Vas- és Fémmunkások Lapja, 1930 (36. évfolyam, 1-18. szám)
1930-01-10 / 1. szám
2. oldal • VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK: LAPJA 1* szám Közüzemi és Beszkárt műszaki munkások bálja a szövetségi székház dísztermében január hó 16-án este 6 órai kezdettel. — Minden szaktárs ott legyen! Mérenyiség biztosításával a jobb konjunktúráig kell járni. De van a kormány állásfoglalásában még más furcsaság is. Várjon mikor van a munkásoknak szükségük atámogatásra, akkor-e,ha a gyenge konjunktúra miatt munka nélkül vannak, vagy akkor, amikor jó a konjunktúra és valamennyien munkában állanak? Hiszen jó konjunktúra esetén a munkások mind el tudnak helyezkedni, kiknek akarják tehát a segélyt adni? Úgy néz ez ki, mint amiikor az éhenhalt embernek halála után tálalják föl az ennivalót. A legelemibb szociálpolitikai követelmény parancsolja, hogy a bajba jutottakat akkor kell segélyezni, amikor arra szükség van. Azonban van még egy harmadik szempont is, amelyről lapunk egyik legutóbbi számában tettünk említést. Vagyis: a kormány azért tartózkodik a munkanélküli-biztosítás bevezetésétől, mert ennek terhét az ipar nem bírja. Hogy ez sem más rosszul kigondolt kifogásnál, azt legjobban azok a számadatok bizonyítják, amelyek a biztosítás bevezetése esetén teherként jelentkeznének. Ugyanis a munkanélkülibiztosítás hozzájárulási összege a régi biztosítási tervezet szerint felerészben a munkást. •Merészben pedig a munkáltatót terheli. Minthogy pedig csak a munkában állók után kell a munkáltatóiknak a biztosítási összeg felét fizetni- sokkal kevesebbet tesz ki ez a hozzájárulás összegszerűen, mintha a vállalat több munkást foglalkoztatna. Hogy mennyire taktikázás e kifogások fölsorakoztatása, azt legjobban az bizonyítja, hogy lényegében a munkás és a fogyasztó fizeti a hozzájárulásnak azt az összegét is, amit a munkáltató lefizet, mert azt a munkabérek leszállítása révén vagy a munkásokon, vagy pedig az árunak drágábban való eladása révén a fogyasztóközönségen hozzák be. Vájjon nem volna helyesebb nyíltan beismerni, hogy a munkáltatói szervezetek azok, amelyek nem akarják a munkanélküliség elleni biztosítás bevezetését és minthogy olyan államban élünk, ahol a munkáltatók még a munkások nyomorán és szenvedésén is jól tudnak keresni, csak természetes, hogy a népjólét legfőbb őre nem a szenvedő munkásokon, hanem a jólétben dúskálódó tőkéseken igyekszik segíteni. nek ennél magasabb munkabéreket 1—2 segédnek. Ugyanez a helyzet a Kecskeméti Gépgyárban is. A munkabérek, lakatosoknál 30—40, esztergályosoknál 42- 48, öntőknél 30—60, öntödei segédmunkásoknál pedig 20—50 fillér. Ha más nem, úgy ezek a számok jelzik azt a nagy nyomort, amelyben a kecskeméti vas- és fémmunkások élnek, ami egyben az általános gazdasági helyzetre is káros kihatással van, mert ezekből a bérekből adódnak a kereskedők jövedelmei stb. is. Ezért a borzalmas állapotért legelsősorban azok felelősek, akik ezt kétbalkezes politikájukkal előidézték. De bűnöseik ebben a kecskeméti szaktársak is, akik mit sem törődve önnönmagukkal, zokszó nélkül tűrik,, hogy munkáltatóik még az utolsó bőrt is lehúzzák róluk. Mindennek pedig a szervezetlenség az oka. Kecskeméti szaktársainknak már több ízben volt alkalmuk meggyőződni arról, hogy abban az esetben, ha a munkások szervezettek, a viszonyok is mások, de mások a munkabérek is. Ezt kell tenni most is. Kecskeméti szaktársaink tehát fogjanak hozzá a szervezkedés munkájához, ami, ha megtörténik, úgy a viszonyok is másképpen fognak alakulni, ami egyben a megélhetés lehetőségének biztosítását is jelenti. Kecskeméti helyzetkép Akik Kecskemétet még a békeidőkből ismerik, tudják, hogy ez a város volt egyike azoknak a vidéki centrumoknak, ahol a megélhetés lehetősége némiképpen biztosítva volt. A kurzusi uralom azonban ezt a várost is megfertőzte én ma már ott tartunk, hogy néhány száz ember kivételével ma csaknem mindenki nyomorog. Különösen az ipar az, amely e téren a leg- többet szenved. A kisipar, amely a múltban a munkaalkalmak zömét szolgáltatta, ma néhány üzemre zsugorodott, ahol nem annyira felnőtt szakmunkásokat, mint inkább tanoncokat foglalkoztatnak. Hogy ez a helyzet nem teljesen a munkáltatók hibáján kívül adódott, azt legjobban az a körülmény jelzi, hogy ma, néhány jó munkástól eltekintve, igen kevés a jó munkaerő, ami egyben az elkészített áru silányságát is bizonyítja. Az alacsony munkabérek miatt csak azok a munkások vannak még Kecskeméten, akik vagy családi viszonyaik, vagy pedig futás okok miatt nem hagyhatják el a várost. Vizsgáljuk meg először arról a részről a helyzetet, amely a tanoncokkal kapcsolatosan adódik. Az ottani mesterek közül Tiringer Ferenc 10 segéd mellett 12 tanoncot foglalkoztat. Halmnossy Testvérek 2 segédet 4 tanoncot, Virág György 1 segédet 1 tanoncot, Kovács Gáspár 2 segédet 3 tanoncot, Székely József 1 segédet 2 tanoncot, Kósa Ferenc 2 tanoncot, Mester Ferenc 1 segédet 2 tanoncot, Baranek István 1 segédet 2 tanoncot, Schrötter Béla 1 segédet 3 tanoncot. Kizáróan tanoncokkal dolgoznak: Bajsad Ferenc 2, Baksa Sándor 1, Szlávik Ferenc , Vince Sándor 3. Habár ez a lista nem teljes, mégis hűen mutatja, azokat a viszonyokat, amelyek Kecskeméten uralkodnak. Az összes tanoncok száma körülbelül 150—100, míg a segédeik összesen alig haladják meg ennek az egyharmadát. A tanoncok fizetése heti 2 pengőtől 3 pengő 50 fillérig terjed, amiből arra is könnyen lehet következtetni, hogy mit tanulhat ez a sok tanonc olyan kevés segéd mellett és milyen is lehet az a munka, amely ezekből a műhelyekből kikerül. Ezt egészítik ki a Kecskeméten fizetett segédbérek, amelyek még a nagy átlagon is alul vannakés 29 fillértől 40 fillérig terjednek. A föntjelzett műhelyek közül csak kettőben fizet Az állami üzemek kötelessége A diósgyőri vagongyár egyike azoknak az állami üzemeknek, amelyek arra volnának hivatva, hogy példát mutassanak a magánvállalatoknak arra vonatkozóan, hogy miként kell a szociálpolitika szemmeltartásával a munkások ügyeit intézni. Annak idején ez az elgondolás volt az, amely a gyár további föntartása mellett döntött, amit Szterényi József akkori kereskedelmi államtitkár azzal indokolt, hogy az állami üzemekből olyan mintavállalatokat kell csinálni, amelyek mindenben alkalmasak annak bizonyítására, hogy a gyárak szociális berendezkedése és a szociálpolitikával járó terhek nem jelentik okvetlen a gyárak tönkremenetelét. Azóta a helyzet nagyon is megváltozott. Szterényi ma már más húrokat penget, ami egyébként nem is volna olyan nagy baj, mert mai működése nincsen, összefüggésben az állami üzemek szociálpolitikájával és így arra nincsen módja, hogy mai torz szociálpolitikai elgondolásait a való életbe átültesse. Ugyanígy vagyunk az állami üzemekkel is. Ami ma ezekben történik, az mindenre lehet jó, csak éppen arra nem, hogy belőle észszerű szociálpolitikára lehessen következtetni. Az üzemek külső és belső intézése teljesen a magántőkések elgondolásán alapszik, amit legjobban az bizonyít, hogy az állami üzemek csak úgy tagjai a mindent megdrágító kartelleknek, mint a magánvállalkozók. Különösen áll ez a diósgyőri vasgyárra. A háború óta ez a gyár a tisztviselők elhelyező intézete lett, ami egyben a munkásérdekek háttérbe szorítását is jelenti. Alig van hónap olyan esemény nélkül, amely ne a munkások érdekébe vágna. Ily módon tehát könynyen érthető, hogy miért áll mindig ez a gyár az általános kritika homlokterében és miért szükséges, hogy a gyár ügyeivel a parlament is foglalkoznék. Legutóbb is ez történt, amikor is Kabók szaktársunk interpellálta meg az illetékes minisztert több fontos ügyben. Ez alkalommal Kabók szaktársunk megemlítette, hogy a diósgyőri vasgyár nincs kellően munkával ellátva és így nagy az elbocsátás, a többi munkások pedig hónapok óta csak 3—4 napot dolgoznak. Nyáron rovancsolás címén 14 napig szünetelt a termelő munka, holott ezt a munkát munkaszünetelés, nélkül is el lehetett volna végezni. Annak idején törvényben kötelezték a Máv.-ot és a többi állami üzemeket, hogy megrendeléseiket az állami vasműveknél eszközöljék. Ennek ellenére a magas olvasztón és a Martinkemencéken kívül sok üzemekben heti 3-14 nap a munkaszünet. De ugyanekkor a foglalkoztatott üzemekben 12 órás műszakok is vannak. Az elbocsátások elkerülhetők volnának, ha az egész gyárban napi 8 órát dolgoznának. A helyzeten az is nagyban segítene, ha sürgősen kiadnák a Máv megrendeléseit, elsősorban a 30 millió pengőt jelentő sínmegrendelést. Sérelmes a munkásokra nézve az is, hogy a diósgyőri gyártól elvették a váltómunkákat és odajuttatták egy magánüzemnek, a Ganz- Danubius-gyárnak. A gyár vezetősége a munkások elbocsátásánál nincsen tekintettel a szociális szempontokra és 20-25 évi szolgálat után tesz könyörtelenné nagy családi munkásokat, de ugyanekkor visszatart egy-két szolgálati esztendővel" rendelkező "alkalmazottakat. Interpellációjában megkérdezte Kabok szaktársa kereskedelmi minisztert arra vonatkozóan is, hogy mi igaz az állami vasgyárak eladásáról, illetve bérbeadásáról szóló hírekből? • * . . .. , Bad kereskedelmi miniszter kijelentette, hogy a gyár eladásáról vagy bérbeadásáról szóló hír nem igaz, de ugyanekkor elismerte, hogy a gyárból nagyobbszabású elbocsátások történtek, ami azonban csak szezonelbocsátásnak tekinthető. Egyben kijelentette, hogy rövidesen különféle munkákat fog a gyár megkezdeni, amely alkalomból munkások felvételére lesz majd szükség. Kabók szaktársa miniszter szavaira adott válaszában megállapította, hogy az állami vasgyárban nincs szezonmunka. Nem szezonelbocsátás a 10—15 esztendeig dolgozó munkások, a gyárban balesetet szenvedettek és hadirokkantak elbocsátása. Hosszú időn át bevált munkásokra nem lehet ráfogni, hogy nem felelnek meg a követelményeknek. A diósgyőri gyárnak minden cselekedetével azt kell igazolni, hogy nem a munkások kizsákmányolására alakult vállalat, tehát olyasmit sem szabad tennie, hogy a magánvállalkozók vérszemet kapva, még az eddiginél is fokozottabb mértékben folytassák a munkások kizsákmányolását, így követeli ezt a józan ész és a szó szoros értelmében vett szociálpolitika, de így magyarázza ezt az államnak a munkásokkal szemben fönnálló kötelessége is. Már mutatkozik Alig múlik el nap, amely ne produkálna újabbnál újabb adatokat arra vonatkozóan, hogy egyes iparágakban mennyire sikerült a termelést racionalizálni, aminek eredménye rendszerint az érdekelt vállalatok részvényárfolyamának emelkedésébenszokott mutatkozni. Ami ezenkívül történik, az minden vonatkozásban a tömegeket, illetve a szegény néprétegeket sújtja. Minden ilyen racionalizálás előfutárja az üzemek koncentrációja, ami eddig csaknem kivétel nélkül a munkások nagytömegű elbocsátását jelentette. De ugyanekkor azt is tapasztaljuk, hogy a munkabérek a termelés növekedése ellenére egyre kisebbek lesznek, ami egyben a fogyasztóképesség csökkenését is jelenti. Így kerül azután egymással ellentétbe két olyan szempont, melyek gazdaságpolitikai vonatkozásban a főszerepet játsszák. Ugyanis a racionalizált termelés nyomán az áru olcsóbbodásának kellene mutatkozni, hogy ily módon a megnövekedett termelés a fogyasztásnövekedésben találjon kiegyenlítést. Ennek ellenére mégis azt látjuk, hogy a munkabérek egyre kisebbek, a szükségleti cikkeik árai pedig egyre nagyobbak lesznek. Ennek tudható be, hogy ma mindenki a fogyasztás hiányáról beszél, aminek következménye minden vonalon a lerongyolt gazdasági életben jelentkezik. Lapunk már több esetben foglalkozott ezzel a fontos kérdéssel. Minden ilyen alkalommal megemlítettük, hogy a több termelés több fogyasztás nélkül nem más, mint fából vaskarika. Rámutattunk arra is, hogy a gazdasági életet kizáróan a gépek teljesítőképességére építeni nem lehet, mert a gép ugyan termel, sőt többet is, mint amennyit kellene, de nem fogyaszt. Ha az volna a helyzet, hogy minden gép amit termel, el is fogyaszt, úgy rendjén volna a dolog. Ennek hiányában azonban minden törekvésnek oda kell irányulnia, hogy a tömegek fogyasszanak, ami viszont csak kellő bérezés esetén lehetséges, így kapcsolódnak egymásba a magasabb munkabér, a többtermelés és a többfogyasztás. Azonban nem abban a világban élünk, ahol az okos szó megértésre talál. Hiába történik hivatkozás arra, hogy Amerikában és most, már egyes európai államokban is az a nézet kezd felülkerekedni, hogy több fogyasztás nélkül nincs több termelés, minden úgy marad, ahogy azt a tőke pillanatnyi érdeke megkívánja. Hogy azután ennek mi a következménye, azt az alábbi híradás magyarázza. Egy közgazdasági közlöny arról ad hírt, hogy a gyáripar a közszállításoknak három évre előre való kiadását kéri. Mint érdekképviselet, a Textilgyárak Országos Egyesülete intézett legutóbb beadványt a kereskedelmi minisztériumhoz, kérve, hogy „a kormány állapítsa meg akár most, hogy a következő három esztendőre milyen mennyiségű árukra van szükségük az egyes hatóságoknak és intézkedjék, hogy már most egy tételben adja ki a megbízást a kormány a különböző szakmai érdekeltségeknek”4. Az egyesület szerint a gyáripar sokkal racionálisabban tudna termelni és kal- Műszerészbál a szövetségi székház dísztermében január hó 25-én este 6 órai kezdettel. Minden műszerész és rokonszakmabeli munkás ott legyen!