Vas- és Fémmunkások Lapja, 1937 (43. évfolyam, 1-12. szám)

1937-01-08 / 1. szám

BUDAPEST, 1937. ÉVI JANUÁR HÓ 8 NEGYVENHARMADIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDA­PEST VIII. MAGDOLNA UTCA 5—7. SZ. - TELE­­FONSZÁM: 1-380-53.­­ SZERKESZTŐSÉGI ZÁRLAT A L­AP MEGJELENÉSE ELŐTT NÉGY NAPPAL A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMIPARI MUNKÁSOK ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ LAP ELŐFIZETÉSI ÁRA: A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK SZÖVETSÉGE TAGJAI A JÁRULÉK ELLENÉBEN DÍJTALANUL KAPJÁK, MAGÁNOSOK RÉSZÉRE EGY ÉVRE 9­60 PENGŐ, ROKONSZERVEZE­TEKNEK KÜLÖN MEGEGYEZÉS SZERINT. MEGJELENIK MINDEN HÓNAP 2. ÉS 4. PÉNTEKÉN. A SZER­KESZTŐVEL ÉRTEKEZNI LEHET MINDENNAP 12-2 ÓRA KÖZÖTT. KÉZIRATOK NEM ADATNAK VISSZA Harcok után­i harcok előtt Ha visszatekintünk az elmúlt évre, úgy jól­eső érzéssel állapíthatjuk meg, hogy Szövet­ségünk a szaktárcáinkkal együtt mindent meg­tett, amit a körülmények és viszonyok mérle­gelése mellett megtenni módjukban állott. Ez az év a javuló konjunktúra jegyében indult meg, ami friss akaraterővel töltötte meg s­zak­­társainkat. Erre az akaraterőre egyébként is igen nagy szükség volt. Az előző évek dekon­junktúrája nemcsak a szakszervezeti mozgal­mat bénította, hanem az agitációt is. Az éve­ken át tartó válság minden vonatkozásban a munkáltatók érdekeit szolgálta, akik e reájuk kedvező helyzet kihasználásával igen bőven éltek. Ez az állapot a munká­latóknak igen kedvező volt, mert ezen keresztül vált részükre lehetővé, hogy a munkabéreket — ha kellett — többször is csökkentsék. Sajnos, de az a gazdasági kényszerhelyzet, amelyben szak­tár­saink éltek, nem tette részükre lehetővé, hogy a munkáltatók bércsökkentő akcióira erélye­sebb ellenakciókkal felleljenek. A szabadszer­­vezeti munka tehát úgyszólván kizáróan a vé­dekezésre szorítkozott. Az elmúlt év e téren szinte fölemelő élénk­ségben jutott kifejezésre. Szaktársaink, a ja­vuló konjunktúrától támogatva, egymás után verték vissza a munkáltatók támadásait. Eleinte nehezen ment a dolog, mert a mun­kál­tatók az éveken át megszokott taktikájuk­kal nem akartak szakítani. Csak midőn szak­­társaink minden megmozdulását eredmény kí­sérte, mondtak le a bék­e­törési szándékukról. De ezzel, még közel sincs elmondva az az eredmény, amely szaktársaink munkáját kí­sérte. Szövetségünk , közeletlényező lépésekre szánva el magát, ilyen értelemben irányította a szabadszervezeti tevékenységet is, aminek eredményeként több alkalommal sikerült a munkabéreket fölemelni. Ez a béremelés egyes szakmákban a szaktársak részére számot­tevő keresettöbbletet jelent. Általános moz­galomról természetesen nem tehetett szó, mert hiszen ehhez a múltévinél sokkal jobb kon­junktúrára van szükség. Egy bizonyos. Szak­társaink megmutatták, hogy most is él ben­nük az erős vasas akarat, az elszántság és a szolidaritás érzése, ami elég volt ahhoz, hogy gátat emeljenek a munkáltatók bércsökkentő akciói elé. Ennél is nagyobb eredményt hozott az el­múlt évi agitáció, amelynek kelllő kifejtését a rossz konjunktúra éveken át szintén akadá­lyozta. Lapunkban az elmúlt év folyamán több­ször tettünk említést erről a munkáról és an­nak eredményéről. Ezek azonban csak részlet­­eredmények voltak. Az év végével már mó­dunkban van az eredményesség teljes képét a szaktársak elé tárni. Az elmúlt évben Buda­pesten 4713 tag lépett be a Szövetségünkbe, vi­déken pedig 1089. A beiratkozottak száma tehát, összesen 5802 volt. Hogy ez a taglétszám­­emelkedés milyen nagy erőgyarapodást jelent, azt csak azok tudják kellően értékelni, akik a szakszervezeti mozgalmat ismerve, mindenkor a harc emberei voltak. Ezek az eredmények azonban még koránt sem jelentik hogy most már lábhoz tett fegy­verrel várjuk a bekövetkezendőket. A mi szer­vezetünk harci szervezet, tehát a további moz­galmunkat és agitációnkat is ennek a jegyében kell folytatnunk. Hogy mi módon és milyen taktikával, azt e helyen megírni fölöslegesnek tartjuk. Azok a szak­társak, akik az elmúlt év­ben segítőtársai voltak a központi vezetőség­nek és a szabadszervezeti irodának, már túl vannak azon, hogy részükre ebben a vonatko­zásban iskolaszerű útmutatással szolgáljunk. Fontos csupán az, hogy az új harcosok az öre­gebb harcosok szellemében ugyanolyan erős akaraterővel és ambícióval szolgálják a moz­galmunkat és végezzék az agitáció munkáját, amint ezt az öregebbektől láthatták. Ha ez megtörténik, úgy a mostani esztendő is meg­hozza majd gyümölcsét, a minden vasast egy­befoglaló szolidaritásban, a szabadságban és a munkásélet könnyebbé tételében. Jubileumi ünnepélyünk Szövetségi székházunk dísztermében,­­ az el­múlt év december második vasárnapján ün­nepelte Szövetségünk központi vezetősége azo­kat a szak­tálasakat, akik huszonöt évet meg­haladó idő óta tagjai a Szövet®.h­írünknek. Már kora reggel a székházunk valóságos búcsúhely képét mutatta. A szaktársak ezreitől volt né­pes a bérház bejárata, a folyosók és a szakmai irodák. A nagyterem előtt még valóságos kö­zelharc fejlődött ki a szaktársak között azért, hogy bekerülhessenek a díszterembe, amely alig egy óra alatt zsúfolásig megtelt., Ott vol­tak a jubiláns szaktársak feleségeikkel, akik­nek szintén részük van abban, hogy férjeik egy negyedszázad óta tagjai a Szövetségünk­nek. Ők is átszenvedték a szervezeti élet meg­próbáltatásait, anyagi gondjait. Mégis kitar­tottak hűen azon elv mellett, melynek szolgá­latába férjeik akkor léptek, amikor tagjai let­tek Szövetségünknek. Találkozója volt ez az idősebb szaktársaknak, akiknek beszélgetései során egymásután elevenedtek meg a huszonöt év küzdelmeinek egyes eseményei Voltak szak­társak, akik az ünnep jelentőségétől áthatva örömkönnyek kíséretében fogtak kezet egyik­­mésik régi harcostársukkal. De ott voltak az ünnepélyen a fiatal szaktársaink is. A jövőbe vetett reményünk zálogát látjuk ezekben a fiatalabb s­zak­társ­a­i­nkb­an, akik lemondva szo­kásos vasárnapi szórakozásukról, ezúttal az öregeknek áldoztak megjelenésükkel. Ez is bi­zonyítja, hogy nem kell félteni a nagy Vasas családot. Úgy érezzük, hogy ez az ünnep még jobban megacélozta akaraterejüket és a mun­kásmozgalomba vetett hitüket. . Az ünnepélyt a ..Fel.­­votpaibl­iku­jbíjuű dal nyitotta meg. Ezután Pajor Oszkár elvtárs szavalta el Krupka Rezső szakársunk ez Alka­lomra írt „Huszonöt év“ című versét, melyet lapunk más helyén hozunk. A Vasas Dalkar átérezve az ünnepély nagy ,jelents­égét, szinte túltett magén és a dalait követő szűnni nem akaró tapsban érezte meg­érdemelt jutalmát fényes szerepléséért. Az ünnepi beszédet Bárdos Ferenc szaktár­sunk, Szövetségünk elnöke tartotta, melyet kivonatosan alanyiakban hozunk. Szeretettel és meleg bensőséges érzéssel köszöntöm a mai jubileumi ünnepélyünkre meghívott 25 éves és ennél idősebb harcos tagjainkat és az ünnepi aktusra megjelent vendégeinket, továbbá a Szövet­ségünk kebelébe tartozó szakmák szervezőbizottsá­gait, a gyárak bizalmi testületeinek küldötteit, úgy­szintén a testvérszervezetek megbízottait. Szövetségünk központi vezetősége régóta mutat­kozó hiányt pótolt a mai jubileumi ünnepséggel. A negyedszázad óta Szövetségünk mellett rendíthe­tetlenül kitartó szaktársainkról ünnepi aktus kere­tében megemlékezni legelemibb kötelességünk. Mert 25 évig és annál hosszabb ideig kitartani, vészben, viharban, szenvedésben együtt lenni a szocializmus és az igazság eszméje mellett, ennyi megbecsülést megérdemelnek. Az adott viszonyok mellett nem tudjuk jubilán­sainkat megfelelőbb íródon ünnepelni, mégis úgy érezzük, hogy a kitartásnak egyszerűbb megem­léke­­zés«* ön'ut- ns sz'»“,ia,i8'ák«t k*elé­ri. Amidőn összejöttünk, hogy negyedszázados és annál is idősebb tagjainkat ünnepeljük, szabadjon fölhasználni ezt az alkalmat annak magyarázatára, hogy elődünknek Szövetségünk létrehozásában és annak továbbfejlesztésében milyen fáradságos, küz­delmes és akadályokkal tüített utat kellett meg-­ tenniök. Öntudatos, szocialista munka volt ez, mert úgy a kapitalizmussal, valamint a mindenkori ha­talommal szemben nemcsak megvédtek, hanem még továbbfejleszte­tték Szövetségünket. Magyarországon a vasipari munkások szervezke­désének kezdeti ideje visszanyúlik az 1880-as évek elejére. Akkor még modern szakszervezetek nem voltak és a szocializmusról még beszélni is veszé­lyes volt. Mégis akadtak úttörők, akik nem riadtak vissza az őket fenyegető megtorlásoktól, a szocializ­mus szent ügyét és Szövetségünk naggyá fejlesztését ezer veszély ellenére is vitték előre. Ebben az időben az egyes szakmák külön szakegyesületek keretében működtek. Legtöbb helyen csak helyi jellegű volt, egyik-másik országos vonatkozású. De mindegyik munkaköre főképpen csak önsegélyezésre terjedt ki és az igazi modern szakszervezeti tevékenység kez­detét mai Szövetségünk megalakításának idejére vezethetjük vissza. Mindezek dacára a budapesti vas- és fémmunkások már nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkeztek, amit az is bizonyít, hogy 1879 szeptember 7—8-án megtar­tott bécsi kongresszusra Heilmann Rezső szaktár­sunkat küldték ki, akit azonban az osztrák rend­őrség nem engedett fölszólalni. A Szövetség meg­alakítása érdekében már 1902-ben és 1903-ban számos tárgyalás folyt. A­ munka végre eredményre veze­tett és Szövetségünk a Magyarországi Vas- és Fém­munkások Központi Szövetsége 1903 március 10-én megalakult. Annak első elnöke néhai Teszársz Kárain szaktárs lett. Az akkori időkre jellemző, hogy a kitoloncolt és Grácban élő Rády Sándor szaktársun­kat hívták haza és bízták meg a titkári teendőkkel. A megalakulás munkájában az osztrák vasmunkás Szövetség titkára néhai Domesz Ferenc szaktárs és Beer Henrik szaktársunk az osztrák szaklap akkori szerkesztője is résztvett. Ezek után kezdődött meg az igazi alkotó munka és Szövetségünk óriási lépésekkel haladt a megerő­södés felé. A taglétszám növekedni kezdett és a meg­alakulást követő első öt évben meghaladta a húsz­ezret. Amidőn a legnagyobb reménységekkel voltunk eltelve, következett be a négyés félesztendős vérziva­taros idő és a háború elvesztése. Az erőszakos béke­diktátum következtében országrészeket csatoltak más országokhoz és így vesztek el legerősebb cso­portjaink és szervezeti szempontból sok reménységre jogosító nehéz vasipari telepeink. Mindezek dacára a munka folyt tovább lankadatlanul és habár a há­ború után bekövetkezett világkrízis újabb csapáso­kat mért Szövetségünkre, mégis itt állunk rendíthe­tetlenül és szolgáljuk a munkásság boldogulásának ügyét, a mindent legázolni akaró kapitalizmussal szemben. Szövetségünk megalakulása óta elmúlott 34 esz­tendő mozgalmi szempontból is gigantikus küzdel­mekről és gyönyörű mozgalmi tevékenységről tanús­kodik. Az 1905. évi nagy vasas kizárás alkalmával 30.009 vasipari munkás öt hétig viaskodott a fel­­fuvalkodott tőkével. Az 1900. évi nándorhagyi vé­rengzés, amelynél igen sok szaktársunk lelte halálát, is tanúskodik arról a hősies küzdelemről, amelyben elődeink résztvettek és amelyek közepette munkáju­kat folytatták. Az 1908. évi október 8-án lefolyt ha­talmas választójogi tüntetés miatt 1908 december hó 6-án felfüggesztették Szövetségünket, a gépgyári munkások szakosztályát pedig feloszlatták. A szocia­lista öntudat, a szervezett munkások meggyőződése azonban felülkerekedett és a vasmunkások szervez­kedését mégsem tudták megakadályozni. Átéltük a háború borzalmait és teljesítettük köte­lességünket a hadbavonultak hátramaradottaival szemben. Majd elkövetkezett a háborús összeomlás és jöttek a forradalmi mozgalmak. Szövetségünk e nehéz időkben sem tért le kijelölt útjáról. A forra­dalmak lezajlása után a feltörő kapitalizmus nagyarányú mozgalmi tevékenységbe kezdett, ame­lyet csak a világgazdasági válság állított meg egy időre. De máris kiújult erővel folyik tovább a küz­delem a vasipari munkásság­­­sorsának megjavítá­sáért. Amint a múltban rendkívüli sok nehézségen kellett­­átjutnunk és fáradságos küzdelmet kellett megvív­nunk a legközelebbi jövő hasonlóan nehéz küzdel­met jelen­t. Különösen napjainkban, amikor Európa kapitalizmusa világszemléleti szempontokon keresz­tül igyekszik a maga akaratát és uralmát biztosí­tani. A mai fiatalságra, a jövő generációjára vár mind­ezeknek a feladatoknak az elvégzése. Ehhez a mun­kához erőt kell meríteni idősebb szaktársaink múlt­­bani tevékenységéből. Ezt a tevékenységet szem előtt tartva, folytassák munkájukat a munkásság felsza­badítása érdekében. Ugyanekkor kérem az öregeket, a jubilánsokat, hogy a Szövetség zászlaja alatt, a Szövetség érdeké­ben küzdjenek tovább, múltban­ tapasztalataikkal pedig erősítsék a fiatalok munkáját, hogy Szövetsé­günket naggyá, hatalmassá és a nyugati államokhoz hasonlóvá tudjuk fejleszteni. Bárdos szaktárs ünnepi beszéde után a mű­vészi program további része következett. Markó Eta operaénekesnő és Vágó Ödön opera­énekes szereplése hatalmas tapsot váltott ki. Dalárdánk ismételten kitűnő szereplése után, Pajor Oszkár elvtárs, Szabó Terézia és Kabódi János elvtársakkal elszavalták Kruppa Rezső szaktársunk „Vasas, nem hagyd magad!“ című kórusát, amelynek befejező versszakaszát két­szer megismételték. Az ünnepélyt a Gutenberg-Tár­saság zenekara a „Tan­nhauser“-indulóval fejezte be. január 16-án, szombaton, szövetségi székházunk dísztermében Minden ii szaktárs­a ott legyen.

Next