Petőfi Népe, 1982. május (37. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-01 / 101. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM I MŰVÉSZET Lírikusok vallomása „Nagyon nagy időközökben veszi az em­ber észre, hogy megöregedett az édesanyja. Én most se látom igazán öregnek, persze. Benne­­ látom a régit is, a régi fiatalasszonyt, anyát. Néha egy mosolyában fölfedezem." (Na­y László) „Sötét haja szikráikat szórt, Dió­ szeme lángban égett. Csípője ringott, a büszke, Kreol­ arca vakított. Szeme, vágya, eper­ ajka. Szive, csókja mindig könnyes, Ilyen volt a legszebb asszony. Az én fiatal anyám.” (Ady Endre) „Anyám a libákat tömi, homályos ólban, öregasszony, este­ reggel húsz-húsz libát, hogy valami hasznot ragasszon; ül a földön s egy kisteknőből töm, töm, liba után libát, dereka,­lába, keze zsibbad, de ő nem kíméli magát." „Magamat földbe nem oltom, (Erdélyi József) nekem más a dolgom, anyámat kell megvédenem, a haláltól elrejtenem. Szívem nem őrölheti meg föld, kő, tűz, rothadás, féreg, anyámat kell megvédenem, a szívembe építenem!” (Juhász Ferenc) „Ez még ö­n szinte semmi már, csak volt ember, szinte aki már földiszitett ravatalt készülne szállani. De még ö, ö, él, mozog, szól, anyám, anyám m­ég, folyton ad, s valóságos kéz tenyerébe fogja ráhajló arcomat.”­­­­ „Mikor a gyertyák porig égtek,(Csorba Győző) még anyám eljárta a végét: egy szál virág körül koszorút táncolt... A juhászok meg már csak nézték, hogy az égen hold ballag át s csuda Íja nagy, fehér szemmel anyám lábán a balladát.” (Sinka István) „Most is van anyám, bőr nincs már szegény régen. Az ember az anyját benn hordja szivében. Akkor is lesz anyám, ha már elporladtam: az ég lesz fölöttem, és a föld alattam!" (Falu Tamás) „Ó mert akkor, tudom biztos győz, ami küszködik itt most — hogyha ő és minden anya mireánk áldását adja; ha minden egyszerű ember mélyen meghatódva felkel, s karjaikat felénk tárják. — Legyen munkátokon áldási” „Értem, hogy anyám eltemették, (Váci Mihály) de nincs, és nyugtalan vagyok, ezt nem értem. Felnőtt lehetnék. (A mosogatótál ragyog.) Nem fáj, de meg sem érinthetem, nem láttam holtában anyám, nem is sírtam. És érthetetlen, hogy mindig így lesz ezután.” (József Attila) CSOÓRI SÁNDOR: Anyám fekete rózsa Anyámnak fáj a feje — nem iszik feketét. Anyámnak fáj a feje — nem szed be porokat, szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat. Anyámra durván szólnak jött-ment idegenek? Anyám az ijedségtől dadog és bereked. Sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze; ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze. Anyám utakon lépdel,­­g s nem jut el sehova. Szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgona­virág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat. Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: „segítek, azért jöttem”. Anyámnak fáj a feje — anyámnak fáj a Semmi. Anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi . e lejön egy madár érte, s csőrében elviszi, . Édesanyánk Magyarországon mindnyájunk életének része lett a vers: egy-egy történelmi évfordulót verssel ünne­pelünk, hétköznap is verssorok jutnak eszün­k­be, messzi útra indulva versköteteket rakunk táskánk­ba útipoggyászként. Március Petőfi versét idézi, április — Tóth Árpádét, május — többek között Adyét, Juhász Gyuláét. De a Juhász Gyula-versből ismert ezer orgona még nem nyílott ki ezen a hi­deg, szeszélyes tavaszon, s az Ady-versben lévő csu­­pa-fény tavasz is elkerülte földünket, míg az újság­hírekben még hidegebb fagyok kísértenek. □ □ □ Május ünnepe — az anyák ünnepe. Nem a leg­jobb szó az „ünnep” erre a napra, hisz nem egyet­len napon gondolunk Édesanyánkra, hanem min­dennap. Nemcsak virággal, verssel, köszöntéssel le­het megjelenni anyák napjakor, hanem szinte az év mindegyik napján szeretettel, mindennapi apró figyelmességgel, ezernyi gondoskodással. Hiszen Nekik köszönhetjük életünket, ők virrasztottak­­ be­tegágyunk mellett, ők izgultak vizsgáink előtt, és alatt értünk, ők terítették vállunkra a kabátot, ők óvtak és óvnak mindentől minket, örök gyermeke­ket. Mert hiába múlik az idő, hiába öregszünk mi is, őszül a mi bajunk is, nemcsak az övé, mégis mi maradunk gyerekek, minket féltenek ők. S milyen nagyszerű dolog, hogy a régi otthonunkban keres­hetjük fel ezen a napon vagy máskor, s nem a mes­­­szi temetőben helyezzük el virágcsokrainkat, mint sokan ilyenkor, eltűnődve, a csöndes sír előtt, em­léket idézve. □ □ □: A magyar költészet különös gazdagsága szinte az egész világon ismert. S hogy milyen sok költő em­lékezett Édesanyjára, azt szinte számtalan verssel mutathatnánk be. Most elégedjünk meg néhánnyal­! Az első magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom, kb. 1300 körül, az anya fájdalmát panaszolja fia el­vesztése miatt. Ebben a versben érezzük először a magyar nyelv költői szépségét, a híres­ alliterációk összecsengését. „Világ világa, Virágnak virága! Keservesen kínzatos,­ Vas szegekkel veretel”.­­Han­­kiss János A magyar irodalom közelről című köny­vében különböző irodalmi alkotásokat elemez idő­rendben, s különös hangsúllyal emeli ki, hogy a kö­tet első verse, az Ómagyar Mária-siralom és az utolsó verse, József Attila Mama című közismert, szép költeménye is az anyáról szól: „Jelképet keres­sen benne, aki szereti a föld alatt, mélyen lappan­ • Molnár Edit felvétele jó, vagy a levegőben szivárványszálként húzódó összefüggéseket. „A sok száz éves vers zokogó fáj­dalmára évszázadok múlva válaszol József Attila verse, amely a messzi ég kékjében és tűnő felhői­ben fedezi fel újra és újra a feledhetetlen Mama emlékét. □ □ □ Közismertek Petőfi Sándor közvetlen hangú ver­sei, melyekben Édesanyját idézte (pl. Füstbe ment terv). A magyar klasszikus költők is sokszor örökí­­tették meg az anya alakját Arany Jánostól Ady Endréig. De most még közel van a költészet ünne­pe, József Attila születésnapja, s így még indokol­tabb a mai magyar költők verseire hivatkoznunk. Juhász Ferenc hatalmas verskompozíciót ír Anyám címmel, melynek egyik részletében u­tániás ismét­léssel fordul hozzá: „Özvegy szegény-Szűzmáriám, /ősmindenség-asszonyanyám,/ szegények lánya, /te özvegy szegények lánya üdvözlégy...” □ □ □ Nagy László, Csoóri Sándor, Rákos Sándor, Jinszky János versei mellett hadd idézzük az Pn­itt élő, ide kötődő költők közül Buda Ferenc költemé­­nyét, a Tanya-hazámat, melyben az otthonmaradt, magányban élő, elhagyott idős szülők alakját örö­kíti meg. Hisz sokszor a gyerekek csak ünnepre, rö­vid látogatásra, alig­ kézfogásra jutnak haza a szü­lői házba. S a modern kor emberének elkeserítő időzavarában már valóban kevés idő jut az emberi szóra, a meghitt családi beszélgetésre, az Édesanyá­val való találkozásra. Bizony a legtöbb idős szülő, Anya egyedül marad szobája négy fala között, mint Buda Ferenc versében az öregasszony, „Múltad mély kútjából /magadat kimerted,/ mert amíg lehetett, /szeretni elkéstek,/ az emberiségről/ lassanként le­véstek, és magányod falában­ megálltál rezegve.” Kiss Benedek a Sötét bársony című versében a ko­pott varrógép fölé hajló anya alakját állította elénk. Pintér Lajos a Kinek hajában csillagok című ver­sében apró vers­köveken lépked a gyermekkor kertjébe, ahol nagyapja permetezése, és régi lázas éjszakák jutnak eszébe, amikor Édesanyja hajnal­ban a vizes ruhát cserélte rajta. □ □ □ Édesanya — legszebb szavaink közé tartozik. Nemrégen olvashattuk azt az antológiát, melyben magyar írók, költők vallottak anyanyelvünkről. A szavak különös és csodálatos összekapcsolódását jelzi e szó: anya­­nyelv, anyanyelv. Az a nyelv, me­lyet Édesanyánktól tanultunk, melyen álmodunk, mely Kosztolányi szerint is életünk ,­,legnagyobb eseménye”, Kiss Dénes költő versében — és az em­lített antológia címeként — olvashatjuk e szép szót: „Nyelvédesanyánk”, □ □ Q Igen, most májusban, az anyák napjakor, nem­csak a sok aggódást, szeretetet, segítséget, a nehéz életútra indító bátorítást köszönhetjük meg Édes­anyánknak, hanem az ő nyelvét, első szavait, az anyanyelvet is. „Nem hagylak el sohasem, te legelső asszony a földön, a gyermeked itt van, hogy védjen örökre és az időn túl fölrakja fejedre fényes koszorúdat.” (Kosztolányi) Szekér Endre magas korú anyám nyaranta szülőföldemen­­ gazdálkodik. Télen nálam kuporog. Hanem februárban, ahogy ablakán benéz az első felhőtlen nap, fogja az ajtó kilincsét. Izgalmán látom, men­ne hazafelé. Számolja a napokat. Busánénak oda­haza ilyenkor már csipognak első kelésű csirkéi, Horváthnénak néma kiskacsái, ő meg itt táblából a városi lakásban tétlenül. Mondja is: — Mennék, fiam! — Hideg van még, a föld fagya sem ereszt. — De hát Dudásnénak választási malac röfög már az óljában, Recskiné húzza a rónát a mák­nak. Pirongatom, mert a szépszavas marasztalás nem fog rajta. — Talán most akarsz meggazdálni? Magatok bíró korotokban annyi volt a földetek, ami a kör­mötök alá akadt. Hanem most. hereföld a kever­­mesi határban, répatáblácskád Kunágota szájában, cirkod a dombegyházi kertek alatt. Semmi ésszel mondható nem fog rajta. Április­ban már költözünk. Azután nagy rohamomban, szinte csak úgy egy-egy fél napra esek­­ haza nyolc­vanéves anyám látására. Háza körül tengernyi fér­fikéz után kiáltó tennivaló. A kémény kalaptéglá­ját szétszívta a fagy, csörmelékre eltömte a füst­járatokat. A nagykapu leesett a sarokvasáról, a kerítéseket kutyák, disznók luggattá­k át. Kapok ásóra, kapára. Ám az ásó nyelét téli álmában meg­ették a szavak. Na, egy jó fogású nyelet belé! Fo­gom a baltát. Életlen, mint a bot. Elő a köszörű­követ. De annak, teknőjében nem áll meg a víz. Fenekelni kell. Kapom a fűrészt, hogy deszkát vág­jak hozzá. A fűrészről az egerek leették a madza­got. Megelevenedik a népmesei világ. Ugrok a boltba, a spárgáért nemet intenek. Megyek a ken­derföldre, de harsogó zöld a levele. Sötétedik, ami­kor fáradtan leülök a falu hónaljában. Gondolat­ban körülsántikálom. Bajok­­ nélkül is szeretem akárhányszor birtokba venni. Itt minden az enyém. Minden gondja, baja, öröme. Semmi sincs benne. Csak az emlékeim. Érhetek haza olykor akár késő éjszakai órákban, lefekvés előtt körülfutom. Min­den a helyén? Szorongok. Lélekszáma csökken. A lakosok szaladoznak széjjel­. Máshová húzza őket az élet. Bár sokuknak magam nyújtok segédkezet. Hogy a jó eszűek el ne kallódjanak. De más kijá­ratokon is elszivárog a fiatalja. Sajnálom. Kár ezért a szorgalmas, meleg égaljú faluért. Fájnak, ha elmúlás környékezné, ha paréj venné föl az udva­ruk földjét, ha bedeszkáznák egykor értelmesen néző ablakszemeit házainak. Ragaszkodásom se­lyemszálaival szeretném együtt tartani, megújíta­ni, paradicsomi állapotokat palántálni belé. Meg­tartó meleget lehelek magamból, hogy megragas­­­szam őket. Tudom, jámbor óhajok. Nemcsak meg­üresedett házak árválkodnak az utcákban, újonnan épültek is feszítenek. Hanem a kupás határoknak háttal, a falu leg­végén, holdvilág derengésében révülök rá egy félig lerombolt épületre. De hisz ez volt a sze­gényház! Riadt arcok suhannak föl a romok közül. Csupa Julis néni, Időtlen korú, csont, bőr. Mo­­solytalan, egy pöndölyös, mezítláb járó. Tiszta. Tég­lával súrolta kezét, lábát. Senki sem tudta, mi a becsületes neve, honnan került közénk. Megbízás­ból zsebkendőbe kötött három tojással is elment a messzi tízkilométerekre lévő piacra. Fáradalmát olykor köcsögnyi aludt tejjel is honorálták. Panasz­kodni nem hallotta senki. Neki is lehetett pedig élettörténete, vágya, szomorúsága. Temetéseken ő vitte a fátyolos keresztet, amiért a gyászkendőt, a karjára akasztotta, magáénak tudhatta. Többre nem vihette. A jövedelmező siratóaszonyságot nem ér­hette el. Lehet, hogy pipiskedett utána? Miből élt, nem lehetett tudni. Nem koldult. Ami ételneműt naponta a kötényébe löktek, hazavitte, a karólábú ágyakkal teli rakott tágas szobában társaival meg­osztva ette. Mögötte Kuka Béla arca sejlik föl. Böcsületes neve, foglalkozása volt. Jókezű kovácslegénynek is­­merték, aki az üllőt úgy tudta megcsöngetni, tüzes vasaiból a felsistergő szikrák virágcsokorba rende­ződve kápráztatták­ a keze munkájára várókat. Egyszer, okát senki sem tudta, adni, megcsábult. Márminthogy megbolondult. De a népek szerették, a goromba szót Kuka Béla mentségére szépítették. Amikor megcsábult, a szerszámok többet nem en­gedelmeskedtek neki. Kipotyogott a kezéből a hi­degvágó, a menetfúró, a lovakra fordítva akarta fölverni a patkót. Kovácsfújtatója kigyulladt, attól leégett a műhely. Keserves tehetetlenségében idős anyját verte napjában többször is. A szomszédok fenyegették: — Megállj, mert, té­ged is megver ezért az isten! A­ttól kezdve kicsi házuk egy szem ablakát párnával tömte el, hogy ha püföli az any­ját, meg ne lássa a mennyben lakó. Hangtalanul cselekedett. Innét Kuka a neve. TÓTH BÉLA: Mennék, fiam! Amikor őszülő fejjel az anyjáról is elárvult, ma­gában nem tudott élni. A község szegényei közé esett, a sínylődőbe. Hírhedett nagy erejét semmire sem használta. Nyaranta kidöntött faderékon ült, csalinak megnyálazott lába szárán fogdosta a le­gyet. Kupacba dobálta. Dicsérték. Hasznosnak tar­tották. Miből élt? Nem tudni. Dolgozni, lopni nem járt. A szegényház udvarából mint község halottját, festett koporsóban kísérték utolsó útjára. A kántor seppegve imádkozott fölötte, csak a temető kisha­­rangja jajveszékelt érte. — Ringy-rongy, ringy-rongy — kiabálta. Jobb halottak után a templom harangjai kon­­dultak. — Ködmön-mente, ködmön-mente! Selyem-bár­sony, selyem-bársony! — adták tudtul mindazok­nak, akiket illetett. Pucor Jani. Annak is volt tisztességes neve. De mivel csak kendője megtöltésével vergődött világ életében, hát ezt a nevet ragasztották rá. Valami­kor haspárt­iságát érteni lehetett. Községi hivatalt viselt az apja. Sintérül szolgált. Disznóvészkor kö­­nyékig járhattak a zsírban. Amikor a tápláló szü­lők elhaltak, Pucornak nem volt akkora észbeli képessége, hogy a magas hivatalt elörökölje. A község szegénye maradt. Annak törvénye szerint élt. Esténként szerényen húzódott meg a kocsma­zugokban, érdeklődő szemmel nézte az italozókat. Soha nem kért semmit. De ha kínálták, megitta a lúgot is, csak forró ne legyen! A kocsmárosok kegyeletesen öntögették össze neki a sört, bort, pálinkát, ami darabban maradt záróra után. Pucér bevette. Olykor haza is vitt belőle a többieknek. A szerencsétlenek furcsa viselkedése könnyen tolta szánkra csúfolásukat. Ám a felnőttek egy-két pofonnal­ térítettek bennünket az Mondták: még mi is odakerülhetünk­ egyenes útra. A község nem engedte őket koldulni. Azt szé­­gyellte volna. A Vik­inek. Elevenen hussan föl emlékük a félig lebontott ház porködeiből. Az eltartó apa tudós kanásza volt a falunak. Kint lakott a legelő szélére rakott pásztorházban. Valami kül­földről vásárolt. Szultán nevezetű törzskan halálra pocskolta. Sok kiskorú gyerek maradt utána. Legin­kább lányok, akik apjuknak bojtárul szolgáltak, de ott cseppent még egy éppen járni tanuló kisfiú is. Gyásznak gyász, meg gond. Szaladni új kanász után. A falu két napig sem maradhat pásztor nél­kül. A kijárás disznók széthányják az ólakat. Az új pásztornak meg lakást kell adni, így az árvák beköltöztek a szegényházba. A lányok — a termé­szet törvénye szerint — fölserkentek, férjhez men­tek.A fiú? Ahogy fehér fotópapíron csöndeskésen­­ hívódik elő a kép, úgy jelenik meg előttem a ma­ga valóságában. Félárbócos fehér gatyaszárban, nyakatlan kötött ingben, mint aki most kelt­­ ki az ágyból. Méterekre áll meg előttem, köszön. — Hallom, a kutya fog valakit. Óra hosszára lá­tom, nézi a házam. Előbb nem ismertem meg, bá­tyám! — Én sem magát, ne is haragudjon. — Nem csudálom. Amikor maga elment, bugyuta kölök voltam. Az idő elkötyög fölöttünk. Én vagyok a kis Vilim. — És itt lakik? — Itt, itt lakok családostól a magaméban. Ahogy a szarvára fogyatkozott hold, meg­­ a távoli lámpafüzérek derengésében kérdő szemöldököm fölszalad, emberem szava megered. — Na, igen. Maga erről nem tudhat. A ház úgy az enyém, hogy megvettem. Tíz év óta itt állt, romlásnak indulva, lakatlanul. A falu tartogatta, hogy kellhet ez még. De lakót az élet már nem te­remt belé! Erőszakkal sem lehetne embert bele­hajtani. — Én meg, bár nem itt születtem, itt csöpöröd­­tem föl, vágyódtam rá. Mikor a tehetségem kinőtt, megvásároltam. Belülről raktam egy új házat, olyat, amiért nem kell elpiruljak. Mert amúgy ne­hézgépkezelő vagyok. Építettem. Szégyellje magát az élet, ráöltöm a nyelvemet! — Most, ahogy a romokat bontom, helyére tágul a kiskert. Szilvafákat ültetek oda. Apám, nyugod­jon, szerette a szilvát. A magáéról nem szedhetett soha. Néha a férgeséből löktek neki egy-egy ka­lappal a gazdák. Most majd, ha esszük a termést, rágondolunk. — Szóval akkor nem kell többet szegényház? — Hát hogy kellene, kinek kellene? — Ebben biztosak lehetünk? — Rajtunk nem múlik! Kezet rázunk,­­­ietős a dolgom. Madzagot fonok a fűrészre, deszkát szabok, vizesvályút fenekelek, bal­tát köszörülök, ásónyelet faragok, leállítom a ke­rítésoszlopokat. Azóta nem járnak át anyám kert­jébe a szomszédok jószágai. • Szikszai Károly illusztrációja. i

Next