Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-31 / 307. szám
Egy magyar fordító Petőfi-archívuma Alekszandr Gerskovics, a moszkvai művészettörténeti intézet főmunkatársa, a művészettudományok kandidátusa. Lakása falán magyar festők művei, reprodukciók. Dolgozószobájának könyvespolcain magyar írók alkotásai. — Első élményem Magyarországról — háborús élmény. Tizenkilenc éves voltam, tiszt a szovjet hadseregben, részt vettem Magyarország felszabadításában. Hadosztályunk Szolnokon harcolt, a gyalogság, amelynek tagja voltam kelt át először a Tiszán. Másfél évig tartózkodtam Magyarországon. Fél évig a hadműveletekben vettem részt, majd egy évig a hadtest lapjának voltam a munkatársa. Másfél év alatt módom volt rá, hogy a magyar nyelvvel ismerkedjem. Amikor visszakerültem Moszkvába, azzal a gondolattal foglalkoztam, hogy angolul tanulok. Az idegennyelvű főiskolán mégis a magyar szakra kerültem, ■ úgy éreztem, magyar nyelvet már valaamelyest ismerem, ezért határoztam így. Itt kezdtem rendszeresen foglalkozni a magyar irodalommal, és ugyanakkor befejeztem a háború szakított ideje alatt félbetanulmányaimat is, a Gorkijról elnevezett irodalmi intézetben. Négy éven keresztül ismerkedtem a magyar nyelvvel, a magyar irodalommal. Diplomamunkámat 1949-ben védtem meg, a dolgozat témája ez volt: Puskin művei Magyarországon. A Novij Mir című irodalmi folyóiratban jelent meg. Ez volt az első munkám, amit publikáltak. — Az elmúlt 23 év alatt lefordítottam sok magyar regényt, színdarabot, novellát. Első munkáim a magyar klasszikusok voltak. Vörösmarty Csongor és Tündéje, Móricz Zsigmond Úri muri című munkája, Jókai A kőszívű ember fiai című alkotása. Én írtam az első külföldi monográfiát Katonáról, a nagy drámaköltőről. Végül is mintegy 50 magyar drámát fordítottam orosz nyelvre, a többi között Petőfi egyetlen színpadi művét, a Tigris és hiénát is. Az évek során sűrűn ellátogattam Magyarországra. „Budapest színházi élete” címmel jelent meg munkám, majd Fábri Zoltán filmrendezőről írtam könyvet. S nemrég Petőfi Sándorról, Alekszandr dolgozószobájának Gerskovics sarka Petőfi-archívum.egyik — Húsz éve gyűjtöm a Petőfi-archívum anyagát. Petőfi verseit, költeményeit jól ismerik a Szovjetunióban, de nem ismerik a költőt, az embert. Hiszem, hogy nemcsak a magyar irodalomnak, hanem a világirodalomnak is kevés olyan alakja van, mint Petőfi, akinél a költői és emberi magatartás teljesen azonos. Húsz éve járom az levelezek antikváriumokat, magyar barátaimmal, s ma már azt hiszem, kijelenthetem, minden Petőfi-munka, minden kiadásban, az elmúlt századtól kezdődően, birtokomban van, és archívumomban feltalálható a világ minden részén megjelent Petőfire vonatkozó monográfia, visszaemlékezés, adat és fényképmásolat is. Egyébként, ha már Petőfiről van szó, Petőfi Sándor kitűnő drámaíró is volt nemcsak költő. Amikor a Tigris és hiéna című színdarabját fordítottam, akkor éreztem ezt. Ha mi Puskint nemcsak mint költőt értékeljük, hanem mint az Anyegin, vagy mint a Borisz Godunov és más dráma szerzőjét, akkor Petőfi írói arcképe is csak úgy válhat teljessé, ha megismerkedünk vele, mint színpadi szerzővel is. Egyébként nemrég jelent meg a moszkvai Isskusztvo kiadó gondozásában erről a témáról egy könyvem, Petőfi drámai színháza címmel. — Jelenleg min dolgozik? — Petőfi születésének 150. évfordulójára készülünk a Szovjetunióban. Reprezentatív kiállítást rendezünk és megjelentetjük Petőfi válogatott költeményeit. Én írtam a kötet előszavát, és részt veszek a kiállítás előkészítésében is. H. Barta Lajos Petőfi Sándor: A mai nap ream nézve ünnepélyes nap. Ma — január 1. 1847. — múltam huszonnégy éves, s lettem eszerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben (annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is) az elmúlt esztendőt még egyszer átélni emlékezetben; ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet, s különösen írói pályámat. Talán nem lesz éppen szem helyén kívül, ha élőbeszédül öszkölteményeimhez, melyeket most bocsátok sajtó alá, leírom elmélkedésemet azon életszakomról, melyben a tisztelt közönséggel összeköttetésben lenni van szerencsém; leírom pedig azon őszinteséggel, mely e hypokrita világban annyinak visszatetsző, mivel én azonban nem igen törődöm. Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh, előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsömbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek. Irodalmunkban a kritika, s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy kórus sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség — az olvasót értem, nem a színházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség — mondom: az olvasó közönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli... hacsak az egész kor nem egészen ferde ízlésű; mit mostaniról kétségkívül nem tehetni föl.a Ezelőtt csak egy évvel is, megvallom, nagyon nehezemre estek az (önmagok által úgynevezett) kritikusok anathemái. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála Istennek, ki vagyok e gyöngeségemből gyógyulva, s jó ízűn tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőlködnek reám Ossát és Peliont hajigálni. Sőt mindenik egy-egy Jnviternek képzeli magát, kinek szemhunyorítására megrendül az Olimp... megbillentik ezen Jupitereulusok az ő copfjaikat, de az Olymp nem rendül meg. És miért ezen élet-halál háború ellenem? mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért? de a közönség nem tudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni. Sorra el tudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből elenem síkra szállnak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejekre, de én nem rántom le a sisakot rótok, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek a ra- 0 1000 hadiöltözet alatt vigyorognak. Különben is a személyekhez semmi közöm, sem ahhoz, miért mondják ezt vagy amazt, csak azt veszem, mit mondanak, mit állítanak? s erre van egy pár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim, vagy nem; ha rászorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem ... aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjukat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudni ille, hogy költeményeimben rossz rím, rossz mérték, szaggatottság és aljasság van. Ezen uraknak a magyar rímről és mértékről fogalmuk sincs. Ők a magyar versekben latin metrumot és német kádenciát keresnek, s ez az én kWem*nyemben nincs, az igaz, de n..m is akartam, hogy szorosan legyen.. A iuj.g.a. mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem nincs tudatom, de van sejtésem... az ösztön vezet, s ahol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán éppen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához. Ami költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és érzésű embert nem ismerek, s én mindig úgy írtam és írok, amint gondolkodtam és éreztem. Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre, s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, ahová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni. Végre, hogy bennem szaggatottság van, az fájdalom, való, de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén, a régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykacaja s csalódások boszorkánysípításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az Óperenciás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek ... Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt amott megfoltozva és kibővítve ugyan, de ő mindazáltal más ruhát kíván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet, s aztán szégyenli is magát, hogy ifjú létére gyermekruhát kell viselnie. Így van az emberiség szégyen és szorultság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? én, századom hű gyermekei 1847. január 4 Előszó Petőfi és Kunszentmiklós A kunszentmiklósi gimnáziumban is készülünk Petőfi Sándor születésének 150. évfordulója megünneplésére. Az iskola könyvtárából a költővel kapcsolatos dokumentumok kerültek elő, amelyek a laikusnak egyszerű múzeumi tárgyak, de a tüzetesebb szemlélő előtt mégis filmszerűen pergetik le a régmúlt idők eseményeit, különösen akkor, ha az illető valamiképpen jártas Petőfi és kora részleteiben. Az eset, amelyet itt le akarunk írni, s amelyhez a írásos anyagokat találunk gimnázium könyvtárában, valamikor az 1840-es évek elején indul, mikor még az iskola növendéke volt Bankos Károly, aki pesti jurátusként ismerkedik meg Petőfivel. Az ismeretségből barátság szövődik, amely színes eseménysorozat forrásává lesz az egykori város lakói, diákjai — Petőfi odaadó hívei között. Földi barátság ez és mélyén Hungária akkori költősorsa villan elénk. Bankós Károly gyűjti a helybeli előfizetőket a költő verseire, de olyan sikerrel, hogy — mint írja: „Nekem többször dicsekedett vele Sándor, miképp egy városból sem gyűlt be költeményeire annyi előfizető, mint Kunszentmiklósról. Érdemes figyelni, hogy ezzel nem Bankós, hanem Petőfi dicsekszik, s ez megerősödik, s további igazolást nyer a gimnáziumi kiállítás képeiben. Egy későbbi, volt kunszentmiklósi diáknak, a Gyulai Pál örökébe lépett Baráth Ferencnek hagyatékában az első gyűjteményes kiadások mellett ott láthattuk A helység kalapácsa 1844-es !-i-idő cét. Ez bizony a kortárs kisdiáktól ír Arfűibet^it Baráth könyvtárába 25 kraj cárért. E">k“ntűi a költő kunszentmiklósi népszerűségét sem ismeretlen Fördös La jos, volt tanárunk hagyatéka: az Athenaeum 1842-es 1843-as számai, Frankenburg Magyar Életképeinek 1843-as, és a Pesti Hírlap 1848-as évjáratainak eredeti dokumentumai is. S hogy a diákság sem maradt tétlen, erről is beszéljenek a a képek, pontosabban bízzuk vezetést ismét Bankós Károlyra, aki 1845. július 23-áról tudósította a Pesti Divatlapot, a Búcsú Kunszentmiklóstól című Petőfivers születésének idejéről keltezve ezt a tudósítást: „Petőfi Sándor közkedveltségű költőnk e napokban városunkat meglátogatá... s közakarattal felkértük egy kis barátságos magyar lakoma elfogadására ... Tánc és zene között megfoghatatlan gyorsasággal beköszöntött az alkony és szokásból is ismét asztal mellé ültünk ... amidőn a terem oldalán levő ablakon keresztül szemet vakító fény özönlött be és kívül összevágó dal hangzók — a megtisztelt költő egyik szép dala. És azok, akik szinte tiszteletlángra gyúltak, a gimnáziumunkbeli költészet- és szónoklathallgatók valának. Közülük egy, a dana után égő fáklyák lángjainál Petőfit lelkes szónoklattal üdvözlé. Az ezt követő zajos éljen kiáltások után elvégre csakugyan csend jön, s Petőfi néhány szavakat intézett az iskolai ifjakhoz és arcának néma kifejezésével köszöné meg a fáklyás megtiszteltetést .. Jelen volt Bankós Károly házában 1848. június U-én a gimnázium akkori professzor igazgatója, Kelemen Gergely is, az emlékezetes szabadszállási választást megelőzően. Ekkor mutatja be Petőfi feleségét kunszentmiklósi híveinek. Nos, ha a tanárok tudtak korteskedni, tanítványaik is tudtak politizálni — a maguk módján. Juttassuk hát szóhoz a volt kortársdiákot, Dóczy Józsefet, akinek tudósítása Magyar Szó 1905. március a 23. számában jelent meg: „... Asztalbontás után szaladok az iskolába, s ott kenyeres pajtásomat, s mindenféle gonoszságban hűséges cimborámat, Pataki Józsefet felszólítom. — Jóska, most hallottam, hogy Petőfi holnap Szabadszállásra megy, beszédet tart a néphez. Gyere, menjünk mi is. Pataki azonnal kész volt, befogtuk tehát az akkori diákok szokásos paripáját, a két lábunkat és lerándultunk. Egészen öreg este lett, mire odaértünk. Ott már ekkor nagyban folyt a dáridó. A városház előtti téren nagy embertömeg hullámzott, hat hordó bor különböző pontokon felállítva terjesztette a jókedvet, valami húsz lámpa póznákra felerősítve terjesztette a világosságot. Két banda cigány nagy igyekezettel rontotta a levegőt, minduntalan 4—5 ezer torok kiáltotta: — Éljen Nagy Károly! — Komám! — mondom Patakinak. — Ezt mi nem tűrhetjük. Neked erős hangod van, mert mikor a gimnázium udvarán kukorékolsz, áthallik a Babér túlsó partjára. Kiálts tehát: Éljen Petőfi Sándor. S ezzel egy magas szép ház utcai kisajtóíhoz vonulva, ahol már sem ember, sem világosság nem volt, teljes erőnkből elkiáltottuk: — Éljen Petőfi Sándor! Ebben a pillanatban nyílik a kisajtó, s egy Herkules-ember ránk dörög: — Beste lelkek, kik vagytok? Kiderült, hogy éppen a szabadszállási jelölt apja hallgatózott a kisajtó mögött." Zárjuk e cikket stílusosan Bankós Károly tudósításának végszavaival: „Hajh! mért nem lehet gyakrabban körünkben Petőfi?” Illyés Bálint KimKzs»ntmiklós