Vas- és Fémmunkások Lapja, 1938 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1938-01-14 / 1. szám

­­J­ VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK LAPJA A munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozása Lapunkban, de értekezleteken és gyűléseken is már többször adtunk hangot szaktársaink abbeli elkeseredésének, hogy a minimális mun­kabérek megállapítása, a nyolcórás napi munka­idő és a fizetett, szabadság életbeléptetését je­lentő végrehajtási utasítások megjelenése egyre késik, habár az erre vonatkozó kerettörvényt a törvényhozás mindkét háza már hónapokkal ezelőtt elfogadta. Közben Szövetségünk is több­­ször megsürgette annak kiadását, ami most végre megtörtént. Ugyanis az iparügyi minisz­térium január hó 1­2-ére értekezletre hívta össze az Országos Iparügyi Tanács tagjait, hogy a törvény végrehajtási utasítási tervezetét letár­gyalja. Meg kell állapítanunk, hogy a tervezet a munkásság szempontjából nem olyan, mint amilyennek lenni kellene. A tervezet csak a tisztviselők részére állapítja meg országosan a­ munkaidőt, míg a munkások munkaidejének megállapítását a munkabérmegállapító bizott­ságokra bízza. Eddig a vas- és fémiparban csak a bádogosok, vízvezeték- és gőzfűtésszerel­ők részére állapította meg ez a bizottság a mini­mális munkabéreket és a napi 8 órás munka­időt. A szakmák zöme tehát még hátra van és ha a mostani tempót vesszük alapul, úgy tíz év is eltelhet, amíg a vas- és fémiparban általá­nossá válik a nyolcórás munkanap. Tudjuk, hogy ez kedvezés akar lenni a munkáltatóknak, akik szinte irtóznak a rövidebb munkaidő be­vezetésétől. Azonban itt általános és országos érdekű kérdésről van szó és ha már másért nem, úgy — amint azt az iparügyi miniszter mondta — „a munkanélküliség enyhítése érde­kében föltétlen szükség van a nyolcórás munka­nap bevezetésére.“ Még ennél is visszásabb a tervezet ama része, amely a fizetéses szabadságra vonatkozik. La­punkban annak idején már jeleztük, hogy in­formációnk szerint ez nem lesz általános, de más vonatkozásban sem lesz kielégítő. A ter­vezet csak megerősíti az ebből táplált gyanún­kat. A tervezet szerint a kisiparban foglalkozta­tott munkásoknak csak akkor jár fizetéses sza­badság, ha a munkáltató legalább öt munkást foglalkoztat. Ez tehát azt jelentené, hogy a kis­iparban foglalkoztatott munkásoknak csak igen elenyésző része jutna szabadsághoz. A tervezet szerint a fizetéses szabadságra való igény ide­jének megállapítása 1937. évi január hó 1-ével veszi kezdetét, ami azt jelenti, hogy aki régeb­ben dolgozik az üzemben, annak a munka­­viszonya is csak 1937 január 1-től vétetik figye­lembe. Hibája a tervezetnek, hogy az egyévi munkaviszony utáni 6 napos fizetéses szabad­ság csak háromévenként emelkedik egy-egy nappal, így a munkás csak 17 évi munka­­viszony után éri el a 12 napi fizetéses szabad­ságot, ami egyben a maximum is. Legnagyobb hibája a tervezetnek az, hogy a fizetéses sza­badság csak az egy helyen való munkaviszony után számítódik. Így tehát azok a munkások, akik a saját hibájukon kívül évente többször kénytelenek munkahelyet változtatni, sohasem juthatnak fizetéses szabadsághoz. Kabók és Kruppa szaktársak, mint az Orszá­gos Iparügyi Tanács tagjai alapos felkészült­séggel szálltak síkra a tervezet ama rendelke­zései ellen, amelyek a munkásokat a fizetéses szabadság élvezetétől megfosztják. Pontonként vitatták meg a tervezetet és tettek javaslato­kat az­­ egyes pontok kiegészítésére. Magától értetődő, hogy a Tanács munkáltató tagjai a javaslatok ellen foglaltak állást. Ily körülmé­nyek között teh­át a miniszterre vár az a fel­adat, hogy a tervezet hi­bát kiküszöböl­tessen­e­k. A végrehajtási utasítás ismertetésére annak megjelenése után még visszatérünk, hát a munkásokat alkalmazzák, akiket a Nem­zeti Munkaközpont közvetít. Később beavat­koztak a munkabér-kérdésekbe is, de sohasem a munkások előnyére. Helyet kapott ez a szer­vezet a fórumokon is, a munkabéregyeztető, illetve megállapító bizottságokban, az Országos Iparügyi Tanácsban stb. Ugyanekkor fantasz­tikus számokban mutatták ki, hogy ennek a szervezetnek mennyi tagja van. A­ legutolsó ilyen lapközlemény 146.000 tagról tett említést. Mindez azonban csak látszat volt. A valóság az, hogy tag csak kevés van, de annál több az íróasztal és az alkalmazott tisztviselő. Ez de­rült ki egy bírósági tárgyalás kapcsán abban a perben, a­melyet dr Molnár Sándor középisko­lai tanár indított Marton Béla­ ellen. Az ü­gy visszanyúlik arra a botrányos köz­gyűlésre, amelyet a Nemzeti Munkaközpont Marton Béla elnöklete alatt tartott az elmúlt év október 27-én, amelyen a Nemzeti Munka­központ igazgatója, Molnár Sándor élesen ki­kelt Marton Béla­ és társai ellen. A közgyűlés után Marton elmozdította állásából Molnár Sándort Molnár azonban kijelentette, hogy nem veszi tudomásul Marton Béla intézkedé­sét, nem hajlandó a Nemzeti Munkaközpont tagjait kétes politikai célok szolgálatába állí­tani. Erre Molnár pert indított a Nemzeti Munkaközpont és Marton Béla ellen és járan­dóságai fejében 10.500 pengőt követelt. Ebben az ügyben a járásbíróság tartott tár­gyalást. A bíró egyezségre szólította fel a fe­leket, mire Molnár ügyvédje kijelentette, hogy ő hajlandó volna,­egyességet kötni Marton Bé­lával, de ennek úgysem lenne semmiféle ered­ménye. — Marton Béláék kijelentették — mondotta az ügyvéd —, hogy nem tudnak fizetni. Cso­dálkozom, hogy a Nemzeti Munkaközpont, amely negyven szobából álló irodát tart fenn és mintegy hatvan alkalmazottat tart, kije­lenti, hogy nincs megfelelő pénze. 27.000 tagot tartanak nyilván, de csak 1000 fizető tagjuk van és elképzelhetetlennek tartom, hogyan le­het ebből negyvenszobás irodát és azt a renge­teg alkalmazottat fizetni. Így néz ki a valóságban a Nemzeti Munka­­központ, amely a szociáldemokrata párt- és szakszervezetek kiirtását tűzte ki célul maga elé. Volt — nincs Negyedik éve annak, hogy nagy garral, de még ennél is nagyobb anyagi és hatósági támo­gatással megindult a­z agitáció munkája a Nemzeti Munkaközpont megalakítása érdeké­ben. Ez a mozgalom kifejezetten ellenünk irá­nyult, mert hiszen arról volt szó, hogy ebbe a szervezetbe kell tömöríteni a vas- és gépgyá­raik munkásait, egyben ped­ig a szociáldemo­krata szakszervezeti mozgalom fölszámolásá­val nemzeti alapra kell fektetni a munkások gazdasági szervezkedését. Mi már a kezdet kezdetén megállapítottuk, hogy ez a szervezkedés is kérészéletű lesz. És­pedig azért, mert a munkásság már régen tisz­tában van a különböző jelszavak alatt megindí­tott szervezkedéssel, no meg azzal is, hogy ezek az egyesületek sohasem a köz, hanem mindig az egyén céljait szolgálták. Semmit sem változ­tat ezen a mindenkor alkalmazott „nemzeti“ jelszó kihangsúlyozása, mert a magyar mun­kásság eddig sem vált árulójává a nemzetnek, minthogy küzdelme nem a nemzet, hanem a kapitalizmus ellen folyik, amelyet még a leg­nagyobb jóakarattal sem lehet nemzetnek ne­vezni. A Nemzeti Munkaközpont a nagy beharan­gozás után meg is alakult. Egymásután men­tek a levelek a gyárak tulajdonosaihoz, ame­lyekben azt kérték, hogy gyáraikban csak azo­­ ni nyúl mélyebben a munkás zsebébe? Azok az egyének, akik ellenséges indulatuk­tól vezérelve bírálják a munkások szervezkedé­sét, azzal érvelnek a"nyilvánosság előtt, hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek különböző címeken milyen óriási összegeket vesznek ki a munkások zsebeiből. Azt hisszük, hogy nem kell hosszan magyarázni, hogy ez nem más közönséges hazugságnál, és csak arra szolgál, hogy a közvélemény előtt a munkások szervezkedését diszkreditálják és az ellenséges indulatot fölkeltsék.— Milyen más a helyzet — mondták annak idején, de mondják ma is — Németországban, ahol a nemzeti szocialista uralom felszámolt a szociáldemokráciával és ráütött a szociáldemokraták szőrös kezére, akik valósággal kirabolták a munkások zsebé­ből a pénzt. Mint sok minden mással, úgy látszik, hogy az ezirányú agitációval sincsen szerencséjük a szociáldemokrata munkások ellenségeinek. Nem pedig azért, mert éppen a mai Német­ország szolgáltat bizonyítékokat arra, hogy a szociáldemokrata pártról és a szakszervezetek­ről mondott kritika nem egyéb közönséges rá­galomnál. Ennek bizonyítékai az alábbi hite­les­­adatok, amelyek arról számolnak be, hogy Németországban a nemzeti szocialista uralom alatt milyen célra milyen összeget vonnak le a munkások munkabéréből. Kereseti, templomadó, betegse­­gélyző, öregségi és munkanélküli járulék címén a munkabér------- — 14.2%-át. Német munkafront és nemzeti szo­cialista szövetségi járulék címén a munkabér --------------------------------— 1.9%-át. Egyleti járulékok: Párt, légvéde­lem és nemzeti szocialista formációk részére a munkabér-------------------— 1.6%-át. Napilap, a munkafront újságja és folyóiratra előfizetés a munkabér —• 5.3%-át. Az államilag elismert és pártolt szervezetek járuléka (sport stb.) a munkabér —------—-------------------1.0%-át. Intézmények látogatásáért a mun­kabér —------ —------—----------------1.2%-át. összesen a munkabér 23,2%-át. Ehhez számítandók még az „önkéntes“ téli­­segély-hozzájárulások és más gyűjtési akciók. Vannak olyan kimutatások, amelyek szerint a levonások igen sok esetben a munkabér 30%-át is elérik. Számottevő összeg ez különösen ak­kor, ha figyelembe vesszük, hogy a nemzeti szocialista­ uralom alatt a munkabéreket hiva­talosan 20—30%-kal csökkentették azon a cí­men, hogy a magas munkabérek drágító hatás­sal vannak a fegyverkezési iparra és a gaz­dasági élet­ egyéb ágaira.­­Ezzel tehát a való tények arányán is tisztázó­dott az a kérdés, hogy ki nyúl mélyebben a munkások zsebébe? Amerikából kaptuk azt a megrázó hírt, hogy Fritz Kummer szaktársunkat múlt év december 7-én Newyorkban egy autó halálra gázolta.. Fritz Kummer szaktársunkkal egy nemzet­közi viszonylatban is nagyértékű élet szállt sírba. 1921-ben vette át a „Metallarbeiter-Zei­tung“, a német testvérszövetség szaklapjának szerkesztését. Már a következő évben a német szaklap oly kiemelkedő értékké vált Európa, szaklapjai között, hogy Kummer szaktársnak egymásután ajánlották fel közgazdasági köz­lönyök szerkesztői állását, Kummer szak­társ azonban nem engedve a­ csábításnak, kitartott a német Szövetség mellett, amelynek ifjúkora óta tagja volt. Közgazdasági vonatkozású cik­kei európaszerte mindig nagy feltűnést keltet­tek. Mindig akadt témája, melyet értékes tolla oly köntösbe öltöztetett, hogy cikkeit nemcsak a szervezetek lapjai, hanem a polgári lapok is átvették. Emellett nem mulasztotta el, hogy ismereteit a gyakorlati életen át is gyarapítsa. Szabadságidejét minden évben más országban töltötte. Az így szerzett tapasztalatait az általa írt „Eines Arbeiters Weltreise“ című könyvé­ben foglalta össze. Különösen az amerikai ipar, annak fejlődése és a munkásság gazdasági hely­zete érdekelte rendkívül módon. Többször tette meg az utat Amerikába és tapasztalatait cikk­sorozatban bocsátotta az európai szövetségi szaklapok rendelkezésére, amelyek közül né­hányat a mi szaklapunk is közölt. Emellett markáns egyénisége volt a Vasas Internacio­­nálénak és nagyrészt az ő nevéhez fűződik a szövetségi szaklapoknak az idők szelleméhez mérten való átszervezése. A náciuralom, mint a német Szövetség többi tisztviselőit, őt is börtönbe vetette. Szabadulása után külföldre távozott. Néhány év óta Brüsz­­szelben tengette életét, mint sorsüldözött szer­kesztő. 1936-ban úgy őt, mint feleségét, valamint 11 éves fiát megfosztották a német állampolgár­ságtól. Az elmúlt év szeptember havában jóakarói támogatásával Amerikába utazott, hogy a leg­utóbbi ottartózkodása óta bekövetkezett poli­tikai és gazdasági változásokat tanulmányozza és az így összegyűjtött tapasztalatait az európai szaksajtó rendelkezésére bocsássa­. E munkáját azonban tragikus halála megakasztotta, mely azáltal következett be, hogy egy ismeretlen te­herautó Long Island City-ben egy utcakeresz­­tezésnél elgázolta. Fritz Kummer Heinriehs-ben Thü­ringiában született és a náciüldözés következtében, mint hazátlan német távol attól az országtól, mely­nek munkássága annyira a­ szívéhez nőtt, halt meg. A Vasas Internacionálé gyászában mi is osz­tozunk és szeretetünk jeléül hódolattal hajtjuk meg emléke előtt a magyar vas- és fémmunká­sok sok küzdelmet átélt zászlóját. Emlékét kegyelettel megőrizzük! A drágaság A nap-nap után növekvő drágaság egyre érezhetőbben sújtja a munkáscsaládok háztar­tását. Alig van olyan szükségleti cikk, amely­nek ára­ ne emelkedett volna. Ha pedig ehhez még hozzávesszük a tél miatt megnövekedett kiadásokat, úgy egyben adva van a már elvi­selhetetlen nyomor magyarázata is. Ilyen körülmények között szinte érthetetlen az a­ közöny, amelyet a kormány a drágaság­gal szemben tanúsít. A baj gyökeres orvoslása helyett, olyan tanácsokat ad, amelyeket seho­gyan sem lehet megérteni. Ugyanis azt a taná­csot adja, hogy jobban kell takarékoskodni­ Arra azonban már nincsen tanács, hogy ahol eddig is csak szűken jutott ki mindenből, ho­gyan lehet ott takarékoskodni? Még ennél is bántóbb és szinte megmagya­rázhatatlan az az állítás, hogy „lényeges drá­gaság nincsen“. Nem tudjuk, hogy ezt honnan veszik, miből következtetnek arra, hogy drága­ság nincsen, amikor még a legkisebb szatócs is bő felvilágosítást tud adni arra vonatko­zóan, hogy melyek azok a szükségleti cikkek, amelyek megdrágultak. Tény az, hogy egyes cikkek a régi árnívón maradtak. Ezek azonban nem tömegszükségleti cikkek és így semmi szerepük nincsen a drágulás megállapításánál. Legtöbbször luxuscikkekről van szó, amelyeket a munkások már hosszú idő óta csak hírből is­mernek. Hogy drágaság van, azt nemcsak az élet, ha­nem azok a számok is bizonyítják, amelyek mint hivatalos adatok nemcsak nekünk, ha­nem a kormánynak is rendelkezésére állanak. A „Székesfővárosi Statisztikai Hivatal“ leg­utóbb megjelent füzetének adataiból, amelyek­ből minden hosszabb vizsgálódás nélkül meg­állapítható, hogy a mostani árak a vásárcsarno­kokban az 1936. évi árakhoz képest mennyivel magasabbak. Minthogy lapunk szűk terjedelme nem teszi részünkre lehetővé, hogy a füzet összes ezirányú adatait hozzuk, csak a legszük­ségesebbeket ragadjuk ki az adattömegből. A leveshús ára 2.04 pengő volt, most 2.30 pengő

Next