Vas- és Fémmunkások Lapja, 1930 (36. évfolyam, 1-18. szám)

1930-01-10 / 1. szám

2. old­al • VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK: LAPJA 1*­­ szám Közüzemi és Beszkárt műszaki munkások bálja a szövetségi székház díszter­­mében január hó 16-án este 6 órai kezdettel. — Minden szaktárs ott legyen! Mérenyiség biztosításával a jobb konjunktú­­­ráig kell járni. De van a kormány állásfoglalásában még m­ás furcsaság is. Várjon mikor van a mun­kásoknak szükségük a­­támogatásra, akkor-e,­­ha a gyenge konjunktúra miatt munka nélkül vannak, vagy akkor, amikor jó a konjunk­túra és valamennyien munkában állanak? Hiszen jó konjunktúra esetén a munkások mind el tudnak helyezkedni, kiknek akarják tehát­ a segélyt adni? Úgy néz ez ki, mint ami­ikor az éhenhalt embernek halála után tálalják föl az ennivalót. A legelemibb szociálpolitikai követelmény parancsolja, hogy a bajba ju­tottakat akkor kell segélyezni, amikor arra szükség van. Azonban van még egy harmadik szempont i­s, amelyről lapunk egyik legutóbbi számában tettünk említést­. Vagyis: a kormány azért tartózkodik a munkanélküli-biztosítás beveze­tésétől, mert ennek terhét az ipar nem bírja. Hogy ez sem más rosszul kigondolt kifogásnál, azt legjobban azok a számadatok bizonyítják, amelyek a biztosítás bevezetése esetén teher­ként jelentkeznének. Ugyanis a munkanélküli­­biztosítás hozzájárulási összege a régi bizto­sítási tervezet szerint felerészben a­ munkást. •Merészben pedig a munkáltatót terheli. M­int­­hogy pedig csak a munkában állók után kell a munkáltatóiknak a biztosítási összeg felét fizetni- sokkal kevesebbet tesz ki ez a hozzá­járulás összegszerűen, mintha a vállalat több munkást foglalkoztatna. Hogy mennyire taktikázás e kifogások föl­sorakoztatása, azt legjobban az bizonyítja, hogy lényegében a munkás és a fogyasztó fizeti a hozzájárulásnak azt az összegét is, amit a munkáltató lefizet, mert azt a munka­bérek leszállítása révén vagy a munkásokon, vagy pedig az árunak drágábban való eladása révén a fogyasztóközönségen hozzák be. Vájjon nem volna helyesebb nyíltan beismerni, hogy a munkáltatói szervezetek azok, amelyek nem akarják a munkanélküliség elleni biztosítás bevezetését és minthogy olyan államban élünk, ahol a munkáltatók még a munkások nyomo­rán és szenvedésén is jól tudnak keresni, csak természetes, hogy a népjólét legfőbb őre nem a szenvedő munkásokon, hanem a jólétben dúskálódó tőkéseken igyekszik segíteni. nek ennél magasabb munkabéreket 1—2 segéd­nek. Ugyanez a helyzet a Kecskeméti Gépgyárban is. A munkabérek­, lakatosoknál 30—40, eszter­gályosoknál 42- 48, öntőknél 30—60, öntödei se­gédmunkásoknál pedig 20—50 fillér. Ha más nem, úgy ezek a számok jelzik azt a nagy nyomort, amelyben a kecskeméti vas- és fémmunkások élnek, ami egyben az általános gazdasági helyzetre is káros kihatással van, mert ezekből a bérekből adódnak a kereskedők jövedelmei stb. is. Ezért a borzalmas állapotért legelsősorban azok felelősek, akik ezt kétbalkezes politiká­jukkal előidézték. De bűnöseik ebben a kecske­méti szaktársak is, akik mit sem törődve önnön­­magukkal, zokszó nélkül tűrik,, hogy munkál­tatóik még az utolsó bőrt is lehúzzák róluk. Mindennek pedig a szervezetlenség az oka. Kecskeméti szaktársainknak már több ízben volt alkalmuk meggyőződni arról, hogy abban az esetben, ha a munkások szervezettek, a vi­szonyok is mások, de mások a munkabérek is. Ezt kell tenni most is. Kecskem­éti­ szak­társai­n­k tehát fogjanak hozzá a szervezkedés munkájá­hoz, ami, ha megtörténik, úgy a viszonyok is másképpen fognak alakulni, ami egyben a meg­élhetés lehetőségének biztosítását is jelenti. Kecskeméti helyzetkép Akik Kecskemétet még a békeidőkből isme­rik, tudják, hogy ez a város volt egyike azok­nak a vidéki centrumoknak, ahol a megélhetés lehetősége némiképpen biztosítva volt. A kur­­zusi uralom azonban ezt a várost is megfer­tőzte én ma már ott tartunk, hogy néhány száz ember kivételével ma csaknem mindenki nyo­morog. Különösen az ipar az, amely e téren a leg- többet szenved. A kisipar, amely a múltban a munkaalkalmak zömét szolgáltatta, ma néhány ü­zemre zsugorodott, ahol nem annyira felnőtt szakmunkásokat, mint inkább tanoncokat fog­lalkoztatnak. Hogy ez a helyzet nem teljesen a munkáltatók hibáján kívül adódott, azt legjob­ban az a körülmény jelzi, hogy ma, néhány jó munkástól eltekintve, igen kevés a jó munka­erő, ami egyben az elkészített áru silányságát is bizonyítja. Az alacsony munkabérek miatt csak azok a munkások vannak még Kecskemé­ten, akik vagy családi viszonyaik, vagy pedig futás okok miatt nem hagyhatják el a várost. Vizsgáljuk meg először arról a részről a hely­zetet, amely a tanoncokkal kapcsolatosan adó­dik. Az ottani mesterek közül Tiringer Ferenc 10 segéd mellett 12 tanoncot foglalkoztat. Hal­­mnossy Testvérek 2 segédet 4 tanoncot, Virág György 1 segédet 1 tanoncot, Kovács Gáspár 2 segédet­ 3 tanoncot, Székely József 1 segédet 2 tanoncot, Kósa Ferenc 2 tanoncot, Mester Fe­renc 1 segédet 2 tanoncot, Baranek István 1 se­gédet 2 tanoncot, Schrötter Béla 1 segédet 3 ta­­n­oncot. Kizáróan tanoncokkal dolgoznak: Baj­sad Ferenc 2, Baksa Sándor 1, Szlávik Ferenc , Vince Sándor 3. Habár ez a lista nem teljes, mégis hűen mutatja, azokat a viszonyokat, amelyek Kecskeméten uralkodnak. Az összes tanoncok száma körülbelül 150—100, míg a se­gédeik összesen alig haladják meg ennek az egyharmadát. A tanoncok fizetése heti 2 pen­gőtől 3 pengő 50 fillérig terjed, amiből arra is könnyen lehet következtetni, hogy mit tanulhat ez a sok tanonc olyan kevés segéd mellett és milyen is lehet az a munka, amely ezekből a műhelyekből kikerül. Ezt egészítik ki a Kecskeméten fizetett se­­gédb­érek, amelyek még a nagy átlagon is alul vannak­­és 29 fillértől 40 fillérig terjednek. A föntjelzett műhelyek közül csak kettőben fizet­ Az állami üzemek kötelessége A diósgyőri vagongyár egyike azoknak az ál­lami üzemeknek, amelyek arra volnának hi­vatva, hogy példát mutassanak a magánválla­latoknak arra vonatkozóan, hogy miként kell a szociálpolitika szemmeltartásával a munkások ügyeit intézni. Annak idején ez az elgondolás volt az, amely a gyár további fön­­tartása mellett döntött, amit Szterényi József akkori kereskedelmi államtitkár azzal indo­kolt, hogy az állami üzemekből olyan minta­­vállalatokat kell csinálni, amelyek mindenben alkalmasak annak bizonyítására, hogy a gyá­rak­ szociális berendezkedése és a szociálpoliti­kával járó terhek nem jelentik okvetlen a gyá­rak tönkremenetelét. Azóta a helyzet nagyon is megváltozott. Szterényi ma már más húrokat penget, ami egyébként nem is volna olyan nagy baj, mert mai működése nincsen, összefüggésben az ál­lami üzemek szociálpolitikájával és így arra nincsen módja, hogy mai torz szociálpolitikai elgondolásait a való életbe átültesse. Ugyan­így vagyunk az állami üzemekkel is. Ami ma ezekben történik, az mindenre lehet jó, csak éppen arra nem, hogy belőle észszerű szociál­politikára lehessen következtetni. Az üzemek külső és belső intézése teljesen a magántőké­sek elgondolásán alapszik, amit legjobban az bizonyít, hogy az állami üzemek csak úgy tag­jai a mindent megdrágító kartelleknek, mint a magánvállalkozók. Különösen áll ez a diósgyőri vasgyárra. A háború óta ez a gyár a tisztviselők elhe­lyező intézete lett, ami egyben a munkásérde­kek háttérbe szorítását is jelenti. Alig van hónap olyan esemény nélkül, amely ne a mun­kások érdekébe vágna. Ily módon tehát köny­­nyen érthető, hogy miért áll mindig ez a gyár az általános kritika homlokterében és miért szükséges, hogy a gyár ügyeivel a parlament is foglalkoznék. Legutóbb is ez történt, amikor is Kabók szak­­társunk interpellálta meg az illetékes minisz­tert több fontos ügyben. Ez alkalommal Kabók szaktársunk megemlítette, hogy a diósgyőri vasgyár nincs kellően munkával ellátva és így nagy az elbocsátás, a többi munkások pedig hónapok óta csak 3—4 napot dolgoznak. Nyáron rovancsolás címén 14 napig szünetelt a termelő munka, holott ezt a munkát m­unka­­szünetelés, nélkül is el lehetett volna végezni. Annak idején törvényben kötelezték a Máv.-ot és a többi állami üzemeket, hogy megrendelé­seiket az állami vasműveknél eszközöljék. Ennek ellenére a magas olvasztón és a­ Martin­kemencéken kívül sok üzemekben heti 3-14 nap a munkaszünet. De ugyanekkor a foglal­koztatott üzemekben 12 órás műszakok is van­nak. Az elbocsátások elkerülhetők volnának, ha az egész gyárban napi 8 órát dolgoznának. A helyzeten az is nagyban segítene, ha sür­gősen kiadnák a Máv­ megrendeléseit, elsősor­ban a 30 millió pengőt jelentő sínmegrendelést. Sérelmes a munkásokra nézve az is, hogy a diósgyőri gyártól elvették a váltómunkákat és odajuttatták egy magán­üzemnek, a Ganz- Danubius-gyárnak. A gyár vezetősége a munkások elbocsátásá­nál nincsen tekintettel a szociális szempon­tokra és 20-25 évi szolgálat után tesz könyör­telenné nagy családi­ munkásokat, de ugyan­ekkor visszatart egy-két szolgálati esztendő­vel" rendelkező "alkalmazottakat. Interpellációjában megkérdezte Kabok szak­­társ­a kereskedelmi minisztert arra vonat­kozóan is, hogy mi igaz az állami vasgyárak eladásáról, illetve bérbeadásáról szóló hírek­ből? • * . . .. , Bad kereskedelmi miniszter kijelentette, hogy a gyár eladásáról vagy bérbeadásáról szóló hír nem igaz, de ugyanekkor elismerte, hogy a gyárból nagyobbszabású elbocsátások történtek, ami azonban csak szezonelbocsátás­­nak tekinthető. Egyben kijelentette, hogy rö­videsen különféle munkákat fog a gyár meg­kezdeni, amely alkalomból munkások felvé­telére lesz majd szükség. Kabók szaktárs­a miniszter szavaira adott válaszában megállapította, hogy az állami vasgyárban nincs szezonmunka. Nem szezon­­elbocsátás a 10—15 esztendeig dolgozó munká­sok, a gyárban balesetet szenvedettek és hadi­rokkantak elbocsátása. Hosszú időn át bevált munkásokra nem lehet ráfogni, hogy nem felelnek meg a követelményeknek. A diós­­győri gyárnak minden cselekedetével azt kell igazolni, hogy nem a munkások kizsákmányo­lására alakult vállalat, tehát olyasmit sem szabad tennie, hogy a magánvállalkozók vér­szemet kapva, még az eddiginél is fokozottabb mértékben folytassák a munkások kizsákmá­nyolását, így követeli ezt a józan ész és a szó szoros értelmében vett szociálpolitika, de így ma­gyarázza ezt az államnak a m­unkásokkal szemben fönnálló kötelessége is. Már mutatkozik Alig múlik el nap, amely ne produkálna újabbnál­ újabb adatokat arra vonatkozóan, hogy egyes iparágakban mennyire sikerült a termelést racionalizálni, aminek eredménye rendszerint az érdekelt vállalatok részvény­árfolyamának emelkedésében­­szokott mutat­kozni. Ami ezenkívül történik, az minden vo­natkozásban a tömegeket, illetve a szegény néprétegeket sújtja. Minden ilyen racionalizá­lás előfutárja az üzemek koncentrációja, ami eddig csaknem kivétel nélkül a munkások nagytömegű elbocsátását jelentette. De ugyan­ekkor azt is tapasztaljuk, hogy a munkabérek a termelés növekedése ellenére egyre kisebbek lesznek, ami egyben a fogyasztóképessé­g csök­kenését is jelenti. Így kerül azután egymással ellentétbe két olyan szempont, melyek gazdaság­politikai vonatkozásban a főszerepet játsszák. Ugyanis a racionalizált termelés nyomán az áru olcsóbbodásának kellene mutatkozni, hogy ily módon a megnövekedett termelés a fogyasz­tásnövekedésben találjon kiegyenlítést. Ennek ellen­ére mégis azt látjuk, hogy a munkabérek egyre kisebbek, a szükségleti cikkeik árai pe­dig egyre nagyobbak lesznek. Ennek tudható be, hogy ma mindenki a fogyasztás hiányáról beszél, aminek következménye minden vonalon a lerongyolt gazdasági életben jelentkezik. Lapunk már több esetben foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel. Minden ilyen alkalommal megemlítettük, hogy a több termelés több fogyasz­tás nélkül nem más, mint fából vaskarika. Rá­mutattunk arra is, hogy a gazdasági életet ki­záróan a gépek teljesítőképességére építeni nem lehet, mert a­ gép ugyan termel, sőt többet is, mint amennyit kellene,­­ de nem fogyaszt. Ha az volna a helyzet, hogy minden gép amit termel, el is fogyaszt, úgy rendjén volna a do­log. Ennek hiányában azonban minden törek­vésnek oda kell irányulnia, hogy a tömegek fogyasszanak, ami viszont csak kellő bérezés esetén lehetséges, így kapcsolódnak egymásba a magasabb munkabér, a többtermelés és a többfogyasztás. Azonban nem abban a világban élünk, ahol az okos szó megértésre talál. Hiába történik hivatkozás arra, hogy Amerikában és most, már egyes európai államokban is az a nézet kezd felülkerekedni, hogy több fogyasztás nél­kül nincs több termelés, minden úgy marad, ahogy azt a tőke pillanatnyi érdeke megkívánja. Hogy azután ennek mi a következménye, azt az alábbi híradás magyarázza. Egy közgazdas­­ági közlöny arról ad hírt, hogy a gyáripar a közszállításoknak három évre előre való kiadását kéri. Mint érdekkép­viselet, a Textilgyárak Országos Egyesülete intézett legutóbb beadványt a kereskedelmi minisztériumhoz, kérve, hogy „a kormány ál­lapítsa meg akár most, hogy a következő há­rom esztendőre milyen mennyiségű árukra van szükségük az egyes hatóságoknak és intézked­jék, hogy már most egy tételben adja ki a meg­bízást a­ kormány a különböző szakmai érde­keltségeknek”4. Az egyesület szerint a­ gyáripar sokkal racionálisabban tudna termelni és kal- Műszerészbál a szövetségi székház dísztermében január hó 25-én este 6 órai kezdettel. Minden műszerész és rokonszakmabeli munkás ott legyen!

Next