Petőfi Népe, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-26 / 279. szám

Wilfi, novemb­er 28., szombat -W; ... • v .*.. ^ ^ ~ ' " r T "' A tökéletes bűntény' Az eredeti francia film hangzik: Gyilkosok kupéja, így A magyar cím jobb. Kifejezőbb, és ötletesebb is, jobban megragadja valahogyan a figyel­met: Egy bűntény, ami töké­letes? Vajon milyen lehet? S mégis, hatan voltak a fülké­ben ... S míg egyre jobban összekuszálódnak a szálak, az ismeretlen tettes sorra öli a tanúkat... Az Humanité kritikusának hihetünk. Szűkszavúan is sok egyáltalán hogyan kaphat bűn, a felszínre tört Rossz, a aj­kát mond: „Színészek filmje, tele tehet­­gonosztett olyan jelzőt, hogy­ séggel, mozgalmas, izgalmas, „tökéletes”? megdöbbentő 3­eMin-­es fordu­Hogyan? Iróniából. Olyan bűntény zajlik le a szemünk előtt, ami valóban „hibátlan”, amit nem lehet kideríteni so­ha, illetve nem lehetne, ha a mesterdetektív nem volna ele­ve, hogy úgy mondjam „hiva­talból” okosabb is, szerencsé­sebb is, mint a „mesterbűnö­ző”. Kiváltképp, ha olyan ro­konszenves színész játssza, mint Yves Montand. — Tessék, kedves nézők! — mondja a­z elsőfilmes rendező.­­— Itt van, amit akarnak! Mi nem forgatjuk fel a világot, nem törünk új utat, megmara­dunk a kipróbáltnál­ megérthetik: ez az­ első Elvégre fil­mem, nem szeretném kockáz­tatni a sikert. Ne higyjünk neki. Ez csak afféle nyelvöi­tögetés. Ami egyébként — jószeműek tüs­tént észreveszik — átszövi mindvégig a filmet. A „sztori” látszatra igen szokványos bűnügyi­ történet. A hálókocsiban megölnek egy lányt. Öt útitársa sorra gya­núba kerül. De az egyik jegy tulajdonosa ott se volt. S­latokkal. Gyors dialógus, poko­li száguldás. Egyre fokozódik a tempó, de elmondhatjuk, hogy sem az alkotók, sem színészek, sem a néző nem ful­a­lad ki. Amerikai stílusú film meghintve a „játékban nem is­merek tréfát” ízű humorral, egy kis gyengédséggel, s­sonló értékes fűszerekkel.”ha­M. L. lt A Zrínyi Kiadó 19 67-es tervei A Zrínyi Katonai Kiadó el­készítette jövő évi terveit. Esze­rint 1967-ben megjelentetik a Nagy Honvédő Háborúról szóló mű befejező, 5—6. kötetét. Tóth Sándor és Morva Tamás „A Horthy-hadsereg erkölcsi arcu­lata” című könyvében arra ad választ, hogy a magyar hadse­reg vezetése és tisztikara miért szolgálta oly hűségesen a német birodalom érdekeit. A kiadó közreadja a „Tisztek kézikönyvét”. Érdeklődésre tart­hat számot Szpiikov szovjet szerző „A rakéták harci alkal­mazása” című könyve. Népsze­rű olvasmányos tájékoztatónak szánják az almanachot, amely a katonai szolgálattal összefüg­gő legfontosabb tudnivalókat tartalmazza, a hadkötelesek szá­mára. A Reflektor-sorozatban lát napvilágot Szabó László „A veszélyes harmadik” című, a hírszerzéssel foglalkozó kötete és Sós György „Mai kémtörté­­net”-e. Az irodalmi jellegű munkák közül önálló kiadvány lesz Szi­­monov „Háborús naplóm” cí­mű műve. A Hayes „Lány a Via Flamenián” és M. Venturi „Fehér zászló Kefalónián” című könyve. (MTI) Amíg felépül az új gimnázium A hivatásszeretet ad erőt Kiskunmajsán Harmadik óra az első. utáni ,,műszakban. Majsa egész iskolai rendje felboly­dult! Az immár jól fejlődő majsai gimnáziumra súlyos csapást mért a kiköltöztetés a régi — aránylag megfelelő — épület­­­ből. Gondolhatni, hogy ebben múltszázadi parasztházban mennyi hely jut az osztályok­nak. Az idei első osztályba je­lentkezők közül 15-öt kellett elutasítani csupán helyhiány miatt, mert a szűk tanterem csak 32 tanulónak adhat he­lyet, így is nagy a kényelmet­lenség. És mégis , a lelkesedés és a hivatásszeretet példája­ — mindent megtesznek, amit a „nagy” és rendezett körülmé­nyek között élő iskolák megtesz­nek. Szakköreikben éppúgy fo­lyik a munka, a tanulóifjúság nagy kedvvel kapcsolódik be a művelődési ház munkájába, épp­úgy helytállnak a mezőgazda­sági gyakorlati munkában a Ta­­tai Állami Gazdaságban és helyi Jonatán Szakszövetkezet­­­ben. Csak éppen a tantermek... És mi lesz a jövő? Beszélik már, hogy tavas­­­szal megkezdődik az új gimná­zium építése. Megkérdeztük ez­zel kapcsolatban a megyei ta­nács beruházási csoportját. — A majsai gimnázium „bal­esete’’ teljesen váratlanul ért bennünket, számos tervmódosí­tást kellett ezért végrehajtani — mondja Veleczky István mér­nök. — Mi szíves-lélekkel dol­gozunk az új gimnázium épít­kezésének lehetővé tételén, hisz tudjuk, milyen nagy szükség van rá. Most még a tervkiigazí­tások körül van némi tennivaló és az Országos Tervhivataltól is várjuk a költségek jóváha­gyását. A új iskola telkét már kijelölték, így minden remény megvan arra, hogy 1967. harma­dik negyedében el tudják kez­deni az építkezést. Biztathatjuk őket azzal, hogy 1969. szeptem­berében már az új iskolában kezdik az évet Addig ? igen, addig továbbra is a remény és a jövőbe vetett hit kell, hogy fűtse a majsai gimnázium pedagógusait és ta­nulóit. Jó munkájuk a biztosí­ték rá, hogy ebben nem lesz hiány. Balogh József osztályban, dolgozatjavítás ma­gyarból. A dolgozat címe: Édes hazám, szülőföldem. Fogalma­zás a nyári élményeikről. Zizeg­nek a füzetek, csend, sokhelyi I boldog sóhaj, jól sikerült. Ko­­vács Zsuzsa, Kerpits Klára, Oláh Magda és Szőlősi Erzsi munkája nagyon jó. Boldogok is a kislányok. De rajtuk kívül még sokan, jó ez az osztály, az ember nem is hiszi, milyen szép magyarsággal fogalmaznak az első gimnazisták. Szőlősi Erzsi — jászszentlász­­lói tanyai kislány — a nyárról ír, a nyári Alföldről, a tanya­világról. „Oly jó lenne egyszer a szép alföldi táj fölé emelked­ni, legalább gondolatban ...” — írja. Felfelé törő vágy — a ta­nya­világ egyetemes vágya — akar ez lenni? Tizennötéves kis­lány írta le. A dolgozatok _ mond­juk meg végre — a kiskunmaj­­sai gimnáziumban születtek. Névben és lényegben gimnázi­um, külsőben egy öreg paraszt­ház, amelyben öt osztály 143 diákja szorong. Csak ők — pe­dagógusok és a tanulók — a ■ megmondhatói, milyen — szinte­­ leküzdhetetlen — nehézségek között végzik munkájukat. Írtunk már róla: tavasszal az egyik tanterem födémje besza­kadt, az épület életveszélyessé vált, azonnal ki kellett üríteni. Váratlanul történt az eset, és mivel a gimnáziumnak helyet kellett adni, az egyik öreg ál­talános iskolába költöztették be. A kisebbeké pedig egy másik iskolába irányították át dél- S. »Mal Olasz zongoraművésznő Kecskeméten A több mint negyedszázada Belgiumban megindult Jeu­­nesses Musicales mozgalomhoz évről évre mind több ország zenekedvelő fiataljai csatla­koznak. Tagjai között külön­böző életkorú fiatalokat talá­lunk, s minden ország a ma­ga sajátosságaival vesz részt a szervezet életében. Hazánk, ahol köztudomás szerint vi­lágviszonylatban legfejlettebb a zenei tömegnevelés, a sok helyen működő ifjú zeneba­rát­ klubok révén kapcsolódott be a mozgalomba. A nemzet­közi szervezet a tagországok között cserelátogatásokat, mű­vészek vendégszereplését teszi lehetővé. Ennek keretében jött hazánkba Enrica Cavallo zon­goraművésznő Milánóból. Há­rom alkalommal lépett fel fő­városi és vidéki fiatalok előtt és programjában szerepel több klub meglátogatása is. Csütörtökön este Kecskemé­ten adott hangversenyt a Vá­rosi Művelődési Házban. Első ízben fordult elő városunk­ban, hogy külföldi művész ki­­mondottan az ifjúságnak mu­zsikált. Műsora — mely terje­delmében és összeállításában különösen a középiskolás korú fiatalokhoz szól — Bach, Bee­thoven, Ravel és Schumann egy-egy reprezentatív művé­ből állt, egyenlő arányban képviselve az utóbbi két és fél évszázad zongorairodalmá­nak legjelentősebb stílusait. Előadását biztos technikai tu­dás és értelmező kidolgozott­ság jellemezte. Beethoven­­felfogása nem egészen egye­zett a miénkkel, de el tudtuk fogadni ezt is, mint egyféle lehetséges értelmezést. Ravel és Schumann merőben ellen­tétes világát viszont egyforma otthonossággal, színekben és kifejezésekben gazdagon kel­tette életre. A hangverseny után a Művészklubban lezaj­lott beszélgetésen az érdeklő­dők főleg a mai olasz zenei életről tettek fel kérdéseket a művésznőnek. Végül minden rosszmájúság nélkül szeretnénk az illetéke­sek figyelmét felhívni, hogy a zongorát minden hangverseny előtt meg egyes szakemberrel vizsgáltatni kell és fel kell hangoltatni, mert en­nek el­mulasztását utólagos bo­csánatkéréssel — nem lehet pótolni! Körber Tivadar Vecsei séta Műemlékek — sárban Van idő, mikor szokástól el­térően cselekszik az ember. Du­­navecsén még nem sétáltam eső­ben. Most ezt teszem. Azzal vi­gasztalom magam, hogy ez az igazi természetszeretet. Ne csak akkor ragaszkodjon az ember a fákhoz, virágokhoz, hangula­tos utcákhoz, mikor süt a nap. A főutca hársfái alatt rég látott ismerőssel találkozom. Megörültünk egymásnak. Jól jött ez a szomorú időben. — Mi újság, szenzáció van nálatok, Bolváry elvtárs? — kérdem a szakma ősi begyakor­lottságával a járási népfront­­titkárt. Hátrafelé int, kissé kajánul mozdítja szemöldökét. — Szenzáció? Ez az utca, ni! A Petőfi utca. Áll rajta a víz, kocsikerékagyig ér a sár. A lentebb fekvő udvarokba folyik le, ami az utcán már nem fér. — Itt, a község közepén, a tanácsháza mellett? Hát nincs csatornázva? — Ez benne a szenzáció. Per­sze, először. Volt már ez csa­tornázva — régen. Három éve felszedték­ . „Megcsináljuk­ ezt, egykettőre!” — mondták. Nincs tanácstagi fogadóóra, beszámoló, egyéb rendezvény, ahol ne sür­getnék a rendbehozását. Az a baj, hogy sokan beleszólnak. Sok bába közt.. — Te is ott laksz talán? — Nem. De ennek a körzet­nek vagyok tanácstagja... Szer­vusztok — köszön oda egy el­haladó kis társaságnak, majd megjegyzi. — Láttad őket? A Petőfi utcában laknak. Borbé­­lyéknál 4 család egy udvarban. Molnárék, Csordásék, Takácsék szintén... Ilyenkor, tartósabb esőben téglákon közlekednek a portán. — Hááát — ez éppen nem szenzáció. — Nem? Mikor pont ma van egyéves­­ évfordulója, hogy ugyanezt szóvátették a Petőfi Népében —, és minden ma­radt a régiben? Ha így vesszük, ez­ valóban szenzáció. Negatív szenzáció. Lássuk saját szemmel ezt a Pe­tőfi utcát. Izgalmas séta esik errefelé. Minden úgy igaz, ahogy Bolvári László mondot­ta. Egy-egy szakaszon talpszé­lességű, lejtős járdafélén át kell egyensúlyozni. Mint a kötéltán­cosnak. Derűs mozzanatra ké­szül fel az ember. Várja, mikor csúszik ki alóla a lába, hogy még idejében úszásra kész hely­zetben zuhanjon a pocsolyába, latyakba. Majd ahol a legkö­zelebbi utca betorkollik, szabá­lyos kis tó vizén ver bubo­rékot az eső. Fentebb, az utca eleje felé mintegy negyven betongyűrű állja az esőt és az évek múlá­sát. Jelzi, hogy valamikor csa­tornaként szolgálták az utcát. Szépen rendberakva gömbölyöd­nek egy kis szögletben. Éppen­­csak a klasszikus tábla hiányzik róluk: MŰEMLÉK. A rendőr és két gyerek A „Kislak” csárda olyan a Duna-parti csapzott világban, mint téli álmot alvó céllövöldék, bazárok régi ligetekben. De mi­lyen különlegesen szép a táj eb­ben a csendes őszi esőben. Ham­vas szürke. Szelíd barna, fakó­zöld és ezüst árnyalatok pom­páznak a Dunán, a túlsó part lankáin, a gubbasztó bokrokon, hatalmas ősfákon, melyek mint zengő orgonaiiúgás törnek a magasba. Csend, csend, megállt az idő. De amott, a zsilipszerű kövek­nél mozgás támad. Egy rendőr és két sötét ruhás valaki eresz­kedik le a gátról. Az egyik bi­zonyára gyerek, mert jóval ala­csonyabb a másik kettőnél. Le­érnek a füves, bozótos ártérbe. Mennyi gyerek szaladgál, fut­ballozok, hendsereg itt nyáron! Gyerünk közelebb, ők hár­man, sűrű bokros helyen állnak meg odalent. Valamit néznek a földön. A rendőr fe­j- és kéz­mozgásán látszik, hogy hivatalo­san érdeklődik valamiről. gyerekek — most már a maga­­­sabbról is kiderül, hogy a má­sik is kiskorú — nyugodtan ma­gyaráznak. Mutogatnak, elnéz­nek bizonyos irányban, még zsebre is­ dugják a kezüket. És aztán újra meg újra a lábuknál levő valamit szemlélik. Mi le­het ott? Részeg ember? A gyerekeket „elkapták”, s most a lopott hol­mit mutatják, amit itt rejtettek el? Vagy talán?... A rendőr lehajol, úgy fordít­ja a fejét, mintha valakit vé­gignézne. Csak­ nem hulla? An­­­nyi krimit lát az ember, erre is gondolni lehet... Most meg emelint valamin a rendőr. Feláll, megint kérdez, jegyez. Végül megoldódik a rejtély. Is­mét lehajol a rendőr és két kéz­zel egy rozsdás ágyúlövedéket emel fel. Óvatosan igazgatja két markában, ki ne csússzon a sí­kos, súlyos „szivar”. Megindul vele a „Kislak” irányába. Ott van lépcsőfel­járó. Kövek, gyö­kerek, gödrök, bokrok közt ve­­zet az útja. Nem éppen bizton­ságos. Meg is próbál előbb fel­oldalazni a töltésre, de meggon­dolja. Csúszik a fű. A gyermekek figyelik egy da­rabig, majd másik irányba ha­­zaindulnak. Megszólítom őket. Testvérek. Schnell Ferenc VII. osztályos, öccse, Imre V­ikes ta­nuló. Hogy történt? —­ Iskolából jöttünk hazafelé, s errefelé, mert hallottuk, hogy ólmot, horgot lehet találni. So­kat elhagynak itt nyáron. Mi is pecázunk, gyűjtjük nyárára —, mondja Ferenc. — Én botlottam meg, — vág közbe a kicsi — és amint fel­­tápászkodok, nem messze tőlem, a kövek alatt, bozótos gödör­ben egy fémhegyet pillantottam meg... Harmincöt-negyven cen­ti hosszú lövedék volt. Mind­járt tudtuk, hogy az, mert a tv-ben láttuk már, hogy olyan­nal töltik be az ágyukat. Aztán siettek a rendőrségre, hogy bejelentsék. A Duna túlsó partján vidá­man füstölnek Dunaújváros gyárkéményei. És ezen a gyö­nyörű füves, erdős ártéren an­­­nyi vidám gyerek játszik, ka­cag nyáron át... Meddig tart még, hogy békében született gyerekeink lába alatt is alatto­mosan, robbanásra készen la­pulnak­­ a múlt gyilkos erői? Tóth István

Next