Vas- és Fémmunkások Lapja, 1935 (41. évfolyam, 1-12. szám)

1935-01-11 / 1. szám

1 /9 TechNOlógia VIII. József HO­­LUIIMMUNKÁSOK LAPJA BUDAPEST, 1935. ÉVI JANUÁR HÓ 11 NEGYVENEGYEDIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDA­PEST VIII. MAGDOLNA UCCA 5—7. SZ.­­ TELE­­FONSZÁM: 38-0-53.­­ SZERKESZTŐSÉGI ZÁRLAT A LAP MEGJELENÉSE ELŐTT NÉGY NAPPAL A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA: A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK SZÖVETSÉGE TAGJAI A JÁRULÉK ELLENÉBEN DÍJTALANUL KAPJÁK, MAGÁNOSOK RÉSZÉRE EGY ÉVRE 9'­­0 PENGŐ, ROKONSZERVEZE­TEKNEK KÜLÖN MEGEGYEZÉS SZERINT. MEGJELENIK MINDEN HÓNAP 2. ÉS 1. PÉNTEKÉN. A SZER­KESZTŐVEL ÉRTEKEZNI LEHET MINDENNAP 12-2 ÓRA KÖZÖTT. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA Múlt a jövő... Ismét mögöttünk egy év, amelyre, azt hisz­­szü­k, hogy csak igen kevesen mondhatnak va­lami jót. Folytatása volt ez az előbbi évnek, amely csak úgy nem hozott változást a mun­kás életében, mint az elmúlt esztendő. Pedig az év elején elhangzott gazdaságpoli­tikai nyilatkozatok szinte egyöntetűen juttat­ták kifejezésre, hogy a válság mélypontján már túl vagyunk. Ezek szerint tehát egy föl­felé ívelő konjunktúrának kellett volna bekö­vetkezni, amit a hivatalos statisztika ki is mu­tatott. Azonban az élet nem a tendenciózusan összeállított számszerű kimutatások szerint igazodik, sem pedig azután, hogy a takarékok, és bankok betétállománya emelkedett-e vagy sem. Minden konjunktúra-kutatással és egyéb javulást bizonyító megállapításokkal szemben a legegyszerűbb és legmegbízhatóbb konjunk­túra-mérő az a kosár, amellyel a munkásasz­­szony a piacra megy, hogy abba összevásá­rolja mindazokat az élelmiszereket, amelyre a férj heti keresetéből telik. Ha jó a konjunk­túra, ha emelkedik a kereset, ha az áruban ol­csóbbodás áll be, azt ez a konjunktúra-mérő pontosan megmutatja azzal, hogy jobban meg­telik szükségleti cikkel. Ezt azután még a leg­szegényebb és legegyszerűbb ember is meg­érti, és ennek meggyőző hatása alatt kereke­dik föl benne az az érzés, amely megnyugvást és megelégedettséget jelent. Sajnos, ez a kosár az elmúlt évben is rész­ben üresen járta a piacot, mert sem a kerese­tek nem voltak magasabbak, sem a szükségleti cikkek nem lettek olcsóbbak. A munkábaállás lehetősége némileg javult, amennyiben a gyárakban több munkás nyert foglalkozást. Ha azonban a megnövekedett munkáslétszámmal szembeállítjuk a kifizetett munkabért, úgy könnyen megállapítható, hogy a munkások átlagos keresetei csökkentek. Ezt bizonyítja az Országos Társadalombiztosító Intézet járulékosztály-kimutatása is azzal, hogy keresete arányában igen sok munkás ke­rült alacsonyabb osztályba, mint volt azelőtt. A munkaidő kérdése sem nyert elintézést, dacára annak, hogy ez a kérdés a gazdasági élet legfontosabb problémája lett, minthogy csak a munkaidő rendezésével, illetve csökken­tésével válik lehetővé a munkanélküliek mun­­­­kába állítása. A munkanélküliek állami segélyezése még mindig ott szerepel a meg nem értés serpenyőjé­ben, mint olyan, amely egyáltalán nem ér­demli meg a kellő méltánylást és a humaniz­mus szempontjából való elbírálást. Ezt egé­szíti ki a szociálpolitikai követelményekkel szembeni érzéketlenség, amelyből arra a nagy nyomorra is méltán lehet következtetni, amely­ben ma a munkásság nagy tömegei élnek. A múlt tehát egyáltalán nem az, amely vi­gaszt nyújthatna egy jobb esztendő bekövet­kezéséhez. Azok, akik az ország szekerét irá­nyítják, nem fognak véleményükben megvál­tozni, miért is minden munkásnak azzal kell számot vetnie, ami neki lénye és életföltétele: a saját és szervezetének erejével. Ebből önként adódik, hogy mint eddig, úgy az új esztendő­ben sem szabad hangzatos jelszavak után el­indulni, különösen akkor, ha azok olyan oldal­ról jönnek, amely eddig sem mutatott munkás­­barátságot és még ennél is kevésbé megértést a munkások bajai iránt. Szaktársainknak te­hát — ha azt akarják, hogy a jobb, emberibb megélhetésbe vetett hitük valóra váljon — a sa­ját és a szervezetük erejére kell támaszkod­­niuk. Ehhez viszont az szükséges, hogy meg­induljon az új esztendőben az agitáció nehéz, de jobb létet jelentő munkája. Fokozzuk a szo­lidaritást és emeljük magunkhoz azokat a sze­rencsétleneket, akik még ma is a munkásság ellenségeitől várják emberi boldogulásuk biz­tosítását. Ha így lesz, úgy a jelen év végével sokkal jobb helyzetről lesz módunkban beszá­molni.­ Világi vonatkozásban az elmúlt év vérrel írta be néhány ország szomorú sorsát a törté­nelem könyvébe. Két ország, Ausztria és Spa­nyolország voltak színhelyei annak a polgár­­háborúnak, amelynél véresebbet a háború óta alig ismerünk. Színhelyei voltak a kulturális rombolásnak, aminek nyomán ma romokban hever mindaz, ami munkáskultúrát, szociálpo­litikát, a munkanélküliekről és a más okból nyomorba jutottakról való gondoskodást jelen­tette. Az olasz és a német fasizmus győzelmei nem engedik nyugodni a hatalomra vágyók közül azokat, akik még rombolás és gyilkolás árán is hajlandók mindazt föláldozni, ami kul­túrát, haladást és alkotmányosságot jelent. Példáik iskolát teremtettek és a gazdasági vál­ságot, amely a munkásosztály szociális erejét gyöngítik, várva várt szövetséges gyanánt üdvözlik. Ezen sötét árny mellett az elmúlt év a vilá­gosság éltető erejét sem nélkülözte. Amíg a kapitalizmus, Európa diktatúrás és diktatií­­rát,a hajló államaiban abban keresi a gazda­sági krízisből való menekülés útját, hogy a szociális haladást évtizedekkel veti vissza, hogy a munkásvédelmet és a szociális gondos­kodást mint fölösleges terhet dobja ki a­ kapi­­talizmusnak nagyobb kizsákmányolást jelentő légkört elérni óhajtó léghajójából, addig az Amerikai Egyesült Államokban, a világ legna­gyobb ipari államában éppen ellenkező úton keresik a krízisből való kibontakozó lehetősé­gét. Amit az európai fasizmus brutálisan szét­rombolt, az Egyesült Államokban egy új állam­politikának képezi az alapját. Ami ott rövid idővel ezelőtt még a gyakorlatban ismeretlen volt: kollektív szerződések, békéltetés munkás­konfliktusok eseteiben, a munkaidő törvényes szabályozása, a gyermekmunka tilalma, a munkanélküliség esetére való biztosítás — ma már törvényesített fontos tényezői a krízisből való menekvés lehetőségének. A szakszerve­zeti mozgalom pedig olyan nagy arányokat ölt, hogy az amerikai munkások csatlakozása a nemzetközi szövetséghez még az európai hadseregek számát is messze felülmúlja. De nem is kell tekintetünket Amerika felé irányítani. Európában is vannak államok, amelyek a szocializmus és a szakszervezeti mozgalom előretörése mellett tanúskodnak. Angliában a munkáspárt egyik választási győzelmét a másik után aratja és először sze­repel Anglia történelmében, hogy az ország fővárosának közigazgatása a munkásság ke­zébe került. Szociálpolitikai téren is egymást követik az eredmények. A munkanélküliek se­gélyezésének régi rendszerét visszaállították, az állami és városi üzemek — vasutak is — tetemes fizetésemeléssel igyekeznek alkalma­zottaik fogyasztóképességét növelni. Az angol példa teszi alkalmassá az összeha­sonlítást Olaszországgal, amelyben a fasiszta uralom tizenhárom éve után a­ nyomor egyre fokozódik, míg a demokratikus Anglia­ biztos lépéssel halad a konjunkturális javulás felé. Az angol munkanélküliek száma egyre csök­ken, aminek éppen az ellenkezőjét, látjuk Olaszországban. És amikor Angliában a munkabéreket emelik, Olaszország éppen,most készül a munkabérek tetemes leszállítására, hogy ezáltal a kivitelét fokozza. A szocializmus és a szakszervezeti mozga­lom előretörését látjuk Svédországban, Nor­végiában, Dániában, Belgiumban, Hollandiá­ban, de Franciaországban is. Ezeket az álla­mokat, gazdasági helyzetük­­figyelembevételé­vel, összehasonlítva a fasiszta Olaszországgal, Németországgal, Spanyolországgal és , Auszt­riával, szinte kézzelfogható bizonyítékát kap­juk annak, hogy csak a szabad és demokra­tikus államok képezhetik alapját a gazdasági és szociális haladásnak, kulturális felülemel­kedésnek és az emberi boldogulás biztosításá­nak. Ha tehát az elmúlt év eseményei, világi vo­natkozások mély sebeket is mutatnak egyes államok demokráciáján, merítsünk erőt a to­vábbi küzdelmekhez azokból a­­ példákból, ame­lyekkel a szabad és demokratikus államok szolgálnak, s amelyek egyben a fasizmus fö­lötti szocialista győzelmet is jelentik. Szövetségünk segédavató-ünnepe Kétszázharminc vasasifjú tanúságtétele a­ szervezkedés és a szolidaritás mellett A szervezett munkásságnak nemcsak joga, de kötelessége, hogy a saját ifjúságának megmu­tassa az élet helyes és járható útját. A felsza­badult fiataloknak a munkásmozgalom közös­ségébe való besorolása külön e célból rendezett ünnepségek keretében történik, hogy lássák, érezzék és tudják, hogy az új élet küszöbén merre, kikkel és hogyan kell elindulniok. Szö­vet­ségünk segédavató-ü­nnepén az elmúlt he­tekben iktatták be a szakszervezet tagjai so­rába az új vasasgeneráció egyik rétegét és bensőséges, fölemelő formák között éreztették a munkásosztály legfiatalabb korosztályával a szakszervezeti otthon melegét, az összetarto­zásból sugárzó erőt és az egymásrautaltság ér­zését. A piros drapériákkal és a munkásosztály nagynevű előharcosainak arcképeivel díszített teremben a Szövetség nagy harcokra emlékez­tető zászlóinak árnyékában foglaltak helyet a fiatalok, a vezetőségek, bizalmiak. A tegnap és a ma harcosai büszke örömmel vették körül a küzdelmes munkásélet folytatóit. A pódium körül pedig a kékinges, pirosnyak­kendős ifjak csapata állott feszes vigyázz-ál­lásban. A mun­kásosztály három nemzedéke szimbolizálta e ragyogó ünnepségen, hogy a munkásság küz­delmét az egymásba kapcsolódó nemzedékek munkája viszi előre. Lelkes hangulat ömlött szét a teremben, amikor a vasmunkásdalosok ajkáról fölharsant a szárnyaló Munkásüdvözlet és a munkásdalok pattogó ritmusa. Szövetségünk nevében Karácsony Sándor szaktárs üdvözölte mély hatást keltett lelkes beszéd keretében a fiatal szaktársakat. Közel kétszáz fiatal szaktárs ü­l közöttünk — mon­dotta többek között —, akik átküzdötték magukat a tanoncesztendők minden kálváriáján és most egy más helyzetben indulnak el a küzdelemmel és szen­vedéssel telített munkásélet útján. Mielőtt életüknek ezen sorsdöntő útján elindulnak, hívtuk őket ide azzal a céllal, hogy felszólítsuk őket: tartsanak velünk és legyenek harcos katonái Szövetségünknek, álljanak be abba a csatasorba, amelyben mi hosszú 32 éve járunk, hogy ezáltal önmagunknak is, de az egész magyar vasipari munkásságnak is könnyebbé váljon a hosszú kálváriás út, amelyet járunk az egyetemes munkásság érdekében. Szaktánsak! Harcos katonákról beszéltem. Hogy félreértés ne legyen: nem olyan harcról van szó, minek nyomán az emberiségnek örök idők óta csak szenvedés­­ jutott osztályrészül,, hanem­ olyan harcról, amely mindnyájunkra kedvezőbb életfeltételeket je­l­­lent. A mi harcunkat egyénileg nem lehet megvívni, csak egységes, szervezett erővel. A munkásosztály örök idők óta folytat küzdelmet jogaiért. Valójában azonban alig száz éve annak, hogy Angliában meg­alakult az első szakegylet. Jelentőségét már akkor nagyrabecsü­lték. Ez kitűnik abból, hogy abban az időben a munkásjogok egyik nagy előharcosa mon­dotta, hogy a jövő történetírója előtt nevezetesebb esemény lesz az első szakegylet megalakulása, mint, a történelem legnagyobb csatája. Azóta hosszú idő telt el, a kis szakmai szervezetek nagyok lettek, a­ szűk kereteket átlépve, országos szervezetekké nőt­tek, sőt a nemzeti határokon túl világszervezetekké alakultak. És ma, millió és millió ember a különböző szakmai szervezetekben egy célért, egy gondolatban harcol a munkás jogaiért, a tisztességes munkabérért, a rö­­videbb munkaidőért, a jó szociálpolitikáért, olyan társadalmi berendezkedésért, amelyben megszűnik az embernek ember ellen való kizsákmányolása. Ezek a célkitűzések, amelyekért a munkásszervezetek, köz­tük Szövetségünk is harcol, tulajdonképpen az egye­temes emberi kultúra és jólét fokozását célozzák. Mégis, ebben a küzdelemben a legnagyobb akadá­lyokkal kell megküzdeni. Ha napjainkban szemtanúi és részesei is vagyunk igen elszomorító jelenségeknek, a történelem szem­pontjából ezeket epizódoknak lehet mondani, s az erők mindig élesebb mérkőzéseinek következménye­ként lehet elkönyvelni, amiből csak az következik, hogy az erőinket szorosabbra kell fogni, hogy előbbre tudjunk jutni. Valójában azért hívtuk ide fiatal szaktársainkat, hogy figyelmeztessük őket arra, hogy a küzdelmeink útja még igen hosszú és sok akadályt kell még leküzdeni. A velünk szemben álló erő igen nagy. A módszerek is változnak, amelyekkel a tőke velünk szemben harcol. De viszont a munkásság esz­közei is lényegesen megváltoztak a szervezkedés kez­deti állapotától. Azt mondhatjuk, hogy a kapitaliz­mus átalakulásával megváltozott vele szemben a harc formája is. A tőlünk távolállók mindezeket nem ismerik, csak azt tudják, hogy kevés a munkabér, hosszú a munka­idő, rossz a­ bánásmód és nem is tudják, hogy ezen változtatni lehet. Megelégszenek azzal, hogy füstös kocsmában összejőve, keseregnek, káromkodnak. Szaktársak! Önöknek azonban tudni kell, hogy ezt szervezett erővel meg lehet változtatni. Tudni kell, hogy a munkaerő a legértékesebb kincse az embe­riségnek; tudni kell, hogy a termelt áruk értékének csak egy kis hányadát kapja meg a munkás és szer­vezeti erejének arányában növekedik ez a­ hányad nagyobbra; tudni kell, hogy a magasabb munkabér kultúrát, nagyobb fogyasztást, egészségügyi javu­lását jelenti a munkásnak; tudni kell, hogy­ az első szakegylet megalakulása óta, bár hosszú küzdelem­mel, de sok minden megváltozott. Ha a magunk szűk szervezeti viszonyait vesszük

Next