Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-19 / 271. szám
SZAPPANOS ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA „Szólni az emberről, a tájról...” Pedagógusként és alkotó művészként is egyaránt ismert Szappanos István SZMT művészeti díjas festőművész alkotásaiból rendeztek kiállítást Kiskunfélegyházán, a Villamosszigetelő és Műanyaggyárban. A közszemlére tárt képekben — linóleum- és cinkmetszetekben — kifejeződik a művész eredendő kötődése a valósághoz, a megélt életérzésekhez. Ember és táj, a társművészet, a zene életélményeiből foglalt alkotásokat láthatnak a kiállítás látogatói. A művész úgy fogalmazza meg képein legbelsőbb énjét, érzéseit, gondolatait, hogy végül is helyes irányú cselekvést váltson ki a szemlélődőből. Ezért is vallja büszkén Szappanos István ars poeticájában: „A művészet csak akkor ér valamit, ha gyökérrel ízesül a valóság felé. Munkáimban élményeim lüktetését kívánom a felszínre hozni a képzőművészet kifejezőeszközeivel; szóljanak azok emberről, tájról, zenéről... A mű születésében a genezis a lényeg — a létrehozás öröme, bánata, kudarcai. Mondani szeretnék a művel valamit, mások számára is kiövethetőt. Nem érdekel a divat és a nonfiguratív játszadozás — én inkább élményforrásaimhoz szeretnék hű maradni." A művészetnek ez a fajta megnyilatkozása nemcsak esztétikai értéket hordoz, de közösségi értéke is van, mert alkotásait Szappanos István eszközként a közösség javára, okulására, hasznára mutatja be, vállalja az egyén alázatát. közösséget szolgáló tisztalanul az Képi világa cicomázathordozója. igazság és a tisztaság Sűríti, egyszerűsíti, sajátos jellé. jelekké formálja a valóságból indíttatott élményeit, hogy végül személyesen megfürösztve, egyéniségével átszőve kitárulkozzon előttünk képeivel. Jelrendszerében nem „leltárba veszi" az embert, a természetet, a társadalmi mozgásformákat, hanem a téma ürügyén arra törekszik, hogy elindítson bennünket valamely úton, és másként lássuk önmagunkat abban a közegben, amit közösségnek nevezünk. Egyetlen jellel: az embert kézzel óvásra, szeretetre, simogatásra bátorít. Erről a legszebben talán a Csillagok és madarak, Az emberi üdvözlet és Az út című képével van. Ez utóbbin a kézpár védő, féltő és biztonságos bürköt is jelent. A kézpár közvetlen közelségében a madár — amely a béke jelképévé vált a képzőművészetben — a boldogság szárnyalásának, a felfelé ívelésnek, a szebb, a boldogabb tájak felé evezésnek az érzetét is kelti. A kézpár között a háromszögkompozícióban van az emberpár, mely almutatja az együtt megtehető út lehetőségét. Az első rétegben megjelenik az, amit a szemünk felfog az útról, de ha a kép által ránk ható élményeknek teret adunk, akkor ebben a kézpárban óhatatlanul arra is asszociálhatunk: milyen jó, hogy időnként összefonódhatnak ujjaink... A lényeget azonban — amiért az alkotás megszületett — az emberi életút jelenti és ennek az útnak a felelősségét, gyötrelmét, szépségét, örömeit, megtisztulását.. . Meggyőződésem, hogy Szappanos István művészi alkotó útja is egyre gazdagabb ,"tájak" felé visz, emberközpontú világa biztosan építkezik és üzenetei fontos tartalmakat hordoznak valamennyiünk számára. Dulity Tibor • Szappanos István: Táj. ♦ Szappanos István: Népdal. — Honnan vettétek ezt kardot? —kérdezte álmélakodva a tanítónő, de nem a gyerekre, hanem a fényes pengére nézett, s mielőtt Laci válaszolt volna, még odaszólt Karsainak: — Tedd le, még leütöd vele a villanyt. A penge fémes surranással szaladt a hüvelybe ,s az ütközésnél csattant egyet. — Ez már régen i megvan édesapámnak — hebegte az egyik apród szerepével megbízott másodikos Gurgya Laci, s hogy szavainak még erősebb hitelt adjon, hozzátette: — Még egyenruhája is van hozzá. Azt is a szekrényben tartja. — És édesapád megengedte, hogy elhozd? — Nincs otthon senki. Én meg tudom, hogy a szekrénykulcs konyhában a rézmozsárban szokott lenni. Hát elhoztam — hebegte a kisfiú, s kérdően nézett Márta nénire, aki csak a gyerekeknek volt néni, mert alig töltötte be a huszonkettedik életévét. Túlságosan szép lány volt azonban ahhoz, hogy a falubeliek közül férjet remélhetett volna. — Azonnal vidd vissza! — utasította a gyereket. — Nem adom! — kiáltotta Nándor, s féltő mozdulattal a háta mögé rejtette a kardot. — De hátha az apja nem is engedte volna elhozni — érvelt immár sokkal kisebb határozottsággal is tanítónő, mert a kard neki is tetszett, ő is örült a gyönyörű kelléknek, ami nagyon jól illett Karsai Nándor oldalára. Gurgya Laci tanácstalanul állt. — Majd én beszélek édesapáddal. Folytassuk a próbát !— s tanítónő tapsolva intette csendre, a fegyelemre a felbolydult társulatot. A kard híre még aznap este bejárta a falut. Sokan ezáltal már arra gyanakodtak, hogy az öreg Gurgya horthysta rendőr volt, s ezért őrzi a kardot, meg a ruhát, mert azt hiszi, visszajönnek azok az idők, és ő újra császár lesz. Karsai Nándor apja, Karsai György, mint a falu párttitkára alaposan kifaggatta a fiát, aki boldogan és büszkén mesélt kardról, annak minden részletéről, is futólag említette az egyenruhát is, amit talán szintén el lehetne ikézni hercegi ruhának. Az öreg azonban egyetlen szóval sem válaszolt fia ötletére, hanem bekapta a vacsorát és sietett Vörös Ferenchez, az R-gárdista parancsnokhoz, onnan pedig immár kettesben loholtak Pataki Gyula rendőr törzsőrmesterhez. —Tudtál te erről? —- tette fel a kérdést Karsai György, miután elmondta, mi derült ki Gurgyáról. A kérdésben felelősségrevonó hangsúly lappangott. No nem azért, ,mintha Karsai azzal gyanúsította volna Patakit, hogy tudott a dologról, s mégsem szólt, inkább azért, hogy miként maradhatott titokban felötte is mindez. — Tudta a rosseb! — vágta rá mérgesen Pataki. — De most már tudjuk! — terelte a lényegre a beszélgetést Vörös, aki talán harminc évvel is fiatalabb volt társainál, s aki otthonosan érezte magát a rendőrségen, mert most sem a székre, hanem a szolgálati vaságy szélére ült. — Oszt legalább láttátok azt a kardot? — kérdezett vissza törzsőrmester, s rezzenéstelen tekintettel bámulta társait, a rendőr, hogy ez a kérdés örült az eszébe jutott, s átvillant az agyán: ez amolyan ravasz keresztkérdés is lehetne, és egyáltalán nem véletlen, hogy éppen neki jutott eszébe. — Hát azt nem láttuk.De van ...! — makacskodott a párttitkár. — Éppen úgy beszélsz Gyuri bátyám, mint a papok. Sose látták az istent, mégis erősködnek, hogy van — s a rendőr arcán az elégedettség újabb hulláma vibrált. — iNe hasonlíts te engemet a csuhásokhoz, csak annyit mondok — pattant fel vérbeborult arccal Karsai, de Vörös leintette. — Nem úgy gondolta a törzsőrmester elvtárs. Igaz Gyuszikám? — Nem hát! De azért csak látni kéne valamit. Gyerekfecsegésre nem intézkedhetünk. Karsai leült, s noha kicsit sértette, hogy az ő fiáról úgy beszél ez a Pataki, mint egy fecsegő vénasszonyról, belátta, hogy mégis igaza van, sőt már intézkedést emleget, tehát komolyan veszi a dolgot. Alapos ember ez a rendőr. — Akkor gyerünk az iskolába! — Karsai felugrott, s a többiek követték. Enyhe, tavaszi este volt. A frissen nyílt virágok, a párolgó föld szaga elvegyült az felhalmozódott trágya udvarokban szagával. Alig egy-két ember lézengett az utcán. Valahonnan harmonikaszó hallatszott, néhány kutya ugatott fel lépteikre, s a falu túlsó feléből más kutyák válaszoltak rá. A három férfi aggodalmas ábrázattal ballagott az iskola felé, hogy szemügyre vegye a kardot, sőt talán el is kobozza a törvény nevében. — El lehet ezt kobozni? — kérdezte Karsai a mellette lépkedő rendőrtől. — i Hát lőfegyvernek nem lőfegyver. De mégis fegyver. Ha tartási engedélye nincs, márpedig nincs, mert arról én tudnék legelőször, akkor kötelességünk elkobozni. — És a ruha? — emelte fel mutatóujját Vörös, de a sötétben ennek semmi jelentősége nem volt. — Az más eset. Majd meglássuk! — odázta el a döntést a rendőr, és tovább ballagtak. Az iskolához értek. A kapu természetesen zárva. A dübörgésre a környék összes kutyája iszonyatos csaholásba kezdett, mígnem ingujjban, papucsban, homlokára tolt szemüveggel megjelent a kapuban Szarka Máté igazgató. Az idős pedagógus akárha M óra valamely elbeszéléséből lépett volna ki. Abszolút jóindulatú, gyermekszerető és hivatásának megszállottja volt. — Jöttünk a kardért! — súgta kissé lehajolva Karsai, mert az igazgató bizony egy fejjel alacsonyabb volt a vele szemben álló férfiaknál. — Milyen kardért, elvtársak? Itt valami félreértés van — hebegett az igazgató, mit sem tudva a délután történtekről. — Itt van a kard a nyolcadik osztályban, a szekrénybe Nyissa ki a termet, elő a zárva fény kulcsát. Ne gatyázzunk szeknt az utcán — váltott határozottabb hangra a párttitkár. — Kérem, megnézhetjük, ámbár fenntartom iménti véleményemet, miszerint tévedésről van szó — hadarta Szarka Máté, s igyekezetet színlelve szaladt kulcsért, villanyt gyújtott, és bea zárta belülről a nagykaput. (Folytatjuk.) 1985. november 19. • PETŐFI NÉPE • 5 fiatalokról fiataloknak ________________________________________________________*------------------------------------------------------------------------------------------* Jobbat termelni — olcsóbban Az olvasó előtt bizonyára ismerősek a népgazdaságunk teljesítményének jellemzésére használt „alacsony munkaerő-kihasználás", az „egy kilogramm késztermék előállításához felhasznált magas nyersanyagszükséglet’, az „újítások ■ hosszadalmassága'’ bevezetésének kifejezések. Az is köztudott: ezek fékezik leginkább fejlődésünket, társadalmi méretű gazdagodásunkat. A gyorsabb gazdasági fejlődésben, országunk gazdagodásában az ifjúság érdeke legégetőbb, hiszen csak ettől remélhetjük egzisztenciális gondjaink átfogó megoldását. (Családalapítás, lakás stb.) Ugyanakkor a fiatalok jó szakmai képzettsége és tenniakarása teszi e korosztályt a haladás legfőbb bázisává. A munkahelyek különböző fórumain, baráti beszélgetések során rendre meg is fogalmazódnak a tennivalók, ám — sajnos, éppen a fenti tények ismeretében — meg kell állapítanunk: nem sok eredménnyel. A KISZ — országosan egyedülállóan — megyénkben össze vánja fogni ezeket az erőket, kia gazdaságfejlődés hatékonyabb szolgálatáért. November 23-ra tanácskozásra hívtuk össze a helyzetértékelésben és a további teendők meghatározásában vélemény- és javaslatalkotásra vállalkozó fiatal szakembereket. Bács-Kiskun mezőgazdasági, élelmiszeripari, gépipari, könnyűipari és építőipari üzemeiből mozgósítottuk a résztvevőket. Az anyag- és energiafelhasználás, munkaszervezés, innováció, vezetővé válás és pályakezdés gyakorlatáról kívánunk képet alkotni és a teendőkre vonatkozó javaslatunkat tékelésünket, megfogalmazni. Érjavaslatainkat oda tervezzük továbbítani, ahol legtöbbet lehet tenni az előbbre a jutásért: gazdasági életünk vezetőihez. A kecskeméti kertészeti főiskolán szombat délelőtt tíz órakor kezdődő tanácskozáson szívesen látunk minden, a téma iránt érdeklődő fiatalt, aki szeretné elmondani saját véleményét, javaslatait. Szöllősi Béla, a KISZ Bács-Kiskun megyei Bizottságának titkára KONCERTNAPLÓ mA BBB kitett magáért BmmmEs.. -/" s- Mit lehet, mit illik írni egy olyan együttes koncertjéről, amelyről eddig még nem hallott a közönség? Az első, bemutatkozó hangversenyre nyilván alaposan felkészülnek, tehát sok kivetnivalót nem találhatunk munkájukban. Ha pedig ennek az ellenkezőjéről győződünk meg, inkább azt mondaná az ember, kár volt elsietni a dolgot, miért nem gyakoroltak tovább. Nos, a Budapest Big Bandről az előző variáció mondható el. Csak akkor léptek dobogóra, amikor tökéletes produkciót adhattak át dzsesszkedvelőiknek. A múlt héten szerdán Kecskeméten, az Erdei Ferenc Művelődési Központban mutatkoztak be. A BBB kitett magáért, kitűnő összeállítással lepte meg közönségét. A big band nagyegyüttes, általában 14—20 tagból álló dzsesszzenekar. Különösen a swing-korszakban játszott fontos szerepét ez a formáció, amely melodikus és ritmikus részlegből áll. A nagyzenekart nehéz fenntartani, éppen ezért volt jelentős a feloszlás, az alkalomszerű együttjátszás. A viharokat Duke Ellington, Count Basie, Woody Herman zenekara élte túl, sok-sok sikerrel. Magyarországon a Deák Big Band vált ismertté, az amatőr társulások nem küzdötték fel magukat az élvonalba. Egyszer csak terveket szövögettek a fiatal, tehetséges muzsikusok... Ez már a Budapest Big Band története: először magnóra vették fel az alsó szólamokat, a többit „élőben” adták hozzá. Állandó klubjuk is volt az ELTÉ-n. Szűkebb körben játszottak. Megpályázták az MTA Soros-alapítványát, s ekkor már együtt volt a big band. Rengeteget próbáltak, hatalmas lelkesedéssel kezdtek programok kidolgozásához. Elnyerték az ösztöndíjat... S most a közönséget szeretnék megnyerni. Kecskeméten sikerült. Thad Jones szerzeményeivel kezdték és azzal is fejezték be a koncertet. Szerepeltek repertoárjukban John Coltrane, Count Basie kompozíciói is. A megérdemelt taps mindig felzúgott egy-egy szóló után, Dés László (szaxofon), Sípos Endre (trombita), Károly (pózán), Csepregi Friedrich Gyula (tenorszaxofon)játéka adta a legnagyobb élményt. Persze a többi tagot is fel lehetne sorolni, hiszen a szólózásra majdnem minden hangszeres lehetőséget kapott. S az improvizálásra is, Coltrane egyik remek szerzeményében. A szaxofonkórus kecskeméti „mennybemenetele” a Lábujjhegyen című vidámabb, ritmikusabb darabban történt meg. A Budapest Big Band fiatal muzsikusokból áll, úgy hirdették a plakátokon őket, mint a hazai dzsessz szenzációja! Ha nem is szenzáció, de az biztos, érdemes rájuk figyelni. S megérdemlik, hogy nevüket is felsoroljuk az írás végén: Zakar Zoltán, Setényi Dezső, Friedrich Károly, Gőz László (pózán), Csizmadia Gábor, Sipos Endre, Kovács György, Cvikovszky Gábor (trombita), Söptei Géza, Kalmász Pál, Molnár Ákos, Csepregi Gyula, Dés László (szaxofon), Solti János (dob), László Attila (gitár), Szacski Róbert (zongora), Tóth Tamás (basszusgitár), Borzák Tibor Kazinczyjutalom (Részlet a KJG Híradó 1985. évi 4. számában azonos címmel megjelent írásból.) Iskolánk Beszélni nehéz körének előző tanaévben végzett munkáját nyár folyamán Kazinczy-jutalommal díjazták. — Hogyan lehet ezt kiérdemelni? — kérdezem a szakkör vezetőjét, dr. Sárkány Ernőnél. — Kitartó, rendszeres munkával. Iskolánkban négy éve működik a Beszélni nehéz kör, és ez alatt az idő rendszeresen részt alatt vettünk a rádió hasonló című műsorának a munkájában. A feladott rejtvényeket megoldjuk, beküldjük, versenyeken szerepelünk, ott vagyunk az évente egykét alkalommal megrendezett „gyűlésen", ahol beszámolunk feladatainkról, eredményeinkről. Minden héten — a szünetektől függetlenül — egyszer összejövünk, és a rádióban elhangzott feladványokat megfejteni próbálgatjuk . Ezeken a szakköri foglalkozásokon Péchy Blanka és Deme László műsorán kívül esik-e másról is szó? Például regényekről, versekről, irodalomról. — Úgy mint műelemzés nem, de a hangsúlyozás, a hanglejtés, kiejtés gyakorlására természetesen gyakran veszünk példákat irodalmi művekből. — Beszéd- és légzésgyakorlatokat is végzünk, nyelvtani problémákkal is foglalkozunk, és a fennmaradó időben — ha van ilyen —, önállóan készülnek a kör tagjai a versenyekre, gyakorolják a jelöléseket stb. — A szakkör tehát nagyon tartalmas, érdekes! Bizonyára nagy az érdeklődés is iránta. — Igen. A tanév elején egy kicsit sokan is vagyunk, de aki nehéznek találja ezt a munkát, hamarosan lemorzsolódik. Most főleg másodikosok járnak a szakkörbe, de pár évvel ezelőtt főleg harmadikosok töltötték meg a termet. Visszatérve a Kazinczy-jutalomhoz: már két évvel ezelőtt is kaptunk ilyet! De most nem ugyanazokkal érdemeltük ki újra — és ez nagy értéke eredményeinknek! Z. E. Válaszút előtt két pályaválasztás előtt álló ifjú kollégánkat kerestük meg a napokban, afelől tudakozódva: milyen szerepet szánnak jövőjükben az újságírásnak? Zagyi Erika, a kecskeméti Katona József Gimnázium 4/a. osztályos tanulója, a KJG Híradó diákszerkesztője — saját bevallása szerint — nem alkar profi lenni. — Szeretném folytatni az írást — mondja —, de nem főállásban. Inkább Orosz—matek tanítani szeretnék, szakra jelentkezem a szegedi tanárképzőbe. Úgy tudom, ott is van diáklap ... — Hogy cseppentél bele az újságcsinálásba? — Másodikos voltam, részt vettem egy afrikai amikor esten. Ez akkora élmény volt, hogy úgy döntöttem: nem maradhat csak az enyém. Megálltam, méghozzá kalligrafikusam: Afrika-térkép formában jelent meg a lapban. . Ekkor „fedezett fel” Vámos Károly tanár úr, a Híradó felnőtt „gazdája’, s pár hónap múlva már arra kért: legyek én az újság diákszerkeszztője. Meglepődtem, de szívesen válllaltam, volt kedvem hozzá. Most már, sajnos, abba kell hagynom: a legfontosabb mégiscsak az érettségi. — Megvan már, ki lesz az utódod? — Igen, de ez még titok! Szabó Ágnes, a kecskeméti Közgazdasági Szakközépiskola negyedik toése viszont nem titkolódzik. Újságíró szeretne lenni. — Nemrég jelentkeztem az úttörőház riporter szakkörébe, hogy kicsit hassak hozzáértőbben kapcsolódbe iskolaújságunk, a Közgazdászika szerkesztésébe. Az újságműfajokkal most ismerkedem, de novelláikat, verseket — főleg az utóbbiakat — régóta írok. Magyartanárom, Fazekas István szerint nem is nagyon rosszul.. .♦ — Hogy képzeled el az újságíróvá válást, s egyáltalán: ezt a pályát? — Magyar—történtellem szakra fogok jelentkezni, még nem döntöttem el, hogy a szegedi egyetemre, vagy a tanárképzőbe. Kicsit félek a bölcsészkartól: ugyanabból kell felvételizni, mint a gimnazistáiknak, hiába járok különóráikra, érzem, hátránnyal indulnék. A diploma megszerzése után pedig jó llenne elhelyezkedni egy lapnál... Hogy mit gondolok erről a hivatásról? Szabadnak, kötetlennek képzelem, sok utazással. Ahol ha vannak is kötelezően elvégzendő, kevésbé érdekes feladatok, sok lehetőség van arra, hogy írási vágyamat — félve mondom: készségemet — , /kiéljem”. Persze, folytatnám szépirodalmi kísérletezgetéseimet is. — S ha nem megy ilyen simán? — Addig próbálkozom, míg nem sikerül. összeállította: Szabó Klára DIÁKÚJSÁGÍRÓK • Zagyi Erika Szabó Ágnes