Petőfi Népe, 1983. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-04 / 2. szám

A HAGYOMÁNYŐRZÉS IGÉNYES MEGVALÓSÍTÁSA A kecskeméti nyomda remeklése „Világméretű törekvés ma: hagyomány és modernség egységét megteremteni.” „Ez a szorgalmatosan és díszesen felkészült munka... méltán magára vonhatja az egész hazának figyelmét.” „A kecskeméti Petőfi Nyomda tipográfiai műhelye már több kitűnő facsimile kiadáshoz adott segítséget, könyvművészeti színvonalon” Egy nagyon tartalmas és gyönyörű monográfia ajánló és kalauzoló soraiból vettük „étvágygerjesztőnek” a fenti idézeteket. Jelezni kívántuk velük, hogy nem akármilyen mű ismertetésére vállalkoztunk, s másrészt azt is, hogy elfogultan kívánunk szólni kecskeméti nyomda nemes törekvéséről. Annál is inkább, mert bizonyára sokan nem tudják, hogy a könyvészetnek ebben műhelyében készült — és készülő — alkotásoknak milyen széles a skálája. Elég csak utalni arra ezúttal, hogy a Ruzsicskai György festőművész által készített — saját szövegre „komponált’.’ grafikákat a nyomda jóvoltából színes nyomatú albumban láthatjuk. A napokban egy újabb, másfél évszázaddal ezelőtt megjelent kétkötetes hasonmás munkával lepték meg a kiadású, könyv barátait, a múltbéli események iránt érdeklődő embereket. Ez a címe a műnek: Nemes Nógrád vármegyének históriai, geographiai és statisztikai esmertetése. Rézre metszett karcolatokkal, négy kötetben. S a szerző: Mocsári Antal egykori táblabíró. Annak a Mocsáry Lajosnak a rokona, aki történelmünk egyik legrokonszenvesebb nemzetiségi szakembere volt, s akit megyénkhez szoros szálak kötöttek. A tudós szerző — aki költő is volt, nem csupán közéleti férfiú és történész — 1757-től 1832-ig élt, Hont és Nógrád megyében. Hatalmas művéből hamar kiderül, hogy mennyire szerette, valósággal imádta hazáját, népét a magyarok „gyászos eseteket maguk után hagyott vad századait”. S az is, hogy roppant szorgalommal, kitartással, tengernyi munkával hagyta az utókorra a ma már nélkülözhetetlen forrásanyagnak számító históriáját, geográfiáját és statisztikáját. A kecskeméti nyomda elévülhetetlen érdeme, hogy engedve a megtisztelő kérésnek, szakmailag kifogástalan remekléssel közkinccsé tette azt a tudományos munkát, amelyből az idők pusztítása folytán ma már csupán négy példány díszeleg hazánk könyvtárainak polcain. A Kubinyi Ferenc Múzeum gondozásában, a szécsényi II. Rákóczi Ferenc Termelőszövetkezet támogatásával napvilágot látott monográfia jó kezekbe került, Praznovszky Mihálynak, a kötetek szerkesztőjének, a széteményeom szerint is. Ugyanazt húzza alá az'előszó, az ajánlás szerzője, R. Várkonyi Ágnes is. Még az egészen modern irodalmi művek kedvelői is örömüket lelhetik ebben a roppant sok munkával készült két kötetben. S nem csak az egykor élt szerző nagy munkájára gondolunk, hanem ezúttal a nyomdászokéra, szerkesztőkére, lektorokéra is. A sok régies kifejezés, archaikus nyelvi fordulat, lelemény, a meglehetősen bőséges latin szövegbetét, melléklet, a tudományos alaposságra valló jegyzetanyag, képek és kották együttesen, jócsapán megdolgoztatták a könyvkészítő szakembereket. Ám a végeredmény nyilván kárpótolja őket a sok erőfeszítést kívánó, sokirányú figyelmet követelő munkájukért. A szerző bevezetésül ötvenkét oldalon tárgyalja a magyarok őstörténetét, majd fejtegeti Nógrád megye néveredetét, taglalja e változatos vidék földrajzát, nyelvét („palótzosan hosszan ejtik a szót”), majd a megye négy járásának nem kevesebb, mint kétszázhetvenhárom (!) települését ismerteti, olykor meglepő részletességgel. Majd bemutatja a főúri levelestárakat, könyvtárakat és iskolákat. Ez utóbbiakról kritikai éllel ezt mondja: „Vajha az iskolák felújításával helyes tanítási mód is hozattatnék be!” A kötetekben bőségesen olvashatunk a másfél évszázaddal ezelőtti Nógrád geológiai, kézműipari, mezőgazdasági és földrajzi helyzetéről, többek között. Ám nyilván sokaknak az a rész tetszik majd leginkább, amelynek keretében a tudós szerző a megye várait és azok regényes, izgalmas történeteit tárgyalja. Ezek mostanára jórészt megszűntek, megfogyatkoztak, de a „kincset rejtő” Komor, Gács, Salgó, Szécsény, és Hollókő egykori élete-története valósággal lenyűgöző az olvasó számára. És Fülek vára, mely „minden jó előmeneteleknek oskolája, Volt”. Sok-sok egyéb, figyelemre számottartható téma mellett két dolog érdemel az átlagosnál nagyobb figyelmet. Az egyik: Mocsáry Antal részletesen ismerteti a tekintélyes, főúri Forgács-család történetét. A másik: Huszonhárom pontban tollhegyre tűzi kora társadalmának bírálatát, az alábbi címmel: „Azon híjjánosságok és fogyatkozások, mellyeknek orvoslások szükséges". Rokonszenvessé teszi a régen élt szerzőt mindaz, amit a jobbítás szándékával ebben a fejezetben felemlít. Amikor sürgeti a szakszerűbb mezőgazdaságot, a kézműipart, a tökéletesebb nevelést a neki nem tetsző öltözködést, a magyar szótár megírását, valamint a spekuláció és csalás elleni védekezést. Köszönet mindazoknak, akik e rendkívül becses munkát ismételten tudományos közrebocsátották, méghozzá eredeti formájában. Varga Mihály /// .r. # Fülek vára, mely „minden jó előmeneteleknek oskolája volt.” A juss 'ysuzsánna néni péntek délután hirtelen rosszul lett, összeesett a köcsögös culápnál, s mivel iszonytatóan fájlalta a hasa alját, mentők vitték a kórházba. Szombat délben izgatottságtól remegő hang „érdeklődött" az osztályos főorvosnál. — Hogy van a mi drága jó édesanyánk? A doktor — mégis, ne gondolják róla, hogy nem tudja, kiről van szó — addig udvariaskodott, diplomatáskodott, míg ki nem „tapogatta": csak Zsuzsanna néni lehet a szóban forgó beteg. Ekkor aztán kicsit bizonytalanul, meg egy parányit titokzatos hangsúllyal közölte: — ö ... már jól van. Erre nagy sóhaj suttyant a drót túlsó végéről a főorvos fülébe, majd egy kattanás jelezte, hogy már le is tették a kagylót. Vasárnap délelőtt, a szokásos látogatási időben felindult, gyászruhás csoport húzódott be nagy lármával a kórterembe. A nőszemélyek fúriaként nyomkodták, könyökölték hátra egymást, sziszegtek, vicsorogtak, acsarkodtak, fittyet hánytak a betegekre, nem törődtek a többi látogatóval se. A nagy tusakodásban félrecibálódott fekete kendőjük, s alóla rendetlenül lobogott elő kócos hajuk. A férfiak mérsékeltebben viselkedtek, ők csak a fogukat recsegtették megfontoltan, és titokban kiadósakat rúgtak egymás bokájába. De erős emberek lévén, valamennyien lábon maradtak. Kilenc főből állt a fekete sereg, amely a csodálkozástól nagy szemeket meresztő Zsuzsanna néni ágyánál ádáz szócsatába kezdett. — Látja idesanyám, az a piszok menye mit mívelt?! — Avvagy te — szutyokringyó! — Nem te kürtölted szét a famíliában, hogy idesanyánk „mán jól van szegény’’?! — Ha az a mocskos doktor úgy mondta! — Csak járjon a meglátjuk, tied lesz-e a pofád, damaszt abrosz, te cafat! — Orrod attól fokhagymás, ha szétpukkadsz is! — Hallja kedves anyám ezt a dögöt? ... Most láthatja, mi lakozik benne. Mikor tegnap megtudtuk, hogy maga meghalt, rögtön ott voltunk valamennyien a szobájában, nehogy lába keljen a sok holmijának ... Most már az operáción átesett szegény beteg is megszólalt. Keserűen, meg tőle telhetően erélyesen. — De hát... nem haltam meg ... Itt vagyok. Láthatjátok saját szemetekkel... — Persze hogy látjuk, de most nem erről van szó, anyám — kapta a felvilágosítást a másik lányától Zsuzsanna néni. — Hanem most megtudhatja, hogy Margit magának halámolta el azt a tízliteres zománcos fazekat, amire maga azt mondta, az enyém lesz — halála után... Ezek az áldott jó testvérek ... te — Fogad be a pampuládat, istenszűze-cemende! Minek neked az a fazék?! He?! — Csak te hallgass!.... Nézd meg magad, csupa pihe rajtad ez a fekete kabát... Azt hiszed, nem láttuk Gergellyel, hogy éjnek évadján loptál ki tollat az anyám dunyhájából, pedig az a miénk ... lesz ... Ilyen drágulatos nye van magának, anyám,meMár-már hajtépéssé, lőcsöléssé szívódott az örökösödési vita, mikor — a betegek és vendégek együttes segélykérésére — markos ápolónők és edzett műtőslegények karolták át az egész gyülekezetet, és a betegek, látogatók derűs biztatása közepette tuszkolták ki őket a folyosóra, aztán még la kapun is kívülre. Éppen jókor, mert Zsuzsanna néni ekkorra elájult. Tóth István Áprilisban lapunkban is közzétettük a kiskőrösi Városi Tanács, valamint a Szórakaténusz Játékműhely és Múzeum pályázati felhívását, amelyben — Petőfi Sándor születésének 160. évfordulója alkalmából — a költő világához, verseihez és életének egyes mozzanataihoz kapcsolódó rajzok, játékok készítésére buzdították a gyerekeket. • Az óvodákban és általános iskolákban nem talált süket fülekre a felhívás: az ország minden tájáról 3200 művet küldtek be az ifjú alkotók. A festőművészekből és rajztanárokból álló zsűri mintegy háromszáz munkát tartott érdemesnek arra, hogy a Szórakaténuszban megrendezett kiállításon a látogatók elé kerüljön . A megnyitó ünnepségen dr. Kolozsváry Judit, az intézmény igazgatója üdvözölte a szép számban összegyűlt közönséget. Ezt követően Vargha Balázs, a Szórakaténusz tudományos tanácsadója mondott megnyitót. Vargha Balázs szavai után került sor a díjkiosztásra. A 36 egyéni nyertes közül a legifjabb Benyik Mária 4 éves, kiskőrösi óvodás volt. A dunaújvárosi, pécsi és salgótarjáni gyerekek mellett a legtöbb babért a kiskőrösi és keceli pajtások aratták. Közülük Domonyi Zsuzsa kiskőrösi, Fejes Andor és Magos Mónika keceli általános iskolások kiemelt díjat kaptak. Kollektív elismerésben részesült egyebek között a Keceli Nevelési Központ és a Soltvadkerti Általános Iskola. A krétarajzok, vízfestmények, temperával és kapart technikával készült képek, kerámiák és játékszerek a Szórakaténusz gyűjteményébe kerülnek, de előbb még március 15-e alkalmából Kiskőrösön újabb kiállítást rendeznek az ifjú képzőművészek munkáiból. H. K. E. • A gyermekrajzok. 1983. január 4. 9 PETŐFI NÉPE • 5 Gyermekrajz- és játékkiállításA vitának vége (de ne felejtsük el) Művelten szórakozni, vagy szórakozva művelődni? Egyáltalán: mi az a szórakozás — tette föl a kérdést immáron két hónapja Farkas P. József, a dunavecsei Petőfi Sándor Művelődési Központ igazgatója. Vitacikkében lényegében azt húzta alá, hogy dacára minden erőfeszítésnek, „fiataljaink százával unatkoznak," mert „sem a vendéglátás, sem a közművelődés nem nyújt számukra elég kulturált szórakozási lehetőséget”. Szerzőnk szerint a háttérben az húzódik, hogy nincs speciális szórakoztató népművelő. Egy huszáros fordulattal pedig így toldotta meg: hiába is volna, mert a jelenlegi állapotok nem kedveznek neki. „Aki szórakoztató rendezvényt kíván szervezni, rengeteg gondot kell pluszban felvállalnia.” Ráadásul: „az ilyen rendezvényekről való lemondás nem jár semmiféle hátránnyal”. Farkas P. József szerint „a gebin, vagy jutalékrészesedéses módszer megoldás lehetne itt is, hiszen a szórakoztató műsorok számottevő bevételt jelenthetnének ott, ahol értőn foglalkoznak velük." Írásunkat — még a megjelenés előtt — tíz szakembernek küldtük el — sajnálatos, hogy többségük még válaszra sem tartotta érdemesnek szerkesztőségünket. A magunk részéről azt is fájlaljuk, hogy ebben az igazán mindenkit érintő ügyben nem mondott véleményt sem a szakmai irányító szerv, sem pedig — s ezzel nem merítettük ki a hiánylistát — a fiatalok érdekeinek képviselőjeként a KISZ. A beérkezett — s megjelent — válaszok nemcsak arról szóltak, amiről a vitát indítottuk. Szórakozni kulturáltan is lehet — adta hozzászólása címéül Angelt Mátyás művelődésiház-igazgató Császártöltésről, majd bővebben kifejtve e véleményét, eljutott a végkövetkeztetésig: „miért van az, hogy ugyanabban a művelődési házban egy átlagos táncos rendezvényen vödörszámra gyűlik össze a különböző eredetű szemét, ugyanakkor egy képzőművészeti kiállítás, vagy irodalmi est után két eldobott gyufaszálat,sem talál a takarító?” Angeli Mátyás szerint „mindannyian érezzük, tenni kell valamit”, de ehhez „a népművelők szorgos erőfeszítései nem elegendőek”. A bácsalmási művelődési központ igazgatója újabb szempontra hívta fel olvasóink és kollégái figyelmét. A NEB-vizsgálat résztvevőjeként ugyanis arra a következtetésre jutott, hogy szórakozási és művelődési intézmények voltaképpen ugyanabban az épületben vannak — miért ne lehetne a szórakozásból és művelődésből is egyet csinálni. Héhn Gizella írásának alcímei mondanivalóját emelik ki: Kísérletező kocsmáros, csoda— Operaénekes és magyarnóta — Közös a felelősség. „Mi, népművelők, azért vagyunk felelősek — írta —, hogy bejöjjenek az intézménybe a csellengő, unatkozó fiatalok, ha pedig már benn vannak, akkor azért, hogy mit adunk nekik: konyakot, vagy mellé még jó emberi szót”,esetleg A legfontosabb a személyiség fejlesztése — vélte a következő hozzászóló, Túri András, lajosmizsei köznevelési főelőadó. Ismertetett egy olyan kísérletet, amelyet még mint KISZ-bizottságban dolgozó munkatárs, egy tiszakécskei olvasótáborban Czakó Gábor íróival együtt alkalmazott, amelyet a „humanizált diszkó” névre keresztelt. A módszer lényege: „a zene és tánc közben beszélgettünk (a ről), játszottunk (a zenével) zeneés mindenféle eszközzel zenéltünk (a zenéért). Személyre szabottan — húzta meg e kísérlet határait is hozzászólónk. Tamás László, a kalocsai Művelődési Központ és Ifjúsági Ház megbízott igazgatóhelyettese az ötnapos munkahét „kihívására” adott válaszukkal, ■ a gyerekeknek és a felnőtteknek rendezett „vigadókkal” ismertette meg olvasóinkat. A „nyitott ház” akcióhoz sorolható kísérlet egyik célja, elérni, hogy a „fiatalok egyre nagyobb hányada számára váljék természetes környezetté a művelődési otthon”. Ebből, a csak a lényegre koncentráló összefoglalóból is kitűnik: akadt fehér foltja a vitának. Nem esett szó például arról a fontos kérdésről: vajon csak a fiatalok szórakozásával vannak nehézségek? Hozzászólóink nem méltatták figyelemre vitaindítónk javaslatát: öneltartó, értéket közvetítő, vállalkozói népművelésre van szükség a szórakoztatásban is el?A vita lezárul — felejtsük hát Rosszul tennénk! Ha fontos dolgok nem is kerültek szóba, megtörtént a legfontosabb: hisszük, hogy megmozdult valami a szórakozás frontján, mert legalább néhányan elkezdtek gondolkozni a jövő lehetőségein. Hogy és mint tovább? Lapunk is megpróbál segíteni: szervezési mankónak tartjuk a műsorok folyamatos közlését, módszertani segítségnek a különösen hatásos rendezvények kalocsai vigadó leírását (minta esetében tettük). Hamarosan arra is sort kerítünk, hogy valóban széles körben kérjünk véleményt a szórakoztatásról, ankétot rendezünk a kérdésről. Addig is: várjuk olvasónk véleményét, javaslatát, ötletét! Mert a vitának vége, de ne felejtsük el! Ballai József KÉPERNYŐ Szilveszter ’82 Nem is olyan régen a család, a munkahelyi közösség, a baráti társaság mindenkitől elvárta január első napjaiban az Állásfoglalást. Csodálatos volt-e avagy csapnivaló? A válasz ürügyén azután a kérdező újra kifejthette, magyarázhatta, indokolhatta, hogy nézete szerint csodálatos volt vagy csapnivaló. Még szerencse, hogy a csillagos égboltot életszínvonal mércének tekintő Mátyás országlása idején színházban, moziban, fehér asztal mellett töltöttük az év utolsó napjának utolsó óráit: jaj lett volna a tévének, ha nem teljesíti a nevettetés előírt mennyiségét. Miről beszélek? Azért sem árulom el! Annyi biztos, hogy ez a bizonyos Valami sem kelt már különösebb érdeklődést. Van ebben jó is, rossz is. Most már évközben is láthatunk olyan világsztárokat, mint Lollobrigida. A szatirikus politikai kabaré sem szilveszteri kiváltság (csak elszóltam magam!). Az emberek lassan rájönnek, hogy a tévé feltalálása előtt is volt szilveszter. A kicsit sértődött elfordulást nemcsak a megszokás magyarázza, a csalódás is. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek tetsző összeállításhoz csodák kellenének. Csodák pedig meglehetősen ritkán voltak, annyira ritkán, hogy még egyetlen egyet sem sikerült tetten érni. A mai megnehezült időkben különösen nem számíthatunk arra, hogy valamilyen csoda felragyogtatja a szilveszteri tévéműsort. Megpróbálkoztak már mindennel Az idén úgy csinálták, mintha megfeledkeztek volna az év utolsó napjáról. Azelőtt öles cikkek tudatták: ez készül, így készül, most pedig néma csönd. Amikor majd majd kétségbeesik a lakosság, hogy netán az idén takarékossági okokból elmarad a szilveszter, örvendve fogadja a jó hírt: mégiscsak lesz valami. Hát lett. „Hazudni” sem könnyű, ez derült ki a „ ... jöjj, hazudj valami elfogadhatót" meteorológiai előrejelzésből. Nem szeretek jósolni — nem vagyok meteorológus —, de aligha fogadta ragyogó derűvel közvéleményünk — mert, az is van nekünk — a tréfás, céljának azért megfelelő kis összeállítást. Fergetegesen kacagtató, látványos, feledhetetlen sohasem volt műsornak bizonyult Vágó István összeállítása A fele sem igaz! A jogi esetekből megtudtuk végre valahára, hogy Fehér Klára és Nemes György sohasem esküdtek egymásnak örök hűséget. Enélkül az információ nélkül bizony szegényebben búcsúztunk volna az óévtől. Újabban az a módi járja nálunk, hogyha ünnep — lett légyen bármilyen jellegű —, akkor megjelennek az újságokban, a képernyőn a csupasz csinibabák. A Jogi esetek sem akart lemaradni a nagy versengésben, de hát más a paragrafus és más a humor. Még szerencse, hogy ott volt az Igazságügyi Minisztérium rendkívül népszerű osztályvezetője, aki „erősen” feljavította a hangulatot. Őszintén bevallom, hogy hosszas tanakodás után sem jöttem rá, mi a különbség a kétféle bola között. Nekem a Szuper(bola) legalább annyira tetszett, mint néhány korábbi Para(bola). Érződik, hogy Árkus József sajnálatosan ritkán jár a Szabadság téri stúdiókba. Még mindig konokul hiszi, hogy a tévében a kép, a látvány az elsődleges. Naivul azt is föltételezi, hogy az emberek szájbarágás nélkül megértik képes történeteit. Az ámbár, de, jóllehet, ugyanakkor, mégis hiányzik a szótárából. Féltem ezt az embert mi lesz vele, ha nem áll be az „igazi” tévészórakoztatók közé. Hofi Géza műsora érlelt műalkotás volt. A szerkesztőségben azzal fogadott kollégám, hogy szó sincs a ■ k. u. k. világ feltámasztásáról. Csak véletlen, a hamarjában nem is tudom hányadik közös osztrák —magyar tévéműsor. Milyen volt a Bécs—Budapest? Szomszédaink is főműsorban adták — az esti műsor szerkezete hasonló volt a miénkhez —, tehát ami nekik jó, miért ne lenne nekünk is az. (Ők fordítva gondolják?) Ha azt az iszonyatosan együgyű — és jeles művészeket ügyetlen téblábolásra késztető forgatókönyvet feledni tudnám — hivatásos tévések tévedése — talán lenne néhány jó szavam is a gálaestről. (A már említett koprodukciós műsor néhány illetékesével tízszer végignézetném 1982. utolsó krimijét. Büntetésből...) Így szilvesztereztünk az „egyesen”. i Heltai Nándor