Volán, 1972 (6. évfolyam, 2-12. szám)
1972-02-01 / 2. szám
MAGYAR EMBER — Nos, mit szólsz a válaszokhoz? — kérdezte büszkén fölcsillanó tekintettel kiváló pályatársam, amikor összegeztük a válaszokat. — Ezek a gyerekek nem sokat utazhattak még az országutakon — mondtam —, mert az országutakon általában nem a kötelező iskolai olvasmányok regényhősei autóznak. évedés lenne azonban azt hinni, hogy a motorizáció fejlődési mutatóitól messze elrugaszkodott és félelmetesen burjánzó „magyar kivagyiság” — boldogult Szabó Pali bátyánk pompás nyelvi telitalálata szerint — csak magyar—külföldi vonatkozásban jelentkezik. Nincs ennek a szakadatlan és vészterhes berzenkedésnek semmiféle történelmi gyökere, nem táplálkozik az elnyomatás évszázadainak német gyűlöletéből, mert láttam én sült angolt is az országút szélén állni s két-három magyar autós „kiselőadását” hallgatni, aminek legfeljebb a hangsúlyait érzékelhette, mert azok a nedvdúsabb kitételek, hogy „te nyomorult baromállat, te kutyaszart zabáló rohadék” — alig lehettek számára érthetők... em, ebben az országúti ámokfutásban egymással szemben sem ismerünk kíméletet, ebben a gyilkos és öngyilkos össznépi vetélkedőben sorra megbuknak a kisiskolások válaszai arra a kérdésre, milyen ember a magyar? A magyar ember az országúton — tisztelet a kivételnek — gőgös, könyörtelen, kegyetlen, kiszámíthatatlan, önző, alattomos, megbízhatatlan, erőszakos, öntelt, indulatos, vakmerő, bosszúálló ... Folytassam? Inkább végigolvasom újra az előbbi felsorolás elmarasztaló jelzőit s arra jutok, nem kéne nagyon az agyamat erőltetni, hogy bármelyik jellemvonásunkra kapásból hatékony példát varázsoljak elő sajnálatosan gazdag tapasztalataim közül. Dehát ezeket már elmondtam és megírtam jómagam, megírták és elmondták mások, lapátszámra hánytuk és hányjuk a falra a borsót, vajon milyen eredménynyel? Hol lehet elkezdeni annak a kórnak a tömeges gyógykezelését, amely mind nagyobb arányban szedi az áldozatait. Kétségtelen, hogy egy újfajta népbetegséggel állunk szemközt, olyasfajta fertőző nyavalyával, ami az idegkórtan körébe tartozik. Magyarország a közlekedésbiztonsági statisztika európai mezőnyének a sereghajtója. Közutaink javulnak, a közmorál romlik, autóparkunk növekedik, a közlekedési biztonság a nullpont felé süllyed. A közelmúltban alkalmam volt egy idült alkoholista sorsát tanumányozni. Az ember évek óta ivott, háromtagú családjának sorsát megkeserítette, munkáját elvégezte ugyan, de a jövedelmét elitta. Tekintélyes társadalmi és hivatalos apparátus foglalkozott ügyével, amíg a kényszerelvonó kúrára beutalták. Hajlamos vagyok arra, hogy a közlekedési amoralitást az alkoholizmussal vessem össze s az országút rémeit benzinrészegeknek tartsam, mert ebből a bódulatból könnyen levezethetők mindazok a rossz és veszedelmes emberi tulajdonságok, amelyeket a közlekedő magyar ember ismérveként korábban felsoroltam. Mennyivel nehezebb azonban a közlekedésből, a forgalomból kivonni azokat, akik nem visszaeső módon, inkább állandó gyakorlatként űzik a benzingőz okozta állapotukban a közveszélyes közlekedést. A közlekedésből ugyanis csak jogerős határozattal vagy bírói ítélettel lehet hosszabb-rövidebb időre kitiltani valakit. Társadalmunk azonban — beleértve az illetékes hatóságokat is — megdöbbentő módon elnéző s mi több, a szabályoknak fittyet hányó, mindig mindent kockáztató közlekedési futóbetyárokat lassankint holmi hamis nemzeti dicsőség övezi. motorizáció egy társadalom fejlődésének mutatói közé tartozik, mindenképpen haladást jelent. A társadalom emberekből áll, de nem egyforma természetű, műveltségű, magatartású emberekből. A motorizáció folyamatába való belépés, az autótulajdonosi rang a különböző természetű, műveltségű, magatartású embereket nálunk egyszerre és együttesen fölemeli, egy magasabb kaszt tagjaivá avatja, eltölti őket a kivételezettség veszedelmes érzésével. Egy példa. Néhány nappal ezelőtt a Merkur csepeli telepén jártam, ahol az új autókat adják át. A zsúfolt várószobában megszólított egy tájékozatlan vidéki ember. Útbaigazítottam, beszélgetni kezdtünk. Traktoros volt, már letette a különbözeti vizsgát, most vette át élete első Moszkvicsát. A családját is elhozta a nagy eseményre. Szerényen, kissé megilletődve s bizonyos szorongással várakoztak a nagy percre, ami csakhamar elérkezett. Szinte megnémultak az átadás, átvétel szertartása alatt, aztán beültek a kocsiba, hogy induljanak, de a kijáratot éppen elállta egy másik autó. Újdonsült, megszeppent ismerősöm lehajtotta az ablakot és elbődült: — Eredjen már az istenbe, nem látja, hogy útban van! Remélem, soha többé nem találkozunk. Főleg útközben. Baróti Géza MERT TEHETI. Megy a sok ember az utcán és — csodák csodája! — egyik sem fricskázza meg a másiknak az orrát. Talán azért nem, mert a másik erősebb és kellemetlen lehet, ha visszafricskáz. Csakhogy a sok ember között, jócskán akad nagytestű, a többinél láthatóan erősebb és azok sem fricskázzák meg a szembejövő orrát. Holott megtehetnék. Kockázat nélkül. Mégsem teszik. Nem furcsa? Vigasztalódjunk. Akad arra is példa bőven, hogyha teheti, megteszi: a másiknak a kényelmetlent, a kellemetlent, az ártalmasat, a veszélyeset, a megalázót. Miért ne? Csak helyzeti előny kell, egy kis erőtöbblet, lóerő-többlet, nem csekély gátlástalanság és máris érvényesül az erőszak. Az autóval lefröcskölni a járdaszélen haladó gyalogost — m mekkorát ugrott, ki sem néznénk belőle! — és derűs szívvel továbbhajtani. Vagy rátapadni az elöl haladó kocsira és belereflektorozni a hátrapillantó tükrébe, — káprázzék csak a szeme! Esetleg előzni szeretne az a másik: csak szeretne! Mi ez, ha nem erőszak? Mi az erőszak, ha nem ez, teszi, mert teheti? Évekkel a háború után, háborús filmet forgattak egy német faluban. Közben egy autóbusz haladt végig a főutcán turistákkal. A településen túl hirtelen SS-ek állították meg az autóbuszt. Kiparancsolták a gépkocsivezetőt, az utcákat, igazoltatták őket, s az árok szélére állították feltartott kézzel valamennyit. Egyszerre kattant a géppisztolyok závárzata. Ekkor ért oda a filmrendező. Elzavarta az SS ruhába öltöztetett statisztériát és alig győzött bocsánatot kérni a halálravált utasoktól: mindez csak buta hecc volt, ezek falubeli legények, akiket egy napra alkalmaztak a készülő filmben statisztának. Amikor a turisták nehezen ocsúdva, megszégyenülten és felháborodva kászálódtak lassan vissza az autóbuszba, ott találták egyik öreg útitársukat ülve, az ablak mellett felájultan. Szívbeteg volt. A rendező föllépett hozzá a kocsiba, frissítőt hozatott neki és próbálta megnyugtatni: „ezek csak statiszták, elmondtam már, hogy csupán statiszták”. — Nem — válaszolt halálos sápadt komolyan az idős férfi. — Ezek ők voltak. Az igaziak. Való, hogy az üres géppisztolyokkal nem lőhettek agyon senkit. Az erőszakot mégis elkövették. A helyzet néhány percre és a gyilkos hecc erejéig kedvezett nekik, tehát megtették. Mert tehették. (este) ORSZÁGÚTI ISMERŐSÖK KULLANCS Ennek a kullancsnak nincs köze a juhtenyésztés segédkönyveiben szereplő kellemetlen állatkákhoz. De azért nem kellemes ő sem. Pedig tulajdonképpen a közösségi szellem gyermekeinek is lehetne tekinteni. Kullancs Keresztély az, aki Hajdúböszörménynél beáll eléd és óvatos lassítással jelzi, hogy valószínűleg műszaki szünetet tart. Ekkor este 6 van és mikor elkerülöd, a leszálló szürkületben váratlanul felgyorsít, mint aki a nizzai Grand Prix-re treníroz. Etttől kezdve mögötted marad és rajtad csüng Pestig, szótlanul, mint a gyümölcs a fán. Kullancs Keresztély ily módon takarékoskodik. Skót ősei, valahol Inverness és Loch Ness között szörnyű módon megeskették az ükapát, hogy ükunokái mások lámpáinak fényével és mások féklámpáinak jelzéseivel járják majd az élet útjait, kényelmesen és mások fáradtságára hagyatkozva. Minek meressze ő a szemét ködben, sötétben, esőben? Majd a másik ürge ott elől, annak lógjon kocsányon a szeme, figyeljen kerékpárost és álmatag részeget és útszélén álló, javításra szoruló dömpert és szüretelőkkel teli, két kilométerről mustszagú lovaskocsit. Keresztély mögötted kocog. Leszakítani nem lehet: kettőtök közösségéhez való hűsége akkora, hogy az alkalmi felgyorsításoktól nem szakad meg, te viszont nem akarsz repeszteni, hogy otthagyd és kimenekülj a visszapillantó tükörbe villogó bilux szívélyes hatósugarából. Így hát szidod Kullancs Keresztélyt és minden ősét. Azt a bizonyos ükapát is. Pedig országúton Keresztély még csak hagyján. Közösségi érzülete városban a legrettenetesebb. Ahol a követési távolságra vonatkozó KRESZ-szabályt összetéveszti egy lakodalmas falusi menet egymás sarkára lépő kedélyességével. Harminc centinél meszszebbre csak akkor marad le mögötted, ha lefullad a motorja. Elég sűrűn fullad le szerencsére. De biztonságérzetét növelendő, mindig utánad rugaszkodik. Annyira közel jön, hogy már azt hiszed, előzni akar. De ne ess bele a csapdájába, csak úgy csinál, mintha előzne. Az, hogy félkerékkel átlóg a felezővonalon, úgy kukucskál mögötted, semmit sem jelent. Kísér. Sőt lidércnyomásos pillanatokban úgy érzed: kísért. (Talán a skót ősök miatt?) (—tai) Nem KRESZ-ügy Politikai vezetőink kijelentéseire — jó dolog ez — nagyon odafigyel a közvélemény. Érettség jele ez, és azt hiszem, mindenki csak örülhet neki, hogy például Kádár János elvtársnak a sajtóaktívan elhangzott, nagyon sokoldalú és érdekes felszólalásából szállóige is született. A legtöbbet ezt hallom emlegetni: „mi a gyalogosok pártján vagyunk”. Nem lennénk azonban Magyarországon, ha ennek a kitűnő politikai megállapításnak — ha úgy tetszik, hasonlatnak — is meg nem született volna azonnal — a ferde értelmezése. Mert mit jelent ez az érdekes és korszerű megfogalmazás? Azt, hogy hazánkban még viszonylag kicsi az autóvásárlásra is képes anyagi erejűek, a jómódúak száma, hogy sokkal többen vannak szerény keresetűek — és természetes dolog, hogy ebben a szembeállításban vagy mondjuk inkább így, egymás mellé állításában a párt, a kormány elvből, szükségszerűen azok mellett áll, akiknek az anyagi ereje szerényebb, akik a még valóban magas kereseti színvonalat tükröző kocsivásárlásra nem képesek. Ez a jó és igazságos szemlélet tükröződött azóta, például, a családi pótlékok emelésében és sok egyéb vonatkozásban is. Hol kezdődik a ferdítés? Azonnal, amikor ebből az ügyből, ebből a vagyoni-kereseti viszonyokra utaló politikai megállapításból... közlekedési következtetéseket vonnak le. A sajtóaktívan elhangzott hasonlatnak ugyanis nincsenek a KRESZ módosítására utaló következményei. Továbbra sem szabad féktávolságon belül gépkocsi elé lépni, nem átkelőhelyen átkelni, össze-vissza futkosni az úttesten, váratlanul lelépni a járdaszigetről és ököllel fenyegetni a „gazembert”, aki az államtól vásárolt, az állami adózásnak alávetett és minden liter benzinjét az államtól vásárló gépkocsijával szabályosan (és 30-as sebességgel) merészel az úttesten haladni. A párt és a kormány — tegyük hozzá, az autót vezető tisztességes emberekkel együtt — a gyalogos, a kis anyagi erejű ember, a magányosan családot fenntartó mama, a többgyermekes segédmunkás mellett van. De nem a szabálysértő, részegen az úttesten csetlő-botló, emberi életeket (elsősorban a magáét) veszélyeztető gyalogos pártján. Nem ez egész forgalom akadályozóinak pártján. Nem a rendbontók, hanem a rend pártján. Akiknek fülei vannak a hallásra, persze „egyből” megértették. De azért nem árt hozzátenni a szállóigéhez. Gyengébbek kedvéért. Baktai Ferenc STOP 3