Vegyi Ipar, 1909 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1909-01-15 / 1. szám

, 1909. január 15.­­•■ ffi b ty- M Nyolcadik évfolyam. Chemische Industrie MŰSZAKI SZEMLE Technische Hewue ; A vegyészeti ipar legelső és független magyar szaklapja.­­ Erstes, unabhängiges ung. Factorgan der chem. Industrie Szerkesztőség és kiadóhivatal. Redaction und Administration. BUDAPEST, VII., Kertész­ utca 34. 1872/73­­. szám. Felelős szerkesztő LÁZÁR ALBERT okt. mérnök. Megjelenik minden hó 10 és 25 napján. Elő­­fizetési ára: Egész évre 10 korona. Jahresabonnement 10 Kronen. A felső ipariskolák válsága és a mérnöki cimkérdés. A „Budapesti Hirlap“-nak folyó évi január 13-iki számában „A felső ipariskolák válsága“ címen igen tanulságos cikk jelent meg, mely élénken bevilágít a kulisszák mögött a felső ipariskolák ellen indított hajszára. Az illető cikkíró, egy dolgot kivéve, igen jól van informálva és teljesen kimeríti e szomorú témát, amiért is mi csak a következő tévedés korri­gálására akarunk szorítkozni. A hivatkozott cikknek egyik helyén azt olvassuk, hogy a műszaki kamarát a közvélemény felháborodása altatta el; hát ez csak részben áll, mert — csudák csudája — éppen azok, akik legfanatikusabb hívei voltak a műszaki kamrá­nak, lettek később annak legnagyobb ellenségeivé. Midőn ugyanis a műszaki kamráról szóló első tervezet megjelent, mi annak kíméletlen és a gyakorlat érdekeivel teljesen ellenkező szellemét azonnal fel­ismerve, oly nagyarányú ellenakkciót indítottunk, mely­nek következményeképpen egy második, méltányosabb és józanabb tervezet látott napvilágot. Röviddel ez­után a következő kis epizód játszódott le a Mérnök Egyletnek ama híres közgyűlésén, mely a városi mérnököknek privát praxisával foglalkozott. A köz­gyűlés után egy műegyetemi tanár lépett a pódiumra és a következő szavakba fogott: „A műszaki kamrára tulajdonképpen nincs is szükségünk ha . . . .“ Tovább nem juthatott az illető professor úr, mert fülsiketítő lárma, abcugolás, ki vele, stb. zavarta meg szavait, melyeket így akart befejezni: „ha a kamra elejtésével csupán a címkérdést megfelelően rendezzük.“ És most jön a dolognak pikáns része. A Mérnök Egyletnek mostanában tartott házavató-ünnepélyén Szterényi államtitkár, midőn megjegyezte, hogy a mű­szaki kamara felállítása gyakorlati nehézségekbe ütkö­zik, de a címkérdést mielőbb rendezni fogják, körül­belül ugyanezt mondta, mint az előbb említett le­­abcugolt professor. És lám, Szterényi szavait zúgó tapsvihar, éljenzés és mámoros öröm követtel! Hát nem furcsa dolog ez? Bizony furcsa, de csak annak, aki nem tudja, hogy a fáma a következőket regéli: A műszaki kamra gyakorlati nehézségek miatti el­ejtésének és csupán a címkérdés rendezésének eszméje ugyan­abból a forrásból ered, amelyből annak idején a műszaki kamra megalkotásának ideája bugygyant. Az illetők t. i. most így okoskodnak. Semhogy méltá­nyos alapon csináljuk meg a kamrát és abba akár csak egy diplomátlan ember is bejusson, inkább vesz­­szen az egész kamra és rendezzük csupán a cím­kérdést, melynél egyszerűen ki lehet mondani, hogy akinek nincs diplomája, az — tudjon bármennyit is — lehet suszter, vagy borbély, de nem mérnök. Hát itt az illetők ismét tévednek és már előre jelezhetjük, hogy mihelyt a címkérdés rendezésére alakult választmány a dolgot nem fogja méltányos alapon tervezni, akkor — ha információink helyesek — a címkérdés rendezése is elmarad. Szívlelje meg az illető választmány a házavató ünnepély egyik legelőkelőbb szónokának beszédét, melyben Szili Kálmánnak következő szavait idézte: „A mérnök, ki hivatva van a tudomány vívmá­nyait értékesiteni ... a mindennapi élet gyakorlatából vonja le szellemi hitvallását . . . mely röviden az, . . . hogy hite és meggyőződése: mindenkit saját önbecse mértékéig tisztelni, a pályát mindenki előtt egyenlően megnyitni, hogy azon haladhasson ki-ki addig, ameddig képessége és önereje vihetik.“ .. . Az illető szónok e szavakhoz még a következő­ket fűzte: „A technikus kar — tagjai legtöbbjének szárma­zásánál, működésük természeténél fogva és a technikus­­eszme lényegéből folyólag — csak addig áll biztos, megingathatatlan talajon, csak addig lesz föladataihoz és önmagához méltó s a komolyak és igazak rokon­szenvére csak addig számíthat, ameddig az egész­séges szabadelvűség és a nemes értelemben vett demokrácia elveit vallja a magáénak. Minden más irányú kísérlet meddő fog maradni, mert ellentmond annak a technikus­ eszme s a tech­­nikusság természete.“ Mi magunk is szívesen látnók, ha ez a szellem jutna érvényre a címkérdés rendezésénél, mert minden méltánytalanság és oly törekvés ellen, mely az igaz tudás alapján való érvényesülést meg akarja gátolni, már iparunk jól felfogott érdekében is ismét erélyesen fel fogunk lépni és hisszük, hogy azoknak óriási táborával együtt, akiket egyesek ok nélkül üldözőbe vettek, leszünk ismét oly erősek, hogy a fennt idézett szavakban letett nemes és okos szellemet juttassuk győzelemre. De reméljük, hogy a kereskedelmi kor­mányt is ezen kérdés rendezésénél a bölcs mérséklet és a gyakorlati élet következményeinek tekintetbe­vétele fogja vezetni, amint az mérnök- minisztertől, aki az ily dolgot nem nézi a laikus közönség vagy a kathedrai bölcseknek theóriában elvakult szemével, másként el sem várható. A celluloseipar problémái. A fa- és szalmacelluloseipar rendkívüli fel­lendülése folytán jogosulttá válik az a félelem, hogy a közeli jövőben a nyersanyag-források kiapadnak. A német cellulesegyárak már a Fehér­tenger partjainak fáját dolgozzák fel. Ha ezen északi tartományokban is befejeződik az erdő­­pusztítás, akkor a magas fejlődési nívón álló celluloseipar nyersanyag nélkül fog szűkölködni. Németország már régóta nem tudja fedezni nyers­anyag szükségletét saját terméséből, mert nemcsak a faanyag, de szalmatermés is kevésnek bizonyul. A tőzegnek cellulosera való feldolgozása nem járt eredménynyel és azok a nagy összegek, melyeket e cél elérésére áldoztak, kárba vesztek. Magyar­­országon igen elterjedten fordul elő oly növény, melynek a cellulose gyártásban nagy fontossága lesz. A kísérletek alapján a nádból a szalma­­cellulosehoz hasonló termék állítható elő. Kedve­zőtlen körülmény, hogy a nád cellulosetartalma aránylag csekély. A német gyárosok nagy remé­nyeket fűznek a német gyarmatokon termő filnemű növényekhez, melyek féltermékre feldolgozva, ki­bírnák az anyaországba való szállítás magas költségeit. Legnagyobb jövője azonban a bambusz­nak van. Angol jelentések alapján egyedül Burma tartományban 60 000 négyzetmérföldet fednek a hajózható folyók mentén elterülő bambuszdsungelek. A bambusznád gyors növése folytán egy 16 négyzet­­mérföldnyi terület elegendő ahhoz, hogy hetenként 100 tonna celluleset szolgáltasson. Így tehát Burma, Indiának ezen kicsiny tartománya, fedezni tudná a világ cellulose szükségletét. A nyersanyaghiány jelenleg azonban mégsem oly nagy, hogy ezen gyilkos éghajlat cellulose forrásait értékesítenék. Amerikában igen kedvezők a viszonyok, nemcsak azért, mert ott még mérhetetlen erdőségeket lehet elpusztítani, hanem azért is, mert a nagyszabású gyapotipar 600.000 tonna gyapotmagszálhulladékot és 22.000.000 tonna gyapotszárat képes a cellulose­­iparnak rendelkezésére bocsátani. A tengeri torzsája és szára, továbbá a rizs és a mocsárfüvek is tekintélyes mennyiségű nyersanyagot szolgáltatnak. Az amerikai gyapothulladékokat Németországban is értékesítik, így pl. a „Bremer Baumwollwerke“ „virgoszál“ alatt hozza forgalomba a magszál­­hulladékokat. A celluroseiparral szoros kapcsolatban fejlődött ki egy másik rendkívüli fontosságú ipar, a mü­­selyemipar. Ámbár jelenleg még nem szenved kárt a természetes selyem ipara a müselyemipar versenye folytán, azért a statisztikai adatok az ifjú iparág sohse várt fellendülését árulják el. Kezdetben a müselymet úgy állították elő, hogy a gyapotcelluleset salétromsavas esterré alakították át és ezen esternek aether-alkoholos oldatából fonásra alkalmas szálakat készítettek, melyeket kalciumsulfhydráttal megfosztottak gyúlékonyságuk­tól. Nemsokára egy újabb eljárás kelt versenyre a régivel. Ez abból áll, hogy a gyapotcelluleset rézoxydammoniában oldják és ezen oldatból savak- és alkáliákkal való koagulálás közben fonásra alkalmas szálakat készítenek. A harmadik eljárást a viscose-ipar kéviseli. Ez az eljárás azonban a várakozás dacára, nem hódított tért, minek oka a gyártási folyamat költséges voltában leli ma­gyarázatát. Csak Cross és Bevan évtizedes kísérletei révén, melyek eredményét az u. n. „érési folyamat“ képezi, sikerült a viscose-eljárást iparilag értékesít­­hetővé tenni. Míg az eddig felsorolt három eljárás fejlődik és tökéletesedik, addig egy legújabb mód­szerben,­ az acetálselyemkészítésben komoly vetély­­társuk támadt. A többi eljárásnál lényegében regenerált celluloseval van dolgunk, itt azonban a kész fonál a cellulosenak ecetsavas esteréből áll. Ez az ester­vizzel szemben nagy mértékben indifferens, mit a többi műselyemtermékről nem lehet állítani. A nitrocellulose rézoxydammonia- és viscoseselyem, melyek a természetes selyemnél kevésbbé szilárdak, a nedvesség behatására elvesztik szilárdságukat, minek folytán vizzel vagy nedves levegővel érintkező tárgyak készítésére nem alkal­masak. Az acetátselyem nem változik meg a nedvesség behatása alatt. Azokat a nehézségeket, melyek kezdetben e vizes oldatban levő festő­anyagok fel nem vételénél mutatkoztak, ma a duzzasztó eljárás segítségével már kiküszöbölték. Ha az acetátselyem készítésénél ecetsavanhydridot és kevés kénsavat használunk, akkor az esteroldat tartóssága csekély és a kész termék, fonál és film igen törékeny. Ezeket a hátrányokat több­féleképen lehet megszüntetni Knoll & Co. cég szabadalma szerint a kén­savat benzolsulfinsavval helyettesítik és a termék­hez nautralis vagy alkalikus sókat adnak. Mind­ezen interventiók révén a káros hydrolisis megakad a cellulosemolekula szétesése megszűnik és így a cellulose physikai tulajdonságai nem változnak meg. Sok kutatás után megtalálták az alkalmas oldószert is. Míg azelőtt a chloroform és jégecet alkalmazása az ecetátok gyártását megnehezítette, addig a jelenlegi oldószerek mint aceton és ,. ’t­­aether révén ezek a nehézségek megszűntek A celluloseiparban és vele rokonágak ipará­ban régóta érzik annak hátrányát, hogy a cellulose az idevágó kísérletek nagy száma dacára chémiailag nincs határzottan identifikálva. Sem a tiszta cellulose, sem pedig számos származékainak, mint hydrat-, hydro- és oxycellulose szerkezetét nem ismerjük. A celluloseipar az őt megillető fejlődést csak akkor fogja elérni, ha a chemiai szerkezet terén rend­szeres kutatásokat fognak eszközölni. A komplikált vegyületeket rendszerint úgy tanulmányozzák, hogy megfigyelik a vegyület fel­építése és fokozatos szétesése alkalmával fellépő tulajdonságváltozásokat. A cellulose synthesisére egyelőre ugyan gondolni sem lehet, de a szétesés tanulmányozása azonnal szolgáltatna értékes ered­ményeket. A degressiv származékok közül felületesen ismerjük a hydratcelluloset, valamivel behatóbban a hydrocelluloset is. Tollens kísérletei révén tud­juk, hogy az említett vegyületek épp úgy, miként az oxycellulose, mésztejjel való főzés alkalmával dioxyvajsavat és isosaccharinsavat szolgáltatnak, ismerjük a savanyú hydrolysis alkalmával fellépő cukorképződést és a cellobioset. Ennek a degressusschemának kísérleti tanul­­ményozása igen gyümölcsöző volna, különösen akkor, ha hasonló tanulmányozásnak vetnék alá azokat a sokféle cellulosokat, melyeket a külön­böző fa- és faneműekből állítanak elő. Nyilván­való, hogy előbb célszerű kutatómódszereket kellene teremteni. Vajjon ezeknek az új mód­szereknek egy része a kolloidok chemiáján alapul-e, azt a jövő fogja megmutatni.

Next