Volán, 1972 (6. évfolyam, 2-12. szám)

1972-02-01 / 2. szám

MAGYAR EMBER — Nos, mit szólsz a válaszokhoz? — kérdezte büszkén fölcsillanó tekintettel ki­váló pályatársam, amikor összegeztük a válaszokat. — Ezek a gyerekek nem sokat utazhat­tak még az országutakon — mondtam —, mert az országutakon általában nem a kötelező iskolai olvasmányok regényhősei autóznak. évedés lenne azonban azt hinni, hogy a motorizáció fejlődési mutatóitól messze elrugaszkodott és félelmetesen bur­jánzó „magyar kivagyiság” — boldogult Szabó Pali bátyánk pompás nyelvi telitalá­lata szerint — csak magyar—külföldi vo­natkozásban jelentkezik. Nincs ennek a szakadatlan és vészterhes berzenkedésnek semmiféle történelmi gyökere, nem táp­lálkozik az elnyomatás évszázadainak né­met­ gyűlöletéből, mert láttam én sült­ an­golt is az országút szélén állni s két-há­rom magyar autós „kiselőadását” hallgat­ni, aminek legfeljebb a hangsúlyait érzé­kelhette, mert azok a nedvdúsabb kitéte­lek, hogy „te nyomorult baromállat, te ku­tyaszart zabáló rohadék” — alig lehettek számára érthetők... em, ebben az országúti ámokfutásban egymással szemben sem ismerünk kí­méletet, ebben a gyilkos és öngyilkos össz­népi vetélkedőben sorra megbuknak a kis­iskolások válaszai arra a kérdésre, milyen ember a magyar? A magyar ember az­ or­szágúton — tisztelet a kivételnek — gőgös, könyörtelen, kegyetlen, kiszámíthatatlan, önző, alattomos, megbízhatatlan, erőszakos, öntelt, indulatos, vakmerő, bosszúálló ... Folytassam? Inkább végigolvasom újra az előbbi fel­sorolás elmarasztaló jelzőit s arra jutok, nem kéne nagyon az agyamat erőltetni, hogy bármelyik jellemvonásunkra kapás­ból hatékony példát varázsoljak elő saj­nálatosan gazdag tapasztalataim közül. Dehát ezeket már elmondtam és megír­tam jómagam, megírták és elmondták mások, lapátszámra hánytuk és hányjuk a falra a borsót, vajon milyen eredmény­nyel? Hol lehet elkezdeni annak a kór­nak a tömeges gyógykezelését, amely mind nagyobb arányban szedi az áldozatait. Kétségtelen, hogy egy újfajta népbeteg­séggel állunk szemközt, olyasfajta fertőző nyavalyával, ami az idegkórtan körébe tartozik. Magyarország a közlekedésbizton­sági statisztika európai mezőnyének a se­reghajtója. Közutaink javulnak, a közmorál romlik, autóparkunk növekedik, a közle­kedési biztonság a nullpont felé süllyed. A közelmúltban alkalmam volt egy idült alkoholista sorsát tanumányozni. Az em­ber évek óta ivott, háromtagú családjának sorsát megkeserítette, munkáját elvégezte ugyan, de a jövedelmét elitta. Tekintélyes társadalmi és hivatalos apparátus foglal­kozott ügyével, amíg a kényszerelvonó kú­rára beutalták. Hajlamos vagyok arra, hogy a közlekedési amoralitást az alkoho­lizmussal vessem össze s az országút ré­meit benzinrészegeknek tartsam, mert eb­ből a bódulatból könnyen levezethetők mindazok a rossz és veszedelmes emberi tulajdonságok, amelyeket a közlekedő ma­gyar ember ismérveként korábban felso­roltam. Mennyivel nehezebb azonban a közlekedésből, a forgalomból kivonni azo­kat, akik nem visszaeső módon, inkább ál­landó gyakorlatként űzik a benzingőz okozta állapotukban a közveszélyes közle­kedést. A közlekedésből ugyanis csak jog­erős határozattal vagy bírói ítélettel le­het hosszabb-rövidebb időre kitiltani va­lakit. Társadalmunk azonban — beleértve az illetékes hatóságokat is — megdöbbentő módon elnéző s mi több, a szabályoknak fittyet hányó, mindig mindent kockáztató közlekedési futóbetyárokat lassankint hol­mi hamis nemzeti dicsőség övezi. motorizáció egy társadalom fejlődé­sének mutatói közé tartozik, min­denképpen haladást jelent. A társadalom emberekből áll, de nem egyforma termé­szetű, műveltségű, magatartású emberek­ből. A motorizáció folyamatába való belé­pés, az autótulajdonosi rang a különböző természetű, műveltségű, magatartású em­bereket nálunk egyszerre és együttesen fölemeli, egy magasabb kaszt tagjaivá avatja, eltölti őket a kivételezettség vesze­delmes érzésével. Egy példa. Néhány nappal ezelőtt a Merkur csepeli telepén jártam, ahol az új autókat adják át. A zsúfolt várószobában megszólított egy tájékozatlan vidéki ember. Útbaigazí­tottam, beszélgetni kezdtünk. Traktoros volt, már letette a különbözeti vizsgát, most vette át élete első Moszkvicsát. A családját is elhozta a nagy eseményre. Sze­rényen, kissé megilletődve s bizonyos szo­rongással várakoztak a nagy percre, ami csakhamar elérkezett. Szinte megnémul­­tak az átadás, átvétel szertartása alatt, az­tán beültek a kocsiba, hogy induljanak, de a kijáratot éppen elállta egy másik autó. Újdonsült, megszeppent ismerősöm lehaj­totta az ablakot és elbődült: — Eredjen már az istenbe, nem látja, hogy útban van! Remélem, soha többé nem találkozunk. Főleg útközben. Baróti Géza MERT TEHETI.­­ Megy a sok ember az utcán és — csodák csodája! — egyik sem fricskázza meg a másiknak az orrát. Talán azért nem, mert a másik erősebb és kellemetlen lehet, ha visszafrics­­káz. Csakhogy a sok ember között, jócskán akad nagytestű, a többinél láthatóan erősebb és azok sem fricskázzák meg a szembejövő orrát. Holott megtehetnék. Kockázat nélkül. Mégsem teszik. Nem furcsa? Vigasztalódjunk. Akad arra is példa bőven, hogyha teheti, megteszi: a másiknak a kényelmetlent, a kellemetlent, az ár­talmasat, a veszélyeset, a megalázót. Miért ne? Csak hely­zeti előny kell, egy kis erőtöbblet, lóerő-többlet, nem csekély gátlástalanság és máris érvényesül­ az erőszak. Az autóval lefröcskölni a járdaszélen haladó gyalogost — m­ mekkorát ugrott, ki sem néznénk belőle! — és derűs szív­vel továbbhajtani. Vagy rátapadni az elöl haladó kocsira és belereflektorozni a hátrapillantó tükrébe, — káprázzék csak a szeme! Esetleg előzni szeretne az a másik: csak sze­retne! Mi ez, ha nem erőszak? Mi az erőszak, ha nem ez, teszi, mert teheti? Évekkel a háború után, háborús filmet forgattak egy né­met faluban. Közben egy autóbusz haladt végig a főutcán turistákkal. A településen túl hirtelen SS-ek állították meg az autóbuszt. Kiparancsolták a gépkocsivezetőt, az utcákat, igazoltatták őket, s az árok szélére állították feltartott kéz­zel valamennyit. Egyszerre kattant a géppisztolyok závár­zata. Ekkor ért oda a filmrendező. Elzavarta az SS ruhába öltöztetett statisztériát és alig győzött bocsánatot kérni a halálravált utasoktól: mindez csak buta hecc volt, ezek falu­beli legények, akiket egy napra alkalmaztak a készülő film­ben statisztának. Amikor a turisták nehezen ocsúdva, meg­­szégyenülten és felháborodva kászálódtak lassan vissza az autóbuszba, ott találták egyik öreg útitársukat ülve, az ab­lak mellett felájultan. Szívbeteg volt. A rendező föllépett hozzá a kocsiba, frissítőt hozatott neki és próbálta meg­nyugtatni: „ezek csak statiszták, elmondtam már, hogy csu­pán statiszták”. — Nem — válaszolt halálos sápadt­ komolyan az idős férfi. — Ezek ők voltak. Az igaziak. Való, hogy az üres géppisztolyokkal nem lőhettek agyon senkit. Az erőszakot mégis elkövették. A helyzet néhány perc­re és a gyilkos hecc erejéig kedvezett nekik, tehát megtették. Mert tehették. (este) ORSZÁGÚTI ISMERŐSÖK KULLANCS Ennek a kullancsnak nincs köze a juhtenyésztés segédkönyveiben sze­replő kellemetlen állatkákhoz. De azért nem kellemes ő sem. Pedig tulajdonképpen a közösségi szellem gyermekeinek is lehetne te­kinteni. Kullancs Keresztély az, aki Haj­dúböszörménynél beáll eléd és óva­tos lassítással jelzi, hogy valószínű­leg műszaki szünetet tart. Ekkor es­te 6 van és mikor elkerülöd, a le­szálló szürkületben váratlanul fel­gyorsít, mint aki a nizzai Grand Prix-re treníroz. Etttől kezdve mögöt­ted marad és rajtad csüng Pestig, szótlanul, mint a gyümölcs a fán. Kullancs Keresztély ily módon ta­karékoskodik. Skót ősei, valahol Inverness és Loch Ness között szörnyű módon megeskették az ükapát, hogy ükuno­kái mások lámpáinak fényével és mások féklámpáinak jelzéseivel jár­ják majd az élet útjait, kényelme­sen és mások fáradtságára hagyat­kozva. Minek meressze ő a szemét ködben, sötétben, esőben? Majd a másik ürge ott elől, annak lógjon kocsányon a szeme, figyeljen kerék­párost és álmatag részeget és útszé­­lén álló, javításra szoruló dömpert és szüretelőkkel teli, két kilométer­ről mustszagú lovaskocsit. Keresztély mögötted kocog. Leszakítani nem lehet: kettőtök közösségéhez való hűsége akkora, hogy az alkalmi felgyorsításoktól nem szakad meg, te viszont nem akarsz repeszteni, hogy otthagyd és kimenekülj a visszapillantó tükör­be villogó bilux szívélyes hatósuga­rából. Így hát szidod Kullancs Ke­­resztélyt és minden ősét. Azt a bizo­nyos ükapát is. Pedig országúton Keresztély még csak hagyján. Közösségi érzülete városban a leg­rettenetesebb. Ahol a követési tá­volságra vonatkozó KRESZ-szabályt összetéveszti egy lakodalmas falu­si menet egymás sarkára lépő kedé­lyességével. Harminc centinél mesz­­szebbre csak akkor marad le mö­götted, ha lefullad a motorja. Elég sűrűn fullad le szerencsére. De biz­tonságérzetét növelendő, mindig utánad rugaszkodik. Annyira közel jön, hogy már azt hiszed, előzni akar. De ne ess bele a csapdájába, csak úgy csinál, mintha előzne. Az, hogy félkerékkel átlóg a felezővona­lon, úgy kukucskál mögötted, sem­mit sem jelent. Kísér. Sőt lidércnyomásos pillana­tokban úgy érzed: kísért. (Talán a skót ősök miatt?) (—tai) Nem KRESZ-ü­gy Politikai vezetőink ki­jelentéseire — jó dolog ez — nagyon odafigyel a közvélemény. Érettség jele ez, és azt hiszem, mindenki csak örülhet neki, hogy például Ká­dár János elvtársnak a sajtóaktívan elhangzott, nagyon sokoldalú és ér­dekes felszólalásából szállóige is született. A legtöbbet ezt hallom em­legetni: „mi a gyalogo­sok pártján vagyunk”. Nem lennénk azonban Magyarországon, ha en­nek a kitűnő politikai megállapításnak — ha úgy tetszik, hasonlatnak — is meg nem született volna azonnal — a fer­de értelmezése. Mert mit jelent ez az érdekes és korszerű megfogal­mazás? Azt, hogy ha­zánkban még viszonylag kicsi az autóvásárlásra is képes anyagi erejűek, a jómódúak száma, hogy sokkal többen vannak szerény keresetűek — és természetes dolog, hogy ebben a szembeál­lításban vagy mondjuk inkább így, egymás mel­lé állításában a párt, a kormány elvből, szük­ségszerűen azok mellett áll, akiknek az anyagi ereje szerényebb, akik a még valóban magas ke­reseti színvonalat tük­röző kocsi­vásárlásra nem képesek. Ez a jó és igazságos szemlélet tük­röződött azóta, például, a családi pótlékok eme­lésében és sok egyéb vonatkozásban is. Hol kezdődik a ferdí­tés? Azonnal, amikor eb­ből az ügyből, ebből a vagyoni-kereseti viszo­nyokra utaló politikai megállapításból... köz­lekedési következtetése­ket vonnak le. A sajtó­aktívan elhangzott ha­sonlatnak ugyanis nin­csenek a KRESZ módo­sítására utaló következ­ményei. Továbbra sem szabad féktávolságon belül gépkocsi elé lép­ni, nem átkelőhelyen­­ átkelni, össze-vissza fut­kosni az úttesten, vá­ratlanul lelépni a jár­daszigetről és ököllel fe­nyegetni a „gazembert”, aki az államtól vásárolt, az állami adózásnak alá­vetett és minden liter benzinjét az államtól vásárló gépkocsijával szabályosan (és 30-as sebességgel) merészel az úttesten haladni. A párt és a kormány — tegyük hozzá, az autót vezető tisztességes emberekkel együtt — a gyalogos, a kis anyagi erejű ember, a magányosan családot fenntartó mama, a több­­gyermekes segédmun­kás mellett van. De nem a szabálysér­tő, részegen az úttesten csetlő-botló, emberi éle­teket (elsősorban a ma­gáét) veszélyeztető gya­logos pártján. Nem ez egész forgalom akadá­lyozóinak pártján. Nem a rendbontók, hanem a rend pártján. Akiknek fülei vannak a hallásra, persze „egy­ből” megértették. De azért nem árt hozzáten­ni a szállóigéhez. Gyen­gébbek kedvéért. Baktai Ferenc STOP 3

Next