Petőfi Népe, 1982. június (37. évfolyam, 126-151. szám)

1982-06-22 / 144. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1982. június 22. HUSZONÖT ÉVES AZ ÉPÍTŐTÁBOROZÁS A közös munka élménye — A félegyházi gimnáziumba jártam, s az ötvenes évek elején, DISZ-tagként magam is részt vettem néhány nagy munkában — sorolja emlékeit a régebbi időkről Terhe Dezső, az egykori ifjúsági vezető, aki ma a megyei pártbizottság titkára. — Dunapentelén hordtunk téglát, maltert, építettük a mai Dunaújvárost. Őszönként a mezőgazdaságban dolgoztunk, gyapotot szedtünk a déli részeken. Kemény munka volt mindkettő, s a körülmények sem hasonlíthatók a mostaniakhoz, de mindez hozzátartozik a kezdethez. Az önkéntes ifjúsági építőtáborok indítása 1958 nyarától számítható. A frissen zászlót bontott KISZ mozgósító szavára néhány száz lelkes egyetemista csapolt le egy elmocsarasodott területet a Hanságban. Bács-Kiskun megyében a hatvanas évek elején nyílt az első építőtábor a Bácsalmási Állami Gazdaság mátételki kerületében. A fiatalok sátorban laktak, lavórban mosdottak és jól érezték magukat. A tízéves évfordulón, 1971-ben elhelyezett márványtábla ma is emlékeztet az alapítókra. Az első, főként állami gazdaságban szervezet táborokat követte a többi. 1969-ben már 15 helyen csaknem tizenegyezer diákot fogadtak, tavaly 28 táborban tizenöt és fél ezren dolgoztak. 1975- ben a konzervgyárban és ipari üzemekben szerveztek tábort, szezonális munkákra. Három esztendő múltán önálló építőtábort létesítettek a termelőszövetkezetek, 1979-től pedig szakmai táborban vehetnek részt a szakmunkástanulók. Mint ifjúsági vezető minden évben jártam a táborokat. Ez sokszor úgy zajlott le, hogy a látogatás során beálltunk a diákok közé szőlőt kötözni, kapálni, s így megismertük a fiatalok véleményét is. Ugyanakkor , láttuk, tapasztaltuk, a gazdaságok törekvéseit, a szállás, az ellátás javítására, a jobb munkaszervezésre, amely — ha néhol nehezen is ment — megvalósult! A közvetlen kapcsolattartásnak és a KISZ- eseknek köszönhető, hogy az elszürkülést, a sablonossá válást megakadályoztuk, s az építőtábori mozgalom képes volt megújulni. A fiatalok előtt ma — akárcsak a hőskorban — ismét ott van a közvetlen cél. Tudják, hogy munkájuk nélkülözhetetlen, egész sereg rendkívül fontos feladatot csak velük együtt tud az ország megoldani. És még nem is szóltam a népgazdasági haszon mellett a közösségi életre és a munkára nevelés jelentőségéről. Két hét a termelésben többet megmutat a diákoknak a munkából, mint amennyit négy év alatt tanulnak, hallanak, látnak, olvasnak róla. Igaz, ma már szigorú normákat kell teljesíteni — itt is megvalósul az egyéni ösztönzés — de a jól dolgozók pénzt is kapnak, a munkaverseny győzteseit jutalmazzák. A délutáni szabad idő az ismerkedésé — főként, ha nemzetközi a tábor, mert ilyen is van — és a szórakozásé. Az építőtáborokra 25 évvel ezelőtt is szükség volt, és a fiatalok nyári munkájára a jövőben is számítunk. Ez a mozgalom együttesen kínálja mindenkinek az érdekességet, az erőfelmérést, a barátságot, mindazt, amire saját élményeim alapján ma is szívesen gondolok vissza. V. T. Az „ős”... Ha ifjúkori alakját nem is, de jó kedélyét mind a mai napig megőrizte Sallai Sándor, a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnázium igazgatója. Így azután jót derült azon, miként bányásztuk elő az építőtáboros múltját a jubileum kapcsán. Mert ő, ha lehet így nevezni „ős”-építőtáborozó! — A tanév végén telefonon szóltak, kellene egy fiatal tanár, csoportvezetőnek. Fiatal is voltam (az első tanévemet töltöttem a félegyházi gimnáziumban), meg aztán különösebb tervekkel sem készültem a vakációra, így azután semmi akadály nem állt az útjába, hogy vállaljam... Kazincbarcikán vagy félszáz Nógrád és Szolnok megyei diákot bíztak rám. A főutcát építettük, mi voltunk a segédmunkások. A betonhordástól a zsaluzásig mindennel foglalkoztunk. Keményen dolgoztunk a három hét alatt. Barakkban laktunk, afféle fölvonulási épületben. A legemlékezetesebb, hogy munka után nagyon nagy futballmérkőzéseket játszottunk. Barcika akkor mindössze néhány kopár, fátlan utcából, házsorból állt. De a kultúrház már elkészült, így aztán „színházba” is eljutottunk egyszer. Egy Sarkadi-drámát láttunk. Szófogadó, szorgalmas gyerekekből állt a csoport. De meg kell hagyni, nem a fizetséget tartottuk lényegesnek, nem azért dolgoztunk .. . Szívesen elmennék most is Kazincbarcikára, ha újra fiatal lehetnék. Persze járok én táborba, csak hát ellenőrizni. A Sziládysok — s erre büszke vagyok —, derakasan helytállnak a munkában, mindig szép eredményekkel térnek haza, akár málnát szednek, akár szőlőt kötöznek. Ha elmondhatom a véleményemet: a mi „ős-táboraink” — nemcsak Kazincbarcikán, de az országban több helyen, így Szegeden is — a kezdetét jelentették a később kibontakozó, szép eredményeket felmutató mozgalomnak. Örömömre szolgál az is, hogy a legelején, az első hívó szóra mentünk ... N. M. ■ ' .' I ' ■ • v ■. / Aludt országúton is A Bács-Kiskun megyei Tanács Művelődésügyi Osztályának gazdasági csoportvezetője, Sárközi Sándor egyike a nyári építőtáborozás leglelkesebb híveinek, szervezőinek. A mozgalomba tizennégy évvel ezelőtt, 1968-ban kapcsolódott be, a megyei KISZ-bizottság gazdasági osztályvezetőjeként. Szívéhez nőttek az építőtáborok , tanácsi csoportvezetőként sem tudott elszakadni tőlük, mert úgy érzi, hogy a legjobb ügyet szolgálja ezzel. Korábban a KISZ-nél ő intézte munkatársaival együtt a táborok összes dologi, anyagi természetű ügyeit. Nagy munka volt. Felelősségteljes. Újabban a megyebeli diákok más területek táboraiba történő mozgósításában, azok ellenőrzésében, illetve a Bács-Kiskun megyei táborok életének, munkájának ellenőrzésében vállalt szerepet. Megéri a fáradságot, mondja, mert jó látni és tudni, hogy fiatalok hasznos és nagy értékű a munkát végeznek nyaranként. Nélkülük bizony gondban lennének a gazdaságok. Ezért is várják őket oly nagy szeretettel, megteremtve számukra minden feltételt. Sárközi Sándor rengeteget utazott a fiatalok érdekében táborról táborra a tizennégy év alatt. Sokat tapasztalt. Ezért azt tanácsolja minden középiskolásnak, hogy vegyen részt legalább egyszer építőtáborozáson. Meggyőződése, hogy komoly személyiségformáló szerepe van annak néhány hetes együttlétnek. A fiaatalok a kollektív munka mellett belekóstolnak a szabad idő hasznos eltöltésének az örömeibe is. Saját gyerekeit is arra biztatja, ha majd középiskolások lesznek, jelentkezzenek építőtáborba, legyenek részesei a közösségi munkának. Arra a kérdésre, hogy miért csinálja mindezt olyan nagy szorgalommal, ezt válaszolja: „Örökké ifjúnak szeretném érezni magamat, s míg fiatalokkal vagyok kapcsolatban, úgy érzem, az is maradok”. Többször is hangsúlyozza, addig csinálja, míg szükség lesz rá, míg a KISZ igényli a segítségét. Azt sem titkolja hogy e munka örömébe üröm is vegyült olykor. Előfordult például, hogy az isten háta mögött lerobbant a gépkocsijuk, s az országúton aludt. A család is gyakran észrevételezte, hogy ritkán tartózkodik otthon a táborozások időszakában. De ezt csak így lehet csinálni, szívvellélekkel. Aki erre nem képes, hozzá se kezdjen., R. M. Tanulva és szórakozva Sok sátorkarót felhúztak, sok tábortüzet elhamvasztottak már,amikorra tudomást szerzett az építőtáborok létezéséről Galántai János, a bajai Türr István Szakmunkásképző Intézet jelenlegi igazgatója. — Pontosabban: sokáig éppen csak a létezéséről tudtam, de sem mint a csávolyi általános iskola tanárát, sem mint a bácsalmási járás tanfelügyelőjét, nem kapott el ennek a nyaranta feltámadó kampánynak a forgószele. Annál jobban megtáncoltatott később, amikor idekerültem igazgatóhelyettesként. Nyaranta 25—30 gyereket kértek tőlünk, ami önmagában nem lenne sok, lévén szó egy több mint ezer tanulót számláló intézetről. Mégis nehéz volt ennyi jelentkezőt toborozni, mert szakmunkástanulóknak igen kevés a szabad idejük — alig fele a többiekének, hiszen ők a tanítás befejeződése után egy hónapig a kötelező nyári gyakorlatukat végzik. S ebbe sajnos nem számítják bele az építőtáborban töltött időt még ma sem, s ez az ifjúsági parlamenteken még mindig az egyik leggyakrabban felvetett téma. Időközben persze született egy másik, kifejezetten hozzánk igazított táborforma is: a szaktábor. A nagyobb beruházások szomszédságában szervezik meg ezeket, ahol a vízvezetékszerelő tanulók vízvezetéket szerelnek, a szobafestők pedig mázolnak, tapétáznak a szaktanár irányításával. Az itt eltöltött idő már beleszámít a nyári gyakorlatba. Egy fogyatékossága azért ennek is maradt: kevés van belőlük, s azok is jobbára az építőiparral kapcsolatos szakmában adnak lehetőséget a tanulás és a szórakozás összekapcsolására. i K. J. A szorgalom iskolája Bői Jenő, a kalocsai I. István Gimnázium igazgatója rutinos nyilatkozó. Szinte kérdezni sem kell, mondja: 1955-től kilenc évig volt DISZ-tanácsadó, illetve KISZ-segítő, és ilyen minőségben a gyerekek százait nyerte meg, jelentkezzenek valamelyik építőtáborba. Hogy milyen eredménnyel? — ennek érzékeltetésére hosszú felsorolásba kezd: — A hatvanas évek elején a mi diákjaink építették meg az ivóvízhálózat első kilométereit. Kalocsa ugyanis Negyvenszállásról kapja a vizet, tehát mintegy öt kilométeres távolságról. A város határáig mi ástuk ki a másfél méter mélységű árkot. Óriási munka volt, amiben a tanár és diák együtt izzadt: mindenki kaapott egy meghatározott szakaszt — általában 6—7 métert —, szinte versengtek, hogy ki végez s vele előbb. — S az utóbbi években? — próbálom kiszabadítani a régi emlékek szoros hálójából. — Két évvel ezelőtt tízmillió forint értékű paprikát takarítottunk be a helyi termelőszövetkezet földjeiről. Bogyiszlón belvízlecsapoló árkokat ástunk, Biatorbágyon vasúti pályát építettünk, Balatonbogláron szőlőt kötöztünk, Zalaegerszeg környékén pedig málnát szedtünk. — Ez úgy hangzik, mintha fiatalokat alig lehetne visszataratani a hasonló feladatoktól, még manapság is. Holott sok jel mutat arra, hogy csökken körükben a munkakedv ... — Ezzel magam is egyetértek — csap le rám —, de amikor tényt csüggedt vagy vádló hangsúllyal megállapítjuk, akkor nem ártana a mögöttes okokat, körülményeket is vallatóra fogni. Én például biharugrai származású parasztgyerek vagyok, akinek természetes volt, hogy a bizonyítvány bemutatása után már nyolc éves korában is így szólt hozzá az apja: na, jól van, ugorj fel a kocsira te is, megyünk ebbe vagy abba a dűlőbe kukoricát kapálni. És míg el nem kezdődött az iskola, együtt izzadtunk a szüleinkkel. Ma egy városi gyereket nem lehet így „befogni”, mert egyszerűen nincs számára feladat, legfeljebb annyi, hogy vidd a ’szemetét;’ hó ®: fel: ^valamit ki boltból. Márpedig motívum nélkül nem megy. Ezért tartom okos dolognak, hogy újabban nagy gondot fordítanak az építőtáborokban is az anyagi ösztönzésre. Mi is próbálkozunk hasonló módszerekkel, és mondhatom eredménnyel: egyik-másik pompás osztályban elhatározták, hogy a kollektíva — néhány napos kirándulás keretében — megismerkedik valamelyik szomszédos országgal. Nos, mi ehhez áldásunkat adtuk, de csak egy feltétellel: ha a költségeket a saját két kezükkel megkeresett pénzzel fedezik majd. Ha látná őket, mennyire örülnek, ha dolgozni hívják valahová őket! —s —s mm • Cseresznyeszüret a bácsalmási gazdaságban. Együtt a diákokkal Mindszenti László, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola tanára az építőtáborozás születése óta együtt él a mozgalommal. „1958-ban középiskolásként kerültem építőtáborba, diákvanságba. Féltett kacatjaim közül pedig nemrég került elő az 1960-as váci DCM építés emléklapja. Sosem felejtem el, hogy ott ünnepeltem a 18. születésnapomat. Gyakran utaztam arrafelé, s a szívem is belsajdul a gondolatba: én is tettem valamit azért, hogy ez a hatalmas gyár most itt „szennyezi a környezetet.” Miskolci egyetemista voltam, amikor a tizenhárom emeletes diákszállót alapoztuk. Akkor jegyeztem el magam az építőtáborozással. Hogy mi ragadott meg? Az, hogy együtt maradtam azokkal, akikkel év közben együtt kínlódtunk, szenvedtünk a tanulásban, a vizsgákon, és együtt lazítottunk. Jól éreztük magunkat, munka sem esett nehezünkre, hiszen az ötvenes években a falusi, kisvárosi srácok már korán hozzászoktak a nyári munkához.Nem is öntudatból csináltuk, egyszerűen szívesen maradtunk együtt a haverokkal, a tábor mindig jó bulinak ígérkezett. Néhány évi üzemi munka után 1973 szeptemberében kerültem a félegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskolába. Azóta minden nyáron egy-két építőtábori turnust vezetek, hajt a nosztalgia. Pedig a pedagógus számára nem túl vonzó feladat a táborvezetés, mert óriási a felelősség. De én már be vagyok oltva, nem tudnám abbahagyni. Legszívesebben a saját tanítványaimat viszem. Az a táborvezető, akinek jól, kiépített személyes kapcsolata van a gyerekekkel, utcahosszal vezet a többi előtt. Üzemi tapasztalataimnak is sok hasznát veszem. Rendet, fegyelmet kell tartani, hogy a munka is haladjon, s tekintettel legyünk az emberekre is. Érdemes a gyerekekkel megbeszélni a felbukkanó problémákat, és megoldáson is együtt gondolkodani. A srácok szabad idejét sem elég megszervezni, az az igazi, ha a tanár szintén részt vesz a közös szórakozásban. A szakközépiskolákban nehezebb a dolguk a táborszervezőknek, mert a diákoknak négyhetes üzemi gyakorlatuk van a tanév befejeződése után, így szinte áldozatot hoznak azok, akik még ezután építőtáborba mennek. Már bejártam az egész országot, legtöbbször Biatorbágyon voltam vasútépítésen, az idén szintén oda készülünk. A feleségem nevelési felelősnek jön, visszük a gyerekeket is. Az építőtáborozást még hosszú évekig szeretném folytatni.” H. K. E. Romantikus kezdet Húsz esztendeje, hogy Bács-Kiskun megyében létrejött az első önkéntes ifjúsági építőtábor a Bácsalmási Állami Gazdaság mátételki üzemegységében. Szervezésével dr. Bozsó Ferencet, a Berkes Ferenc Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola igazgatóját bízták meg. Őt kerestük fel, arra kérve, hogy meséljen a kezdeti élményekről. — Az utóbbi időkben már szinte szállodaszerűek az építőtáborok — mondja dr. Bozsó Ferenc. — Az első kétszáz, s^hlélve?. leánytábor 1962-ben még nagyon mostoha körülmények között működött. Mostoha? Azt hiszem, ez akkor senkinek nem jutott eszébe. Sőt, igazi tábori hangulata, romantikája volt annak a két hétnek, amit a diákok ott tölthettek. Abban a vízben mosakodtak, amit a Nap melegített fel. ha esett az eső, mezítlábasan, vödrökkel merték ki a sátor melletti árokban összegyűlt csapadékot... Éppen az első héten történt, hogy a szélvihar összedöntötte a sátrakat. Felköltözködtünk az állami gazdaság egyik istállójának a padlására. Két éjszaka ott aludtunk. Alattunk bőgtek a tehenek... Senki sem panaszkodott, kesergett, talán soha nem volt jobb kedvük, mint akkor. A legszebb emlék? ... Kevés kihagyással tíz esztendeig lent voltam minden nyáron a táborban, nyitástól zárásig. Felejthetetlen élmények egész soráról szólhatnék. Arról a megszállottságról, ahogy a gyerekek hajtottak, sokszor csak a dicséretért, vagy a jelképes jutalomért. Az esti tábortüzek hangulatát nehéz érzékeltetni, felidézni annak, akinek még nem volt ilyesmiben része. A legszebb taláh mégis a búcsúzásom volt, ami éppen egybeesett a bácsalmási tábor tízesztendős jubileumával. Akkor már 15 építőtábor volt a megyében, mindenhonnan vendégeket hívtunk az ünnepségre... Végső búcsút persze nem mondtam a táborozásnak, hiszen gyakorta látogatom tanulóinkat, akik egy-egy turnusba jelentkeznek. Sajnos egyre, kevesebben, ahogyan máshonnan is. Nem hiszem, hogy az érdektelenségért pusztán a fiatalokat kellene hibáztatni. Csökkent a nyári szünet — nálunk például 5—6 hét kötelező szakmai gyakorlat is van —, a szülők érthetően szeretnének a gyerekeikkel lenni. Talán a tanárok sem olyan lelkesek, mint régen... Nekünk annak idején elképzelhetetlen volt, hogy ne vállaljuk a teljes idényt; most két hétre nehéz valakit rábeszélni ... K. K. Fontos a jó szervezés A Hosszúlhegyi Állami Gazdaságot több szempontból is a me* gye egyik legjobban szervezett kertészeti nagyüzemének tartják. Ennek ellenére itt sem gondmentes a szőlő- és gyümölcstermesztés. Kevés a munkáskéz a műveléshez és a betakarításhoz. Éppen ezért elsők között létesítettek az önkéntes vállalkozóknak mezőgazdasági építőtáborokat. Az eddigi tapasztalatokról és az programról Lakatos Bélával, idei a kertészeti területi igazgatójával beszélgettünk. A tábori élet régen még a „sátrazás” idején kétségkívül sokkal romantikusabb volt. Akkor nem ismertük a diszkót és mivel a táborokat nem koedukáltnak szervezték, lelkesítőek voltak a kirándulások, a „vegyes” programok. Nem a ma tanító pedagógusokra neheztelek, de másfél évtizede nagyobb volt a fegyelem is. 1969-től állandó épületben szállásoljuk el a kéthetes váltásban érkező munkásvendégeinket. Idén, ahogy már több éve, Veszprém megyéből jönnek a fiatalok, de száz diákot várunk Lengyelországból is. Az Állami Ifjúsági Bizottság és a KISZ KB felhívása alapján mi is erősítjük a kapcsolatokat egy-egy megyei KISZ-bizottsággal. Az eddigi tapasztalatok szerint a veszprémiekkel kölcsönösen jól tudunk dolgozni. Az egyeztető értekezleten hallottak alapján az volt a benyomásom, hogy a diákok is szeretnek a hosszúhegyi gazdaságba jönni, hiszen az idén a vártnál négyszázzal többen jelentkeztek. Talán azért is választanak minket, mert felismertük azt, hogy a mai fiatalság szeret dolgozni, ha mástól is ezt látja. A hagyományos tábori hangulat kialakítása mellett gondos szervezéssel megteremtjük a jó munka feltételeit. Nálunk aligha láthatnak őgyelgő embereket, vagy a tábla szélén feleslegesen pöfögő traktorokat ... Cz. P.