Vas- és Fémmunkások Lapja, 1926 (32. évfolyam, 1-22. szám)

1926-01-22 / 2. szám

VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK LAPJA mmm A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI l­t[ XXXIL évfolyam, 2. agám H||) tmmsm MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP Budapest, 1926 január 23 Előfizetési ár: A Szövetség tagjai részére hetijárulékok ellenében, magánosok részére egész évre 120000 korona, félévre 60000 korona. Rokonszervezeteknek külön megegyezés szerint. Egyes szám ára 5000 korona. — Hirdetések díjszabás szerint számíttatnak Megjelenik minden hó második és negyedik péntekén. Szerkesztőség és kiadóhivatal! VII. Thököly­ út 56. Telefon: József 80—53. Szerkesztőségi zárlat a lap megjelenése előtt négy nappal. A szerkesztővel értekezni lehet minden nap 12—2 óra között Csatasorba! A háború és annak következményei igen sú­lyos helyzet elé állították az ország vas- és fémmunkásait. Az egyharmadára megcsonkí­tott országhatárokon belül megmaradt vas- és fémipar sehogy sem képes a dolgozni akarók nagy­ tömegeit munkához juttatni és szinte állandó jelenség az, hogy kitűnő munkaerőt képviselő munkások hónapokon, sőt éveken át sem képesek munkáihoz jutni, amiből méltán lehet arra is következtetni, hogy milyen a sor­suk azoknak a munkásoknak, akik nem tartoz­nak a rendkívüli munkaerőt képviselő munká­sok közé. A gazdasági nyomorúság sok ezer munkás­­családot érint károsan, amit nagyban tetéz az is, hogy a hivatalosan beígért munkaalkalmak teljesen elmaradtak. A kormány, ahelyett hogy ,szükségmunkák megteremtésével átsegítené a nyomorban szenvedő munkanélkülieket — ha mindjárt rövid időre is — a nagy nyomorúsá­gon, egyre halasztja az ezirányú akció meg­kezdését...A munkáltatók is csaknem így csele­kednek. Ők­ sem ambicionálják az e téren való segítségnyújtást, mert szerintük ez nem az ő kötelességük. A tengődő vas- és fémipart nem azzal akarják életképessé tenni, hogy az új or­szághatárokon belül megmaradt gyárakat ver­senyképessé tegyék, hanem érdekképviseleteik útján vámvédelemmel igyekeznek a gyönge konjunktúra miatt, elmaradt hasznot biztosí­­­­tani. Ú­gy vélik, hogy a munka megindítása teljesen mellékes, ha a vámon is eleget lehet keresni, ami eléggé jellemző arra a semmi­képen sem helytálló gondolkodásra, amely a munkáltatóik nagy részét uralja. Az ország vas- és fémipari érdekeltségei tel­jesen elmulasztották azon kedvező alkalmak kihasználását, amelyek, mint más országokban, az ipar bizonyos átszervezését és nagymértékű fejlesztését vonták maguk után. A magyar munkáltatók ezzel szemben úgy gondolkoztak, hogy a háború alatt szerzett haszonnal a hábo­rús munkától a béke munkájáig szépen át lehet évezan­, és­ még véletlenül sem jutott eszükbe, hogy a háborús termelés következtében leron­gyolt munkagépek használható állapotba való helyezésével és bizonyos cikkek gyártására való speciális berendezkedéssel üzemeiket olyany­­nyira kifejlesszék, hogy azok a világverseny­ben is megállhassák helyüket. Sajnos, azonban e téren semmi sem történt, és az ily módon be­állott belső fogyasztás csekély volta és a kül­földdel való versenyképesség teljes hiánya miatt az ötvenezernél is több vas- és fémmun­kás közül alig fele képes rendes foglalkozáshoz jutni. A munkáltatók most már a reájuk nézve is kellemetlen helyzettel szemben oly módon ki­vannak védekezni, hogy az egyes iparágakhoz tartozó üzemek koncentrációját egy általuk előre megállapított terv szerint hajtják végre. Nagy eredményeket ért el az Egyesült Izzó­­lámpagyár azáltal, hogy sikerült, bevonni a saját érdekkörébe a Just-féle izzólámpagyárat, ami a munkáltatók előnyével szemben a mun­kásokra azzal a hátránnyal járt, hogy a kon­centráció következtében csaknem ezer munkás került munka nélkül az utcára. A koncentráció munkáját folytatják más vállalati érdekeltsé­gek is, aminek kifejezett célja — a munkálta­tók bevallása szerint — az, hogy egyes ipar­ágakban megszerzett majoritás útján a belső versenyt teljesen lehetetlenné tegyék és így a magasabb eladási árakat minden körülmények között biztosítsák. Vagyis: ha már a külföldi versennyel a harcot fölvenni nem lehet, úgy az ily módon elmaradt haszon biztosítására a belső versenyt kell megfojtani A munkáltatóiknak ez az eljárása azonban még nem fejezi ki hűen azt a célt, amelyet el­érni óhajtanak. Ők még ennél is messzebb akar­nak menni azáltal, hogy minél kisebb munkás­létszám mellett a termelést minél jobban fokoz­zák, de ugyanekkor a fokozott termelés mellett a munkabéreket minél jobban leszállítsák. A munkáltatók ezirányú eddigi kísérletei részben sikerrel is jártak, mert, amint a tapasztalatok mutatják, az üzemek kis munkáslétszám mel­lett is elég jól prosperáltak és amíg a munká­sok ezrei kerültek elbocsátásra, addig egyetlen­egy oly esetről sem tudunk, amikor valamely gyár igazgatóját kellett volna elbocsátani. A munkáltatók még kis munkáslétszám mellett is megtalálták számításaikat, aminek legkifeje­­zettebb bizonyítéka az, hogy alig van olyan vállalat, amely évi mérlegében nem mutatna ki jelentősebb összeget kitevő jövedelmet. Az elektrotechnikai gyárak dúsan nyerészkedtek, de megtalálták számításaikat a gazdasági gép­gyárak is. Az Egyesült Izzólámpagyár hihetet­len nyereséggel zárta le üzletévét, dacára an­nak, hogy évközben a munkáslétszám­ot itt is tetemesen csökkentették, míg más gyárak való­ságos könyvelési művészetet produkáltak, hogy az elért hasznokat különböző szempontok figyelemmel tartásával­­valahogyan eltüntessék. A tények tehát azt mutatják, hogy a munkál­tatók még a nyomasztó konjunktúrát is a leg­teljesebb mértékben ki tudták használni, vagyis a nép nyomorúságát elég jól sikerült kamatoz­­­­tatni. Amikor mindezek ellensúlyozása érdekében a munkások az üzemekben megmozdultak, rögtön­­ szemben találták magukat a munkáltatók ma­­r­kacs elszántságával. Mia arról esett szó, hogy a­­ munkabéreket­­ meg kellene javítani, úgy a­­ munkáltatók részéről rögtön a munkanélküliek­­ nagy számára történt utalás, ami egyben azt is | jelentette, hogy jó lesz nem sokat követelőzni,­­ mert ott állanak a kapunál az éhes raunka- s nélküliek, akik a nyomortól hajtva még olcsób­­­­ban is hajlandók dolgozni. Ha a munkások­­ egyes helyeken a lehetetlen állapotok miatt­­ emeltek kifogásokat, úgy a munkáltatók rög­tön a bosszúállás és a megtorlás eszközeinek alkalmazásával feleltek, ami legtöbbször abban jutott kifejezésre, hogy még a csekély munka­felvételt is teljesen beszüntették. Mindezek a dolgok igen szomorú fejezetei a közelmúltnak és t a mai helyzetnek, ami azonban még korántsem, jelentheti az eseményekben való.. megnyugvást. Bár a nyomor és a szenvedés még átmenetileg is igen fájó érzést támaszt, jól vésse mindenki emlékezetébe a munkásokat ért bántalmakat és az érdekeik, ellen intézett táma­dásokat. Ne hagyja figyelmen kívül egyetlen­egy munkás sem azokat az eseményeket, ame­lyek a tőke és a munka közötti harcban a tisz­tánlátást szolgálják, mert bárhogyan legyen is, rövidesen el kell következni annak az időnek, amikor a munkásság lélekzethez jutva, elég­tételt fog majd magának venni az őt ért sérel­mekért. Hogy ez az elégtétel méltó legyen a szervezett munkásság tradíciójához, arra kell figyelmeztetnünk minden szaki áramlikat, hogy ne adjon semmit az itt-ott elhangzó mende­mondákra és a méregkeverők tudatos félre­vezetést célzó szavaira, hanem csupán a szer­vezet szava legyen az, amely az ország vas- és fémmunkásságát cselekedeteiben vezérli. Azok, akik távol a szervezett munkások nagy táborá­tól vívják meddő küzdelmüket a tőkével, térje­nek a nagy egységet jelentő szervezett munká­sok sorai közé, mert habár a jelen pillanatban talán nem is, de a közeljövőben olyan harcokra van kilátás, amelyeknek sikere érdekében min­den vas- és fémmunkásnak csatasorba kell állni. Ezekre a harcokra kell fölkészülni öntu­datban, szolidaritásban és harci készségben, hogy az így elért győzelem nyomán megváltoz­­zon az a helyzet, amely a munkások nagy tö­­­­m­egeit a legnagyobb nyomorban tartja. W­ ill Mima Mmnunk A trianoni békeszerződés csaknem teljesen megfosztotta Magyarországot azoktól a ter­mészetes nyersanyagforrásoktól, amelyek vas­­iparunk fejlődését szolgálták. Az új ország- i határok más államoknak juttatták vasdre- i terepaink nagy részét, miért is a normális ipari­­ élet helyreállítása érdekében ezen a téren kel­­­­lene olyan dolgokat produkálni, amelyek a­­ szükségletek kielégítését elősegíthetnék. Azon­ban ezzel is úgy állunk, mint sok minden más­sal. Ipari életünknek nincsen látható irányí­tója és minden úgy alakul, ahogyan azt a vé­letlen magával hozza. Tekintve e kérdés nagy horderejét, a kezde­ményezést az államnak kellene magához ra­gadni, mert az állami élet célszerű berendez­kedése legelsősorban az állam érdekeit szol­gálja. Csakhogy nálunk éppen az a baj, hogy erről a részről látjuk azt a nagy nemtörődöm­séget, amely eddig is igen sok bajnok volt kút­­forrása. Itt vannak például az állami vasgyá­rak, amelyek a szű­kreszabott országhatárok­­ között a­ legnagyobb ipari vállalatokat képezik.­­ De csakis a legnagyobb, mert a leghatalma­sabb és a legmodernebb jelző már más, ezek­nél sokkal kisebb vállalatokat illet. Az állami vasgyáraik vasérc telepei az ország azon részén voltak, amelyek ma Romániá­hoz és Csehországhoz tartoznak. Ezen bányák ter­mékeinek pótlására eddig semmi sem történt, dacára annak, hogy Borsod-m­egye egyes ré­szei dús vasércet tartalmaznak és bányák föl­tárására igen alkalmasak. Ezen vasérctelepek közelében van az állam nagy kiterjedésű diós­győri vas- és acélgyára, amely kedvező fekvé­sénél és más körülményeknél fogva szinte pre­desztinálva van a vasgyártás komoly formá­ban való kifejlesztésére. Ezt a tényt a háború előtt is már fölismerték egyes komolyabb szakközegek, ami végül a kormányt arra az elhatározásra bírta, hogy a vasgyár tát­ tökélet­e­­sítése céljából a diósgyőri telepen magas­­kemencéket vagyis kohókat építtessen. Ez a munka annak idején meg is kezdődött, de a kohók még ma sem készek, dacára annak, hogy az építés megkezdése óta csaknem tizenöt év telt el. Pedig úgy, ahogyan a termelés ma ebben a gyárban folyik, semmiképen sem lehet kiadós, mert a hengerszékek hengerei közé ke­rülő anyagokat teljesen hideg állapotból kell az izzás azon állapotába hozni, amely a hen­gerelést és az anyag másnemű megmunkálását lehetővé teszi. A vasgyártásnak ez a formája olyan nagy tüzel­őanyagpocsék­olást jelent, hogy egyenese®, a gyár versenyképessége függ attól, hogy áttérjen a belterjes vastermelésre vagyis a kohókban olvasztott vas melegét föl­használva, csupán csekély utánizzás útján az első meleget használja föl az idom- és egyéb vasak hengere­léséhez és megmunkálásához. Nem­­ tudjuk, hogy­­milyen okok játszanak Út­közre, csupán azt látjuk, hogy ezen a téren eddig semmi sem történt, pedig a belterjesebb termelés az állami gyárak nagyobb jövedelmé­től eltekintve, már azért is ige® hasznos volna, m­ert m­a a Rima vasművei élvezik a vaspiac, belső monopóliumát, ami a legközvetlenebbül abban jut kifejezésre, hogy versenytárs hiá­nyában egyedül, vagyis önkényesen állapít­hatja meg a vasárakat. Ebből származik egyéb­ként az is, hogy a Rima fél nyers és egyéb vasgyártmányai az egész világon a legdrágáb­bak és így az állami vasgyárak modernebb alapokra lefektetett vastermelés© a vasárak ki­alakulásánál is igen előnyös hatással lenne, mert a vasat feldolgozó vállalatok az így tá­masztott verseny következtében olcsóbb anyag­hoz jutn­ána­k. Ha azonban már az állami vasgyárakról van szó,­­megemlítés, tárgyát kell hogy képezze az azokban uralkodó üzleti szellem is amelynek ismerete nélkül szinte lehetetlen lenne annak a megértése, hogy miért dolgoznak az állami üzemek, ezek között különösen a diósgyőri vas­gyár állandó veszteséggel. A gyárban a szük­ségesnél messze túlteng a tisztviselők száma. De még ennél is furcsább, hogy az üzletmenet minden fontosabb mozzanatát duplán admi­nisztrálják, mert amit elvégez a diósgyőri vas­gyár a maga adminisztrációs apparátusával, ugyanazt végzik el még egyszer az állami vas­gyárak központi igazgatóságának tisztviselői, ami nemcsak pénzben, hanem időben is nagy kárt jelent, mert hiszen a hosszantartó admi­nisztráció miatt estek el az állami üzemek egy nagyobb belga megrendeléstől, vagyis, mert az ajánlat a dupla adminisztráció miatt csak későn érkezett rendeltetési helyére. Az üzemek vezetése körül szintén igen nagy bajok vannak. Itt is az a szellem érvényesül, amely sok mindenre lehet jó, csak éppen arra nem, hogy ennek alkalm­azásával a termelés kielégítő és eredményes legyen. Különösképen erre vall az a hirdetmény, amelyet a napokban függesztettek ki a diósgyőri vasgyárban s amelynek eredeti szövegét az alanti sorokban hozzuk: HIRDETMÉNY. A finom hengersor folyó évi január havi terme­lését 4500 tonnával vettük előirányzatba. Hogy a személyzetnek a termelés fokozása útján nagyobb keresetre alkalmat adjuk, értesítjük, hogy az ezen fölüli termelés esetén minden megkezdett kocsirakomány több termelés után az egész finomsori személyzet (beleértve a finom és anyagölő személy­zetet is) rendes keresetének 1—1%-kal magasabb bért fog kapni. Dósgyőr-vasgyár, ID26 január hó 1-én. CII. Benkó Pál k. k., főfelügyelő. Vájjon létezik-e olyan bolond munkás, aki a hirdetésben kilátásba helyezett díjazásért a napi termelést fokozni igyekszik­? Az ebben való hit csak azoknak a gondolatvilágában

Next