Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-19 / 194. szám

Jövendölés az iskolai­­ színjátszásról Egy évvel ezelőtt országos tanácskozásra gyűltek össze Szolnokon a diákszínpadokat vezető tanárok. A résztvevők meglehetősen sötéten látták a szép hagyományokkal büszkélkedő diákszínjátszás jövő­jét. A borúlátás okait a diákság növekvő terhei­­ben, a szellemi — különösképpen a humán — ér­tékeknek nem kellő mértékű megbecsülésében, és a színpadvezető tanárok gyér ösztönzésében látták. A végső következtetés az volt, hogy ehhez a mun­kához megszállottak kellenek, s ha ők kiváló tel­jesítményt nyújtanak, akkor elegendő élettérhez is jutnak. Az idei Országos Csokonai Diákszínjátszó Napok — amelyet nyolcadik alkalommal rendeztek meg Csurgón Csokonai Vitéz Mihály emlékére — an­­­nyit első látásra is bizonyítottak, hogy élnek ilyen megszállottak közöttünk, s a színvonalas bemutató­sorozat arra is következtetni enged, hogy nem is olyan nehéz három napra való jó műsort összeállí­tani, az országos mezőnyből a legjobb tizenhatot kiválasztani. A diákszínház minden kétséget kizáróan színház. Sok amatőr­­színjátszó-találkozón jóformán csak a zsűri nézi a produkciókat, a csurgói Csokonai Művelődési Háziban három napon át telt ház volt. A nézőtér befogadóképes­sége körülbelül megegyezik a meghívottak számával. Mi lehet hát a diákok egymás produkció­ja iránti érdeklődésének a kul­csa? Erre a kérdésre hitem szerint elsősorban a műsor elemzése adja meg a szerkezeti választ. Hiába mondják , hogy a diákszínház rosszmájúak, „a tanár, úr színháza", egyetlen tanári ötlet sem számíthat sikerre —­­sem a színjátszók, sem a közönség kö­rében —, ha nem a diákság saját gondolatvilágát tükrözi. Milyennek ismerhetjük meg hát a középis­kolás korosztály gondolatvilágát a bemutatók tükrében? Az együtteseknek jelentős ré­sze keresi a klasszikus olvasmá­nyokban rejlő játék- és humor­­lehetőséget. Láttuk A helység ka­lapácsát (kaposvári Táncsics Gim­názium), a Jóka ördögét (kapos­vári 512. sz. Szakmunkásképző Intézet), a Tanár úr kérem-et (debreceni Tóth Árpád Gimná­zium). A klasszikus mű gondolati magvát járja körül a sárbogárdi Petőfi Gimnázium együttese Vol­taire Candide-jának színre vite­lével. Többen a szocialista realizmus klasszikus hagyománnyá váló szatirikus ágából választanak mű­veket friss, mai mondanivalók ki­fejezésére (111—Petrov: Robin­son; Déry Tibor: Talpsimogató). Az elő­bbi a boglárlellei Kerté­szeti Szakközépiskola, az utóbbi a szolnoki Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ diákszínpadá­nak vállalkozása. Mindkét előadás a diákkor ellentmondásokat ke­reső — és találó — látásmódját fejezte ki, s nagy sikert aratott a bürokratikus fafejűség, valamint a stréberség bővérű kifigurázásá­val. Különleges értékmentésre vál­lalkozott a nagykanizsai Landler Gimnázium diákszínpada. Felnö­vekvő nemzedékek sorának mű­veltségéből hiányzik a bibliai jel­képek ismerete. Jól tudjuk, hogy e mitológiai ismerete nélkül nem érthetjük Ateg —■ hogy csak a legkirívóbb példákat említsem — a reneszánsz festészetet, Madách drámáit, Ady költészetét, a k­ép­­zőművészet mesterműveit, a ze­neirodalom fundamentális alko­tásait. A kanizsaiak Evangéliuma a Jézus Krisztus, Júdás, az Isten­anya és az apostolok jelképi ere­jű alakjai köré kristályosodó em­beri mondanivalókat igyekezett felmutatni lényegre törő, tiszta színpadi formában. Érdekes meg­említeni, hogy valódi irodalmi színpadi jellegű szerkesztett mű­sor a korábbi gyakorlattól elté­rően egyetlenegy volt (a hódme­zővásárhelyi Bethlen Gimnázium Rimbaud-összeállítása). Nem maradhatnak említés nél­kül a modern színházi törekvé­sek irányában tett próbálkozások sem. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium színjátszói adott drá­mai szöveg alapján O'Neill Jones császárával próbáltak megrázó hatású rítus-színházat teremteni, míg a budapesti József Attila Gimnázium csoportja tárgyakra (újságpapír­ és virág) épülő rög­tönzött cselekvéssorokkal igye­kezett hasonló típusú élményben részesíteni közönségét. A Csokonai-napok nem versen­gés, ide kerülni már maga díjjal felér. A zsűrinek nehéz dolga volt. Az esélyesek között szóba került a boglárlelleiek Robinson­ja és a kaposvári gimnazisták Petőfi-feldolgozása. A helység ka­lapácsa. A szoros mezőnyben vé­gül is a debreceniek Tanár úr ké­­reme, valamint a kaposvári szak­munkásképzősök Jóka ördöge­­látomása vitte el a két „legdúsabb levelű pálmát”. Mit lehetne végül — Csokonai szellemében — jövendölni? Anél­kül, hogy felelőtlen lelkendezés­­be kezdenénk, örömmel idézhe­tünk egy mondatot a zsűri véle­ményéből: „Úgy látszik, a diák­színjátszás kezd kimozdulni a holtpontról.” Hozzátehetjük: csak hagyjuk dolgozni a megszállottakat! • Kaposvári szakmunkástanulók előadása. • A nagykanizsai gimnazisták produkciója. T. I. tet.Barátom mesélte a történe­t Húszegynéhány éve, amikor elkezdtem koptatni az iskola­padot, még csak nem is ismer­tük azt a szót, hogy tornate­rem. Nyáron az udvaron, télen pedig a tanteremben folytak a testnevelési órák, igen szűkös körülmények között. Jórészt helybenfutásból, szökdécselés­ből és fej- meg csuklókörzésből álltak a gyakorlatok. Mert, ha mondjuk karkörzéssel próbál­koztunk a kicsiny teremben, óhatatlanul az lett a vége, hogy nyakonvágtuk az előttünk vagy mellettünk kalimpálók valamelyikét. A katedrán a ta­nító néni erélyes terpeszállás­ban suhogtatta térképmutató pálcáját, s olykor-olykor kö­zénk csördített, ha kezdett el­fajulni a helyzet. — Sajnos kétségtelen, hogy nagyon sok iskolában még ma sem sokat változtak az efféle áldatlan, tarthatatlan állapotok ... Később, a felső tagozatban, már volt tornatermünk, sőt sportpályánk is. Testnevelőnk nagy tekintélynek örvendett, amit elsősorban extraméretű pofonjai garantáltak számára. Hátratett kézzel, szétvetett lá­­­­bakkal ácsorgott mindig a tor­naterem vagy a sportpálya va­lamelyik sarkában, miközben dirigált, sípolt, s menetrend­szerűen kiosztott néhány ext­­rataslit, a „túlzottan lelkes” nebulók között. Lényegében hasonlóan teltek a testnevelési órák a gimnáz Terpeszállás ziumban is, leszámítva a pofo­nokat. A tanár úrtól megkap­tuk az utasításokat — „termé­szetesen” hátratett kézzel és terpeszállásban —, hogy fut­­kározzunk meg gimnasztikáz­­zunk egy kicsit, s ha ez meg­volt, közénk hajította a labdát, mondván, hogy focizzunk vagy kosarazzunk, amíg nem csön­getnek. Azután legtöbbször magunkra hagyott, azaz „isme­retlen helyre” távozott. Érdekes módon, a főiskola szaktanárai is többnyire ter­peszállásban oktattak bennün­ket. Elmagyarázták a tenniva­lókat, tanácsokat osztogattak, esetleg lerajzolták a tornate­rem falitáblájára, hogy mit hogyan csináljunk, de csak nagyon ritkán vették a fáradt­ságot — még a fiatalabbak is! —, hogy a gyakorlatban is be­mutassák, mi az, amit elvár­nak tőlünk. Persze, azt megkö­vetelték, hogy amikor már mi tartottuk a testnevelési órákat az apróságoknak, a tanítási gyakorlatokon, melegítőre vet­kőzzünk és együtt dolgozzunk tanítványainkkal. Mert ugye­bár ez a helyes, előírásszerű módja e tantárgy oktatásának. Ám, amikor kikerültünk a fő­iskoláról, egyszeriben én is fel­vettem a sok éven át látott „testnevelői pózt”, s legfeljebb akkor láthattak melegítőben a diákjaim, ha tanfelügyelőt vár­tunk. A minap összetalálkoztam néhány volt tanítványommal, s ahogy az már ilyenkor lenni szokott, szóba kerültek az együtt töltött tanórák is. — Én azért szerettem, ha a tanár bácsi tartotta a tesit, mert tudtam, hogy meg is tud­ja csinálni, amit tőlünk köve­tel — mondta az egyik. — Em­lékszem, amikor a fejen­ meg a kézenállást tanultuk, nagyon mérges tetszett lenni, mert nem akart menni a dolog sen­kinek. S akkor, bár mindig olyan szűk farmernadrágban járt a tanár bácsi, hogy csak na, mégis oda tetszett állni a szőnyeg elé, s bemutatni, ho­gyan is néz ki egy okés kézen­­állás. És mindenki csak tátotta a száját, még a fiúk is nagyon csodálták, hogy milyen ügyes tetszik lenni ... Mi tagadás, belepirultam, de nem a hirtelen dicséret, a szé­gyen, a rossz lelkiismeret vál­toztatta meg arcszínemet. — Mindezt azért mesélem el, mert ma már nem tanítással kere­sem a kenyerem. Ha nem így volna, nem mesélnék, nem ma­gyarázkodnék, hanem újra és újra megmutatnám ... Mert kétségtelen, hogy terpeszben könnyebb az álldogálás, mint mondjuk kézen vagy fejen. Ám terpeszállás ide, pofozkodás oda, a mégiscsak pedagógusi tekintély a tudásban rejlik valahol...” Koloh Elek 1982. augusztus 19. t PETŐFI NÉPE • 5 Pályák, esélyek, lehetőségek Az egyetemi-főiskolai felvéte­lek idején — mint az elmúlt he­tekben — különösen felszínre kerülnek a társadalmi mobilitás kérdései. Egyesek szerint újra­termelődnek az esélykülönbségek, mások vitatják a csökkentésüket szolgáló különböző támogatások jogosultságát. Ezért is elvi je­lentőségű az MSZMP Központi Bizottságának 1982. április 7-i állásfoglalása. Iskolarendsze­rünk legnagyobb történelmi eredménye, hogy hozzájárult társadalmi egyenlőtlenségek csök­­­kentéséhez, társadalmunk egész­séges mobilitásának megőrzésé­hez.­­Ezt mutatja az is, hogy az el­múlt évtizedben némiképp növe­kedett a fizikai dolgozó rétegek gyermekeinek aránya a felsőok­tatási intézmények­­ hallgatói kö­zött, jóllehet e rétegek aránya a társadalmi szerkezet változása következtében mintegy 5 száza­lékkal csökkent. Mindez nem je­lenti azt, hogy az iskola hiány­talanul teljesítette, illetve telje­síteni tudja a művelődési esély­egyenlőtlenségek vagy az indu­lásnál fennálló társadalmi-kultu­rális hátrányok csökkentésében rá háruló funkciókat. Tapasztalatok bizonyítják Ennek tükrében érdemes né­hány számszerű mutatót áttekin­teni. 1938-ban a foglalkoztatott lakosság több mint 95 százaléka fizikai dolgozó volt, gyermekeik a felsőoktatásban 3,5 százalékot képviseltek. Indokolt volt tehát a felszabadulás után a társa­dal­­mi igazságtalanság fokozatos csökkentését a művelődés terü­letén egyebek között adminiszt­ratív eszközökkel is elősegíteni. Ennek következtében is, 1950-ben már közel minden második első­éves hallgató munkás—paraszt gyermek volt. Számarányuk 1955-ig tovább nőtt, és meghalad­ta az 56 százalékot, majd 1960- ra 50 százalékra alakult. Eköz­ben a kereső lakosság körében a fizikai dolgozók számaránya 80— 83 százalékra csökkent. Amennyire indokolt volt a fel­­szabadulást követően a szárma­zási kategorizálás bevezetése az egyetemi felvételeknél, annyira túlhaladottá vált a szocializmus alapjainak lerakását követően. Ezért helyes volt pártunk VIII. kongresszusának döntése 1962- ben, amely kimondja: „Egységes szocialista társadalmunk kialaku­lása és közoktatásunk szocialista fejlődése lehetővé teszi és egy­ben megköveteli, hogy az iskolai felvételeknél is a jelöltek felké­szültsége, rátermettsége, politi­kai és erkölcsi magatartása le­gyen a mérce”. A döntés helyességét két év­tized tapasztalatai bizonyítják, a fejlődés velejárójaként azonban ellentmondások is keletkeztek. A származási kategorizálás eltörlé­sét követő első évtizedben a fi­zikai dolgozók gyermekeinek számaránya nagymértékben csök­kent, igaz, eközben csökkent a fizikai dolgozók számaránya keresők között, de nem akkora a mértékben. A hetvenes években mind intenzívebben kibontako­zott munka sokirányú volt. Meg­növeltük a fizikai dolgozók gyer­mekeinek számarányát a gimná­ziumokban, ahonnan a felsőok­tatási utánpótlás több mint két­harmada indult el. A sokirányú munka eredményeként mostaná­ra a fizikai dolgozók gyermekei­nek számaránya 42—45 százalék­ közötti a felvettek soraiban, mi­közben a foglalkoztatottak köré­ben a fizikai dolgozók mintegy 70 százalékot képviselnek. szellemi dolgozók körében felve­­­tődik helyenként a kérdés: Va­jon nem érinti-e hátrányosan az ő gyermekeiket a fizikai dolgo­zók gyermekeinek támogatása. Esélyhátrányaikról — mint társadalmi jelenségről — akkor beszélhetnénk, ha a felsőoktatás­ban nagyobb lenne a fizikai dol­gozók gyermekeinek számaránya, mint a szülőké a kereső lakosság köreiben. Erről azonban távolról sincs szó, hiszen a szellemi dol­gozók gyermekei még mindig kö­zel kétszer olyan arányt képvi­selnek a felvettek köreiben (55— 57 százalék), mint a szülők a ke­resők között (30 százalék). Az értelmiség gyermekeinek három­negyede értelmiségi pályára kerül. Még hosszú ideig Valamiféle mechanikus azo­nosságra törekedni rövid távon irreális dolog volna. A folyamat többgenerációs jellegű. Ma még a családok, a lakóhelyek anyagi, szociális, kulturális körülményei­ben figyelemreméltó eltérések vannak. Csökkentésüket szolgál­ják az oktatásügy fejlesztésére fordított erőfeszítések — ismere­tesen a VI. ötéves terv során ki­emelt programok között szerepel az általános iskola fejlesztése. Mégis egyértelműen számolni kell azzal, hogy vannak, és még jó ideig lesznek­ —, ha csökkenő mértékben is — hátrányos hely­zetű gyermekek. Segítésük fogal­ma a közvéleményben esetenként helytelenül keveredik a fizikai dolgozók gyermekeivel való fog­lalkozással. Márpedig a kettő nem azonos: a fizikai dolgozók kategóriája politikai, a hátrá­nyos helyzet szociális tényező. A fizikai dolgozók életkörülményei­nek fejlődése következtében többségnél nem beszélhetünk hát­­­rányos helyzetről, ugyanakkor a szellemi pályán dolgozók­­ gyer­­mekei is lehetnek hátrányos hely­zetben. A művelődéspolitikának itt az a feladata, hogy egyaránt segítse a fizikai dolgozók gyer­mekeit és a hátrányos helyze­tűeket. A fizikai dolgozók gyermekei egyetemi továbbtanulásának kér­déskörével valószínűen még hos­­­szú ideig foglalkoznunk kell. E munkát azonban növekvő mér­tékben befolyásolja az osztályok és rétegek, a fizikai és a szelle­mi munka közeledése, a szocia­lista népi egység minőségi mu­tatóinak — egyebek között műveltséggel is összefüggő — fej­­­lődése.­ ­ c. varrt .rrotteiHfna — A nemek egészséges aránya­ ­ Ma még nincsenek, és való­színű, sokáig nem lesznek meg a feltételei annak, hogy minden fia­tal pályaválasztási szándéka tel­jesüljön. Figyelembe kell venni ugyanis a társadalmi igényeket, hiszen a szocialista társadal­munkban a munkaerő teljes fog­lalkoztatottságához szükséges pályairányítás tervezése, megva­­­lósítása. Találkozunk még a te­hetség el­kallódásának veszélyé­vel is. A társadalom törekszik le­hetőséget teremteni a pályakor­rekcióra. Gimnáziumi érettségi­vel is lehet valaki szakmunkás, a szakmunkások közül pedig töb­ben tanulnak a felsőoktatásban. Vagyis, a társadalmi igények, tehetséggondozás és a képesség- a fejlesztés optimális összhangjára kell törekednünk. A felsőoktatásnál az esélyté­nyezőket több összefüggésben ér­demes megnézni. Így például ma több mint minden második hall­gató nő. Ez megfelel a nemek de­mográfiai arányának. Az összkép azonban mást mutat, ha a teljes diplomások nemek szerinti össze­tételét nézzük. Nappali tagozaton a friss diplomások valamivel több mint fele nő, 1955-ben még csupán 40 százalék volt. A prob­léma valószínű soktényezős. Sze­repet játszik egyes pályák anya­gi elismerése, a pályairányítás, de az előzmények már a középisko­lában megjelennek. Ma a felső­fokú utánpótlás több mint két­harmadát a gimnáziumok adják, ahol pedig az érettségizettek kö­zel kétharmada nő. A művelődéspolitika is ösztö­nöz a nemek egészséges arányá­nak megteremtésére a felsőokta­tásban, tudva azt is, hogy ez hosszú folyamat. A társadalmi egyenlőségre törekvés nagy vív­mánya ugyanis, hogy a nők felsőoktatásban demográfiai ará­­­­yuk szerint részesülnek. Ez egyébként ma még ugyancsak a szocialista országokra jellemző, a fejlett tőkés országokban még ma is a nők részvétele a felsőoktatásban lényegesen csonyabb, mint számarányuk alá­a népességen belül. A jövő útja tehát: a nemek jelenlegi arányá­nak megtartása mellett fokoza­tos átcsoportosulásra számítha­tunk a diplomás pályákon, képzés lehetséges üteme szerint.­ A pályázók esélyei szakmán­ként sem azonosak. Vannak ked­velt és kevésbé kedvelt szak­mák. Ez megmutatkozik a jelent­kezők közül felvettek számará­nyában is. Néhány szakterüle­ten 1980-as adatok szerint a kö­vetkező képet látjuk: a művé­szeti főiskolán minden hetedik jelölt esélyes, a bölcsész- és jogi pályáikon, a tanárképző főiskolá­kon minden negyedik-ötödik, az orvosi és agrártudományi egyete­meken minden harmadik, a me­zőgazdasági, az egészségügyi, a gazdasági, a közgazdasági főis­kolákon, a tanító- és óvónőképző intézetekben a jelentkezettek kö­zel kétharmadát veszik fel. A tehetség nemcsak szellemi adottság Az­ emberi képességgel és te­hetséggel való egészséges gazdál­kodás mindenekelőtt társadalmi érdek. A tehetség pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy va­laki egy tevékenységben vagy te­vékenységkomplexumban az át­lagosnál magasabb teljesítmény­re képes. A tehetség azonban egyaránt magában foglalja a szel­lemi és a fizikai munkára való alkalmasságot. A társadalom mindinkább afelé törekszik, hogy­­ a végzett munka szerint értékel­jük a társadalmi munkamegosz­­­­tásba­n vállalt­ vagy kapott fel­adat­ teljesítésének szintje alap­­­ján. A jövőben a tehetségek ér­tékelését ebből a szemszögből napirenden kell tartani, és fel­is lépni az olyan nézetek ellen, amelyek mechanikusan leszűkítik a tehetséget a szellemi pályák körére. Azt is látnunk kell, hogy a szellemi és a fizikai munka közötti különbség csökkentése is segíti ezeket a törekvéseket. A fejlett szocialista társadalom az osztályok és a rétegek köze­ledésének folyamatában realizá­lódik, amelynek során fokozato­san csökkennek az osztályjellegű különbségek, csökken a fizikai és a szellemi munka közötti kü­lönbség, csökkennek a település­viszonyból adódó különbségek és más tényezők. Az osztályok és a rétegek közeledése a szocialista építőmunka egész, időszakát át­fogó folyamat. A felszabadulástól napjainkig e folyamat nagy ered­ményei realizálódtak. Több terü­leten azonban csak megkezdtük a munkát annak érdekében, hogy a felnövekvő ifjúság esélykülönb­ségei csökkenjenek, és előbbre lépjünk azon az úton, amelyen a fiatal pálya irányulása mindjob­ban megfelel egyéni adottságai­nak, valamint a társadalmi igé­nyeknek.­­ Koncz János MERCURIUS-SZENTÉLY SZOMBATHELYEN Mercurius a római mitológiában az uta­zók, kereskedők és tolvajok istene volt. Szentélyét Szombat­helyen Paulovits a Járdányi Romkert­ben találták meg. A római kori ke­­reskedőutak talál­koztak itt valami­kor. Ennek alapján feltételezték, hogy a már korábban fel­tárt vámház mellett, az egykori várfalon belül szentélyt talál­hatnak. A feltétele­zés beigazolódott és egy 20x20 méteres templomrészt talál­tak.

Next