Petőfi Népe, 1982. augusztus (37. évfolyam, 179-203. szám)
1982-08-19 / 194. szám
Jövendölés az iskolai színjátszásról Egy évvel ezelőtt országos tanácskozásra gyűltek össze Szolnokon a diákszínpadokat vezető tanárok. A résztvevők meglehetősen sötéten látták a szép hagyományokkal büszkélkedő diákszínjátszás jövőjét. A borúlátás okait a diákság növekvő terheiben, a szellemi — különösképpen a humán — értékeknek nem kellő mértékű megbecsülésében, és a színpadvezető tanárok gyér ösztönzésében látták. A végső következtetés az volt, hogy ehhez a munkához megszállottak kellenek, s ha ők kiváló teljesítményt nyújtanak, akkor elegendő élettérhez is jutnak. Az idei Országos Csokonai Diákszínjátszó Napok — amelyet nyolcadik alkalommal rendeztek meg Csurgón Csokonai Vitéz Mihály emlékére — annyit első látásra is bizonyítottak, hogy élnek ilyen megszállottak közöttünk, s a színvonalas bemutatósorozat arra is következtetni enged, hogy nem is olyan nehéz három napra való jó műsort összeállítani, az országos mezőnyből a legjobb tizenhatot kiválasztani. A diákszínház minden kétséget kizáróan színház. Sok amatőrszínjátszó-találkozón jóformán csak a zsűri nézi a produkciókat, a csurgói Csokonai Művelődési Háziban három napon át telt ház volt. A nézőtér befogadóképessége körülbelül megegyezik a meghívottak számával. Mi lehet hát a diákok egymás produkciója iránti érdeklődésének a kulcsa? Erre a kérdésre hitem szerint elsősorban a műsor elemzése adja meg a szerkezeti választ. Hiába mondják , hogy a diákszínház rosszmájúak, „a tanár, úr színháza", egyetlen tanári ötlet sem számíthat sikerre —sem a színjátszók, sem a közönség körében —, ha nem a diákság saját gondolatvilágát tükrözi. Milyennek ismerhetjük meg hát a középiskolás korosztály gondolatvilágát a bemutatók tükrében? Az együtteseknek jelentős része keresi a klasszikus olvasmányokban rejlő játék- és humorlehetőséget. Láttuk A helység kalapácsát (kaposvári Táncsics Gimnázium), a Jóka ördögét (kaposvári 512. sz. Szakmunkásképző Intézet), a Tanár úr kérem-et (debreceni Tóth Árpád Gimnázium). A klasszikus mű gondolati magvát járja körül a sárbogárdi Petőfi Gimnázium együttese Voltaire Candide-jának színre vitelével. Többen a szocialista realizmus klasszikus hagyománnyá váló szatirikus ágából választanak műveket friss, mai mondanivalók kifejezésére (111—Petrov: Robinson; Déry Tibor: Talpsimogató). Az előbbi a boglárlellei Kertészeti Szakközépiskola, az utóbbi a szolnoki Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ diákszínpadának vállalkozása. Mindkét előadás a diákkor ellentmondásokat kereső — és találó — látásmódját fejezte ki, s nagy sikert aratott a bürokratikus fafejűség, valamint a stréberség bővérű kifigurázásával. Különleges értékmentésre vállalkozott a nagykanizsai Landler Gimnázium diákszínpada. Felnövekvő nemzedékek sorának műveltségéből hiányzik a bibliai jelképek ismerete. Jól tudjuk, hogy e mitológiai ismerete nélkül nem érthetjük Ateg —■ hogy csak a legkirívóbb példákat említsem — a reneszánsz festészetet, Madách drámáit, Ady költészetét, a képzőművészet mesterműveit, a zeneirodalom fundamentális alkotásait. A kanizsaiak Evangéliuma a Jézus Krisztus, Júdás, az Istenanya és az apostolok jelképi erejű alakjai köré kristályosodó emberi mondanivalókat igyekezett felmutatni lényegre törő, tiszta színpadi formában. Érdekes megemlíteni, hogy valódi irodalmi színpadi jellegű szerkesztett műsor a korábbi gyakorlattól eltérően egyetlenegy volt (a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnázium Rimbaud-összeállítása). Nem maradhatnak említés nélkül a modern színházi törekvések irányában tett próbálkozások sem. A szentesi Horváth Mihály Gimnázium színjátszói adott drámai szöveg alapján O'Neill Jones császárával próbáltak megrázó hatású rítus-színházat teremteni, míg a budapesti József Attila Gimnázium csoportja tárgyakra (újságpapír és virág) épülő rögtönzött cselekvéssorokkal igyekezett hasonló típusú élményben részesíteni közönségét. A Csokonai-napok nem versengés, ide kerülni már maga díjjal felér. A zsűrinek nehéz dolga volt. Az esélyesek között szóba került a boglárlelleiek Robinsonja és a kaposvári gimnazisták Petőfi-feldolgozása. A helység kalapácsa. A szoros mezőnyben végül is a debreceniek Tanár úr kéreme, valamint a kaposvári szakmunkásképzősök Jóka ördögelátomása vitte el a két „legdúsabb levelű pálmát”. Mit lehetne végül — Csokonai szellemében — jövendölni? Anélkül, hogy felelőtlen lelkendezésbe kezdenénk, örömmel idézhetünk egy mondatot a zsűri véleményéből: „Úgy látszik, a diákszínjátszás kezd kimozdulni a holtpontról.” Hozzátehetjük: csak hagyjuk dolgozni a megszállottakat! • Kaposvári szakmunkástanulók előadása. • A nagykanizsai gimnazisták produkciója. T. I. tet.Barátom mesélte a történet Húszegynéhány éve, amikor elkezdtem koptatni az iskolapadot, még csak nem is ismertük azt a szót, hogy tornaterem. Nyáron az udvaron, télen pedig a tanteremben folytak a testnevelési órák, igen szűkös körülmények között. Jórészt helybenfutásból, szökdécselésből és fej- meg csuklókörzésből álltak a gyakorlatok. Mert, ha mondjuk karkörzéssel próbálkoztunk a kicsiny teremben, óhatatlanul az lett a vége, hogy nyakonvágtuk az előttünk vagy mellettünk kalimpálók valamelyikét. A katedrán a tanító néni erélyes terpeszállásban suhogtatta térképmutató pálcáját, s olykor-olykor közénk csördített, ha kezdett elfajulni a helyzet. — Sajnos kétségtelen, hogy nagyon sok iskolában még ma sem sokat változtak az efféle áldatlan, tarthatatlan állapotok ... Később, a felső tagozatban, már volt tornatermünk, sőt sportpályánk is. Testnevelőnk nagy tekintélynek örvendett, amit elsősorban extraméretű pofonjai garantáltak számára. Hátratett kézzel, szétvetett lábakkal ácsorgott mindig a tornaterem vagy a sportpálya valamelyik sarkában, miközben dirigált, sípolt, s menetrendszerűen kiosztott néhány extrataslit, a „túlzottan lelkes” nebulók között. Lényegében hasonlóan teltek a testnevelési órák a gimnáz Terpeszállás ziumban is, leszámítva a pofonokat. A tanár úrtól megkaptuk az utasításokat — „természetesen” hátratett kézzel és terpeszállásban —, hogy futkározzunk meg gimnasztikázzunk egy kicsit, s ha ez megvolt, közénk hajította a labdát, mondván, hogy focizzunk vagy kosarazzunk, amíg nem csöngetnek. Azután legtöbbször magunkra hagyott, azaz „ismeretlen helyre” távozott. Érdekes módon, a főiskola szaktanárai is többnyire terpeszállásban oktattak bennünket. Elmagyarázták a tennivalókat, tanácsokat osztogattak, esetleg lerajzolták a tornaterem falitáblájára, hogy mit hogyan csináljunk, de csak nagyon ritkán vették a fáradtságot — még a fiatalabbak is! —, hogy a gyakorlatban is bemutassák, mi az, amit elvárnak tőlünk. Persze, azt megkövetelték, hogy amikor már mi tartottuk a testnevelési órákat az apróságoknak, a tanítási gyakorlatokon, melegítőre vetkőzzünk és együtt dolgozzunk tanítványainkkal. Mert ugyebár ez a helyes, előírásszerű módja e tantárgy oktatásának. Ám, amikor kikerültünk a főiskoláról, egyszeriben én is felvettem a sok éven át látott „testnevelői pózt”, s legfeljebb akkor láthattak melegítőben a diákjaim, ha tanfelügyelőt vártunk. A minap összetalálkoztam néhány volt tanítványommal, s ahogy az már ilyenkor lenni szokott, szóba kerültek az együtt töltött tanórák is. — Én azért szerettem, ha a tanár bácsi tartotta a tesit, mert tudtam, hogy meg is tudja csinálni, amit tőlünk követel — mondta az egyik. — Emlékszem, amikor a fejen meg a kézenállást tanultuk, nagyon mérges tetszett lenni, mert nem akart menni a dolog senkinek. S akkor, bár mindig olyan szűk farmernadrágban járt a tanár bácsi, hogy csak na, mégis oda tetszett állni a szőnyeg elé, s bemutatni, hogyan is néz ki egy okés kézenállás. És mindenki csak tátotta a száját, még a fiúk is nagyon csodálták, hogy milyen ügyes tetszik lenni ... Mi tagadás, belepirultam, de nem a hirtelen dicséret, a szégyen, a rossz lelkiismeret változtatta meg arcszínemet. — Mindezt azért mesélem el, mert ma már nem tanítással keresem a kenyerem. Ha nem így volna, nem mesélnék, nem magyarázkodnék, hanem újra és újra megmutatnám ... Mert kétségtelen, hogy terpeszben könnyebb az álldogálás, mint mondjuk kézen vagy fejen. Ám terpeszállás ide, pofozkodás oda, a mégiscsak pedagógusi tekintély a tudásban rejlik valahol...” Koloh Elek 1982. augusztus 19. t PETŐFI NÉPE • 5 Pályák, esélyek, lehetőségek Az egyetemi-főiskolai felvételek idején — mint az elmúlt hetekben — különösen felszínre kerülnek a társadalmi mobilitás kérdései. Egyesek szerint újratermelődnek az esélykülönbségek, mások vitatják a csökkentésüket szolgáló különböző támogatások jogosultságát. Ezért is elvi jelentőségű az MSZMP Központi Bizottságának 1982. április 7-i állásfoglalása. Iskolarendszerünk legnagyobb történelmi eredménye, hogy hozzájárult társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséhez, társadalmunk egészséges mobilitásának megőrzéséhez.Ezt mutatja az is, hogy az elmúlt évtizedben némiképp növekedett a fizikai dolgozó rétegek gyermekeinek aránya a felsőoktatási intézmények hallgatói között, jóllehet e rétegek aránya a társadalmi szerkezet változása következtében mintegy 5 százalékkal csökkent. Mindez nem jelenti azt, hogy az iskola hiánytalanul teljesítette, illetve teljesíteni tudja a művelődési esélyegyenlőtlenségek vagy az indulásnál fennálló társadalmi-kulturális hátrányok csökkentésében rá háruló funkciókat. Tapasztalatok bizonyítják Ennek tükrében érdemes néhány számszerű mutatót áttekinteni. 1938-ban a foglalkoztatott lakosság több mint 95 százaléka fizikai dolgozó volt, gyermekeik a felsőoktatásban 3,5 százalékot képviseltek. Indokolt volt tehát a felszabadulás után a társadalmi igazságtalanság fokozatos csökkentését a művelődés területén egyebek között adminisztratív eszközökkel is elősegíteni. Ennek következtében is, 1950-ben már közel minden második elsőéves hallgató munkás—paraszt gyermek volt. Számarányuk 1955-ig tovább nőtt, és meghaladta az 56 százalékot, majd 1960- ra 50 százalékra alakult. Eközben a kereső lakosság körében a fizikai dolgozók számaránya 80— 83 százalékra csökkent. Amennyire indokolt volt a felszabadulást követően a származási kategorizálás bevezetése az egyetemi felvételeknél, annyira túlhaladottá vált a szocializmus alapjainak lerakását követően. Ezért helyes volt pártunk VIII. kongresszusának döntése 1962- ben, amely kimondja: „Egységes szocialista társadalmunk kialakulása és közoktatásunk szocialista fejlődése lehetővé teszi és egyben megköveteli, hogy az iskolai felvételeknél is a jelöltek felkészültsége, rátermettsége, politikai és erkölcsi magatartása legyen a mérce”. A döntés helyességét két évtized tapasztalatai bizonyítják, a fejlődés velejárójaként azonban ellentmondások is keletkeztek. A származási kategorizálás eltörlését követő első évtizedben a fizikai dolgozók gyermekeinek számaránya nagymértékben csökkent, igaz, eközben csökkent a fizikai dolgozók számaránya keresők között, de nem akkora a mértékben. A hetvenes években mind intenzívebben kibontakozott munka sokirányú volt. Megnöveltük a fizikai dolgozók gyermekeinek számarányát a gimnáziumokban, ahonnan a felsőoktatási utánpótlás több mint kétharmada indult el. A sokirányú munka eredményeként mostanára a fizikai dolgozók gyermekeinek számaránya 42—45 százalék közötti a felvettek soraiban, miközben a foglalkoztatottak körében a fizikai dolgozók mintegy 70 százalékot képviselnek. szellemi dolgozók körében felvetődik helyenként a kérdés: Vajon nem érinti-e hátrányosan az ő gyermekeiket a fizikai dolgozók gyermekeinek támogatása. Esélyhátrányaikról — mint társadalmi jelenségről — akkor beszélhetnénk, ha a felsőoktatásban nagyobb lenne a fizikai dolgozók gyermekeinek számaránya, mint a szülőké a kereső lakosság köreiben. Erről azonban távolról sincs szó, hiszen a szellemi dolgozók gyermekei még mindig közel kétszer olyan arányt képviselnek a felvettek köreiben (55— 57 százalék), mint a szülők a keresők között (30 százalék). Az értelmiség gyermekeinek háromnegyede értelmiségi pályára kerül. Még hosszú ideig Valamiféle mechanikus azonosságra törekedni rövid távon irreális dolog volna. A folyamat többgenerációs jellegű. Ma még a családok, a lakóhelyek anyagi, szociális, kulturális körülményeiben figyelemreméltó eltérések vannak. Csökkentésüket szolgálják az oktatásügy fejlesztésére fordított erőfeszítések — ismeretesen a VI. ötéves terv során kiemelt programok között szerepel az általános iskola fejlesztése. Mégis egyértelműen számolni kell azzal, hogy vannak, és még jó ideig lesznek —, ha csökkenő mértékben is — hátrányos helyzetű gyermekek. Segítésük fogalma a közvéleményben esetenként helytelenül keveredik a fizikai dolgozók gyermekeivel való foglalkozással. Márpedig a kettő nem azonos: a fizikai dolgozók kategóriája politikai, a hátrányos helyzet szociális tényező. A fizikai dolgozók életkörülményeinek fejlődése következtében többségnél nem beszélhetünk hátrányos helyzetről, ugyanakkor a szellemi pályán dolgozók gyermekei is lehetnek hátrányos helyzetben. A művelődéspolitikának itt az a feladata, hogy egyaránt segítse a fizikai dolgozók gyermekeit és a hátrányos helyzetűeket. A fizikai dolgozók gyermekei egyetemi továbbtanulásának kérdéskörével valószínűen még hosszú ideig foglalkoznunk kell. E munkát azonban növekvő mértékben befolyásolja az osztályok és rétegek, a fizikai és a szellemi munka közeledése, a szocialista népi egység minőségi mutatóinak — egyebek között műveltséggel is összefüggő — fejlődése. c. varrt .rrotteiHfna — A nemek egészséges aránya Ma még nincsenek, és valószínű, sokáig nem lesznek meg a feltételei annak, hogy minden fiatal pályaválasztási szándéka teljesüljön. Figyelembe kell venni ugyanis a társadalmi igényeket, hiszen a szocialista társadalmunkban a munkaerő teljes foglalkoztatottságához szükséges pályairányítás tervezése, megvalósítása. Találkozunk még a tehetség elkallódásának veszélyével is. A társadalom törekszik lehetőséget teremteni a pályakorrekcióra. Gimnáziumi érettségivel is lehet valaki szakmunkás, a szakmunkások közül pedig többen tanulnak a felsőoktatásban. Vagyis, a társadalmi igények, tehetséggondozás és a képesség- a fejlesztés optimális összhangjára kell törekednünk. A felsőoktatásnál az esélytényezőket több összefüggésben érdemes megnézni. Így például ma több mint minden második hallgató nő. Ez megfelel a nemek demográfiai arányának. Az összkép azonban mást mutat, ha a teljes diplomások nemek szerinti összetételét nézzük. Nappali tagozaton a friss diplomások valamivel több mint fele nő, 1955-ben még csupán 40 százalék volt. A probléma valószínű soktényezős. Szerepet játszik egyes pályák anyagi elismerése, a pályairányítás, de az előzmények már a középiskolában megjelennek. Ma a felsőfokú utánpótlás több mint kétharmadát a gimnáziumok adják, ahol pedig az érettségizettek közel kétharmada nő. A művelődéspolitika is ösztönöz a nemek egészséges arányának megteremtésére a felsőoktatásban, tudva azt is, hogy ez hosszú folyamat. A társadalmi egyenlőségre törekvés nagy vívmánya ugyanis, hogy a nők felsőoktatásban demográfiai aráyuk szerint részesülnek. Ez egyébként ma még ugyancsak a szocialista országokra jellemző, a fejlett tőkés országokban még ma is a nők részvétele a felsőoktatásban lényegesen csonyabb, mint számarányuk aláa népességen belül. A jövő útja tehát: a nemek jelenlegi arányának megtartása mellett fokozatos átcsoportosulásra számíthatunk a diplomás pályákon, képzés lehetséges üteme szerint. A pályázók esélyei szakmánként sem azonosak. Vannak kedvelt és kevésbé kedvelt szakmák. Ez megmutatkozik a jelentkezők közül felvettek számarányában is. Néhány szakterületen 1980-as adatok szerint a következő képet látjuk: a művészeti főiskolán minden hetedik jelölt esélyes, a bölcsész- és jogi pályáikon, a tanárképző főiskolákon minden negyedik-ötödik, az orvosi és agrártudományi egyetemeken minden harmadik, a mezőgazdasági, az egészségügyi, a gazdasági, a közgazdasági főiskolákon, a tanító- és óvónőképző intézetekben a jelentkezettek közel kétharmadát veszik fel. A tehetség nemcsak szellemi adottság Az emberi képességgel és tehetséggel való egészséges gazdálkodás mindenekelőtt társadalmi érdek. A tehetség pszichológiai értelemben azt jelenti, hogy valaki egy tevékenységben vagy tevékenységkomplexumban az átlagosnál magasabb teljesítményre képes. A tehetség azonban egyaránt magában foglalja a szellemi és a fizikai munkára való alkalmasságot. A társadalom mindinkább afelé törekszik, hogy a végzett munka szerint értékeljük a társadalmi munkamegosztásban vállalt vagy kapott feladat teljesítésének szintje alapján. A jövőben a tehetségek értékelését ebből a szemszögből napirenden kell tartani, és felis lépni az olyan nézetek ellen, amelyek mechanikusan leszűkítik a tehetséget a szellemi pályák körére. Azt is látnunk kell, hogy a szellemi és a fizikai munka közötti különbség csökkentése is segíti ezeket a törekvéseket. A fejlett szocialista társadalom az osztályok és a rétegek közeledésének folyamatában realizálódik, amelynek során fokozatosan csökkennek az osztályjellegű különbségek, csökken a fizikai és a szellemi munka közötti különbség, csökkennek a településviszonyból adódó különbségek és más tényezők. Az osztályok és a rétegek közeledése a szocialista építőmunka egész, időszakát átfogó folyamat. A felszabadulástól napjainkig e folyamat nagy eredményei realizálódtak. Több területen azonban csak megkezdtük a munkát annak érdekében, hogy a felnövekvő ifjúság esélykülönbségei csökkenjenek, és előbbre lépjünk azon az úton, amelyen a fiatal pálya irányulása mindjobban megfelel egyéni adottságainak, valamint a társadalmi igényeknek. Koncz János MERCURIUS-SZENTÉLY SZOMBATHELYEN Mercurius a római mitológiában az utazók, kereskedők és tolvajok istene volt. Szentélyét Szombathelyen Paulovits a Járdányi Romkertben találták meg. A római kori kereskedőutak találkoztak itt valamikor. Ennek alapján feltételezték, hogy a már korábban feltárt vámház mellett, az egykori várfalon belül szentélyt találhatnak. A feltételezés beigazolódott és egy 20x20 méteres templomrészt találtak.