Villamfelszerelők, Műszerészek és Látszerészek Lapja, 1933 (23. évfolyam, 1-12. szám)

1933-01-01 / 1. szám

2 VILLÁMFELSZERELŐK, MŰSZERÉSZEK ÉS LÁTSZERÉSZEK LAPJA nem a nagy közös egész javára és boldogulására! Vajha ennek a két tételnek az igazsága érvényesülne végre a magyar gazdaságpolitikában, bár ez a két tétel hatná át sorsunk felelős intézőit és a magyar közvéleményt és bár e két gazdaságpolitikai alapigazság késői felisme­rése vezetne bennünket végre egy kissé könnyebb, ke­vésbé terhes és kevésbé kétes megélhetés oly régen áhí­tott és oly keservesen kiérdemelt mívébe!” A hármas ipartestület elnökének, az egész ma­gyar ipari közélet kimagasló vezéralakjának ezek a markáns és kristálytiszta megállapításai szó és betű szerint alkalmazhatók az iparos osztályra való vonat­­kozásban. Ma talán még inkább, mint háromnegyed évvel ezelőtt. Az iparban — épúgy, mint az egész ma­gyar gazdasági életben — ma nincsenek külön egyéni bajok és nem szabad, hogy legyenek külön egyéni ér­dekek, külön egyéni törekvések. Az ipar bajainak egy közös eredője van, az ipar egységes érdekeinek a vé­delme és csak egységes orvosszere lehet. Ezt az egy­séges orvosszert, az egész szervezet együttes, teljes gyógyulását kell megkeresni és megtalálni oszthatat­lanul egységes akarattal. Ez az egységes gyógyulás fogja meghozni a külön egyéni bajok orvoslását is. Az egész ipari élet alkosson egy „megbonthatatlanul egy­séges szervezethez, amelyet egy gondolat, egy cél, egy akarat vezet és kovácsol erős és biztos tényezőjévé az egységes gazdaságpolitikának. Az iparosegység gon­dolata legyen az a vezérlő gondolat, amelyet nem bont­hat meg sem személyi féltékenység, sem hivatásos demagógok, sem öncsinálta iparosvezérek haszonleső vagy hiúságot hizlaló akarnokságának feszítőereje. Az iparosmozgalmak élősdijeitől meg kell végre tisz­títani az utat, amely az igazi iparosérdekek érvénye­süléséhez vezet. Az iparosegység mellett a másik vezető gondolat legyen az iparos öntudat. Minden magyar iparos le­gyen büszke a mesterségére, amelynek szerszáma a magyar sors, a magyar dicsőség fegyvere. A nemzeti dicsőség szivárványának egyik legszebb színe a ma­gyar ipari műhelyek tüzéből verődik, az ipari szerszá­mok rozsdája nemes rozsda, az alkotó szorgalom pa­tinája, a műhelyek szennyének foltjai vannak olyan értékesek, mint az ősi nemeslevelek, címerek penésze. A magyar múlt ragyogó és gazdag országának megépí­tésében volt részük a városalapító mesterembereknek és újjáépítésében még nagyobb rész vár reájuk. A magyar ipar ma szegény, lerongyolódott. De rongya­inkat ne szégyeljük. A németalföldi szabadságharcban a rongyosok mentek előre, a legpusztítóbb tűzvonalba. Ők, a koldusok verekedték ki a szabad, a független Németalföldet. A mai magyar nyomorúság legtöbbet szenvedő, legelhagyottabb mártírjai el ne csüggedje­nek, el ne tántorodjanak. Egységes táborban, csorbí­tatlan önérzettel, egyenes úton haladjanak céljuk felé. Ez a cél a magyar ipar újjászületése és ezzel az ország újjászületése. Ez az, amihez jussuk van, ez az, ami őket kötelezi. Jussukat fel ne adják, kötelességükről meg ne feledkezzenek. Követeljük iparostestvéreim polgári jussunkat, teljesítsük kötelességünket. Teljesítsük hittel és biza­lommal. Hittel az egy Istenben, a magyarok Istené­ben, akinek bölcsesége és áldása kísér mindnyájunkat, bármilyen templomban dicsérjük az ő szent nevét; hittel egy Hazában, amelynek röge szüli mindnyájun­kat és amelynek hantja takarja majd mindnyájunk hamvait, hittel az isteni, az örök magyar igazságban, amelynek az órája eljövend és hittel Magyarország feltámadásában, amelynek részese lesz minden magyar iparos munkája. Ezzel a hittel várjuk és kezdjük meg a nemzeti munka új esztendejét, ezzel a hittel követeljük a jus­sunkat és teljesítsük kötelességünket. Dr. Soltész Adolf. Jelszavak alkonya. Irta: Fischer Géza*) Válságos viszonyok jellegzetes sajátsága a jel­szavak elharapódzása. A jelszavak magva rendszerint valamilyen viszonylagos eszmei igazság, amelyet el­vakult doktrinérek alkalmatlan időben, helyen és vi­szonyok között hirdetnek és amelyeket azután a poli­tika és gazdaság élősdijei a maguk egyéni céljaira meghamisítanak. A jelszavak tündöklését rövidesen alkonyat váltja fel. Ezzel a jelenséggel a történelmi idők kezdetétől találkozunk. A kapitalizmus hajnalakor tündöklő há­rom jelszó közül a „testvériség“-et zászlóvivőik saját elvtársaikkal együtt a guillotine bárdja alá küldték. Vele együtt letűnt a legelemibb természeti törvények­kel ellentétes „egyenlőség“, amelynek egyetlen mag­zata, az általános védkötelezettség maradt meg és al­konyba borult a „szabadság“ is, mivel kiderült, hogy korlátlanul alkalmazva, káros. Ugyanez mondható a világháború utáni idők számos jelszaváról, köztük a racionalizálásról is. A racionalizálásra, vagyis az anyag-, munka- és energia­­veszteségek kiküszöbölésére való törekvés már régtől fogva érvényesült, számos példáját ismerjük, köztük a villamos iparban is végrehajtott normalizálást és tipizálást, az egyedgyártásról a sorozatgyártásra való áttérést. A múltban azonban a racionalizálás lehető­ségének határaival is számot vetettek. Emiatt mondott le például a nagyipar a villamos szerelési anyagok gyártásának intenziválásáról, mert az ehhez szüksé­ges befektetéssel arányos fogyasztást nem látta biz­tosítottnak. A ma racionalizálásnak nevezett eljárás fő­leg a méretekben és ütemben tér el a régebben köve­tett elvektől. Szülőhazája tudvalevőleg Amerika, ahol a világháború folytán hirtelen keletkezett nagy keres­let és különleges igények kielégítése, csak a termelés ütemének megváltoztatásával volt elérhető. A cél ér­dekében az üzemtudomány széleskörű felhasználásá­val és beható megfigyelések alapján például előírták, hogy az egyes munkálatokat milyen testtartással, álló­vagy ülőhelyzetben kell végezni, milyen magas széket, munkapadot, szerszámállványt kell használni, a leg­célszerűbben kiválasztott szerszámokat pedig terv­ *) Előadta a szerző a Magyar Elektrotechnikai Egyesület 1932 dec. 1-i ülésén.

Next