaüzemeknél is tapasztalhattuk. A rövidebb munkaidő, a jobb munkabér, az altisztek és tisztviselők goromba hangjának megváltozása, stb. jelezték azt az utat, amelyet az ózdi munkásság szervezkedése első éveiben megtelt. Minél erősebb volt a szervezkedés, annál állandóbbá váltak az elért eredmények, amelyek újabb és újabb eredményekkel gyarapodtak, így volt ez a borsodnádasdi lemezgyárban és a többi rónaüzemekben, sőt a Rima bányatelepein is. Ma mi a helyzet? Nem merjük leírni a mostani munkabéreket, mert azok olyan nevetségesen csekélyek, hogy még alamizsnaként is alig szerepelhetnek. A munkaidő reggel 6 órától este 6 óráig és viszont este 11 órától reggel 6 óráig tart. A hengerészek, martinműmunkások és egyébb szakmákban dolgozók szintén a legtehetetlenebb viszonyok között élnek. Szervezetlenségük folytán a világ munkásságának legértékesebb vívmányát, az órás napi munkaidőt, mint kellemetlen kölöncöt, eldobták maguktól. A munkabérek leszállítását szótlanul tűrik és ha ma a békebeli koronaszámítás járna, úgy azt mondhatnánk, hogy ahány műszak, annyi korona, ami a mai papírkoronában lényegesen több, de a megélhetéshez kevesebb. A feljebbvalók hangja ismét p regi. A munkások az őket megillető jogaikat könynyelműen eldobták és a munkáltató gyámkodása aláhelyezve magukat, rábízzák az „atyai gondoskodóm“, ti munkabérek, stb. rendezését. Az ózdi példából az ország összes romatelepeinek munkásai tanulhatnak, de különösen tanulhatnak az ózdi munkások. Szakmunkás, segédmunkás egyformán őrzi a szervezetlenség átkát. A protekciós és nem protekciós munkás egyformám gyalázatos munkabérek és hosszú munkaidő mellett dolgozik. Az árulkodó munkásnak éppen úgy, mint az elárult munkásnak, egyformán kevés a kenyere és csak igen ritkán kerül egy kis bus az asztalra. A talpnyalókkal a munkáltató, a fő-, al- és egyéb művezetők egyformán éreztetik hatalmukat, éppen úgy, mint a szervezett bástyái mögül harcoló munkásokkal. Nincs tehát célja az egyéni akarásnak, mert az nemhogy előnyöket, hanem egyre nagyobb hátrányokat teremt. Mit kell tehát tenni? Elsősorban is szakítani kell a nemtörődömséggel. Egységesen, mint egy ember, oda kell állni a csatasorba. A különböző nézeteltéréseket, az apró-cseprő ügyekből származó gyűlölködést — amelyekről a fizetett uszítók elég bőven gondoskodnak — meg kell szüntetni, mert ezek a munkásmozgalom egységét és a szervezett munkásság előrehaladását veszélyeztetik. Minden alkalommal és mindenhol szem előtt kell tartani azt a nagy célt, amelynek elérése a munkásoknak emberi megélhetésit jelent. Riadót kell fújni az összes rimaüzemekben, hogy az ott dolgozó munkások magukra találjanak és elfoglalhassák méltó helyüket a munkásmozgalomban és a kulturemberek soraiban, ami csak akkor válik lehetővé, ha minden rimamunkás tagja lesz szervezetének és harcos katonája a munkásság szent ügyének. Minden rimamunkásnak a szervezetében a helye! Szaktársi üdvözlettel az ózdi szervezett munkások. BELFÖLDI SZEMLE Is Szolgalelkűek, gyávák... Szolgalelkűnek, gyávának, gerinctelennek, senkinek tekintik azt az embert, aki határozatlan, félénk, tűnődő és önállóságát elvesztett, alázatos eszköze másoknak. A gyávaság nemcsak születési hiba, de környezeti ragály. A beleesők tovább fertőznek és teszik utálttá önmagukat és alacsonyítják le környezetüket. A gyávaság ellen legjobb szer a tudás. A tudás kiöli a félénkséget, a határozatlanságot, és egy bátor ember ezreket tud társul szerezni és hívja az eredmények sorozatait megszerezni. Bátraké a szerencse, tartja a közmondás. A szerencsét mindenki áhítja, azonban az esetleges áldozathozataltól a szerencse kapuja előtt megtorpan. Nincsenek csodák, azokban bízni gyávaságra, kishitűségre vall. A munkásember szerencséje a munkásember öntudatán és szervezeti erején múlik. Ezt megszerezni, pénzben is, időben is, türelemben is áldozni kell, de az eredmény sem marad el. Erre példát vehetünk úgy külföldön, mint belföldön azoktól, akik odaadással, szocialista hittel, kiépített szervezetük útján előttünk irigylésre méltó sorsot szereztek maguknak. Mély gyásztól eltelve hozzuk Szövetségünk tagjainak tudomására az alant megnevezett szaktársak halálát, akiknek elhunyta által mozgalmunkat súlyos veszteség érte: Jaskovszky József műszerész, Nagy Jánosné segédmunkás nő, Pechó Bertalan vasesztergályos, Neubauer Albert öntő, Budapest, Skvarkó József öntő, Csepel, id. Parcz József gy. munkás, Nagy Sándor gy. munkás, Ózd. Scholler Lipót fűtésszerelő, Bödecs Sándor gépmunkás, Nagy József soffor, Csizmánk György gép-, lakatos, Prattinger András mérlegkészítő, Eszlinger István vasöntő, Budapest, Kucsera István lakatos, Szeged, Maasz Lajos szerszámlakatos, Konyicsik Pál gyári kovács, Budapest. Elhunyt szaktársaink emlékét kegyelettel megőrizzük. Külföldre utazó szaktársaink figyelmébe. Az utóbbi időben igen gyakran előfordult, hogy a megszállott országrészekre távozott szaktársaink megállapodásait az ottani munkaadók kijátszani igyekeznek. Különféle ürügyek címén olyan dolgokat cselekednek, amelyek kifejezetten a munkásokat károsítják. Amikor pedig szaktársaink ezen intézkedések ellen óvást emelnek, úgy rögtön az ottani hatóságokhoz küldik őket, tudván azt, hogy ott igazat úgysem kapnak. Nagyon megnehezíti szaktársaink helyzetét ilyen esetekben az is, hogy a vállalt feltételeket csőik ritkán foglalják írásba, amelyeket azután a munkáltatók könnyen letagadnak. Ezúton figyelmeztetjük tehát szaktársainkat, hogy az országon kívüli munkavállalása alkalmával a megállapodásokat foglalják írásba ne hogy ennek elmulasztása által önmaguknak okozzanak károkat. E helyen kell megemlítést tennünk a szatmári Unió Vagongyárról. Ez a gyár is nagyrészt Magyarországból verbuválja munkásait, a feltételek betartásánál azonban annyi kifogásokat támaszt, hogy ezekkel szemben a védekezés csaknem lehetetlen. Ha pedig egyikmásik szaktárs mégis hangot mer adni megbotránkozásának, úgy gyengéden azt a figyelmeztetést kapja, hogy a sigurancánál a munkából való eltávozás már be van jelentve ésjó lesz nem sokat beszélni, mert az elutazásra engedélyezett 12 vagy 24 órai határidő már lejárt. Vagyis ez azt jelenti, hogy szaktársunk gyorsan menjen el Szatalárról, mert ellenkezőjHalottaink.