Petőfi Népe, 1983. február (38. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-08 / 32. szám
SZÓT VÁLTOTT AZ EMBEREKKEL „Senki se olvasta itt” Ki irt meg olyan pontosan vidéki várost, mint Nagy Lajos Szolnokot, Hódmezővásárhelyt, Győrt? Kevesen rajzoltak találóbb képet Budapestről a „lázadó embernél". A magyar falut senki sem tette olyan érzékeny mérlegre, mint G. Apostag szülötte. Azé a községé, amely „Budapesttől délre, a Duna mellett fekszik, a folyamtól körülbelül egy kilométerre". A magyar próza klasszikusát igazán sem az említett városok nem érdekelték: a természeti és a várostájban boldogulásukat kereső emberekről gondolkodott. „Hogyan élhetünk", ezt kérdezte olyan világban, amikor ilyen pillanatképeket rögzített tekintete a győri Széchenyi téren. „Van itt egy régi kéttornyos Szent Benedek-rendi templom. E templom előtt láttam a legszebb kis nőt Győrben, nem lehetett több húszévesnél — üde volt, friss és ragyogó. Valóban megható volt, amint az esti homályban Szent Polykárp szobra alatt egy pénzes öreg moralistával alkudozott ...” Hogyan élhetünk a sokak által idillinek rózsaszínezett faluban, ahol „az élet minden jelenségéről a pénz, a kereset, a megélhetés kérdéseinek rendszerében gondolkoznak". Eszme, könyv, betű? Ritka vendégek, mint Kiskunhalomban a rokonok, a nyaralók. Valamit valamiért, ez a törvény, a létparancs. Kiváncsi voltam, hogy büszkék-e Nagy Júlia szolgálólány elhíresült Lajos fiára. 1976-ban ilyen válaszokat kaptam a „szedett gyerekről", aki unokatestvére, Etelka néni szerint, „kevés beszédű volt, inkább csak az éneket kedvelte", akitől később tartottak is, mert kiírja a népet. „Azt a Kiskunhalom könyvet én csak a háború után néztem, egy kukkot se szólt róla. Az emberek is akkor vették hírét. Bizony, volt, aki haragudott." Az Írástudó T. E. községi hivatalnok gyakorta látta a földvári útról besétálni Rajos boltosékhoz. „Olvasta a három boltoskisasszonyt". Semmit se olvastam tőle!" Az egyik hajdani boltoskisasszonynak megvolt „a könyv", de valakinek kölcsönadta. „Kinek is?" Távoli rokona az írónak. „Szívesen üldögélt az üzletben, szót váltott az emberekkel." S. L.-né: „Sokat időzött szüleim boltjában. Én már tudtam, hogy díjat kapott, meg azt is, hogy apróságokat is megírt a Pesti Hírlapba. Senki se olvasta itt, talán csak a Babocsi Pali." Mondja, ő már kétszer is olvasta a Kiskunhalmot. „Most törődik vele a tanács, de egy fél utcát is végigjárhat, amíg valahol talál egy Kiskunhalmot." Ne moralizáljunk, Nagy Lajos se szerette az álszent morfondírozást. Mit tudhattak meg a kiszolgáltatottak szövetségeséről, akik csak elemi, csak általános iskolába jártak? Tessék elővenni a régebbi tankönyveket! Sorsom magasabb iskolákba, jó tanárokhoz segített. Bárhogyan erőltetem agyamat, nem emlékszem Nagy Lajos olvasására buzdító szavaikra. 1953-ban öthónapos könyvtáros-iskolában művelődhettem. Róla alig-alig hallottunk valamit — annál többet Azsajevről, meg Nagy Sándorról —, pedig már 1948-ban Kossuth-díjjal babérozták azt a Nagy Lajost, aki a magyar falusi emberek fölszabadulás utáni életéről az elsők között tudósított a Falu című regényében. Ki él még szereplői közül? De jó lenne megszólaltatni Pásztor Endrét, „az új tanítót", Keczeli párttitkárt, Vörös Mátyást, „a szőke hajú boltost": hogyan vélekednek ma a „tények megszállottjáról”? H. N. MARX ELSŐ HAZAI NÉPSZERŰSÍTŐJE A sokoldalú György Aladár vS | OM''» ~ > •* >:•<.** **.•»>. Íí fia ? 1—I-------------------------------------- m : .....Hl |p 5* Évek óta a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg a Magyar Hírmondó című sorozat, amelynek egyik kezdeményezője és szerkesztője a kecskeméti Szalay Károly irodalomtörténész. A gyorsan népszerűvé vált kötetekben a magyar történet művelődésrégebbi, többnyire elfelejtett vagy időközben háttérbe szorult szerzők egykor sikeres műveit tárják az olvasók elé. A sorozat legújabb darabjában a múlt század egyik sokoldalú szellemi kitűnőségének, György Aladárnak válogatott írásait találjuk. Az idő megifjult, ez a címe a válogatásnak, amely Simor András munkáját dicséri. Bevezetőjében Kossuth Lajost idézi, aki annak idején így vélekedett a szerzőről: „Benne a terjedt látókörű tudományosság társadalmi érdekészi tanulmányával van egyesítve". György Aladár 1844-ben született a Máramaros megyei Huszton. Családjának Petőfi Sándor közeli ismerőse volt. Ő maga Pesten, Berlinben, Párizsban, Londonban és Rómában tanult teológiát, filozófiát, jogot és orvostudományt. Sokoldalúságáról volt híres — pedagógus, könyvtáros, etnográfus, újságíró és szerkesztő egyszemélyben —, többek között az ötkötetes A föld és népei című hatalmas munkájával tette ismertté a nevét. Barátja volt Vaillantnak, a Párizsi i Kommün oktatási miniszterének, közelről ismerte Marx Károlyt és a kor vezető szocialistáit. Bátor cikkeivel, tanulmányaival, röpirataival hívta fel magára már fiatalon a figyelmet. Egyre-másra láttak napvilágot azok a cikksorozatai, amelyekben állást foglalt a kor haladó eszméi mellett. Marxról a többi között ezt írta: „A legmerészebb eszméért küzd, mi valaha a történelemben szőnyegre került, őszült fejjel még reményti az eszme győzedelmét." Sok egyéb időszerű és fontos témában fejtette ki véleményét. írt a pesti népkonyhákról, a londoni nyomortelepekről, a magyar gyári munkások és földművesek sorsáról, a magyar és külföldi internacionalisták tevékenységéről. Igyekezett megismertetni kora magyar olvasóival Proudhon-t, Furier-t, és Saint Simont-t, valamint Bebelt, a német szocialista vezért. Bátor hangú írásai mindenkor nagy figyelmet keltettek, mozgósító erővel hatottak. A szocializmus eszméinek terjesztése mellett utólag is figyelmet érdemelnek művelődéstörténeti írásai. Sürgette a közművelődési hálózat kiépítését, Csokonai és Petőfi szellemi örökségének közkinccsé tételét stb. Elszántan küzdött a nők egyenjogúságáért, a humanizmus elterjedéséért. A haladás híve volt, harcolt a tudatlanság, a szellemi sötétség és az előítéletek ellen. Írásai egyebek mellett A Hon, a Vasárnapi Újság és a Figyelő hasábjain jelentek meg rendszeresen. A jövőbe vetett hit és az elkötelezettség jellemző azokra az írásokra, amelyek több mint száz esztendővel ezelőtt kerültek az olvasók asztalára.E kötet megjelenése adósságtörlesztés. Aki ezt a gyönyörű mondatot papírra vetette, mely szerint „A szabadság felkelő napja túlhaladta a hegytetőket", és aki azt állította egyik írásában, hogy „A gondolatok merészsége ma már nem képez akadályt”, az méltán számíthat a mai olvasók érdeklődésére. Varga Mihály Magyar Hírmondó György Aladár AZ IDŐ MEGÍFJULT Magvető Kiadó 1983. február 8. • PETŐFI NÉPE • S Egy kis séta a pincesoron Jegyzetek a hajósi képzőművészeti alkotótábor kiállításáról Jól ismert fordulattal kezdhetjük sétánkat: immár ötödik alkalommal tudósíthatunk a hajósi nyári képzőművészeti tábor eseményeiről, az ott folyó munkáról. Egy.két alkalommal az éves besöpört termést is szemügyre vehettük. Mit is „termeltek" az itt dolgozó neves és kevésbé neves alkotók? Egyféle (helybéli) észjárás szellemében igencsak megfogták művészeink a munka végét. Derekasan helytálltak. Akadt, aki egy tucat képet, akadt aki két tucatot is sikerrel kazalba rakott.S messziről valóban formás szárnykúpak és boglyák színezték néhány boldog hajósi lilaködös kulturálódási napnyugtáját. Voltak még grafikusok, szobrászok, keramikusok, népi fafaragók. Még naiv festő is került! Volt koszt, kvártély,mindenféle földi jó, ki milyet, mit talált magának, témát. Csak menjen a termelés! Középszerűség — és a még rosszabb Bácskai jelleg, amerre a szem ellát, egészen a pincesorig. Meg vissza. 1978-ban mindenki egészen lázbajött. Micsoda ötlet. Hogy is nem gondoltunk rá: Hajóson művésztelepet eddig csinálni! Na, meg ott élt a szomszéd faluban Tóth Menyhért is. Milyen szép volt szellemi fénykörében sütkérezni. Csak úgy csüngtek a fiatalok minden szaván, mozdulatán. Jól is esik hajlott korban, meg még tán fiatalon is egy kis rajongás (ha megkésett is). De aztán valahogy beborult az ég. Hirtelen nem volt kinek megmutatni rajongásunkat. Örökre megvakult a fehér sugárzás. Keresem a tekintetekben, az ecsetnyomokban, a balta suhintásában, a vonalak ütemében, a véső ritmusában azt mérték el, amit hátrahagyott, az a elárvult szemével kutatott egyetemességet. Keresem őt, aki gyűlölte a lélektelen ecsetjárást, az üres bombasztokat, a felszínes ügyeskedést. Nem hagyhatjuk szó nélkül az olyan, mégoly jóindulatú — de eredményeiben kétes értékű — vállalkozásokat, amelyek arra épülnek, hogy néhány jó csengésű művésznév leple alatt elsüssék a középszerűséget, vagy a még rosszabbat: a dilettáns művészkedést. Jó hangzású nevükért viselőik rendre megdolgoztak, s nem takargathatják, akarvaakaratlan az alattuk meghúzódó szellemi kisszerűséget. Csak jóindulattal még senki sem festett remekműveket, közepeset sem. Annál inkább létrehozhat ízléstelenséget, giccsszerűt. Sajnálatos módon, gazdagon termett mindez az elmúlt nyáron is Hajóson. S a nagy, reprezentatív, mindenkit felvonultató legutóbbi kiállítás mintha az öngúny szándékával rendeződött volna elviselhetetlen rendetlenséggé. Csak csodálni tudom annak az egyetlen szakembernek a bátorságát, aki a zsűri-jegyzőkönyvet aláírta (a többi zsűritag nem jött el, hiába hívták). Végül is nem ő a kiállító. De hát a gazdák? Miféle áldemokratikus gesztussal hagyták szóhoz jutni a giccses „Dunapart”-i mázolmányt, a „malteros” kanállal fölvakolt, ecsetvéggel összebarmolt majd tucatnyi képtákolmányt? Eső után köpönyeg, tudom, de a kiállításokat legalább arra hivatott és felkért szakemberek szokták megrendezni. Arról nem is szólok, hogy a rendezés egyben értékek rendezése,válogatása, csoportosítása, hangsúlyok megadása. A különböző művekből összefogható úgynevezett'’ „koncepció” kiolvastatása a rendezés által. Ehhez legelőször tér és levegő kell. (Ezt szó szerint tessék érteni!) Ki lett szegényebb? Nem akartam hinni a szememnek: a művek, festmények, rajzok, kerámiák, szobrok egycentis közökkel zsúfolódtak egymásra. Például a drámai-monumentális, nagyméretű, Velekei József készítette fekete krétarajzok mellett Vinczellér József alig harmincszor negyvenes, kisméretű olajfestménye próbál a lélek finom ujjain pengetni. Vagy a festői teljesítmények közül messze kiemelkedő iFinceajtó című Dulity Tibor-kép annyi levegőt sem kaphatott, hogy kitüntethesse magát egy jobb szemű nézővel. A finom és érzékeny ecsetkezelésű Csuta György jó hangulatú akvarelljei értékét igénytelen rajzaival gyengítette. A grafikai teljesítmények közül elsőként Szlotta András Bohémek pincéje Hajóson aprólékos műgonddal kimunkált tusrajza érdemelt figyelmet. Görgényi Tamás aktjai tisztes iparosmunkák, s még azt sem lehetne mondani, hogy mindig unalmasak, de a megszokottság kerékvágásából mégsem tudta kiemelni magát. Velekei József egyre egyénibb vonalvezetéssel keresi önálló grafikai hangját kisméretű lapjain. Az említett, nagyméretű munkáin viszont, a Küzdésen és a két portrén, a t túlhevült indulat maníros agyondolgozottságot eredményezett. Folytathatnánk a sort egyre alacsonyabb lépcsőfokokon. Szép, szép Luzsicza Árpád „Tengerfenék”-je. De — folytatva a virágnyelvet — hogy kerül a csizma az asztalra? Kérdezhetném ezt Weintrager Éva kerámiájától és a többiektől is, Paizs Évától, Bánsági Andrástól, Gottschik Mártontól, Mandulás Jánostól, Koch Auréltól, Vitus Lászlótól, Szirmayné Bayer Erzsébettől, Misch Ádámtól, Józsa Istvántól, Csáth Annamáriától. Sorolhatnék még vagy tíz nevet. Ki, honnan, hová tart? Azt meg sem kérdezem, Hajós mit jelentett számukra, és a szervezők mit vártak tőlük. Látni, hogy művészetüket nem érintette, nem is rendítette meg a hajósi táj vagy lélek. Úgy hiszem, Hajós lett szegényebb. A híg lé a legszilárdabb partot is alámossa. Féltem is ezt a nemes tájat az avatatlan szemektől, kezektől. Illúziók nélkül Hol van az ihletett találkozásnak, ennek a ritka és kivételes pillanatnak a nyoma? Ahol művész és táj egyszerre gazdagodik, s felfedi értékeit, rejtett szépségeit? Hol a vallatás pokoljárása? S azok, akik tudják, mit jelent üres lélekkel félni az ecset parancsától, az őszinte szigortól, a művészet lélekszaggató sarkantyújától — azok hol hallatják szavukat? ! Faggatom Weintrager Adolf, Kovács László névjegy-munkáit. Nézem Nagy Kristóf utcára kiebrudalt plasztikáit, Vass Csaba érzékeny szobrait. Vajon nevük, meddig elég egy elherdált lehetőség továbbéléséhez? Miért kellett hitegetni érzékeny kezű és jó ízlésű korongozókat, Krebsné Tuska Zsuzsát, Koromné Tóth Katalint, a jugoszláv Németh Annát, hogy Hajós a keramikusoknak is tud otthont teremteni nyaranta három hétre? Miért hitegetjük köztiszteletben álló, nagy múltú pedagógusainkat, Szalontay Györgyöt, Baráth Józsefet, Rendes Bélánét, hogy a rajzpedagógia is helyet kap érdeméhez mérten a nyári programban? Az sem vitatott, hogy a naiv festő, Gubányi Imréné minden létező magyar művésztelep kedves színfoltja lehet. De Cseri Antal, Czár János népi fafaragók nyilván jobban éreznék magukat a kígyósi fafaragó-táborban. Nem is nevekről és egyes alkotásokról van szó elsősorban. Sem arról, hogy mindemellébajai tanítóképzős növendék lányok koszorúja fest ,tarkább színeket. De erről ás, erről a „szemléleti” rendetlenségről is szólok. Egyre inkább mondandóm végéhez érve belátom, hogy mégiscsak feladata a kritika gyermekének kimondani, mese és illúziók nélkül, hogy „meztelen a király!”. S a jövő? A beteget sem a hűtőkamrába küldik először, miután feltérképezték a tüneteket. De azt is tudjuk, néha kevés a hideg borogatás. Lényegibb változtatásra — ha úgy tetszik, életmód-változtatásra — van szükség mindenekelőtt. Nagy lehetőség?! Ebben nagy szerepe lehet közelmúltban megalakult művészeti tanácsnak. Ha értő szándékkal kezdenek hozzá a művésztelep arculatának kialakításához, konkrétabban fogalmazzák meg mindazt, amit a meghívott alkotóktól várnak. S ha az alkotók nem élnek vissza a vendégjoggal — még ha Budapestről, Győrből, Hódmezővásárhelyről, Békéscsabáról is jönnek — jöhetnek. Az sem baj, ha a Kecskemétről és Bajáról érkezők Hajóson találkoznak, és csiszolódnak tisztább fényűre az egyéni alkotói törekvések. Nagy lehetőség?! Jó lenne, ha legalább azok hinnének maradéktalanul ebben, akik részt vesznek a művésztelep munkájában, s készek az előbbre,lépésre és az egyéni művészi megújulásra. Kétségtelen, a szivárvány szép természeti tünemény, de nem biztos, hogy egy művésztelepnek is fel kell minden színét vállalnia. Rudnay Gyula, Nagy István, Tóth Menyhért mind nagyon tudták, mennyi az a legkevesebb, aminél többet nem szabad fállalni , sem programban, mert ha több, hamis szólam, sem lélekben, mert kiüresedik, elég. Csoltai Gyula , Dulity Tibor: Pinceajtó. KÖNYVTÁRI ÖSSZEFOGÁS — TÖBB TUDÁS Forint, dollár, rubel — folyóiratból, újságból Jókora összeget tenne ki, ha összeszámolnánk, hogy mennyit költenek újság- és folyóirat-előfizetésre a Bács-Kiskun megyei könyvtárak. Ha valamilyen módon kimutathatnék, hogy milyen kár érné a vállalatokat, az üzemeket, a lakosságot a megrendelt folyóiratok számának a csökkentésével...! Nem két fillér Évről évre drágábbak a szaklapok, a tudományos periodikák, mind nagyobb kárt okoz a tájékozatlanság, az információk késése Milliók takaríthatók meg új eljárások azonnali bevezetésével, kíméletlenül elbukik az éleződő konkurrenciaharcban a nem naprakész ismeretek alapján irányított gyár, vállalkozás. Aligha szólhat országos érvénnyel az a vidéken élő szakember, aki nem tart lépést kutatási területével. Van-e megoldás a tipikus kecske—káposzta dilemmára? Az előfizetési költségek lényeges növelése nélkül az érdekeltek hozzájuthatnak-e az időszaki kiadványokban közölt értesülésekhez? Van! Nem tudom, hogy mennyibe kerül az NSZK-ban kiadott MC Die Microcomputer Zeitschrift, de biztosan nem két fillérbe. Kérdés, hogy hasznosul-e eléggé, ha csak az előfizető Gépipari és Automatizálási Műszaki Főiskola illetékes tanszékein forgathatják. Más a képlet, ha például a Számviteli és Ügyvitelszervezési Vállalat szakembereinek is rendelkezésére áll, tanulmányozhatják mérnökök. A svájci Technische Rundschau a Szerszámgépipari Művek Kecskeméti Gyárában várja olvasóit. Az NDK-ban kiadott Agrártechnik a megyei könyvtárnak jár, míg az American Vegetable Grower a Zöldségtermesztési Kutató Intézetbe. A Journal of Horticultural Science két példányban érkezik Angliából Kecskemétre. Az egyik a kertészeti főiskola könyvtárába, a másik a kisfái kutatóintézetbe. Elolvashatják ezeket másutt dolgozó szakemberek is, bármelyik könyvtárban kérik. Hasznos kiadvány Mindenütt rendelkezésre áll ugyanis a Kurrens folyóiratok Bács-Kiskun megyei lelőhelyjegyzéke című, a megyei könyvtárban összeállított kiadvány. Az volt a célunk, hogy a megyében megtalálható kurrens folyóiratokról olyan nyilvántartást készítsünk, mely segítségére van az egyéni érdeklődőknek abban, hogy a kutatási területüknek megfelelő folyóiratokat megtalálják. Ugyanakkor segítségére lehet a jegyzék valamennyi könyvtárnak, intézménynek, termelőüzemnek abban, hogy a folyóirataik rendelésénél, beszerzésénél, együttműködhessenek megőrzésénél másokkal és tisztában legyenek azzal, hogy szakterületük esetleg hiányzó folyóiratai hol találhatók meg. Baranyi Rózsa 59 könyvtár vonatkozó adatait dolgozta fel. 15 mezőgazdasági intézmény, szervezet, 11 oktatási, 6 egészségügyi intézmény, 9 ipari üzem, 8 könyvtár, 2 múzeum szerepel többek között a felsorolásban. Meglepő, hogy a két hartai termelőszövetkezetben előfizetett kiadványok is szerepelnek a nyilvántartásban. Az ízléses összeállítás átlapozásakor kitűnik, hogy a megyeszékhelyen élők összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben vannak, mint a másutt dolgozó szakemberek. A Kieffer-körte példája Ha jól számoltam, 34 országból küldenek egy vagy több periodikát a Bács-Kiskun megyei könyvtárakba. Valamennyi fontosabb európai államon kívül rendeltek kiadványokat Indiából, Brazíliából, Japánból, Kanadából, Kínából. Még mozambiki, egyiptomi folyóirat is szerepel a lelőhelyjegyzékben. Főként orvosi és kertészeti szaklapokra költik a dollárkeretet. Mindnyájunk érdeke, hogy minél több szakember figyelje a legújabb információkat és minél többen hasznosítsák a nálunk is alkalmazható javaslatokat. Feljegyezték, hogy a Kieffer-körtével egy külföldi képeslapban ismerkedett meg Szathmáry Sándor kiskunhalasi tanár. Néhány év múltán már sok száz mázsányit termeltek, és adtak el jó pénzért a régi Pest megye déli részén. Ki tudja, élvezhették-e volna jó ízeit, ha a gimnáziumi pedagógus sajnálja az előfizetési díjat az ötletadó folyóiratra? A mai információáradatban sokat segíthetnek a könyvtárosok azzal is, hogy a fontosabb cikkekről külön is értesítik érdekelt olvasóikat, mint ezt Kiskunhalason évek óta csinálják. Cikkem megírása után értesítettek, hogy kényszerű takarékossági okokból, átmenetileg néhány nyugati folyóiratot lemondtak a megyei könyvtárban és másutt. Az 1983-as megszorítások miatt még tudatosabban hasznosítani kell a szaklapokban, az újságokban felhalmozott információt. Ez is egyik feltétele annak, hogy kiláboljuk nehéz helyzetünkből. Heltai Nándor (Tóth Sándor felvétele)