Petőfi Népe, 1976. augusztus (31. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-01 / 181. szám
Rendhagyó emlékezés Petőfi utolsó napjairól Igen, tudjuk jól, a halált nem ünnepeljük, s megemlékező írásokat sem szoktunk közölni ilyen alkalomból. Petőfi esete mégis más. A világszabadságot hirdető költő alakjában egy nemzet igazi törekvései testesültek meg, s a magyar nép sokáig nem akarta elhinni, hogy 1849. július 31-én elesett a segesvári ütközetben. Legendák keringtek róla és arról, hogy túlélte saját halálát. ,,Az utolsó órák: a csatamezőn. Az utolsó percek: a menekülés. Az utolsó pillanatok: az Ispánkútnál. Rémhírek és gyászhírek” — olvasható Békés István 1959-es kiadású Petőfi nyomában című emlékkönyvében. A „végzet útjának” egyik állomáshelyeként az erdélyi helység, Bereck neve tűnik fel, amelyet a feleségének címzett 1849. július 29-i levelében említ a költő: „Bemmel Berecken találkoztam, megálltam hintája mellett, s köszöntem neki, ő odapillant, megismer, elkiáltja magát és kinyújtja felém karjait, én fölugrom, nyakába borultam, összeöleltük és csókoltuk egymást...” Egressy Gábor így írt: . . . Klapkávak összekoccanásakor, Budapesten, másodízben vetette le Sándor a honvédruhát és Bem azt másodszor adta neki vissza, ilyenformán tevén róla jelentést a hadügyminisztériumnak: „Petőfi Sándor őrnagy urat, kivel Klapka tábornok oly méltatlanul és gyalázatosan bánt, karsegédemmé kinevezem. ’ A szomorú évforduló után egy nappal Dienes András életrajzi könyvének részleteivel és egy visszaemlékezés idézeteivel, valamint Kürthy Sándor rajzának újraközlésével tiszteleg Petőfi Sándor előtt az a lap, amelyik fejlécében a nevét viseli. íme, az utolsó napok leírása. H. F. • A tordai lelkészlak, ahol búcsút vett Júliától és kisfiától. Fotó: Tóth Sándor Részletek Orbán János vallomásából Petőfi az utolsó éjszakáját lóban a pajtásai között töltötte, a Csekefalvi utca sarkán, a Szakai-vendéglőben. Ez egy szép, régi székely faragványos nagyon hasonló ahhoz, ház volt, amely most is ott áll a Csekefalvi utca sarkán, de mégsem az. Ami ma is áll, az a ,,Kereszt-kocsma" volt régen, a Nagy Domokos-féle ház. Szakál-vendéglő a szemközti ,tarkói, volt, azt már nagyon régen lebontottak, most egy új ház áll a helyén. Azt is tudjuk, hogy Petőfi után, mikor Keresztúrra érkezett, Bem egy küldöncöt futtatott, hogy keresse meg és hívja a főhadiszállásra, a Mac*uczba. A küldönc Petőfit egy itteni meny — egy Patrubán nevű kereskedő — boltja előtt találta meg ... Ott volt valamikor ez a régi bolt, ahol most az állami könyvkereskedés van. Bem a Macskási-házban lakott, ott volt a keresztúri főhadiszállás. Sajnos, nincs már meg az az udvarház sem, 1942-ben bontották le. A családját Tordán hagyta, ő Egressyvel ment tovább: Bemet hajszolta végig a Székelyföldön. „Bem utolsó levelét Brassótól félnapi járóföldre írta ide, ezelőtt három nappal. Nem tudom, hol kapjuk meg? — talán Brassóban, vagy már azon túl is” — írja a feleségének július 22-én, egy vasárnap éjjelen. Berecken kapta meg az öreget, a falu szélén találkoztak, mikor az altábornagy visszafelé jött a moldvai expedícióból. Együtt mentek Marosvásárhelyre, ott a költő Egressyt is elhagyja — Bemet követve így hagyott el mindenkit, akit szeretett — és Gyalókay Lajossal szekerezik a Székelykeresztúr felé nyomuló sereg után. Ez július 30-án történt. Gyalókay Bem táborkarába beosztott százados volt, vezérkari tiszt... — A huszonhárom éves Gyalókay százados éppen olyan volt, mint a későbbi hatvankét éves nagyváradi törvényszéki elnök, mikor leírta a költő útjáról szóló emlékezéseit. Röviden beszél egy vitáról, ami közte és Petőfi között folyt le a kocsiülésen, elrémülve gondol vissza a költő társadalmi programjára: „ nemcsak a politikában, de szociális téren is, majdnem a szabadosság határáig terjedő demokráciának volt a híve...” — A francia forradalom jelmezeiben jelennek meg a vita alakjai. „Egy Robespierre-t, egy Dantont szeretett volna a nemzet élén látni, míg magának — hihetőleg — Camille Desmoulins szerepét szánta..." Hogy kik lehetnek ezek az allegorikus figurák, arra nem nehéz következtetni, de hogy a költő Székelykeresztúr felé kocsizva nevükön nevezte az embereit, az bizonyos. Mert. ........elégedetlen volt a kormánnyal, hadvezérekkel és a külföldi nemzetekkel, leírhatatlan düh és megvetéssel nyilatkozott az európai diplomatia aljasságáról, ostobaságáról.” Hogy mit mondott és kiről, azt az úri Dienes András, Via Mortis társ csak így említi meg: „a szenvedélyes kifejezések és maró gúny egész szótárát kimerítette, hogy indignatiójának izzó jelével, ítéletének oscismusával kellőleg megbélyegezze és szégyenpadra állítsa a hadügyminisztert, vele szemben követett eljárásáért... ” Mi történt Marosvásárhely és Székelykeresztúr között? A világszabadság előfutára és a rendi értelmű szabadság kései védelmezője egy szekéren, egy kocsiülésen, utaztak Segesvár felé, becsületes emberek, fegyvertársak és barátok voltak, de közöttük a kocsiülésen Markó kardjaként állt az politikai ellentét...áthidalhatatlan 1948-ban és 1956-ban jártam végig a nagy vándor utolsó útvonalát. Térképpel, távcsővel, fényképezőgéppel kísértem a két utitárs szekerét a marosvásárhelyi piactértől a székelykeresztúri Gyárfás-házig, s felszedegettem az útszélről az emlékezéseket. Vásárhelyen áll még a Görög-ház, ahonnan kilépve visszakiáltott Egressynek: — „megnézem, mit csinál az öreg!" — A Teleki Tékában, a tudós Farczády Elekkel állapították meg, hogy az „öreg” főhadiszállása a Teleki Domokosféle régi házban volt. Itt, a ház előtt, a téren nyüzsgött az induló sereg és a szekérkaraván, itt kapaszkodott fel a költő Gyalókay „kóberes” — ekhós — szekerére, s elindultak az erdei úton Keresztúr felé. Kelementelkén álltak meg, a Simén-kúriában tízóraiztak — így írta le Gyalókay is —, a kúria épségben áll még, a bútorok közül egyetlen asztal maradt meg, éppen az, amely mellett a hagyomány szerint Petőfi és Gyalókay ültek — nem véletlen. Gagykeresztjén, s ez gyönyörű vízválasztón át szekenreztek a sereg nyomában, álomszép tájakon kanyarog itt a halálos út. Bözödön, Erdőszentgyörgyön át értek kora délután Székelykeresztúrra. Ez a Via Mortis, a halál útja, szent utunk lenne. Kevés, amit itt összegyűjtöttem, nagyon régen szállt le a por a költő szekere után. Százhét évvel ezelőtt hét falu látta a sereg vonulását, és erről hetven évig beszéltek, de szavuk soha el nem ért bölcseinkhez. Dőléseink forrást *-* míg mellettük egy kutattak. eleven forrás buzgott majd kiapadt: ők ültek négy fal között. írtak, beszédes tájjal, beszélő néppel semmit sem törődve. • „Bemmel Berecken találkoztam ..." LENGYEL JÓZSEF:* A Banicza család (Részlet a Prenn Ferenc hányatott élete című regényből.) István, értette apjának minden szavát, azt is, amit kimondott, azt is, armit szégyellt kimondani. De hogy miért szidja most Imre öccsét, mért beszél most arról, hogy ha nem vigyáz a fiú az etetésnél, a tehénnek se lesz elege, azt nem szerette. Megbánta volna, hogy tegnap ingyen akart kaszálni? Nem bánja meg soha, amit egyszer tett, vagy mondott! Csak a részkedvét tölti most rajtuk, a fiam. Pedig hajnal óta kaszálnak, ha így hajtják, estére elkészülnek. Mért sietnek így? Ő bírja, akárhogy is szorítja az apja. De hátul az öccse alig győzi, ők az apjával még csak pihennek kaszafenés után, míg az Imre beéri őket, izzadtan, kifulladva. De alig hogy Imre megtörli a homlokát, az apja már odaszól: „Indulj!” A gyerek már alig bírja. Most meg ok nélkül beleköt. Mintha nem lehetne másnapra hagyni a rét felét. De megmondta az apja, hogy holnap már gyűjteni akar. Már reggel arról beszélt, hogy este egy fogat kell a grábjába faragni... Hátranézett, nem nagyon maradt-e el az öccse, így látta meg, hogy a kishúga jön szaladva a gyalogúton. Miért jön? Hiszen ebédet a Gyuri bácsi felesége hoz, a kislány ma az anyjával a krumplit válogatja. Sírósan, nagy zihálva jött a húga, a lába, a szoknyája lucskos, az Augusztus 4-én lesz az író 80. születésnapja, megfekvő őszi harmattól. Odaért hozzájuk, de még beszélni sem bírt mindjárt. Először nagyot lélegzett, csak aztán mondta gyorsan, egyszerre: — Édesanyám küldött, hogy az urak keresik édesapámat, merthogy édesapám is benne vót a kommunba. Apja fel se nézett a kaszálásból, csak úgy kérdezte: — Micsoda urak? — A kis gróf, aki hadnagy, a patikáros, meg az új jegyző, meg nem idevalósi urak, katonák. — Anyád mit mondott? — Hogy nem tudja, édesapám hova ment, hogy édesapám már tegnap ement — mondotta sírva a kislány. — Édesapámnak meg izeni, szaladjon be hamar az erdőbe, mert az urak errefelé gyülnek. A Misa—Gyuri—Antal sógor is monta, monta, mikor futottam: „Mondd apádnak, elsiessen, mert a földhöz görbült ember az .. Elakadt a kislány és az öreg folytatta — „... úri vizslák nyúlnak nézik". Aztán felegyenesedett, kivette a tokmányból a fenőkövet, és amíg a kaszáját fente, szólt a lányhoz: — Breggy vissza anyádhoz, mondd meg neki, ne küdözzön téged énhozzám postába. Ha gyülnek az urak, majd meg tudok én felelni... Hajszála se görbült meg a grófnak. A község pénzén vettünk néki jegyet a vonalra. Pestig. Az akkor így vót rendbe. Most meg visszakapta a fődet... Ingyen takarítottuk be a gabonáját, mert így esett, és evvel kész ... — De, talán nem is egész kész szólt most Imre. — Halgass, gyerek — mordult fel az öreg —, nem neked való beleszólni a közdologba. A kislány még ott állt. — Breggy, lány! Mit állsz itt — mordult rá az apja, és újra nekiállt a kaszálásnak. A kislány elment. — Én se vagyok már gyerek — felelt most vissza az öccse. — Én is tudom, mihez kell szólni. De aztán hallgattak, és csak a kaszák suhogtak. Jöttek, talán egy óra múlva. A fiatal gróf, a tisztek és a többiek. Odaálltak mind körül, szétvetett lábbal. A tisztek lovaglópálcával a csizmájukat ütögették. Az öreg Baniczd csak ekkor hagyta abba a kaszálást. Felegyenesedett, beszélni akart. De még egy szót se mondhatott, a kisgróf a szájára húzott a lovaglóostorral. Aztán az új jegyző ütött a szájára ököllel. Mert ő most — részeg bosszúálló angyal — fizetett Szíjjas Kálmánért, érdemeket szerzett a gróf szeme láttára, pozíciót erősített, éppen jókor. Lovaglópálcával terelték őket a rendek közt, amit aznap vágtak. A rend végén az öreg Banicza kiköpte szájából a vért, hogy szólni tudjon a fiaihoz. — Hagyjátok itt a kaszát, mert délután visszagyülünk... A jegenyék sorfala közt terelték őket tovább, ahol a régi jegyzőt agyonütötték; hogy kik, azt a három Banicza nem tudta. A jegenyesor végén beértek a községbe, de nem álltak meg a csendőrlaktanyánál. Továbbmentek a vöröstéglás grófi ököristállóig, mely hátával a főutcának állt, míg a kafdtély messze egy park közepén volt valahol, nem látta azt senki, csak benti cselédek. A grófi ököristállóba lökték a három Baniczát. István, mikor beterelték őket, úgy számoltak a félhomályban, hogy tizenhatan vannak. Három munkás a bőrgyárból már feküdt. Azok nem jajgattak. A kis takarékpénztári könyvelő, akinek a cvikkerét beleverték a szemébe, vinnyogott, mint a megkínzott állat. Két zsidó kereskedő. Félholtan is alkudoztak és térden állva rimánkodtak, amin jókat nevettek a tiszt urak és a falusi intelligencia. Az egyiknek a fia is ott volt. Egy szót se szólt, csak a száját rágta, ha ütötték. Ott feküdt később a bőrgyáriak mellett és nehezen lélegzett. A Misa—Gyuri—Antal sógor is ott volt már, aki még üzent nekik. Meg idegen vöröskatonák, három vagy négy... A szalma alatt is feküdt valaki, akinek az arca egész fekete volt... Később megismerte István, mert azt még mindig tiporta és rúgta a kisgróf és a patikus. A katolikus káplán volt, neki is, mint Gyuri bácsinak, Bujtor a neve. De egy másik Bujtor. Az apja három holdja ott van nem messze tőlük... ..Ezért taníttattunk?” ordított a kisgróf. „Ezért lettél pap, büdös paraszt? Hogy a Marxot prédikáld?" És ez igaz volt: kommunista lett a papi pénzen iskolázott Bujtor gyerek, az egész falu büszkesége. A grófi ököristállóban ő volt az első, aki meghalt. Aztán a három Baniczát vették elő. A jegyző megvadulva tiporta őket. Mikor elfáradtak, egy vállas barna tiszt órája fénylő számlapjára nézett. — Háromnegyed tizenkettő. Most kivisszük őket. Menni már egyik se tudott. Feldobálták őket, nyolcával két kocsira, szalmát dobtak föléjük, és a részeg tisztek felettük ültek a szalmán. A jegyző nem ült fel. — Én kérlek alá saan hazamegyek ... Korán kell felkelni... A hivatal... — Kedves nődnek kézcsókom — bukogta részegen a patikus, és felült a lovakat hajtani. A jegyző pedig, azon mód visszament az istállóba. A vérsóros szalmába zuhant és aludt. Negyedórát mentek, vagy talán fél órát. A kocsi vad iramban rázta őket. De az már nem is fájt összetört testüknek, ő hátul feküdt a saroglyán, úgy ahogy odadobták, arrccal lefelé az apjára. Rágni kezdte a kötelet, amit az ököristállóban raktak rá. Mikor átrágta, az apja kötelékét kereste. De az már nem mozdult... Az öccse felé kotorászott. Az megértette, mit akar. — Hagyd, én már nem bírok — nyöszörögte halkan. A halott apján át kezdte magát lecsúsztatni a kocsiról. A kövér kereskedő Imre alatt visszájáról feküdt, a feje lelógott a kocsi végén, kifordult szeme fehérjében megcsillant az előbukkanó hold ... István lassan kihuzakodott a szalma alól, és lecsúszott a kocsi végéről. Vérében feküdt az út közepén, aztán kicsit felocsúdott. Betemette porral a vérét és belehengergőzött az árokba. Az árokban mászott tovább, míg egy bokorhoz ért... • Diószegi Balázs rajza.