Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-22 / 44. szám
A szakfelügyelő nem csak felügyelő! Az emberek többségének képzeletében a szakfelügyelő szó valamiféle fenyegető érzéssel párosul. Ez az asszociáció a diákköri élményekben gyökerezik. Jól emlékszünk ideges, kapkodó tanárainkra, amint az óra előtt könyörgő tekintettel bejelentették: itt a szakfelügyelő! Az eminensek már tudták, hogy a következő • negyvenöt percben ők lesznek porondon. Az osztály lapított, a pedagógus feszengett és a kicsöngetés ilyenkor a tanárnak is éppoly megváltás volt, mint nekünk, általában. ti ésEzek a gondolatok foglalkoztattak, miközben a kecskeméti Közgazdasági Szakközépiskolába igyekeztem Kristóf Antóniához.• Előzetesen annyit tudtam róla, hogy tizennégy éve tanít és két héver megyei magyar szakfelügyelő. Elmesélem diákköri benyomásaimat és arról faggatom, vajon manapság is holmi inkvizítornak tekintik-e az iskolákban a szakfelügyelőket. — Igen, sajnos erről egyelőre nem beszélhetünk múlt időben, néhol még mindig tartanak szakfelügyelőtől. Pedig a mi feladatunk az, hogy segítsük a szaktanárokat, ehhez persze bizonyos ellenőrző tevékenység is kapcsolódik. Egy kívülálló észrevehet ’ olyan tévedést, esetleg modoros ” ságot, amely fölött még a jó önismerettel rendelkező tanár is át Isiklik. A szaktanár persze nem olyan egyéniség, akit a szakfelügyelő csak úgy átformálhat. Nem is ez a cél, hanem az, hogy , felhívjuk figyelmét egy-két olyan dologra, amin javítani kellene és megerősítsük abban, amit jól ’ csinál. — Észre lehet-e venni, hogy a látogatás miatt „másképp” alakul az óra? — Bizonyára rögtön feltűnne, _ ha a tanár nem természetesen _ viselkedne, főleg a gyerekek reagálása árulná el. Lámpalázzal már találkoztam látogatásaim során, de efféle tanári magatartással még nem. — Felügyelik-e a szakfelügyelő óráit? — Erre nem tudok egyértelműen igennel vagy nemmel válaszolni. Megyei irányítóim közül voltak már nálam órán is, sőt , részt vettek olyan megbeszéléseken, amelyeket szakfelügyelőként tartottam. — Szemünk sarkából, diákként láthattuk, hogy a szakfelügyelő az utolsó padban figyel, jegyzetel. Mi történik ezután a kulisszák mögött? — Közösen elemezzük az órát, ez igen hatásosan fejlesztheti a pedagógus önkontrollját. Úgy érzem, a tanároknak most ebben az új tanterves, új tankönyves, sőt tankönyv nélküli világban nagyobb szükségük van ránk, mint korábban. ni?— Miben tudnak még segíte— Fontos szerepünk, hogy az információkat közvetítsük Országos Pedagógiai Intézet, az megyei szervek, a pedagógus-továbbképző és a tanárok között. Ez bizony nem megy könnyen. Feladataim közé tartozik még magyar nyelv és irodalomból a megyei versenyek — a Szép magyar beszéd és az Édes anyanyelvünk — valamint az évfordulókhoz kapcsolódó egyéb versenyek megszervezése is. — Mikor jut idő a látogatásokra? — Minden tanévben összeállítják — megfelelő egyeztetés után — a szakfelügyelők programját. Az idén egy kunszentmiklósi, egy bácsalmási, egy jánoshalmi és két félegyházi átfogó látogatás szerepel a tervben. Ezekről az iskolák már az év elején értesülnek, megkapom tőlük az órarendet, majd időben levélben bejelentkezem. Ezek a látogatások körülbelül egy-egy hónapig tartanak, így a végére az egész iskoláról összképet kapok, persze ezen belül a legnagyobb hangsúly a szaktárgyra esik; a tanulók tudására és a szaktanári felkészültségre. — És azokra a bizonyos váratlan villámlátogatásokra mikor kerül sor? — Szeptemberben, októberben és januárban. Ilyenkor azokat az iskolákat keresem fel, ahová az átfogó látogatások során nem jutok el. Szerencsém van, ha legalább egynéhányban egy-két órát meg tudok hallgatni. — Nincs rá elég idő? — Nincs. Tavaly hat szakfelügyeleti napom volt, most a tíznapos ciklus bevezetése óta öt. A megyei szervek bizalmának köszönhetem, hogy nem kell óráról órára elszámolnom a munkámmal, hanem „csak” a kitűzött feladatokat kell elvégezni. Sok értekezleten veszek részt, a látogatásokon tapasztaltakat jegyzőkönyvbe kell foglalni. Területileg egész Bács-Kiskun megye hozzám tartozik, az összes gimnázium, szakközépiskola és szakmunkásképzők szakközépiskolai osztályai, harminc iskola és körülbelül százhúsz tanár. Így öt-hat évenként jutok el egy-egy iskolába nagy látogatásra, pedig a tanároknak most lenne igazán szükségük segítségre. Visszatérve az elején felvetett gondolathoz: nem csoda, ha inkább „felügyelőnek” tartanak bennünket és nem olyan „tanácsadónak”, akinek jelenléte — évente akár többször is — természetes lenne az iskolában. — Bács-Kiskun az ország legnagyobb megyéje, gond lehet az utazás is... — Igen, egy kecskemét—bácsalmási út például a rossz csatlakozások miatt oda-vissza hat óra hosszába telik, s ha több óra meglátogatása után még megbeszélést is tartok, este fél nyolckor érek haza. Időpazarlásnak tartom, hogy alkalmanként napi négy-öt vagy még több órát utazgatással kell tölteni. Tudok olyan Bács- Kiskunnál jóval kisebb megyéről, ahol ennyi intézménnyel két szakfelügyelő foglalkozik. Harminc iskolát ilyen távolságok mellett egy ember nem tud megfelelően ellátni, két szakfelügyelőre lenne szükség, területi bontásban. Megjegyzem, a felemelt árak miatt az eddiginél többet költők útiköltségre, jóval ha teszem azt, csak Bács-Kiskun megye északi része tartozna hozzám, akkor az összeg jócskán csökkenne. Nagyon várjuk egy méltányos összegű átalány megállapítását, ugyanis az utólagos útiköltség-elszámolás sok adminisztrációval jár. — Úgy tudom a tíznapos ciklusban öt napot tanít is. Miért vállal ekkora tortúrát? — Szeretem a szakmámat amikor szóba került szakfelügyes lői megbízásom, úgy éreztem, ilyen alkalmat kár lenne elmulasztani. A szakfelügyelői munka során felmérhetem, hogy tizennégy évi tanítás után én mint tanár hol állok, nem beszélve arról, hogy a kollégáktól rengeteget lehet tanulni. Kormos Emese Tomszki facsipkék Tomszk — az egyik legősibb szibériai város. Az 1604-ben alapított település jelentős szerepet játszott az Uralonál hatalmas területek elfoglalásában. A régjzélen tajga, a széles folyók, Szibéria rideg természeti szépsége jellemző a tájra. A városban egyedi építészeti stílus alakult ki, amelynek alapanyaga a fa. A mai napig fennmaradt facsipkés házakat Tomszk tartják számon, nevezetességeiként Egyedi, sajátos stílusukkal jól beleillenek a mai, modern városképbe. A faragott díszítések a tehetséges ácsművészek kezemunkáját dicsérik. Nevük nagyrészt ismeretlen, de művészetük nemzedékről nemzedékre öröklődött. A kézműipar minden csínját ismerték az alkotók. Művészetükben felhasználták mind a gazdag népi hagyományokat, mind a városi építészet legújabb vonásait. Tomszk faépítészeti remekműveit féltő gonddal őrzik az utódok. Az ősi városnegyed fafaragással díszített házai Csaknem kétszeresére emelték ez év januárjától azt az összeget, amellyel az állami gondozottak önálló életkezdését támogatják a közoktatás szakmai programja keretében. Eddig 6 millió forint jutott évenként erre, most újabb 5,5 millió forint áll e cél szolgálatára. Az arra érdemes fiatalok útra bocsátását átlagosan 5—10 ezer forinttal segítik, de egyes esetekben a támogatás elérheti a 30 ezer forintot is, amelyet elsősorban tartós fogyasztási cikkekre, otthonteremtésre fordíthatnak. Erről és az állami gondozottak élet- és munkakörülményeit javító új rendelkezésekről tájékoztatták a Művelődési Minisztériumban az MTI munkatársát. Ez év februárjától már átlagban 25 százalékkal több zsebpénzt kaptak az otthonokban élő gyermekek. Ez évenként 7,2 millió forint többletet jelent részükre. A minisztérium irányelvei szerint a zsebpénzt személyenként differenciáltan — a tanulmányi eredmény, a szorgalom, a magatartás és a közösségben végzett folyamatos munka alapján — állapították meg úgy, hogy az segítse a gyermekek öntevékenységének fejlesztését, a pénzzel való helyes gazdálkodásra, a személyi tulajdon megbecsülésére ösztönözzön. Még ez év második felében emelik az állami gondozott gyermekek ruházatára fordítható keretet is. Ez mintegy 15 millió forint többletkiadást jelent majd évenként. A közeljövőben megjelenő jogszabály indokolása szerint erre azért volt szükség, hogy a csaknem 33 ezer állami gondozott gyermek ellátását így is közelítsék a családban élőkéhez, változatosabban öltözködhessenek, s ezzel is segítsék az életkezdés előtt állókat. Rendelet van készülőben a nevelői jogviszony újraszabályozásáról. E viszony a tervezet szerint akkor is fenntartható, ha a gyermek átmenetileg nincs a nevelőszülőknél. Ez többek között azt jelenti, hogy ha az állami gondozott befejezi általános iskolai tanulmányait, és elkerül valamelyik középfokú oktatási intézmény kollégiumába, akkor is lehetőséget kap, hogy hétvégeken, a tanítási szünetekben és a vakációkban visszatérjen nevelőszüleihez, s azok ilyenkor a gyermek ott-tartózkodásának idejére megkapják a hozzájárulást. A közeljövőben megjelenő jogszabály lehetővé teszi, hogy a gyermek 18 éves kora után is — ha kölcsönösen kívánják — fennmaradjon a nevelőszülői jogviszony 24 éves korig. A minisztérium illetékesei szerint ez biztonságot adhat az önálló életet kezdő fiataloknak, és a nevelőszülőknek sem kell elszakadniuk a már felnőtté vált gyermektől. 1983. február 22. 0 PETŐFI NÉPE • 3 Új rendelkezések az állami gondozott gyermekek érdekében SZÉPEN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜLa .. ■ [UNK] [UNK]' ----- - • - -Fiam Úgy tetszik, igencsak feledékenyek lettünk a címül írt megszólításnak egy sajátos alkalmazása dolgában. Általános használatát mindenki ismeri. Szülők naponta — talán többször is — szólítják „fiamnak” fiúgyermeküket családi körben, tanárok fiútanítványaikat szeretetteljes bizalomból, mester a növendékét barátsággal. Meglett férfiak is szólítják egymást fiamnak. Sokszor tréfásan is, ahogyan Petőfi Aranyt, amikor levélírásra emígy serkenti: „Meghaltál-e, vagy a kezedet görcs bántja, imádott Jankóm ... Hogyha ... görcs bánt, menj a patikába s iparkodj Meggyógyulni, fiam.’’ Talán csodálkoznak némelyek, ha férj a feleségét fiamnak szólítja, hiszen — gondolják — a fiú nem vonatkozhat nőre. Márpedig Arany János a Családi kör apájával így szólíttatja meg leányát, amikor a meghitt eszebéd közben valaki zörget odakint. ......nézz ki, fiam Sára: Valami szegény kér helyet éjszakára. Ha már Arany Jánosra hivatkoztunk, vessünk egy pillantást a másfél évszázadon túli időre is. a régiség adattárába! Útbaigazítónk nyelvünk történeti-etimológiai szótára. Több szócikk foglalkozik a kérdéskörünkbe tartozó szócsalád tagjaival. Ezek: fiú, fiók, fióka, fickó, fias, fiatal, finak, ifjú, sőt a férfi, atyafi, baromfi, rókafi stb. is Mindezek a szavak kapcsolatban állnak egymással. Az alapalak, a mi finnugor örökségünk. A képzett alakok közül nevezetes az Őrnagyar Mária-siralom adata: Jézus anyja keresztre feszített fiát így siratja: „Ó, én édes uradom, egyen igy fiadom’’ (mai megfelelésben: „Ó, én édes uracskám, egyetlenegy fiacskám”.) Itt a -d képző ugyanaz, mint az Árpád -d je ' Az alapalakot is itt olvassuk először. Mária így kiált föl: én fiam! 1527- ben egyik kódexünkben egyszercsak feltűnik a fiam alak mint nemtől független megszólítás. És ha arra gondolunk, hogy a fióka az állatok mindkét nemű kicsinyét jelenti; az atyafi a régiségben is, ma is nemcsak férfi rokont, hanem általában vérrokont jelent, a -fi, -ffy utótagú családnevek tulajdonosai nemcsak férfiak, hanem nők is lehetnek, baromfi nemcsak kakast jelent, s a végül a fiatal, az infia nőre is vonatkozhat, akkor már nem csodálkozhatunk a fiamnak nőket illető megszólításon. Használjuk hát bátran ezt gazdag hangulatú, hagyományos a formát leányaink ás asszonyaink kedves-bizalmas megszólítására! Sz. A. Petőfi a Szovjetunióban Szovjetunió-szerte megemlékeztek Petőfi Sándor születésének 160 évfordulójáról. Még a legtávolabbi vidékeken is rendeztek találkozókat, költői esteket, amelyeken hivatásos és amatőr művészek tolmácsolásában hangzottak el a nagy forradalmár költőnek a szovjet emberek számára oly kedves sorai. Költők, kritikusok, irodalomtörténészek tartottak előadásokat Petőfi életútjáról, pályájáról. Az egyik legszebb emlékestet a Külföldi Irodalom Könyvtárában rendezték meg. Az est egyik részvevője, Jelena Umjakova irodalomkritikus, aki immáron 20 esztendeje foglalkozik a magyar költészettel és prózával, így nyilatkozott: — Petőfi vitathatatlanul a legismertebb magyar költő a Szovjetunióban. Művészete különös módon összecseng az orosz klasszikusok alkotásaival. Verseit, elbeszélő költeményeit olvasva szinte megfeledkezünk idegen voltáról, hiszen tartalmuk, szellemük annyira közel áll hozzánk, annyira rokon velünk, hogy ugyanúgy értjük és szeretjük, mint hazánk nagy alkotóit. — Verseit a Szovjetunióban gyakran megjelentetik. Művei a szovjethatalom évei alatt több mint 40 kiadást értek meg. Az ötvenes években a Hudozsesztvennaja Lityeratura kiadó megjelentette összes műveit, válogatott verseit pedig 1971-ben adták ki újra. De megemlíthetem még a „Világirodalom könyvtára” című sorozatunkat is, amelyben külön kötetet szenteltek munkáinak. Igen fontosnak tartom, hogy például a Nagy Honvédő Háború idején, 1942-ben is napvilágot látott egy gyűjteményes kötete. — Műveinek fordítói között megtalálhatók a negyvenes-ötvenes évek legjobb szovjet költői: Szamuil Marsak, Borisz Paszternák, Mihail Iszakovszkij. Petőfit ma már nemcsak oroszul, hanem például tadzsik, grúz, litván, észt nyelven is olvashatják az érdeklődők. Ma a Szovjetunióban 15 nyelven kaphatók a forradalmár magyar költő legszebb versei. — Petőfi költészetében én leginkább lírai költeményeit és a János vitézt kedvelem, de a többi is kedves nekem. A maga nemében mindegyik egyedülálló, nagy alkotás. Úgy gondolom, Petőfi költészetének kiemelkedő vonása gyengéd líraisággal összefonódó a eszmei telítettség. (BUDAPRESS —APN) j!@lj ért, ha egyszer a dolgok összejönnek... Itt volt —, s átabotában még most is jelen van — ez a tavaszias tél. Ezt megelőzte ugyebár a majd csaknem szelíd nyárutós télelő. Amidőn haladó szellemű polgártársaink még decemberben is kiültek napfürdőzni, nem beszélve a merész strandfürdőzőkről. Nos ezen enyhe télefőn történt, hogy a szabad ég alatt — hétágra szálló napsütésben — pólóingben, s természetesen hajadonfővel jártak-keltek honfitársaink. Ugyanekkor gutaütésig túlfűtött vasúti kocsikban keltek útra a vonatozók. Mert hát a naptár,ugye, november véget mutatott, s minálunk a fűtési szezon meg a kalendárium közötti viszony hétszentség. Azaz a klíma meg a naptári dátum közötti éles ellentmondás helyi észhasználattal általában nemigen oldható fel. Ehhez többnyire felső szervi direktívák kellenek — efféle instrukciókkal : „Alkalomadtán használjátok úgynevezett józan paraszti eszeteket, s ne durrantsatok be — tegyük fel — a személy-, valamint gyorsvonatokba, mintha odakünn sarki hideg volna, holott talpig plusz 20 Celsiusban áll szeretett hazánk — árnyékban is.” Azon a bizonyos rekordenyhe télelőn is úgy befűtöttek szerelvényünkbe, hogy saját levében főtt a mind hevesebben pihegő utastársadalom. — Szabad lehúzni ezt az ablakot — útitársaim —, csupán egykét percre? — kért engedelmet illedelmesen az idős iparosféle ember, aki feleségével jó ideje versenyt izzadott amott a sarokban. Kiskabátját is rég felakasztotta már a fogasra, oda a füléhez. — Ó hogyne, csak tessék! — sóhajtott fel megkönnyebbülten a kocsi népe, s hálásan élvezte a bevágódó friss légáramlatot. Sokan még a szemüket is behunyták a kéjes gyönyörűségtől. Igen ám, de mint nálunk is szokás, furtonfurt császkáltak éhes, de főleg szomjas útitársaink az étkezőkocsi irányába, majd kellően feltöltődve onnét visszafelé. Ennek következtében minden ajtónyitáskor rakoncátlan huzat támadt. Egy kanyarodónál akkora, hogy a koros úr nyitott ablakánál himbálózó zakót szempillantás alatt kiszippantotta a fülkéből. — Jaj, a zakó! Vigyázzon! Fogja meg! — kiáltoztak mindenfelől a fülkében, de akkor már későn volt. A kiskabát, mint óriási fekete varjú, amely nem tud megbirkózni a vágtató vonat támasztotta légörvénnyel, villámsebesen elhúzott, s — tűnt szemünk látósugarából. Az öreg mester felesége majd elájult ijedtében. Szívéhez kapkodott, s jó darabig hangtalanul tátogott, hogy aztán annál szívfacsaróbban jajveszékeljen. — Most mi lesz velünk, istenem? Benne minden pénzünk. Benne az igazolványod. Jajjaj, édes jó istenem! Embere is elveszítette hirtelen a józan eszét. Úgy, ingujjban rontott ki a peronra, és le akart ugrani a robogó vonatról. Szerencsére többen is utána iramodtak, elkapták. A legközelebbi állomásig siránkozott, jajgatott a koros feleség, a férj pedig — még mindig megmentőinek szorításában — verejtékezett, és idegesen préselte össze fogait tehetetlenségében. — Miért nem húzzák meg a vészféket? — adta valaki a tippet, csak kivitelező nem akadt. Hogyne — és a költségeket ki viseli?... Majd lesz állomás nemsokára. Alig állt meg a vonat, a bácsi lóhalálában mászott lefelé, és rogyadozó léptekkel kocogni kezdett visszafelé a vonat, illetve a sínek mentén. — Ne hagyják már az öreget, hiszen legkevesebb tíz kilométerre elhagytuk már azt a helyet! — Mit képzel a szerencsétlen, csak úgy ingujjban nekivág? Elvégre csak télben járunk már... A vonat nem várja be, míg visszabaktat... Meg, hogy is gondolja? Közben már tucatnyian kapacitálták a kalauzt, telefonáltasson a forgalmi irodából a legközelebbi őrházba. Megszalajtson valakit az idős szaki után. Erre viszont nem volt szükség. Egy jókötésű ifjú rendőr már a nehezen trappoló öreg után lódult eközben. — Ne nyűrje magát hasztalan, papa, meglesz a kabátja, ne féljen! — hívta magával, mikor utol’ érte. — Mindjárt leállítom az első motorost vagy autóst, az majd visszahozza. A megszélesedett mester csak legyintett, s bár majd elbotlott attól a kis mozdulattól is, bukdácsolt tovább. Hajtotta a görcsös kétségbeesés. Fújtatott, zötyögött, mint egy kiszolgált masina. A rendőr nem pazarolt rá több időt, inkább kiállt a közeli útra a járművet lesni. A kalauz is elment telefonálni. Az utasok a nénit csitítgatták, nyugtatgatták , meglesz a kabát, ne veszítse el a reményt. De ő csak hajtogatta. — Oda a pénzünk, oda a pénzünk! Az öregember alakja már jó messzire imbolygott a töltés tetején, amikor az állomás előtti parkolóba bekanyarodott egy 250-es MZ-motor. Gazdája leszállt róla, s a pályatestet szegélyező líceumkerítést átugorva, megjelent a zakóval. — Kié? — kérdezte diadalmasan. — A dűlőútról láttam, mikor kiröppent a vonatablakon. Mintha mágnes rántotta volna ki. — Amoda lohol már a maga ügyfele — intett a rendőr a távolba. — Ha eddig ilyen szíves volt, most már szaladjon el az öregemberért, mert még szívszélhűdést kap. Ekkorra élvezetes színjátékká szelídült a helyzet. A közönség biztatása mellett zúgott el a motoros a kiskabáttal együtt, és nemsokára hozta a kimerült szakit is, aki úgy szorongatta hóna alatt a kabátot, mintha az életét jelentené. S alighogy lekecmergett a hátsó ülésről, némán, zihálva, kapkodva nyúlt a zakó zsebeibe. Elfehéredett, azt hitte mindenki, mindjárt vége. Nem volt sem pénz, sem igazolvány. Eltorzult képpel készült valamit szólni a motorosnak, mikor a néni karját szétcsapva, majd fejét szorongatva kiáltott fel. — Ó, én vén bolond!.. Hát persze... A pénzt is, igazolványt is kitettem a zsebedből, mikor levetetted a kabátod, és vécére mentél. Zsebkendőbe kötöttem, ott van minden a kaskában ... Tóth István Pánik