Magyar Vasmunkások Lapja, 1942 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-15 / 1. szám

Teahnolügta/! Budapest, VIII, , JcMBef Vr t. IVIHUIHI1 V^MUNKÁSOK la A MAGYARORSZÁGI VAS- ÉS FÉMMUNKÁSOK KÖZPONTI SZÖVETSÉGE HIVATALOS KÖZLÖNYE Kéziratot nem adunk vissza. A Szövetség tagjai a lapot díjtalanul kapják Megjelenik minden hónap 15-én. Harmadik évfolyam, 1. szám. Budapest, 1942 január 15 Szerkesztőség és kiadóhivatal, Budapest Vili, Magdolna u.5. Tel: 133-053 Határmezsgyén Egy esztendő zárult le újra mögöttünk. Tegyük hozzá rögtön: nehéz, küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal teli esztendő. Határmezs­gyén állunk. Mögöttünk még,el sem halkult a harci zaj, még felénk csapódnak a történelmi hullámverés habfoszlányai, előttünk az új év, a jövő, kifürkészhetetlenül, sejtelmekkel, re­ményekkel tele. Természetes, hogy az elmúlt évben Szövet­ségünk működése nem lehetett minden irány­ban olyan, mint a béke éveiben lenni szokott, hiszen a háborús nehézségek sok­ tekintetben bénítólag hatottak annak működésére. Nem Szövetségünk vezetőinek akaratán, nem is szaktársaink áldozatkészségén, hanem kizárólag ezen a körülményen múlt, hogy nem tudtunk a fölmutatható eredményeken túl, sokkal többet elérni. Ezen negatívumokkal — melyeknek mi vala­mennyien nem okai, hanem csak szenvedő alanyai vagyunk — néhány örvendetes ese­ményt­ szegezhetünk szembe, így legelsősorban a május—júniusi tag­­toborzó-agitációt emeljük ki, amelyből csak­nem kivétel nélkül minden szaktársunk teljes lelkesedéssel vette ki részét. Nagy munka, jól végzett munka volt ez, ami mindenekelőtt az elért, eredményben tükröződött vissza. E he­lyen is újból köszöntjük mindazokat a szak­­társakat, akik ezen ,két hónap alatt semmiféle fáradságot nem kímélve, közreműködtek sok­száz szak­társunk felvilágosításában, Szövetsé­günk életébe való bevonásában. A háborús nehézségek ugyancsak vajmi ke­véssé akadályozták a Szövetség kulturális tevékenységét. Tanfolyamaink — úgy szűk-, mint általános irányúak — látogatottság te­kintetében is elérték, sőt helyenként túlhalad­ták az eddigieket. Hisszük, hogy e tekintetben még­ fokozottabb eredményekről lesz­­móduunk­ban a jövőben is beszámolni. A szakosztályok és különféle kultúrszervek által rendezett matinék és kultúresték szín­vonala úgy az előadott műsor, valamint láto­gatottság tekintetében megfelelnek a várako­zásnak. Fontos ez a tény már csak azért is, mert élénken bizonyítja, hogy szaktársainkból a mai izgalmakkal telített, meglepetésekkel terhelt idők sem élték ki a szellemi emelkedés­­vágyát, a kultúra szeretetét. Határmezsgyén állunk az új év kezdetén. És ha szemünket a jövő, az előttünk álló év felé fordítjuk, érezzük, mily nehéz ma programot adni, terveket készíteni. Ki tudja, mit hoz a holnap? Ki képes ma megmondani, milyen váratlan fordulat dönti holnap halomra min­den elgondolásunkat? Magától értetődik, hogy ennek dacára is ha­tározott elgondolásokkal, világos célkitűzések­kel indulunk neki az új esztendőnek. Nem len­nénk hű sáfárjai a vasmunkásság ügyének, ha­­nem így járnánk el. Csupán hangsúlyozni kívánjuk, hogy a jövő mindnyájunktól sokkal több éberséget, nagyobb hajlékonyságot köve­tel, mint az a múltban volt. Az „ár fitop, bér stop“ álláspont semmiesetre sem lehet akadálya az egészséges és indokolt, sőt feltétlenül szükséges bérnivellációnak. Sőt gazdasági mozgalmaink terén éppen ezen problémának kell tevékenységünk központ­jába kerülni. Eszköze ennek szaktársaink ré­széről való fokozott aktivitás, az egyéni kez­deményezés, a­ szélesarányú agitációs munka, a határozott fellépés igazuk mellett. Új esztendő küszöbén, határmezsgyén állunk- Küzdelmekkel teli éveink száma megint meg­nőtt eggyel, de ez nemcsak terhet jelent szá­munkra, hanem fokozza bennünk a reményt is, hogy egy esztendővel megint közelebb ju­tottunk eszméink diadalához, végső céljaink elérésében. Két nemzedék, Rohanva száguld felettünk az idő. Napok, hetek, hónapok, csak apró kis filmkockákat jelentenek a körülöttünk zajló nagy drámá­ban, aminek mi magunk is szereplői vagyunk. Időnk sincs arra, hogy megálljunk, végiggon­doljuk az eseményeket, máris új fordulatok jönnek, új helyzet adódik, amiben tovább kell élni, harcolni, küzdeni a létért, a kenyérért, a családért, mindnyájunkért. Ritkán adódik csak alkalom arra, hogy szét­nézzünk saját táborunkban, hogyan is állunk? Kik dőltek ki a sorból, kiknek a kezéből hul­lott ki örökre a szerszám, hallgatott el ajku­kon a harci induló. És kik azok, akik a he­lyükre álltak, akik fiatalos energiával telve, friss, feszülő izmokkal veszik át és viszik to­vább a rájuk maradt szent örökséget, hogy őrizzék és fejlesszék mindazt, amit elődeink saját erejükből megteremtettek. Ilyen kivételes ünnepi pillanatot jelent szá­munkra minden esztendőben a ma már ha­gyományossá vált jubileumi ünnepély, ame­lyen 25 éves tagságu­kat­­betöltött szaktársain­kat ünnepeljük és harcos társainkká avatjuk a legifjabb generáció felszabadult tagjait. Nem lehet véletlen, hogy szaktársaink kö­rében oly páratlanul népszerűvé váltak ezek a­z ünnepélyek. Érzi mindenki, érezzük mind­nyájan,,hogy milyen fontos állomást jelent ez az összejövetel a mi küzdelmes életünkben. Ilyenkor a szó­ legbensőbb értelmében vett seregszemlét tartunk önmagunk felett. Meny­nyi szempárban ragyogott fel az öröm, lángja, amikor két munkástenyér egymásba simult.: — Lám, itt, vagy te is, öreg bajtárs, emlék­szel filéé, a régi harcokra? Nézd, milyen sokast vagyunk, mennyi fia fii i’ ’ tört azóta koránk. Nem éltünk, nem küzdöttünk hiába. Érdemes volt, így mondják egymásnak hangtalanul is. Nem üres frázis, ha azt mondjuk: történelmi hangulat töltötte el a­ díszes nagytermet ■ ezen a vasárnap délelőttön. Történelem sugárzott ki azokból a sorokból, ahol 25 éves tagsági könyv simult minden szaktársunk zsebében.­­Történelemkönyv ez a huszonötesztendős könyvecske, amibe egy munkásélet sok-sok szenvedése, küzdelme, csalódása,­ kevés öröme van feljegyezve. Kü­­lön-külön egymagában talán csak porszem, je­lentéktelen, közömbös munkássors mindegyik, de ahogyan itt láttuk őket, sűrű sorokat zsú­foltan megtöltve, mégis történelemmé tömö­rül a sok egyéni élet.­ Egy munkásgeneráció történelme, a magyar vasipar alkotásainak negyedszázada, a magyar munkássors hu­szonöt évének históriája sugárzott felénk. És várjon mi teszi ki a magyar nemzet tör­ténelmének is legmélyebb lényegét, igazi ér­telmét, ha nem éppen ez? ♦ Talpalatnyi hely sem maradt szabadon a hatalmas nagyteremben, amikor a dalárda frissen pattogó indulója, a „Vasas-jelige“ elő­adásával az ünnepség kezdetét vette. Majd a mandolinzenekar néhány művészi tökéllyel előadott, száma után . Kabók Lajos szaktárs, Szövetségünk titkára lépett az emelvényre, hogy üdvözölje a megjelenteket, méltassa az ünnepély jelentőségét. — Ünnepelni jöttünk össze a világtörténe­lem legsúlyosabb idejében, amikor a Föld­nek csaknem minden népe fegyverrel áll egymással szemben. Ünnepeljük azokat, akik a­ legnehezebb időkben kötelességüket telje­sítették és negyedszázadon keresztül hűsé­gesen, rendíthetetlenül kitartottak, az eszme és szakmai szolidaritás mellett. Ünnepeljük azokat is, akik sorainkba állnak, hogy velünk együtt szolgálják a szakmai összetartozás gondolatát . Hitvallás ez az ünnepség egymáshoz­­tartozandóságunkról, kifejezése annak, hogy a szervezett vasipari proletariátus teljes, megbonthatatlan egységben forrt össze. — Amidőn 25 éves tagságukat ünneplő szaktársakhoz szólok, emlékeztetek minden­kit,a 25 év előtti időkre. Akkor is fegyverek zajától volt hangos a világ. Az első világ­háború derekán csatlakoztak hozzánk jubi­láns szaktársaink, amikor Szövetségünk valósággal béklyóba volt verve. Mégis el­jöttek hozzánk, mert felismerték a­ szociális,z­musban rejlő igazságokat és gazdasági cél­kitűzéseink helyességét. Ezalatt a negyed­század alatt sokszor vívtunk kemény, elke­seredett küzdelmeket az elhatalmasodott vasipari tőkével, amelyekben jubiláló szak­társaink is mindenkor derekasan kivették részüket. Tömör, gondolatokban gazdag mondatokban vetítette Kabók szaktárs a hallgatóság elé a lepergett 25 év eseményeit. A rövid háborús konjunktúra után bekövetkezett, évekig tartó gazdasági válság megpróbáltatásait. „A felfelé ívelés után az üldöztetések sötét korszaka kezdődött“ — állapította meg. , , Köszönetü­nket nyilvánítjuk jubiláló szaktársainknak harci áldozatkészségükért, ami például szolgálhat az utódoknak is._ Há­lás köszönet ezen szaktársak feleségeinek, hozzátartozóiknak,­­ a hűséges proletárasszo­nyoknak, akik megértő magatartásukkal lehetővé tették, hogy hitvestársuk— sokszor a meleg családi együttlétet is félretéve — szolgálhassák az összesség ügyét. — Fiatal szaktársaink — fordult Kabók szaktárs a most felszabadult ifjak felé, —ti, akik ebben az évben léptetek az ipari mun­kásság soraiba, lássátok meg idősebb szak­­társaitok példáján azt az utat, amely idáig vezetett és amelyre ti csak most léptek rá. Az elismerés zászlaját hajtjuk meg előttetek, mert olyankor jöttetek közénk, amikor a megpróbáltatások a legnagyobbak. Szíve­sen fogadunk sorainkba titeket, és vegyetek példát most, jubiláló szaktársainktól. — Hívunk benneteket Szövetségünk kere­teibe, a szocializmus göröngyös útjára. —­ Szövetségünk vezetősége nevében ezen­nel ’ felavatlak titeket és szívesen nyújtjuk felétek segítő kezünket, mert reméljük, hogy ■ méltóan teljesítitek kötelességeteket. Majd behatóan foglalkozott Kabók szak­társunk azzal az új világrenddel, amely ,a mostani háború befejeztével remélhetőleg ki­alakul majd, amelynek megteremtésében a szervezett vasipari munkásságnak is, ki kell vennie részét s amely a mainál igazságosabb, emberibb, tökéletesebb lesz. Szűnni nem akaró tapsvihar bizonyította, hogy Kabók szaktárs híven fejezte ki a jelen­levők érzelmeit, vágyait, gondolatait és a megjelentek összessége lelkesedéssel kész­­ arra, hogy az általa megjelölt célokat valóra is váltsa. A jubiláló, 25 éves tagságukat betöltött szaktársak részéről Dinger Gusztáv szaktárs mondott köszönetet a bensőséges ünneplésért, amiben a megjelentek őket részesítették. — Nekem jutott az a kitüntető szerencse, hogy jubiláló szaktársaim nevében is köszö­netet mondjak mindazon szaktársainknak, akik ma itt megjelentek. Huszonöt év van mögöttünk, amit Szövetségünk soraiban el­­töltöttünk. Nagy eseményekkel terhes évek voltak ezek. Szinte átgondolni sem lehet, mennyi küzdelmet, harcot vállaltunk ez alatt az­­ idő alatt. És ha fölteszem a kérdést, vájjon honnan merítettük az erőt, a kitar­tást, hogy mindezt végigharcoljuk, csak azt mondhatom, hogy erőt adott az a­ tudat, hogy mellettünk van szaktársaink belátha­tatlan tömegeinek szolidaritása, ha kell, cselekvő támogatása is. Szüntelenül éreztük az elmúlt negyedszázad alatt, hogy mellet­tünk a Szövetség és tudjuk, hogy amikor a Szövetség ér­dekeit védjük, azért áldozato­kat hozunk, saját ügyünket, szaktársaink összességének é­rdekét szolgáljuk.­­ Ez az ünnepség fontos dátumot jelent mindannyiunk számára. Tudjuk jól mind­nyájan azt is, hogy ezután sem a pihenés napjai jönnek. Talán minden eddiginél nagyobb, fontosabb feladatok várnak ránk a jövőben. Mi vállaljuk ezeket is. Fogadjuk itt, szaktársaink nyilvánossága előtt, hogy nem fogunk meghátrálni, nem fogunk meg­futamodni a jövő harcaiban sem. A tetszés zajos, egyhangú megnyilvánulása, ami Dinger szaktárs szavai után betöltötte a termet, félreérthetetlenül bizonyította, hogy

Next