Petőfi Népe, 1972. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-03 / 285. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • IRODALOM • MŰVÉSZET PETŐFI SÁNDOR: Voltak fejedelmek. Voltak fejedelmek, Akiknek emlékoszlopot emeltek, Magast és fényeset, Mely hirdeté nagyságukat, Mely hirdeté jóságukat. És hol van az oszlop? ... elesett! El kellett esnie, Mert hazugsággal volt tele. Az idő igaz, S eldönti, ami nem az. Ott áll a sír most emléktelenűl. Az eltörött helyett mást nem tevének ... De nem­ hisz örök átka nemzetének Sötét oszlopként rajta nehezül. Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt. I Tartós szerelem fűz a magyar nyelvhez Lassan szövi a mondatokat, megfontoltan illeszti egymáshoz a szavakat, szemléletesen fejezi ki magát vendégünk. Költő, lengyel költő és műfordító. A varsói Aleksander Nawrocki jól, olykor választékosan fe­jezi ki magát nyelvünkön. Tíz esztendeje egy kukkot sem tu­dott magyarul. Ma a legismertebb Petőfi-, Ady-fordító Lengyelországban. Kitűnően ismeri a kortárs magyar irodalmat is. — Mikor, miért vett először magyar szótárt a kezébe? — Papp Pál ösztöndíjasként járt a varsói egyetemre, ő szerette vol­na, ha rákapok a magyarra. Szó­készletem még hónapok múltán sem haladta meg a tízet. Ravasz Nórát­­ is tudtam hamarosan: „Gyere velem zöld erdőbe, kék ibo­lyát szedni.” Jött is­­ a moziba, meg sétál­ni. Azután, ahogyan történni szo­kott, szétváltak útjaink, de a ma­gyar nyelvhez már tartós szere­lem fűzött. — Sorolja fel szókincsének leg­régibb szavait. — Kert, égbolt, csillag, kenyér, tej, kérem, köszönöm, malac. gyöngyvirág kedvenc virágom; ki­­­csi, szerény és erős illatú. Ha lány tetszett, mindig mondtam neki: Gyöngyvirág. Mindig mondtam: te vagy az első, akit Gyöngyvirág­nak nevezek... — Hazánkban mikor járt elő­ször? — Budapestet és a Balatont 1965-ben láttam meg. Akkor már nagyon vonzott ez az ország, a kultúra. A varsói magyar kultu­rális intézet igazgatója tudomást szerzett érdeklődésemről, irodal­mi tevékenységemről és biztatott: fordítsak. Akkoriban nálunk nem foglalkozott senki sem a mai ma­gyar lírával. Meglevő diplomáim mellé a varsói universitason meg­szereztem a magyar tanárit. — A magyar írók közül szemé­lyesen kiket ismer? — Az a megtiszteltetés ért 1969- ben, hogy bemutattak Illyés Gyur­­ának. Kérdeztem, hogy szólítsam. „Gyula bácsinak” — tanácsolta —, így a legegyszerűbb. A szerény­ség talán legjellemzőbb tulajdon­sága. Akkoriban kapta az európai költői nagydíjat. Tihanyban meg­szólíto­ttam­ egy o ft­ani lakost, hogy hol lakik Gyula bácsi, nem tudta megmondani. Soo­k dolgozatom­at József Attilá­ról írtam. Csodálatos ember, de ISZT — A költőnek saját egyéniségé­vel kell látni a világot, máskép­pen nem megy. Ha az életben nincs egyéniség, akkor semmi sincs. Akkor a múlékony divatok kiszolgáltatottjává válik az ember. A formakészség elengedhetetlen. Vannak emberek, akiknek költői lelkük van, de nem tudják kife­jezni mondandójukat, érzéseiket. — Hol publikálta eddigi írásait? — Folyóiratokban és két köte­temben. Most készül a harmadik: Az idő geográfiája című. A Világ­­ker­tészeti Könyvtára sorozat Pető­­fi-kötetét én szerkesztettem és 15 verset magam fordítottam. — Meddig tartózkodik hazánk­ban ? — Féléves ösztöndíjat kaptam, a jövő év elején térek vissza mun­kahelyemre, a varsói ifjúsági könyvkiadóhoz. Lektorként dolgo­zom. Már hosszabb ideje itt élek, sajnálom, hogy csak most jutot­tam el Kiskőrösre, Kecskemétre. Nagy élményem ez a látogatás. Egy órát töltöttem abban a ház­ban, ahol Petőfi született. Örülök annak is, hogy személyesen vagy írásaikon keresztül megismerked­hettem a most élő kitűnő alkotók­kal, a Forrás című folyóirattal. Bízunk abban, hogy Aleksander Nawrocki december végén, január elején ott lesz Kiskőrösön a Pető­fire emlékező ünnepségeken. Ott a helye: irodalmunk egyik külföl­di nagykövete. H. N. PETŐFI SÁNDOR: Hideg ellen a tél Hideg ellen a tél a folyókat jéggel, A földet hóval leplezé el. Csupán némely embernek kell öltözetlenül bujdosnia ... Tehát a természetnek Az ember a legmostohább fia? A költővel Dunavecsén Szép, fejlődő község ez a Dunavecse. S én mégsem az új létesítményeket kere­sem, hanem, mint minde­nütt az országban, ahol ő megfordult, azokat a háza­kat, sikátorokat, utcaszeg­leteket, amelyek az ő szem­sugarát verik vissza a ké­sői, a mai szemlélőnek. Bi­zony kevés van már belőle. Szeretem Dunavecsét, mert itt nemcsak az a jó öreg kocsmáros lakóháza, ma valóságos emlékmú­zeum, és a Nagy Pál-féle ház — amely Vasiberényi Géza odaadó szeretettel gondozott gyűjtemé­nyét őrzi — emlékeztet a költőre, hanem ha egy kissé jobban körül­nézünk, akad itt egy-két olyan pa­rasztház, utcarészlet, no persze, Duna-parti öreg facsoport­ is — hogy csak a közéismert Petőfi-fát említsem —, amelyet ma is úgy látunk, ahogy azt ő látta. És eb­ben mindig van valami megható. A közös élmény illúziója keríti hatalmába az embert. Dunavecsének különben is rend­kívüli szerep jutott a Petőfi-élet­­rajzban. Szüleit feltehetően 1841 tavaszától 1845 tavaszáig, a sza­­badszállású nagy csőd, a teljes tönkremenés után laktak a köz­ségben. A törekvő, sokat próbált „öreg” Petrovics — ötven eszten­dős volt mindössze, a szelíd Hrúz Mária ugyancsak­­ itt próbálja meg a lehetetlent: gazdaságilag talpra akar állni. És a fiuk, Sán­dor? Térképpel és naptárral a kézben is nehéz követni, mi min­den történik vele, míg leszerelt katonából országosan ismert költő lesz, az obsitosból a János vitéz alkotója. Vázoljuk fel ezt a nem minden­napi életszakaszt és nézzük meg, mi a jelentősége ebben Petőfi Du­­navecséjének. A leszerelt katona két esztende­je nem látta szüleit. Az obsitos­t alig töltötte be ekkor a tizamnyol­ APU . /y'/wiiw i mnwniq /»'W 'iw ua , tartania magát. Fényt vet ez apja anyagi helyzetére is. Egy ideig úgy-ahogy el van barátai szállá­sán, aztán újból nekivág a nagy­világnak. És mi van Dunavecsén? Az öregek aligha tudják, merre jár Sándor fiuk. Legalább­is erre kö­vetkeztethetünk abból a magatar­tásból, amely — ismerve a költő ragaszkodó szeretetét — meghök­kentő. A fehérvári társulat január kö­zepén Kecskemétre költözik. Az első éjszakát Dunapentelén töltik, másnap átkelnek a Dunán, s úgy mennek el Dunavecse mellett Sza­badszállás felé, hogy Petőfi be sem néz szüleihez. Ő sem gondol­hatta, hogy tizenhat hónapnak kell eltelnie — és milyen hónapoknak! —, hogy ismét láthassa övéit. Mert ami a kecskeméti színészi hetek után következett, az felért a po­koljárással. 1843 májusában Dunavecsére szól a fiktív üzenet, hogy „fiának kedvez a szerencse”, pedig a mez­telen valóságot még ezek a sorok sem fedik igazán. S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott. A java még hátra van, és a du­navecsei rév igen messze. Július elejére Pestre érkezik, hogy Nagy Ignác Külföldi Regénytár­a szá­mára olcsó angol regényeket for­dítson. Október elején Mezőbe­­rényen át Debrecenbe gyalogol, hogy újból színészettel kísérletez­zék. Szörnyű volt az a 43—44-es tél. „1844-ben februáriusban, ko­pott ruhában, gyalog egy­ pár hú­szassal és egy kötet verssel” in­dul Pest felé, hogy „egy heti kí­nos vándorlás után” beérkezzék. A többit jól ismerjük. Vörösmarty felkarolja, álláshoz jut: szerkesz­tősegéd és az első útja Dunavecse. A húsvéti ünnepekre készült a falu népe, amikor betoppant. Hi­teles nyoma az elveszett gyerm­­ek­ hazatérésének a Hiú terv, amelyet később Füstbe ment terv címen is­mert meg az olvasó. A vers­szín­«»niTif­niHA ^ nxrj^tr<te>irreu?s. ~irrcrg~ v-bJ" ~ .-í v_»».­ • Vasberényi Géza Petőfi kutató az úttörők között i vagy Dunavecsén. Egy azonban bizonyos, amint megszerzi selmeci bizonyítványait, szüleihez tér meg­pihenni. Van is mit. Alig áll a lá­bán, úgy megviselte a császár ár­mádiájában való szolgálat. 1841. május—júniusa tehát az az idő, amikor a költő első ízben huza­mosabban tartózkodik Dunai­e­­csén. Különös, erről az időszakról nemigen emlékeztek meg a kor­­társak. Ismeretlen volt a faluban­ a kocsmárosok fia, akik szintén a minap érkeztek a községbe. Eled­dig egyetlen sora sem jelent meg, s amit ezalatt a két hónap alatt írt, csupa panasz, keserűség, világ­­fájda­lom. Nincs egy derűsebb so­ra sem. Elhatározott szándéka, hogy ős­­szel Pápán folytatja tanulmányait, de eddig még három-négy hónap­ja volna, s ő nem tud már kezdeni idejével. Az otthoni Légkör sem a legjobb. Apja a szökött diákot, re­ményeinek szerzetfoszlatóját látja benne. A szülők ismét magukra marad­nak gondjaikkal. Legfeljebb ab­ban telik vigaszuk, hogy október­től már jó híreket kapnak Sándor­tól. Pápám­ van, a kollégium ren­des diákja, tanulmányainak utolsó előtti esztendejét végzi. S való igaz! A költő módfelett szorgal­mas, és tevékenyen közreműködik a Képzőtársaság munkájában is, mi több: 1842 májusában megje­lenik első verse nyomtatásban. Nem is akárhol, az ország legigé­nyesebb irodalmi lapjában, az Athenaeumban. Vajon mit szólt ehhez az öreg Pettrov­ics? Ki tud­ja? Mindenesetre a nyárvégi ta­lálkozásnak, amikor Sándor uno­katestvérét, Orlay Petrick Somát is magá­val hozza Dunavecsére, más íze van. A fiatalok egy hetet töltenek a szülői házban, az­tán a költő elkíséri rokonát és is­kolatársát Mezőberénybe, hogy onnan Debrecenen, a Hortobágyon át ismét visszatérjen Dunavecsére. Talán ez az 1842. október láto­gatás az első igazi dunavecsei ha­zatérés. Legalább is ezt kell ki­olvasnunk az ekkor keletkezett Hazámban szinte minden sorából. De most a bút, a hosszú kínokat, Melyektől szívem oly gyakran dagadt, És minden szenvedés emlékezetét Egy szent öröm könyv,se miossa szét. Dunavecsén született vers ez, negyvenkettő októberében írta, s november 3-án meg is jelent az Athenaeumban, tegyük hozzá: az első verse, amely alá a Petőfi ne­vet írta. Búcsúzáskor maga sem gondol­ta, hogy életének legnehezebb esz­­­­ikI­­i elé néz. Üres zsebbel, lapos­­­risznyával indul el Pápára. Ta­nulmányai folytatásából azonban nem lesz semmi: nincs miből el­léke, az Egy estém otthon, amely híven példázza a szülői ház meg­változott légkörét. Úgy tűnik, Ve­­cse kocsmárosa belenyugodott ab­ba, hogy fia nem folytatja az ő mesterségét. Nem hiszem, hogy pontos képet alkothatott magának Sándor jövőjéről, de azt nyilván látta, hogy a fiú versei sorra meg­jelennek, a pénznek sincs éppen szűkében, ha nem is bőviben. A költő pár nap múlva vissza is tért, hogy „messze, messze a világ zajától e kis faluban” pihenje ki közel négy esztendős hányattatá­sának fáradalmait. Rászolgált a pihenésre. Múló betegségei azt gyanítják, igen megviselte a nyo­morúság. Április második felét és egy csodálatos májust tölt el ek­kor a költő Dunavecsén. A csen­des szülői ház, a kedves, derék cimborák és Zsuzsika iránt érzett tiszta, ártatlan szerelme aranyoz­ták be napjait. Az ekkor keletke­zett másfél tucat verse — ellen­tétben a negyvenegy tavaszán írott versekkel — többnyire vidám, kedvesen kötekedő hangvételű. Aligha hiszem, hogy volt a költő életének még egy olyan tavasza, mint ez az 1844-es. Nem kellett jövőjével foglalkoznia, tudta, jú­nius elsején elfoglalja helyét a Pesti Divatlap segédszerkesztői posztján, tudta, hogy ezután rend­­­re közük verseit és­­ az első verses­­kötet hamarosan napvilágot lát, és tudta azt is, hogy nem lesz többé az országutak kopott vándora, ha­nem ott él az ország szellemi köz­pontjában. Boldog, nagyon boldog május volt ez. Katonabarátjához írott versében — az utolsóban, a dumavecseiek közül — meg is fo­galmazta ezt: Kedvezett a jószerencse nékem: Túljövök a szomorú vidéken. Erre emlékeztetnek Du­navecsén az ártéri facso­portok, az öreg paraszthá­zak, az utcaszegletek, de különösen az a két emlék­ház, amely gondos kezek révén maradt reánk örök­ségül. A mi dolgunk, hogy to­vábbra is féltő gonddal őrizzük. Miklós Róbert : A Petőfi fa

Next