Vas- és Fémmunkások Lapja, 1938 (44. évfolyam, 1-12. szám)
1938-01-14 / 1. szám
J VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK LAPJA A munkaviszony egyes kérdéseinek szabályozása Lapunkban, de értekezleteken és gyűléseken is már többször adtunk hangot szaktársaink abbeli elkeseredésének, hogy a minimális munkabérek megállapítása, a nyolcórás napi munkaidő és a fizetett, szabadság életbeléptetését jelentő végrehajtási utasítások megjelenése egyre késik, habár az erre vonatkozó kerettörvényt a törvényhozás mindkét háza már hónapokkal ezelőtt elfogadta. Közben Szövetségünk is többször megsürgette annak kiadását, ami most végre megtörtént. Ugyanis az iparügyi minisztérium január hó 12-ére értekezletre hívta össze az Országos Iparügyi Tanács tagjait, hogy a törvény végrehajtási utasítási tervezetét letárgyalja. Meg kell állapítanunk, hogy a tervezet a munkásság szempontjából nem olyan, mint amilyennek lenni kellene. A tervezet csak a tisztviselők részére állapítja meg országosan a munkaidőt, míg a munkások munkaidejének megállapítását a munkabérmegállapító bizottságokra bízza. Eddig a vas- és fémiparban csak a bádogosok, vízvezeték- és gőzfűtésszerelők részére állapította meg ez a bizottság a minimális munkabéreket és a napi 8 órás munkaidőt. A szakmák zöme tehát még hátra van és ha a mostani tempót vesszük alapul, úgy tíz év is eltelhet, amíg a vas- és fémiparban általánossá válik a nyolcórás munkanap. Tudjuk, hogy ez kedvezés akar lenni a munkáltatóknak, akik szinte irtóznak a rövidebb munkaidő bevezetésétől. Azonban itt általános és országos érdekű kérdésről van szó és ha már másért nem, úgy — amint azt az iparügyi miniszter mondta — „a munkanélküliség enyhítése érdekében föltétlen szükség van a nyolcórás munkanap bevezetésére.“ Még ennél is visszásabb a tervezet ama része, amely a fizetéses szabadságra vonatkozik. Lapunkban annak idején már jeleztük, hogy információnk szerint ez nem lesz általános, de más vonatkozásban sem lesz kielégítő. A tervezet csak megerősíti az ebből táplált gyanúnkat. A tervezet szerint a kisiparban foglalkoztatott munkásoknak csak akkor jár fizetéses szabadság, ha a munkáltató legalább öt munkást foglalkoztat. Ez tehát azt jelentené, hogy a kisiparban foglalkoztatott munkásoknak csak igen elenyésző része jutna szabadsághoz. A tervezet szerint a fizetéses szabadságra való igény idejének megállapítása 1937. évi január hó 1-ével veszi kezdetét, ami azt jelenti, hogy aki régebben dolgozik az üzemben, annak a munkaviszonya is csak 1937 január 1-től vétetik figyelembe. Hibája a tervezetnek, hogy az egyévi munkaviszony utáni 6 napos fizetéses szabadság csak háromévenként emelkedik egy-egy nappal, így a munkás csak 17 évi munkaviszony után éri el a 12 napi fizetéses szabadságot, ami egyben a maximum is. Legnagyobb hibája a tervezetnek az, hogy a fizetéses szabadság csak az egy helyen való munkaviszony után számítódik. Így tehát azok a munkások, akik a saját hibájukon kívül évente többször kénytelenek munkahelyet változtatni, sohasem juthatnak fizetéses szabadsághoz. Kabók és Kruppa szaktársak, mint az Országos Iparügyi Tanács tagjai alapos felkészültséggel szálltak síkra a tervezet ama rendelkezései ellen, amelyek a munkásokat a fizetéses szabadság élvezetétől megfosztják. Pontonként vitatták meg a tervezetet és tettek javaslatokat az egyes pontok kiegészítésére. Magától értetődő, hogy a Tanács munkáltató tagjai a javaslatok ellen foglaltak állást. Ily körülmények között tehát a miniszterre vár az a feladat, hogy a tervezet hibát kiküszöböltessenek. A végrehajtási utasítás ismertetésére annak megjelenése után még visszatérünk, hát a munkásokat alkalmazzák, akiket a Nemzeti Munkaközpont közvetít. Később beavatkoztak a munkabér-kérdésekbe is, de sohasem a munkások előnyére. Helyet kapott ez a szervezet a fórumokon is, a munkabéregyeztető, illetve megállapító bizottságokban, az Országos Iparügyi Tanácsban stb. Ugyanekkor fantasztikus számokban mutatták ki, hogy ennek a szervezetnek mennyi tagja van. A legutolsó ilyen lapközlemény 146.000 tagról tett említést. Mindez azonban csak látszat volt. A valóság az, hogy tag csak kevés van, de annál több az íróasztal és az alkalmazott tisztviselő. Ez derült ki egy bírósági tárgyalás kapcsán abban a perben, amelyet dr Molnár Sándor középiskolai tanár indított Marton Béla ellen. Az ügy visszanyúlik arra a botrányos közgyűlésre, amelyet a Nemzeti Munkaközpont Marton Béla elnöklete alatt tartott az elmúlt év október 27-én, amelyen a Nemzeti Munkaközpont igazgatója, Molnár Sándor élesen kikelt Marton Béla és társai ellen. A közgyűlés után Marton elmozdította állásából Molnár Sándort Molnár azonban kijelentette, hogy nem veszi tudomásul Marton Béla intézkedését, nem hajlandó a Nemzeti Munkaközpont tagjait kétes politikai célok szolgálatába állítani. Erre Molnár pert indított a Nemzeti Munkaközpont és Marton Béla ellen és járandóságai fejében 10.500 pengőt követelt. Ebben az ügyben a járásbíróság tartott tárgyalást. A bíró egyezségre szólította fel a feleket, mire Molnár ügyvédje kijelentette, hogy ő hajlandó volna,egyességet kötni Marton Bélával, de ennek úgysem lenne semmiféle eredménye. — Marton Béláék kijelentették — mondotta az ügyvéd —, hogy nem tudnak fizetni. Csodálkozom, hogy a Nemzeti Munkaközpont, amely negyven szobából álló irodát tart fenn és mintegy hatvan alkalmazottat tart, kijelenti, hogy nincs megfelelő pénze. 27.000 tagot tartanak nyilván, de csak 1000 fizető tagjuk van és elképzelhetetlennek tartom, hogyan lehet ebből negyvenszobás irodát és azt a rengeteg alkalmazottat fizetni. Így néz ki a valóságban a Nemzeti Munkaközpont, amely a szociáldemokrata párt- és szakszervezetek kiirtását tűzte ki célul maga elé. Volt — nincs Negyedik éve annak, hogy nagy garral, de még ennél is nagyobb anyagi és hatósági támogatással megindult az agitáció munkája a Nemzeti Munkaközpont megalakítása érdekében. Ez a mozgalom kifejezetten ellenünk irányult, mert hiszen arról volt szó, hogy ebbe a szervezetbe kell tömöríteni a vas- és gépgyáraik munkásait, egyben pedig a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalom fölszámolásával nemzeti alapra kell fektetni a munkások gazdasági szervezkedését. Mi már a kezdet kezdetén megállapítottuk, hogy ez a szervezkedés is kérészéletű lesz. Éspedig azért, mert a munkásság már régen tisztában van a különböző jelszavak alatt megindított szervezkedéssel, no meg azzal is, hogy ezek az egyesületek sohasem a köz, hanem mindig az egyén céljait szolgálták. Semmit sem változtat ezen a mindenkor alkalmazott „nemzeti“ jelszó kihangsúlyozása, mert a magyar munkásság eddig sem vált árulójává a nemzetnek, minthogy küzdelme nem a nemzet, hanem a kapitalizmus ellen folyik, amelyet még a legnagyobb jóakarattal sem lehet nemzetnek nevezni. A Nemzeti Munkaközpont a nagy beharangozás után meg is alakult. Egymásután mentek a levelek a gyárak tulajdonosaihoz, amelyekben azt kérték, hogy gyáraikban csak azo ni nyúl mélyebben a munkás zsebébe? Azok az egyének, akik ellenséges indulatuktól vezérelve bírálják a munkások szervezkedését, azzal érvelnek a"nyilvánosság előtt, hogy a szociáldemokrata párt és a szakszervezetek különböző címeken milyen óriási összegeket vesznek ki a munkások zsebeiből. Azt hisszük, hogy nem kell hosszan magyarázni, hogy ez nem más közönséges hazugságnál, és csak arra szolgál, hogy a közvélemény előtt a munkások szervezkedését diszkreditálják és az ellenséges indulatot fölkeltsék.— Milyen más a helyzet — mondták annak idején, de mondják ma is — Németországban, ahol a nemzeti szocialista uralom felszámolt a szociáldemokráciával és ráütött a szociáldemokraták szőrös kezére, akik valósággal kirabolták a munkások zsebéből a pénzt. Mint sok minden mással, úgy látszik, hogy az ezirányú agitációval sincsen szerencséjük a szociáldemokrata munkások ellenségeinek. Nem pedig azért, mert éppen a mai Németország szolgáltat bizonyítékokat arra, hogy a szociáldemokrata pártról és a szakszervezetekről mondott kritika nem egyéb közönséges rágalomnál. Ennek bizonyítékai az alábbi hitelesadatok, amelyek arról számolnak be, hogy Németországban a nemzeti szocialista uralom alatt milyen célra milyen összeget vonnak le a munkások munkabéréből. Kereseti, templomadó, betegsegélyző, öregségi és munkanélküli járulék címén a munkabér------- — 14.2%-át. Német munkafront és nemzeti szocialista szövetségi járulék címén a munkabér --------------------------------— 1.9%-át. Egyleti járulékok: Párt, légvédelem és nemzeti szocialista formációk részére a munkabér-------------------— 1.6%-át. Napilap, a munkafront újságja és folyóiratra előfizetés a munkabér —• 5.3%-át. Az államilag elismert és pártolt szervezetek járuléka (sport stb.) a munkabér —------—-------------------1.0%-át. Intézmények látogatásáért a munkabér —------ —------—----------------1.2%-át. összesen a munkabér 23,2%-át. Ehhez számítandók még az „önkéntes“ télisegély-hozzájárulások és más gyűjtési akciók. Vannak olyan kimutatások, amelyek szerint a levonások igen sok esetben a munkabér 30%-át is elérik. Számottevő összeg ez különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a nemzeti szocialista uralom alatt a munkabéreket hivatalosan 20—30%-kal csökkentették azon a címen, hogy a magas munkabérek drágító hatással vannak a fegyverkezési iparra és a gazdasági élet egyéb ágaira.Ezzel tehát a való tények arányán is tisztázódott az a kérdés, hogy ki nyúl mélyebben a munkások zsebébe? Amerikából kaptuk azt a megrázó hírt, hogy Fritz Kummer szaktársunkat múlt év december 7-én Newyorkban egy autó halálra gázolta.. Fritz Kummer szaktársunkkal egy nemzetközi viszonylatban is nagyértékű élet szállt sírba. 1921-ben vette át a „Metallarbeiter-Zeitung“, a német testvérszövetség szaklapjának szerkesztését. Már a következő évben a német szaklap oly kiemelkedő értékké vált Európa, szaklapjai között, hogy Kummer szaktársnak egymásután ajánlották fel közgazdasági közlönyök szerkesztői állását, Kummer szaktárs azonban nem engedve a csábításnak, kitartott a német Szövetség mellett, amelynek ifjúkora óta tagja volt. Közgazdasági vonatkozású cikkei európaszerte mindig nagy feltűnést keltettek. Mindig akadt témája, melyet értékes tolla oly köntösbe öltöztetett, hogy cikkeit nemcsak a szervezetek lapjai, hanem a polgári lapok is átvették. Emellett nem mulasztotta el, hogy ismereteit a gyakorlati életen át is gyarapítsa. Szabadságidejét minden évben más országban töltötte. Az így szerzett tapasztalatait az általa írt „Eines Arbeiters Weltreise“ című könyvében foglalta össze. Különösen az amerikai ipar, annak fejlődése és a munkásság gazdasági helyzete érdekelte rendkívül módon. Többször tette meg az utat Amerikába és tapasztalatait cikksorozatban bocsátotta az európai szövetségi szaklapok rendelkezésére, amelyek közül néhányat a mi szaklapunk is közölt. Emellett markáns egyénisége volt a Vasas Internacionálénak és nagyrészt az ő nevéhez fűződik a szövetségi szaklapoknak az idők szelleméhez mérten való átszervezése. A náciuralom, mint a német Szövetség többi tisztviselőit, őt is börtönbe vetette. Szabadulása után külföldre távozott. Néhány év óta Brüszszelben tengette életét, mint sorsüldözött szerkesztő. 1936-ban úgy őt, mint feleségét, valamint 11 éves fiát megfosztották a német állampolgárságtól. Az elmúlt év szeptember havában jóakarói támogatásával Amerikába utazott, hogy a legutóbbi ottartózkodása óta bekövetkezett politikai és gazdasági változásokat tanulmányozza és az így összegyűjtött tapasztalatait az európai szaksajtó rendelkezésére bocsássa. E munkáját azonban tragikus halála megakasztotta, mely azáltal következett be, hogy egy ismeretlen teherautó Long Island City-ben egy utcakeresztezésnél elgázolta. Fritz Kummer Heinriehs-ben Thüringiában született és a náciüldözés következtében, mint hazátlan német távol attól az országtól, melynek munkássága annyira a szívéhez nőtt, halt meg. A Vasas Internacionálé gyászában mi is osztozunk és szeretetünk jeléül hódolattal hajtjuk meg emléke előtt a magyar vas- és fémmunkások sok küzdelmet átélt zászlóját. Emlékét kegyelettel megőrizzük! A drágaság A nap-nap után növekvő drágaság egyre érezhetőbben sújtja a munkáscsaládok háztartását. Alig van olyan szükségleti cikk, amelynek ára ne emelkedett volna. Ha pedig ehhez még hozzávesszük a tél miatt megnövekedett kiadásokat, úgy egyben adva van a már elviselhetetlen nyomor magyarázata is. Ilyen körülmények között szinte érthetetlen az a közöny, amelyet a kormány a drágasággal szemben tanúsít. A baj gyökeres orvoslása helyett, olyan tanácsokat ad, amelyeket sehogyan sem lehet megérteni. Ugyanis azt a tanácsot adja, hogy jobban kell takarékoskodni Arra azonban már nincsen tanács, hogy ahol eddig is csak szűken jutott ki mindenből, hogyan lehet ott takarékoskodni? Még ennél is bántóbb és szinte megmagyarázhatatlan az az állítás, hogy „lényeges drágaság nincsen“. Nem tudjuk, hogy ezt honnan veszik, miből következtetnek arra, hogy drágaság nincsen, amikor még a legkisebb szatócs is bő felvilágosítást tud adni arra vonatkozóan, hogy melyek azok a szükségleti cikkek, amelyek megdrágultak. Tény az, hogy egyes cikkek a régi árnívón maradtak. Ezek azonban nem tömegszükségleti cikkek és így semmi szerepük nincsen a drágulás megállapításánál. Legtöbbször luxuscikkekről van szó, amelyeket a munkások már hosszú idő óta csak hírből ismernek. Hogy drágaság van, azt nemcsak az élet, hanem azok a számok is bizonyítják, amelyek mint hivatalos adatok nemcsak nekünk, hanem a kormánynak is rendelkezésére állanak. A „Székesfővárosi Statisztikai Hivatal“ legutóbb megjelent füzetének adataiból, amelyekből minden hosszabb vizsgálódás nélkül megállapítható, hogy a mostani árak a vásárcsarnokokban az 1936. évi árakhoz képest mennyivel magasabbak. Minthogy lapunk szűk terjedelme nem teszi részünkre lehetővé, hogy a füzet összes ezirányú adatait hozzuk, csak a legszükségesebbeket ragadjuk ki az adattömegből. A leveshús ára 2.04 pengő volt, most 2.30 pengő