Petőfi Népe, 1984. május (39. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-22 / 118. szám

KISVÁROSI BONYODALMAK Nyitott ablak Valóban előadhatatlanná avult a Nyitott ablak, mint ezt az 1966-os kecskeméti előadás után írta kollégám? Az ügyesen móká­zó, „kabarézó” színészek menthették meg a produkciót,sem A póttartalékos Novotny ka­landjai köré szervezte idestova két évtizede Margittai Gábor a vígjátékot. Rajta nevettek a ré­gi előadások nézői, noha — föl­fogásom szerint — egyedül ő vi­selkedett természetesen a megkö­­vesült szokások mechanizmusá­ban működő kisvárosi társada­lomban. Éppen azért lehetne mu­latságosan nevetséges Nóti Ká­roly vígjátéka, mert a látszólag különc cselekedeteinek tükrében rajzolódnak ki a kisvárosi kasz­tok fonákságai. Nyilvánvalóvá válik, hogy bábuként rángatják a szokások a polgármestert és az őrnagyot, az őrmestert és az ír­nokot. Kiderül a nagyhatalmú fő­­tisztviselő jelentéktelensége és a páváskodó parancsnok ostobasá­ga. Élnék a kölcsönös érdekek fi­gyelembevételével megalapozott életüket, ha egy icipici gondatlan­ság nem forgatná föl fenekestül a mucsai idillt. A tiszt urak udvarolhatnának a kisasszonyok­nak, a vitézek a szobalányoknak, a fűszeres élvezhetné hadiszállí­tói bevételeit, a kocsmáros sem panaszkodhatna a bevételekre. Békésen kártyázgat­hatott volna ki-ki társaságában — a ferenc józsefi — idők végeztéig, ha a sors és a darabíró kifürkészhe­tetlen akaratából­ nem marad nyitva éjszakára egy ablak. Már­pedig ha egy valamirevaló színi játékban föltűnik valami (vala­ki), akkor annak szerepe is lesz. Ha puska, elsül; ha csillár, le­pottyan, vagy átmeneti szállása lesz egy úrihölgynek; ha­ nyitott ablak, akkor azon bemegy vagy távozik valaki vagy valami. Polgármesterék józan paraszti észjárású szakácsnője biztosra vette, hogy csak jó levegő áram­lik be a forró augusztusi éjszaká­ban." Mire eltűnődött, hogy mi­ként került ágyába az ifjú had­fi, már megvolt a baj, ami szin­te végzetesen szembefordította a polgárságot és a­ katonaságot. Már-már a várva-várt bál is el­maradt, már-már megszakadtak a diplomáciai és egyéb érintkezé­sek. Ám — ki gondolta volna — egymásra talált a tűzről pattant szakácsnő és a természetességé­vel környezetéből­­ kirívó Gyuszi. Helyrezökkent a kisvárosi világ­­egyetem, mindenki megtalálta a párját, a számítását: még egy nyitott ablak léghuzata sem ka­varhatja föl tartósan a kisvárosi állóvizet. Egy (nagy)operett finá­léját idéző tabló tudatja a tisz­telt nagyérdeművel a boldog vé­get, é­s örül a közönség a hagyomá­nyos záróképnek, mint ahogyan viharos tapssal jutalmazta a női ruhába bújt póttartalékost szen­vedélyesen ostromló őrnagy pó­­ruljárását. Jó, jó, minden megtör­ténhet a színpadon, ha a válasz­tott stílus logikája ezt engedé­lyezi. Még a polgármesterné is mutogathatja csipkés bugyogós fenekét a csillár magasából, ha a színpadi szituáció, a korábbi je­lenetkor, a figura is ezt indokolja. Tisztelt férjuram is szemlélheti hason heverészve az otthoni bo­nyodalmakat, ha mindvégig az a bohózati stílus érvényesül, amelynek az előadás jobb pilla­natait,­­ az Olasz szalmakalapot idéző kesztyű­játékot, a katonák „vallatását” — köszönhetjük. Kérem tisztelettel, ebben az elő­adásban egyszerűen nem hiszem el, hogy — például — az úri társaságból cselédlányával kéz a kézben távozik a polgármester. Érthetetlen számomra, hogy egy­két szereplő miért mozog olyan stilizáltan, amikor néhányan szinte népszínműves naturaliz­mussal csámpáztak. Vám­dorfi Lászlónak most nem sikerült a különféle indítékú és eredetű ötleteket egységessé szer­vezni. Egy-egy jó poénért oda­adta a következő jelenet hitelét. Az még hagyján, hogy — például — a Mindenkinek van egy álma közismert sláger „megjelenítésé­re” epedve nézi a legényre vá­gyó úrikisass­zony a hüvelyéből fölmagasló, szexuális képzeteket keltő banánt, de nincs a­­ világ­nak olyan polgármester-kisasszo­nya, aki az úriszoba padlójára hajigálja a banánhéjat. De, ha nem tenné, akkor a következő pillanatban nem pottyanhatna — kínosan ügyetlenül — a komor­nyik. Ha mindig esne, ha két­balkezes lenne, még-még jellem­ző motívumként is elfogadnám lehuppanását, de így nincs funk­ciója a banánhéjas epizódnak. (Megfigyelhettük: az egy M. Hor­váth József kivételével egyik szí­nész sem tud természetesen ügyetlenkedni, bukdácsolni, a szó jó értelmében: testével bohóc­kodni.) A néha zavaró hangerősítés, az említett értelmezési problémák ellenére jobb szívvel írnék a Nyitott ablak előadásáról, ha meggyőzőbb, bravúrosabb színé­­­­szil nék,teljesítményeket­ méltathat­ó. Horváth József volt a leg­jobb. Az évad egyik legjobb ala­kítás­át produkálta. Látszólagos szenvtelenségével hat, kiválóan érzi a ritmust: az élni tudó kis­ember diadalát ábrázolta. Pom­pásan vitézkedett őrmesterként Vitéz László, és megdobogtatta a lányszíveket a színészként is közreműködő Vándorfi László (Károly). Ezúttal is temperamen­tumos volt, jól énekelt, jól tán­colt Kárpáti Denise. Érdekes ka­rakterfigurát formált Albert Gá­bor (Szamek), Beratin Gábor (Ti­zedes), Seres Gabriella (Gréti). A polgármesterek Kovács Gyula, Ecsedi Erzsébet és Oravecz Edit) halványabbra sikeredtek, túlzása­ik­ olykor elkedvetlenítőek. Az apa némileg stilizált figura volt, míg a mama és lánya inkább operettes sablonokkal próbálko­zott. Gazsó György (Hadnagy), Tardy Balázs (Őrnagy) és Zsiba Ágnes (Erzsi) szokott vígjátéki típust jelenített meg. Koltay Gergely és a kisegyüt­tes lendületesen szólaltatta meg a Fényes Szabolcs által szerzett, összeállított muzsikát. Nyilván a rendezői szándékokat messzeme­nően figyelembe véve tervezte a játékteret Szakácsi Márta, és a jelmezeket Mayer László. A Nyito­tt ablak ősszel is mű­sorra kerül. Heltai Nándor 81 Mariska (Kárpáti Denise), a póttartalékos (M. Horváth József) és Erzsi (Zsiba Ágnes). (Straszer András felvételei) Pár­izsi hangula­t H • Urbán György: Párizsi hangulat. Atyai tanács — Már megbocsáss, fiacs­kám, hogy dolgaidba, de beleavatkozom a nyugtalanít az ábrázastod. Ha mérnök is vagy, és külön élsz is tőlünk, azért számomra megmaradtál gyereknek... Mi történt ve­led, szerelmes vagy? — Szörnyen, apa. Egyetlen nőt nem szerettek a földön annyira, ahogyan én szeretem őt. Elég meghallanom a ne­vét, és mindjárt sírva faka­dok ... — Szegény fiam... No de mi a baj, mi az oka annak, hogy csupa csont és kvör vagy? — Tudomást se akar venni rólam. — Honnan veszed? — Hogyhogy honnan? Hu­szonhárom cserép azáleát küldtem neki a boy-szolgá­­lattal... — Miért pont huszonhár­mat? — Annyi volt az üzletben. — Mire ő? , —Semmi, jóformán semmi. — Lehet, hogy szentimen­tális. Írj hozzá verseket. — Verseket! Hah! Elbeszélő költeményt írtam neki! Négy­ezer sort, és közben még arra is ügyelni, hogy rímeljenek?! — Szegénykém! No és az eredmény? — Nulla. — Nem válaszolt? •— Eszébe sem jutott. — Figyelj ide, ha nem sze­reti az irodalmat, talán a ze­nét kedveli. Megpróbálhatnál szerenádot adni neki. — Megtörtént. Este kilenc­től hajnali négyig. Elektromos gitárral és akkumulátorral a vállamon, ötven estén keresz­tül énekeltem, esőben, szél­ben, hóban, fagyban — szom­baton és vasárnap is! — És megint semmi? az­­+ Megint. Igaz, egyik este ablakában kigyulladt gyertya. — Megdobbant a szí­­­vem, de később kiderült, hogy rövidzárlat keletkezett a la­kásban. —Nem tudok nélküle élni! — Hallgass idet fiam, mi lenne, ha... Van telefonja? — Van. Akkor azonnal hívd fel! Mondd meg, hogy este nyolc­ra várod, új magnetofonfel­­vételeid vannak, meg egy üveg whiskyd. Mondd meg azt is,­ hogy hozza magával a pizsamáját és a fogkeféjét. — Te megőrültél, apa! — Próbáld csak meg, fiam. **• — Te vagy az, fiacskám? Miért telefonálsz ilyen ko­rán? — Nincs is olyan korán, apa. Inkább késő... — Csak nem történt valami baj? — Nem akar elmenni! Petre Bozov 1984. május 22. • PETŐFI NÉPE • S SZÉPEN MAGYARUL — — SZÉPEN EMBERÜL A nyelvművelő Móra Ferenc Nagy íróink mindig szívesen foglalkoztak­ nyelvünkkel, felhív­ták a figyelmet fogalmazási és egyéb hibákra. Móra Ferenc is számos nyelvhelyességi kérdéssel foglalkozott írásaiban. Mi most ezek közül kettőt ragadunk ki: a tudományos, illetve a hivatalos nyelvet. Mára mindig abból indult ki, hogy a nyelv alapvető feladata a közlés. Hogy pontosítsunk, ma­gyarázni kell, és nem magyaráz­kodni. Ő maga nemcsak író és szerkesztő volt, hanem régész is. Számos tudományos cikke, köny­ve jelent meg. Az háborította fel leginkább, amikor az alapvető könyvekben, — például a tan­könyvekben — nem az éle­tkori követelményeknek megfelelően lebontva közlü­k a tudományos is­mereteket, hanem az egyszerű dolgokat is bonyolultan, agyon­magyarázva adják elő. Ez nem­csak nyelvileg, hanem pedagó­giailag is elhibázott dolog. Egy egyszerű számtani példát is bo­nyolulttá lehet tenni, ha felesle­gesen tudományos kodunk. Erről olvashatunk az öt póknak hány lábáról című írásában. Annak is híve volt, hogy a legfontosabb ismereteket adjuk— világosan és egyszerűen. Természetesen nem leegyszerűsítve, hiszen az isme­retek közlése éppen az emberi gondolkodás fejlesztését szolgálja. Tehát — véleménye szerint — ki kell választani,­­melyek azok az ismeretek, amelyek nélkülözhe­tetlenek, és melyeket hanyagol­hatjuk el. Ezeket mindig a hely­zetnek megfelelően kell magya­rázni — minden sallang nélkül. Ebben ő maga is példát mutatott, mert tudományos cikkei csaknem mindenki számára érthetőek és világosak. Móra korában a hivatalos stí­lus éppen a közlés lényegét ho­­mályosította el. Az egyszerű em­ber nem értette például ezt a kifejezést: az eljárás folyamatba tétetik. A Mihály folyamatba té­tetik című írásának hőse attól fél, hogy őt magát teszik folya­matba. Saját véleménye szerint a Tiszába, mert az esik legköze­lebb. Igaz, hogy a Tisza csak folyó (folyam), és nem folyamat, Mihály számára mégis azt jelen­tette, hogy őt a Tiszába mártják. Mára csak nehezen tudja meg­magyarázni neki, hogy miről van szó. Mihály számára nem egé­szen világos még így sem, hiszen az anyósát akarja „folyamatba” mártani, ott ahol a legmélyebb. Tréfának eddig jó, de a korabeli körmondatok nem éppen ezt a célt szolgálták. Ellenkezőleg! Pontosan a szellemesség hiány­zik belőlük, a lényeget teljesen elhomályosítják, így könnyebb volt az egyszerű emberek becsa­pása. Tehát már nem „egyszerű” nyelvi, stiláris kérdésről volt szó, hanem politikairól is. Pedig az egyszerűsítés, a közlés világossá­ga, félre nem érthetősége lenne a legfontosabb. A körmönfont fo­galmazással az ellenkező hatást érjük el, anélkül hogy hazud­nánk. Miért kell hivataloskodni, amikor arra semmi szükség nin­csen? Miért kell okoskodással (vagy annak látszatával) félreve­zetni az olvasót? — veti fel­ a kérdéseket Móra Ferenc. Kérdé­sei sokáig költői kérdések ma­radtak. Voltak javaslatai, ame­lyeket a hivatali nyelv érthetővé tétele szempontjából ma is meg­szívlelendőknek tartunk. A tudo­mányos illetve a hivatalos st­ílus kisebb-nagyobb­ hibáit­­ ma is nyesegetjük, bár Móra óta sokat javult a helyzet, de nemi eleget. Mizser Lajos Kiknek­ énekeltek a megye legjobb kórusai? Az éneklő ifjúság megyi díszhangversenyének a kezdetén néhányan lézengtek az Erdei Ferenc Művelődési Központ­ban. Nem csodálható, mert egyetlen meghívó, falragasz, új­ságcikk nem népszerűsítette a rendezvényt. Csupán az ér­dekelt kórusok vezetőit értesítették a szereplésről. Szeren­cse, hogy vannak olyan karmesterek, mint Sipos Károly, az SZMT és az Egészségügyi Szakiskola kórusának a karnagya, akik fontosnak érzik, hogy az énekesek más kórusokat is meghallgassanak. Ilyen környezetben kicsit fur­csán hatottak Gyergyádesz Lász­lónak, a megyei tanács csoport­­vezetőjének Kodály, „legyen a zene mindenkié” programjáról mondott szép gondolatai. Szinte üres nézőtér előtt énekelt az erre a napra hónapok óta készülődő négy-öt általános iskolai kórus. Szereplésük után beültek a néző­térre, és így lassan-lassan meg­teltek a széksorok. A középisko­lások fellépésére alakult ki a megfelelő atmoszféra, akkor — mint a Petőfi Népe írta —, való­ban „sok örömet találtak maguk­nak a műsorban a zenerajongók”. De hol maradt a közönség? Mintha szándékoltan­­ titkolták volna el a koncertet Még a mű­velődési központ által leadott műsornaptár sem említi. Miért nem? • Úgy gondolják talán, hogy a kóruséneklés senkit sem érdekel, a dalosokon kívül te­hát kár hirdetni? A közreműködő mintegy ezer dalossal sikerült elfogadtatni azt a gondolatot, hogy „az éneklés szebbé teszi az életet”. Az éppen Kecskeméten leírt Kodály-mon­­dás szerint „az éneklők másokét is”. Ha valóban mindenki él­ménnyel távozott volna a megyei tanács által meghirdetett hang­versenyről, akkor talán jövőre azok közül is láthatnánk néző­ket, akik most iskolai tanulmá­nyaik befejeztével búcsút mon­danak a kóruséneklésnek. Zircher Hona a Jókai Mór Általános Iskola tanára Kíváncsian várjuk az illetéke­­sek válaszát és méginkább ígé­retét: a jövőben az ügyhöz méltó lélekkel és gondossággal készítik elő a fiatalok dalosünnepélyét. (Olyan leleményes ügybuzgalom­mal, mint — például — a volt kecskeméti járásban rendezték a népzenei bemutatókat.) Ha vala­hol, Kodály szülővárosában hagyományok is felelősebb mun­­­kát követelnek. Innen indult az éneklő ifjúság mozgalom 1929 decemberében. A következő, 1930-as iskolaközi koncertről azt írta Tóth Aladár: „ennél szebbet még nem produkált a magyar vidék”. Innen , közvetített élő adásban a rádió először éneklő ifjúság hangversenyt Az érdek­lődők zsúfolásig megtöltötték a színházait. Kodály levélben méltatta Vásárhelyi Zoltán köz­e­­deményezését. A műsort tartal­mazó szép meghívók is őrzik szá­mos felszabadulás utáni éneklő ifjúsági hangverseny emlékét. (A szerk.) A KÖZMŰVELŐDÉS SZOLGÁLATÁBAN ! Az izsáki mozis Arcára már nem emlékszem. Kisgyermekként láttam. A „ba­tyuzásra” azonban annál inkább. Kapunk előtt — az izsáki főut­cán — két-három naponként egy fiatal nő haladt el. Nagy zsákot cipelt a kerékpárján. A központ felé tartott. Lehetett tél vagy nyár, fújt, vagy esett, a furcsa sétáló megérkezett. A zsák az ülésnél mereven megtört. Súlyos korongok húzták le a két végét. Később aztán — már kisisko­lásként — rájöttem a titokra. A „bátyus” nénivel ugyanis a mo­zink ifjúsági előadásain találkoz­tam viszont. Megtudtam: ahhoz, hogy hőseinket, álmainkat — Gá­bor diákot vagy a kétéltű em­bert — ott láthassuk a vásznon, feltétlenül fontos az a reggeli ci­­pekedés. Máig így szállítják a filmtekercseket. Az állomástól a moziig két kilométer az út. Papp Istvánnét — az izsáki Petőfi Sándor Filmszínház veze­tőjét — tehát régóta ismerem. Harminc éve szolgálja a közmű­velődést. Munkáját a művelődés­­ügyi miniszter nemrégen a Szo­­cialista Kultúráért kitüntetéssel jutalmazta. — Hogy kezdődött? — Boltban dolgoztam. Egyszer odajött hozzám az akkori mozis, és kérte: jöjjek el pénztáros­nak ... örültem a meghívásnak, mert szerettem a filmeket. Máig sem bántam meg, hogy igent mondtam. — Mit jelentett akkoriban a film egy falusi fiatalnak? — A film volt az egyetlen rendszeres szórakozási lehetőség. Nagyon szerettük mindet. A­­ hír­adók a világról adtak — pótol­hatatlan — tájékoztatást. A já­tékfilmek segítségével idegen, eg­zotikus tájakat ismerhettünk meg... — Milyen volt a filmszínház? — Mai szemmel nézve elszo­­morítóan szegényes technikával dolgoztunk. Egy szénlámpás gép üzemelt.. Minden orsócserénél szünet volt. Recsegett, ropogott, sistergett az erősítő is, de azért mégis szép volt. — Mit tehet egy mozis­ népmű­velő a közönségért, azon túl, hogy pontosan kezdődik a vetítés, és megszakítás nélkül be is feje­ződik? — Együtt kell gondolkodni a filmmel, az alkotókkal és a kö­zönséggel. A komolyabb filmek véleményeket csiholnak, hosszas vitákra, beszélgetésekre ösztönöz­nek. Az eszmecsere lehetőségét nem szabad megtagadni a néző­től. Nekünk mondják el azt, amit Fellininek vagy éppen Jancsó Miklósnak mondanának. Hát ez — sok esetben — az alkotók sze­rencséje. Amikor nyílnak az aj­tók­, vége a filmnek, már le tu­dom olvasni az arcokról a véle­ményeket. Olyan jó érzés látni, ha megelégedetten, örömmel tá­vozik egy teltháznyi közönség. — A jutalmak és a fizetés mel­lett mit kapott még a munkájá­tól? — A szerelmeimet: Szindbá­­dot, Fellini Országúton-ját, Amar­­cord-ját, hogy csak néhányat em­lítsek. Régen megnéztem min­dent, mindig. Később — így vál­tozunk! — már csak néhány filmklubi sorozatot. Ma meg — ha bent vagyok — csak számo­lom a fejeket, hányan is va­gyunk, hogyan tudjuk teljesíteni a tervet? — Milyen a közönség? a — Nincs törzsközönségünk. Sok csábító tévé, utazás, video. Régen személyesen ismertem minden vendéget. Volt egy piros táskám, vittem magammal min­den nap, mert ebben voltak a jegytömbök. Piacon a sóska­vagy a tojásvásárlás közben is eladhattam néhányat. Voltak törzsvendégek és törzshelyek. Vagy kétszáz embernek ismertem a szokásos sor- és helyszámát... — Úgy tudom, ma sem panasz­kodhat a nézőszámra. — Amit régen a felnőtt előa­dások jelentettek, ma az ifjúsági sorozat adja. Óvodától az iskola felső tagozatáig korosztályonként más-más sorozatot állítunk össze a pedagógusokkal. Nagyon jó a kapcsolat az intézményekkel. De ugyanezt mondhatom az áfésszel és a művelődési házzal kapcso­latban is. Gyakoriak a közös ren­dezvények, mint például — év­szakonként — a filmes divatbe­mutatók vagy az ankétok. — Hogyan látja a jövőt? — A jövőben csak ott lehet majd rendszeres vetítés, ahol a munkatársak aktívak.­­ Szervez­nek, meggyőznek, kapcsolatokat létesítenek és ápolnak. Ez a köz­­művelődés, és én igent monda­nék újabb harminc évre... Farkas P. József

Next