Magyar Vasmunkások Lapja, 1942 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1942-01-15 / 1. szám
Teahnolügta/! Budapest, VIII, , JcMBef Vr t. IVIHUIHI1 V^MUNKÁSOK la A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK KÖZPONTI SZÖVETSÉGE HIVATALOS KÖZLÖNYE Kéziratot nem adunk vissza. A Szövetség tagjai a lapot díjtalanul kapják Megjelenik minden hónap 15-én. Harmadik évfolyam, 1. szám. Budapest, 1942 január 15 Szerkesztőség és kiadóhivatal, Budapest Vili, Magdolna u.5. Tel: 133-053 Határmezsgyén Egy esztendő zárult le újra mögöttünk. Tegyük hozzá rögtön: nehéz, küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal teli esztendő. Határmezsgyén állunk. Mögöttünk még,el sem halkult a harci zaj, még felénk csapódnak a történelmi hullámverés habfoszlányai, előttünk az új év, a jövő, kifürkészhetetlenül, sejtelmekkel, reményekkel tele. Természetes, hogy az elmúlt évben Szövetségünk működése nem lehetett minden irányban olyan, mint a béke éveiben lenni szokott, hiszen a háborús nehézségek sok tekintetben bénítólag hatottak annak működésére. Nem Szövetségünk vezetőinek akaratán, nem is szaktársaink áldozatkészségén, hanem kizárólag ezen a körülményen múlt, hogy nem tudtunk a fölmutatható eredményeken túl, sokkal többet elérni. Ezen negatívumokkal — melyeknek mi valamennyien nem okai, hanem csak szenvedő alanyai vagyunk — néhány örvendetes eseményt szegezhetünk szembe, így legelsősorban a május—júniusi tagtoborzó-agitációt emeljük ki, amelyből csaknem kivétel nélkül minden szaktársunk teljes lelkesedéssel vette ki részét. Nagy munka, jól végzett munka volt ez, ami mindenekelőtt az elért, eredményben tükröződött vissza. E helyen is újból köszöntjük mindazokat a szaktársakat, akik ezen ,két hónap alatt semmiféle fáradságot nem kímélve, közreműködtek sokszáz szaktársunk felvilágosításában, Szövetségünk életébe való bevonásában. A háborús nehézségek ugyancsak vajmi kevéssé akadályozták a Szövetség kulturális tevékenységét. Tanfolyamaink — úgy szűk-, mint általános irányúak — látogatottság tekintetében is elérték, sőt helyenként túlhaladták az eddigieket. Hisszük, hogy e tekintetben még fokozottabb eredményekről leszmóduunkban a jövőben is beszámolni. A szakosztályok és különféle kultúrszervek által rendezett matinék és kultúresték színvonala úgy az előadott műsor, valamint látogatottság tekintetében megfelelnek a várakozásnak. Fontos ez a tény már csak azért is, mert élénken bizonyítja, hogy szaktársainkból a mai izgalmakkal telített, meglepetésekkel terhelt idők sem élték ki a szellemi emelkedésvágyát, a kultúra szeretetét. Határmezsgyén állunk az új év kezdetén. És ha szemünket a jövő, az előttünk álló év felé fordítjuk, érezzük, mily nehéz ma programot adni, terveket készíteni. Ki tudja, mit hoz a holnap? Ki képes ma megmondani, milyen váratlan fordulat dönti holnap halomra minden elgondolásunkat? Magától értetődik, hogy ennek dacára is határozott elgondolásokkal, világos célkitűzésekkel indulunk neki az új esztendőnek. Nem lennénk hű sáfárjai a vasmunkásság ügyének, hanem így járnánk el. Csupán hangsúlyozni kívánjuk, hogy a jövő mindnyájunktól sokkal több éberséget, nagyobb hajlékonyságot követel, mint az a múltban volt. Az „ár fitop, bér stop“ álláspont semmiesetre sem lehet akadálya az egészséges és indokolt, sőt feltétlenül szükséges bérnivellációnak. Sőt gazdasági mozgalmaink terén éppen ezen problémának kell tevékenységünk központjába kerülni. Eszköze ennek szaktársaink részéről való fokozott aktivitás, az egyéni kezdeményezés, a szélesarányú agitációs munka, a határozott fellépés igazuk mellett. Új esztendő küszöbén, határmezsgyén állunk- Küzdelmekkel teli éveink száma megint megnőtt eggyel, de ez nemcsak terhet jelent számunkra, hanem fokozza bennünk a reményt is, hogy egy esztendővel megint közelebb jutottunk eszméink diadalához, végső céljaink elérésében. Két nemzedék, Rohanva száguld felettünk az idő. Napok, hetek, hónapok, csak apró kis filmkockákat jelentenek a körülöttünk zajló nagy drámában, aminek mi magunk is szereplői vagyunk. Időnk sincs arra, hogy megálljunk, végiggondoljuk az eseményeket, máris új fordulatok jönnek, új helyzet adódik, amiben tovább kell élni, harcolni, küzdeni a létért, a kenyérért, a családért, mindnyájunkért. Ritkán adódik csak alkalom arra, hogy szétnézzünk saját táborunkban, hogyan is állunk? Kik dőltek ki a sorból, kiknek a kezéből hullott ki örökre a szerszám, hallgatott el ajkukon a harci induló. És kik azok, akik a helyükre álltak, akik fiatalos energiával telve, friss, feszülő izmokkal veszik át és viszik tovább a rájuk maradt szent örökséget, hogy őrizzék és fejlesszék mindazt, amit elődeink saját erejükből megteremtettek. Ilyen kivételes ünnepi pillanatot jelent számunkra minden esztendőben a ma már hagyományossá vált jubileumi ünnepély, amelyen 25 éves tagságukatbetöltött szaktársainkat ünnepeljük és harcos társainkká avatjuk a legifjabb generáció felszabadult tagjait. Nem lehet véletlen, hogy szaktársaink körében oly páratlanul népszerűvé váltak ezek az ünnepélyek. Érzi mindenki, érezzük mindnyájan,,hogy milyen fontos állomást jelent ez az összejövetel a mi küzdelmes életünkben. Ilyenkor a szó legbensőbb értelmében vett seregszemlét tartunk önmagunk felett. Menynyi szempárban ragyogott fel az öröm, lángja, amikor két munkástenyér egymásba simult.: — Lám, itt, vagy te is, öreg bajtárs, emlékszel filéé, a régi harcokra? Nézd, milyen sokast vagyunk, mennyi fia fii i’ ’ tört azóta koránk. Nem éltünk, nem küzdöttünk hiába. Érdemes volt, így mondják egymásnak hangtalanul is. Nem üres frázis, ha azt mondjuk: történelmi hangulat töltötte el a díszes nagytermet ■ ezen a vasárnap délelőttön. Történelem sugárzott ki azokból a sorokból, ahol 25 éves tagsági könyv simult minden szaktársunk zsebében.Történelemkönyv ez a huszonötesztendős könyvecske, amibe egy munkásélet sok-sok szenvedése, küzdelme, csalódása, kevés öröme van feljegyezve. Külön-külön egymagában talán csak porszem, jelentéktelen, közömbös munkássors mindegyik, de ahogyan itt láttuk őket, sűrű sorokat zsúfoltan megtöltve, mégis történelemmé tömörül a sok egyéni élet. Egy munkásgeneráció történelme, a magyar vasipar alkotásainak negyedszázada, a magyar munkássors huszonöt évének históriája sugárzott felénk. És várjon mi teszi ki a magyar nemzet történelmének is legmélyebb lényegét, igazi értelmét, ha nem éppen ez? ♦ Talpalatnyi hely sem maradt szabadon a hatalmas nagyteremben, amikor a dalárda frissen pattogó indulója, a „Vasas-jelige“ előadásával az ünnepség kezdetét vette. Majd a mandolinzenekar néhány művészi tökéllyel előadott, száma után . Kabók Lajos szaktárs, Szövetségünk titkára lépett az emelvényre, hogy üdvözölje a megjelenteket, méltassa az ünnepély jelentőségét. — Ünnepelni jöttünk össze a világtörténelem legsúlyosabb idejében, amikor a Földnek csaknem minden népe fegyverrel áll egymással szemben. Ünnepeljük azokat, akik a legnehezebb időkben kötelességüket teljesítették és negyedszázadon keresztül hűségesen, rendíthetetlenül kitartottak, az eszme és szakmai szolidaritás mellett. Ünnepeljük azokat is, akik sorainkba állnak, hogy velünk együtt szolgálják a szakmai összetartozás gondolatát . Hitvallás ez az ünnepség egymáshoztartozandóságunkról, kifejezése annak, hogy a szervezett vasipari proletariátus teljes, megbonthatatlan egységben forrt össze. — Amidőn 25 éves tagságukat ünneplő szaktársakhoz szólok, emlékeztetek mindenkit,a 25 év előtti időkre. Akkor is fegyverek zajától volt hangos a világ. Az első világháború derekán csatlakoztak hozzánk jubiláns szaktársaink, amikor Szövetségünk valósággal béklyóba volt verve. Mégis eljöttek hozzánk, mert felismerték a szociális,zmusban rejlő igazságokat és gazdasági célkitűzéseink helyességét. Ezalatt a negyedszázad alatt sokszor vívtunk kemény, elkeseredett küzdelmeket az elhatalmasodott vasipari tőkével, amelyekben jubiláló szaktársaink is mindenkor derekasan kivették részüket. Tömör, gondolatokban gazdag mondatokban vetítette Kabók szaktárs a hallgatóság elé a lepergett 25 év eseményeit. A rövid háborús konjunktúra után bekövetkezett, évekig tartó gazdasági válság megpróbáltatásait. „A felfelé ívelés után az üldöztetések sötét korszaka kezdődött“ — állapította meg. , , Köszönetünket nyilvánítjuk jubiláló szaktársainknak harci áldozatkészségükért, ami például szolgálhat az utódoknak is._ Hálás köszönet ezen szaktársak feleségeinek, hozzátartozóiknak, a hűséges proletárasszonyoknak, akik megértő magatartásukkal lehetővé tették, hogy hitvestársuk— sokszor a meleg családi együttlétet is félretéve — szolgálhassák az összesség ügyét. — Fiatal szaktársaink — fordult Kabók szaktárs a most felszabadult ifjak felé, —ti, akik ebben az évben léptetek az ipari munkásság soraiba, lássátok meg idősebb szaktársaitok példáján azt az utat, amely idáig vezetett és amelyre ti csak most léptek rá. Az elismerés zászlaját hajtjuk meg előttetek, mert olyankor jöttetek közénk, amikor a megpróbáltatások a legnagyobbak. Szívesen fogadunk sorainkba titeket, és vegyetek példát most, jubiláló szaktársainktól. — Hívunk benneteket Szövetségünk kereteibe, a szocializmus göröngyös útjára. — Szövetségünk vezetősége nevében ezennel ’ felavatlak titeket és szívesen nyújtjuk felétek segítő kezünket, mert reméljük, hogy ■ méltóan teljesítitek kötelességeteket. Majd behatóan foglalkozott Kabók szaktársunk azzal az új világrenddel, amely ,a mostani háború befejeztével remélhetőleg kialakul majd, amelynek megteremtésében a szervezett vasipari munkásságnak is, ki kell vennie részét s amely a mainál igazságosabb, emberibb, tökéletesebb lesz. Szűnni nem akaró tapsvihar bizonyította, hogy Kabók szaktárs híven fejezte ki a jelenlevők érzelmeit, vágyait, gondolatait és a megjelentek összessége lelkesedéssel kész arra, hogy az általa megjelölt célokat valóra is váltsa. A jubiláló, 25 éves tagságukat betöltött szaktársak részéről Dinger Gusztáv szaktárs mondott köszönetet a bensőséges ünneplésért, amiben a megjelentek őket részesítették. — Nekem jutott az a kitüntető szerencse, hogy jubiláló szaktársaim nevében is köszönetet mondjak mindazon szaktársainknak, akik ma itt megjelentek. Huszonöt év van mögöttünk, amit Szövetségünk soraiban eltöltöttünk. Nagy eseményekkel terhes évek voltak ezek. Szinte átgondolni sem lehet, mennyi küzdelmet, harcot vállaltunk ez alatt az idő alatt. És ha fölteszem a kérdést, vájjon honnan merítettük az erőt, a kitartást, hogy mindezt végigharcoljuk, csak azt mondhatom, hogy erőt adott az a tudat, hogy mellettünk van szaktársaink beláthatatlan tömegeinek szolidaritása, ha kell, cselekvő támogatása is. Szüntelenül éreztük az elmúlt negyedszázad alatt, hogy mellettünk a Szövetség és tudjuk, hogy amikor a Szövetség érdekeit védjük, azért áldozatokat hozunk, saját ügyünket, szaktársaink összességének érdekét szolgáljuk. Ez az ünnepség fontos dátumot jelent mindannyiunk számára. Tudjuk jól mindnyájan azt is, hogy ezután sem a pihenés napjai jönnek. Talán minden eddiginél nagyobb, fontosabb feladatok várnak ránk a jövőben. Mi vállaljuk ezeket is. Fogadjuk itt, szaktársaink nyilvánossága előtt, hogy nem fogunk meghátrálni, nem fogunk megfutamodni a jövő harcaiban sem. A tetszés zajos, egyhangú megnyilvánulása, ami Dinger szaktárs szavai után betöltötte a termet, félreérthetetlenül bizonyította, hogy