Vas- és Fémmunkások Lapja, 1935 (41. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-11 / 1. szám
1 /9 TechNOlógia VIII. József HOLUIIMMUNKÁSOK LAPJA BUDAPEST, 1935. ÉVI JANUÁR HÓ 11 NEGYVENEGYEDIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST VIII. MAGDOLNA UCCA 5—7. SZ. TELEFONSZÁM: 38-0-53. SZERKESZTŐSÉGI ZÁRLAT A LAP MEGJELENÉSE ELŐTT NÉGY NAPPAL A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA: A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK SZÖVETSÉGE TAGJAI A JÁRULÉK ELLENÉBEN DÍJTALANUL KAPJÁK, MAGÁNOSOK RÉSZÉRE EGY ÉVRE 9'0 PENGŐ, ROKONSZERVEZETEKNEK KÜLÖN MEGEGYEZÉS SZERINT. MEGJELENIK MINDEN HÓNAP 2. ÉS 1. PÉNTEKÉN. A SZERKESZTŐVEL ÉRTEKEZNI LEHET MINDENNAP 12-2 ÓRA KÖZÖTT. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA Múlt a jövő... Ismét mögöttünk egy év, amelyre, azt hiszszük, hogy csak igen kevesen mondhatnak valami jót. Folytatása volt ez az előbbi évnek, amely csak úgy nem hozott változást a munkás életében, mint az elmúlt esztendő. Pedig az év elején elhangzott gazdaságpolitikai nyilatkozatok szinte egyöntetűen juttatták kifejezésre, hogy a válság mélypontján már túl vagyunk. Ezek szerint tehát egy fölfelé ívelő konjunktúrának kellett volna bekövetkezni, amit a hivatalos statisztika ki is mutatott. Azonban az élet nem a tendenciózusan összeállított számszerű kimutatások szerint igazodik, sem pedig azután, hogy a takarékok, és bankok betétállománya emelkedett-e vagy sem. Minden konjunktúra-kutatással és egyéb javulást bizonyító megállapításokkal szemben a legegyszerűbb és legmegbízhatóbb konjunktúra-mérő az a kosár, amellyel a munkásaszszony a piacra megy, hogy abba összevásárolja mindazokat az élelmiszereket, amelyre a férj heti keresetéből telik. Ha jó a konjunktúra, ha emelkedik a kereset, ha az áruban olcsóbbodás áll be, azt ez a konjunktúra-mérő pontosan megmutatja azzal, hogy jobban megtelik szükségleti cikkel. Ezt azután még a legszegényebb és legegyszerűbb ember is megérti, és ennek meggyőző hatása alatt kerekedik föl benne az az érzés, amely megnyugvást és megelégedettséget jelent. Sajnos, ez a kosár az elmúlt évben is részben üresen járta a piacot, mert sem a keresetek nem voltak magasabbak, sem a szükségleti cikkek nem lettek olcsóbbak. A munkábaállás lehetősége némileg javult, amennyiben a gyárakban több munkás nyert foglalkozást. Ha azonban a megnövekedett munkáslétszámmal szembeállítjuk a kifizetett munkabért, úgy könnyen megállapítható, hogy a munkások átlagos keresetei csökkentek. Ezt bizonyítja az Országos Társadalombiztosító Intézet járulékosztály-kimutatása is azzal, hogy keresete arányában igen sok munkás került alacsonyabb osztályba, mint volt azelőtt. A munkaidő kérdése sem nyert elintézést, dacára annak, hogy ez a kérdés a gazdasági élet legfontosabb problémája lett, minthogy csak a munkaidő rendezésével, illetve csökkentésével válik lehetővé a munkanélküliek munkába állítása. A munkanélküliek állami segélyezése még mindig ott szerepel a meg nem értés serpenyőjében, mint olyan, amely egyáltalán nem érdemli meg a kellő méltánylást és a humanizmus szempontjából való elbírálást. Ezt egészíti ki a szociálpolitikai követelményekkel szembeni érzéketlenség, amelyből arra a nagy nyomorra is méltán lehet következtetni, amelyben ma a munkásság nagy tömegei élnek. A múlt tehát egyáltalán nem az, amely vigaszt nyújthatna egy jobb esztendő bekövetkezéséhez. Azok, akik az ország szekerét irányítják, nem fognak véleményükben megváltozni, miért is minden munkásnak azzal kell számot vetnie, ami neki lénye és életföltétele: a saját és szervezetének erejével. Ebből önként adódik, hogy mint eddig, úgy az új esztendőben sem szabad hangzatos jelszavak után elindulni, különösen akkor, ha azok olyan oldalról jönnek, amely eddig sem mutatott munkásbarátságot és még ennél is kevésbé megértést a munkások bajai iránt. Szaktársainknak tehát — ha azt akarják, hogy a jobb, emberibb megélhetésbe vetett hitük valóra váljon — a saját és a szervezetük erejére kell támaszkodniuk. Ehhez viszont az szükséges, hogy meginduljon az új esztendőben az agitáció nehéz, de jobb létet jelentő munkája. Fokozzuk a szolidaritást és emeljük magunkhoz azokat a szerencsétleneket, akik még ma is a munkásság ellenségeitől várják emberi boldogulásuk biztosítását. Ha így lesz, úgy a jelen év végével sokkal jobb helyzetről lesz módunkban beszámolni. Világi vonatkozásban az elmúlt év vérrel írta be néhány ország szomorú sorsát a történelem könyvébe. Két ország, Ausztria és Spanyolország voltak színhelyei annak a polgárháborúnak, amelynél véresebbet a háború óta alig ismerünk. Színhelyei voltak a kulturális rombolásnak, aminek nyomán ma romokban hever mindaz, ami munkáskultúrát, szociálpolitikát, a munkanélküliekről és a más okból nyomorba jutottakról való gondoskodást jelentette. Az olasz és a német fasizmus győzelmei nem engedik nyugodni a hatalomra vágyók közül azokat, akik még rombolás és gyilkolás árán is hajlandók mindazt föláldozni, ami kultúrát, haladást és alkotmányosságot jelent. Példáik iskolát teremtettek és a gazdasági válságot, amely a munkásosztály szociális erejét gyöngítik, várva várt szövetséges gyanánt üdvözlik. Ezen sötét árny mellett az elmúlt év a világosság éltető erejét sem nélkülözte. Amíg a kapitalizmus, Európa diktatúrás és diktatiírát,a hajló államaiban abban keresi a gazdasági krízisből való menekülés útját, hogy a szociális haladást évtizedekkel veti vissza, hogy a munkásvédelmet és a szociális gondoskodást mint fölösleges terhet dobja ki a kapitalizmusnak nagyobb kizsákmányolást jelentő légkört elérni óhajtó léghajójából, addig az Amerikai Egyesült Államokban, a világ legnagyobb ipari államában éppen ellenkező úton keresik a krízisből való kibontakozó lehetőségét. Amit az európai fasizmus brutálisan szétrombolt, az Egyesült Államokban egy új állampolitikának képezi az alapját. Ami ott rövid idővel ezelőtt még a gyakorlatban ismeretlen volt: kollektív szerződések, békéltetés munkáskonfliktusok eseteiben, a munkaidő törvényes szabályozása, a gyermekmunka tilalma, a munkanélküliség esetére való biztosítás — ma már törvényesített fontos tényezői a krízisből való menekvés lehetőségének. A szakszervezeti mozgalom pedig olyan nagy arányokat ölt, hogy az amerikai munkások csatlakozása a nemzetközi szövetséghez még az európai hadseregek számát is messze felülmúlja. De nem is kell tekintetünket Amerika felé irányítani. Európában is vannak államok, amelyek a szocializmus és a szakszervezeti mozgalom előretörése mellett tanúskodnak. Angliában a munkáspárt egyik választási győzelmét a másik után aratja és először szerepel Anglia történelmében, hogy az ország fővárosának közigazgatása a munkásság kezébe került. Szociálpolitikai téren is egymást követik az eredmények. A munkanélküliek segélyezésének régi rendszerét visszaállították, az állami és városi üzemek — vasutak is — tetemes fizetésemeléssel igyekeznek alkalmazottaik fogyasztóképességét növelni. Az angol példa teszi alkalmassá az összehasonlítást Olaszországgal, amelyben a fasiszta uralom tizenhárom éve után a nyomor egyre fokozódik, míg a demokratikus Anglia biztos lépéssel halad a konjunkturális javulás felé. Az angol munkanélküliek száma egyre csökken, aminek éppen az ellenkezőjét, látjuk Olaszországban. És amikor Angliában a munkabéreket emelik, Olaszország éppen,most készül a munkabérek tetemes leszállítására, hogy ezáltal a kivitelét fokozza. A szocializmus és a szakszervezeti mozgalom előretörését látjuk Svédországban, Norvégiában, Dániában, Belgiumban, Hollandiában, de Franciaországban is. Ezeket az államokat, gazdasági helyzetükfigyelembevételével, összehasonlítva a fasiszta Olaszországgal, Németországgal, Spanyolországgal és , Ausztriával, szinte kézzelfogható bizonyítékát kapjuk annak, hogy csak a szabad és demokratikus államok képezhetik alapját a gazdasági és szociális haladásnak, kulturális felülemelkedésnek és az emberi boldogulás biztosításának. Ha tehát az elmúlt év eseményei, világi vonatkozások mély sebeket is mutatnak egyes államok demokráciáján, merítsünk erőt a további küzdelmekhez azokból a példákból, amelyekkel a szabad és demokratikus államok szolgálnak, s amelyek egyben a fasizmus fölötti szocialista győzelmet is jelentik. Szövetségünk segédavató-ünnepe Kétszázharminc vasasifjú tanúságtétele a szervezkedés és a szolidaritás mellett A szervezett munkásságnak nemcsak joga, de kötelessége, hogy a saját ifjúságának megmutassa az élet helyes és járható útját. A felszabadult fiataloknak a munkásmozgalom közösségébe való besorolása külön e célból rendezett ünnepségek keretében történik, hogy lássák, érezzék és tudják, hogy az új élet küszöbén merre, kikkel és hogyan kell elindulniok. Szövetségünk segédavató-ünnepén az elmúlt hetekben iktatták be a szakszervezet tagjai sorába az új vasasgeneráció egyik rétegét és bensőséges, fölemelő formák között éreztették a munkásosztály legfiatalabb korosztályával a szakszervezeti otthon melegét, az összetartozásból sugárzó erőt és az egymásrautaltság érzését. A piros drapériákkal és a munkásosztály nagynevű előharcosainak arcképeivel díszített teremben a Szövetség nagy harcokra emlékeztető zászlóinak árnyékában foglaltak helyet a fiatalok, a vezetőségek, bizalmiak. A tegnap és a ma harcosai büszke örömmel vették körül a küzdelmes munkásélet folytatóit. A pódium körül pedig a kékinges, pirosnyakkendős ifjak csapata állott feszes vigyázz-állásban. A munkásosztály három nemzedéke szimbolizálta e ragyogó ünnepségen, hogy a munkásság küzdelmét az egymásba kapcsolódó nemzedékek munkája viszi előre. Lelkes hangulat ömlött szét a teremben, amikor a vasmunkásdalosok ajkáról fölharsant a szárnyaló Munkásüdvözlet és a munkásdalok pattogó ritmusa. Szövetségünk nevében Karácsony Sándor szaktárs üdvözölte mély hatást keltett lelkes beszéd keretében a fiatal szaktársakat. Közel kétszáz fiatal szaktárs ül közöttünk — mondotta többek között —, akik átküzdötték magukat a tanoncesztendők minden kálváriáján és most egy más helyzetben indulnak el a küzdelemmel és szenvedéssel telített munkásélet útján. Mielőtt életüknek ezen sorsdöntő útján elindulnak, hívtuk őket ide azzal a céllal, hogy felszólítsuk őket: tartsanak velünk és legyenek harcos katonái Szövetségünknek, álljanak be abba a csatasorba, amelyben mi hosszú 32 éve járunk, hogy ezáltal önmagunknak is, de az egész magyar vasipari munkásságnak is könnyebbé váljon a hosszú kálváriás út, amelyet járunk az egyetemes munkásság érdekében. Szaktánsak! Harcos katonákról beszéltem. Hogy félreértés ne legyen: nem olyan harcról van szó, minek nyomán az emberiségnek örök idők óta csak szenvedés jutott osztályrészül,, hanem olyan harcról, amely mindnyájunkra kedvezőbb életfeltételeket jellent. A mi harcunkat egyénileg nem lehet megvívni, csak egységes, szervezett erővel. A munkásosztály örök idők óta folytat küzdelmet jogaiért. Valójában azonban alig száz éve annak, hogy Angliában megalakult az első szakegylet. Jelentőségét már akkor nagyrabecsülték. Ez kitűnik abból, hogy abban az időben a munkásjogok egyik nagy előharcosa mondotta, hogy a jövő történetírója előtt nevezetesebb esemény lesz az első szakegylet megalakulása, mint, a történelem legnagyobb csatája. Azóta hosszú idő telt el, a kis szakmai szervezetek nagyok lettek, a szűk kereteket átlépve, országos szervezetekké nőttek, sőt a nemzeti határokon túl világszervezetekké alakultak. És ma, millió és millió ember a különböző szakmai szervezetekben egy célért, egy gondolatban harcol a munkás jogaiért, a tisztességes munkabérért, a rövidebb munkaidőért, a jó szociálpolitikáért, olyan társadalmi berendezkedésért, amelyben megszűnik az embernek ember ellen való kizsákmányolása. Ezek a célkitűzések, amelyekért a munkásszervezetek, köztük Szövetségünk is harcol, tulajdonképpen az egyetemes emberi kultúra és jólét fokozását célozzák. Mégis, ebben a küzdelemben a legnagyobb akadályokkal kell megküzdeni. Ha napjainkban szemtanúi és részesei is vagyunk igen elszomorító jelenségeknek, a történelem szempontjából ezeket epizódoknak lehet mondani, s az erők mindig élesebb mérkőzéseinek következményeként lehet elkönyvelni, amiből csak az következik, hogy az erőinket szorosabbra kell fogni, hogy előbbre tudjunk jutni. Valójában azért hívtuk ide fiatal szaktársainkat, hogy figyelmeztessük őket arra, hogy a küzdelmeink útja még igen hosszú és sok akadályt kell még leküzdeni. A velünk szemben álló erő igen nagy. A módszerek is változnak, amelyekkel a tőke velünk szemben harcol. De viszont a munkásság eszközei is lényegesen megváltoztak a szervezkedés kezdeti állapotától. Azt mondhatjuk, hogy a kapitalizmus átalakulásával megváltozott vele szemben a harc formája is. A tőlünk távolállók mindezeket nem ismerik, csak azt tudják, hogy kevés a munkabér, hosszú a munkaidő, rossz a bánásmód és nem is tudják, hogy ezen változtatni lehet. Megelégszenek azzal, hogy füstös kocsmában összejőve, keseregnek, káromkodnak. Szaktársak! Önöknek azonban tudni kell, hogy ezt szervezett erővel meg lehet változtatni. Tudni kell, hogy a munkaerő a legértékesebb kincse az emberiségnek; tudni kell, hogy a termelt áruk értékének csak egy kis hányadát kapja meg a munkás és szervezeti erejének arányában növekedik ez a hányad nagyobbra; tudni kell, hogy a magasabb munkabér kultúrát, nagyobb fogyasztást, egészségügyi javulását jelenti a munkásnak; tudni kell, hogy az első szakegylet megalakulása óta, bár hosszú küzdelemmel, de sok minden megváltozott. Ha a magunk szűk szervezeti viszonyait vesszük