Villamfelszerelők, Műszerészek és Látszerészek Lapja, 1933 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1933-01-01 / 1. szám
2 VILLÁMFELSZERELŐK, MŰSZERÉSZEK ÉS LÁTSZERÉSZEK LAPJA nem a nagy közös egész javára és boldogulására! Vajha ennek a két tételnek az igazsága érvényesülne végre a magyar gazdaságpolitikában, bár ez a két tétel hatná át sorsunk felelős intézőit és a magyar közvéleményt és bár e két gazdaságpolitikai alapigazság késői felismerése vezetne bennünket végre egy kissé könnyebb, kevésbé terhes és kevésbé kétes megélhetés oly régen áhított és oly keservesen kiérdemelt mívébe!” A hármas ipartestület elnökének, az egész magyar ipari közélet kimagasló vezéralakjának ezek a markáns és kristálytiszta megállapításai szó és betű szerint alkalmazhatók az iparos osztályra való vonatkozásban. Ma talán még inkább, mint háromnegyed évvel ezelőtt. Az iparban — épúgy, mint az egész magyar gazdasági életben — ma nincsenek külön egyéni bajok és nem szabad, hogy legyenek külön egyéni érdekek, külön egyéni törekvések. Az ipar bajainak egy közös eredője van, az ipar egységes érdekeinek a védelme és csak egységes orvosszere lehet. Ezt az egységes orvosszert, az egész szervezet együttes, teljes gyógyulását kell megkeresni és megtalálni oszthatatlanul egységes akarattal. Ez az egységes gyógyulás fogja meghozni a külön egyéni bajok orvoslását is. Az egész ipari élet alkosson egy „megbonthatatlanul egységes szervezethez, amelyet egy gondolat, egy cél, egy akarat vezet és kovácsol erős és biztos tényezőjévé az egységes gazdaságpolitikának. Az iparosegység gondolata legyen az a vezérlő gondolat, amelyet nem bonthat meg sem személyi féltékenység, sem hivatásos demagógok, sem öncsinálta iparosvezérek haszonleső vagy hiúságot hizlaló akarnokságának feszítőereje. Az iparosmozgalmak élősdijeitől meg kell végre tisztítani az utat, amely az igazi iparosérdekek érvényesüléséhez vezet. Az iparosegység mellett a másik vezető gondolat legyen az iparos öntudat. Minden magyar iparos legyen büszke a mesterségére, amelynek szerszáma a magyar sors, a magyar dicsőség fegyvere. A nemzeti dicsőség szivárványának egyik legszebb színe a magyar ipari műhelyek tüzéből verődik, az ipari szerszámok rozsdája nemes rozsda, az alkotó szorgalom patinája, a műhelyek szennyének foltjai vannak olyan értékesek, mint az ősi nemeslevelek, címerek penésze. A magyar múlt ragyogó és gazdag országának megépítésében volt részük a városalapító mesterembereknek és újjáépítésében még nagyobb rész vár reájuk. A magyar ipar ma szegény, lerongyolódott. De rongyainkat ne szégyeljük. A németalföldi szabadságharcban a rongyosok mentek előre, a legpusztítóbb tűzvonalba. Ők, a koldusok verekedték ki a szabad, a független Németalföldet. A mai magyar nyomorúság legtöbbet szenvedő, legelhagyottabb mártírjai el ne csüggedjenek, el ne tántorodjanak. Egységes táborban, csorbítatlan önérzettel, egyenes úton haladjanak céljuk felé. Ez a cél a magyar ipar újjászületése és ezzel az ország újjászületése. Ez az, amihez jussuk van, ez az, ami őket kötelezi. Jussukat fel ne adják, kötelességükről meg ne feledkezzenek. Követeljük iparostestvéreim polgári jussunkat, teljesítsük kötelességünket. Teljesítsük hittel és bizalommal. Hittel az egy Istenben, a magyarok Istenében, akinek bölcsesége és áldása kísér mindnyájunkat, bármilyen templomban dicsérjük az ő szent nevét; hittel egy Hazában, amelynek röge szüli mindnyájunkat és amelynek hantja takarja majd mindnyájunk hamvait, hittel az isteni, az örök magyar igazságban, amelynek az órája eljövend és hittel Magyarország feltámadásában, amelynek részese lesz minden magyar iparos munkája. Ezzel a hittel várjuk és kezdjük meg a nemzeti munka új esztendejét, ezzel a hittel követeljük a jussunkat és teljesítsük kötelességünket. Dr. Soltész Adolf. Jelszavak alkonya. Irta: Fischer Géza*) Válságos viszonyok jellegzetes sajátsága a jelszavak elharapódzása. A jelszavak magva rendszerint valamilyen viszonylagos eszmei igazság, amelyet elvakult doktrinérek alkalmatlan időben, helyen és viszonyok között hirdetnek és amelyeket azután a politika és gazdaság élősdijei a maguk egyéni céljaira meghamisítanak. A jelszavak tündöklését rövidesen alkonyat váltja fel. Ezzel a jelenséggel a történelmi idők kezdetétől találkozunk. A kapitalizmus hajnalakor tündöklő három jelszó közül a „testvériség“-et zászlóvivőik saját elvtársaikkal együtt a guillotine bárdja alá küldték. Vele együtt letűnt a legelemibb természeti törvényekkel ellentétes „egyenlőség“, amelynek egyetlen magzata, az általános védkötelezettség maradt meg és alkonyba borult a „szabadság“ is, mivel kiderült, hogy korlátlanul alkalmazva, káros. Ugyanez mondható a világháború utáni idők számos jelszaváról, köztük a racionalizálásról is. A racionalizálásra, vagyis az anyag-, munka- és energiaveszteségek kiküszöbölésére való törekvés már régtől fogva érvényesült, számos példáját ismerjük, köztük a villamos iparban is végrehajtott normalizálást és tipizálást, az egyedgyártásról a sorozatgyártásra való áttérést. A múltban azonban a racionalizálás lehetőségének határaival is számot vetettek. Emiatt mondott le például a nagyipar a villamos szerelési anyagok gyártásának intenziválásáról, mert az ehhez szükséges befektetéssel arányos fogyasztást nem látta biztosítottnak. A ma racionalizálásnak nevezett eljárás főleg a méretekben és ütemben tér el a régebben követett elvektől. Szülőhazája tudvalevőleg Amerika, ahol a világháború folytán hirtelen keletkezett nagy kereslet és különleges igények kielégítése, csak a termelés ütemének megváltoztatásával volt elérhető. A cél érdekében az üzemtudomány széleskörű felhasználásával és beható megfigyelések alapján például előírták, hogy az egyes munkálatokat milyen testtartással, állóvagy ülőhelyzetben kell végezni, milyen magas széket, munkapadot, szerszámállványt kell használni, a legcélszerűbben kiválasztott szerszámokat pedig terv *) Előadta a szerző a Magyar Elektrotechnikai Egyesület 1932 dec. 1-i ülésén.