Petőfi Népe, 1985. november (40. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-19 / 271. szám

SZAPPANOS ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA „Szólni az emberről, a tájról...” Pedagógusként és alkotó mű­vészként is egyaránt ismert Szappanos István SZMT művé­szeti díjas festőművész alkotásai­ból rendeztek kiállítást Kiskun­félegyházán, a Villamosszigetelő és Műanyaggyárban. A közszemlére tárt képekben — linóleum- és cink­metszetek­ben — kifejeződik a művész ere­dendő kötődése a valósághoz, a megélt életérzésekhez. Ember és táj, a társművészet, a zene életélményeiből foglalt alkotásokat láthatnak a kiállítás látogatói. A művész úgy fogal­mazza meg képein legbelsőbb énjét, érzéseit, gondolatait, hogy végül is helyes irányú cselekvést váltson ki a szemlélődőből. Ezért is vallja büszkén Szappanos Ist­ván ars poeticájában: „A mű­vészet csak akkor ér valamit, ha gyökérrel ízesül a valóság felé. Munkáimban élményeim lüktetését kívánom a felszínre hozni a képzőművészet kifejező­­eszközeivel; szóljanak azok em­berről, tájról, zenéről... A mű születésében a genezis a lényeg — a létrehozás öröme, bánata, kudarcai. Mondani szeretnék a művel valamit, mások számára is kiövethetőt. Nem érd­ekel a di­vat és a nonfiguratív játszadozás — én inkább élményforrásaim­hoz szeretnék hű maradni." A művészetnek ez a fajta meg­nyilatkozása nemcsak esztétikai értéket hordoz, de közösségi ér­téke is van, mert alkotásait Szappanos István eszközként a közösség javára, okulására, hasz­nára mutatja be, vállalja az egyén alázatát. közösséget szolgáló tiszta­lanul az Képi világa cicomázat­­hordozója. igazság és a tisztaság Sűríti, egyszerűsíti, sajátos jell­é. jelekké formálja a valóságból indíttatott élményeit, hogy végül személyesen megfü­­rösztve, egyéniségével átszőve ki­tárul­kozzon előttünk képeivel. Jelrendszerében nem „leltárba veszi" az embert, a természetet, a társadalmi mozgásformákat, hanem a téma ürügyén arra tö­rekszik, hogy elindítson bennün­ket valamely úton, és másként lássuk önmagunkat abban a kö­zegben, amit közösségnek neve­zünk. Egyetlen jellel: az embert kéz­zel óvásra, szeretetre, simogatás­­ra bátorít. Erről a legszebben talán a Csillagok és madarak, Az emberi üdvözlet és Az út cí­mű képével va­n. Ez utóbbin a kézpár védő, féltő és biztonságos bürköt is jelent. A kéz­pár köz­vetlen közelségében a madár — amely a béke jelképévé vált a képzőművészetben — a boldog­ság szárnyalásának, a felfelé íve­lésnek, a szebb, a b­oldogabb tá­jak felé evezésnek az érzetét is kelti. A kézpár között a három­szögkompozícióban van az em­berpár, mely­­ almu­tatja az együtt megtehető út lehetőségét. Az első rétegben megjelenik az, amit a szemünk felfog az útról, de ha a kép által ránk ható él­ményeknek teret adunk, akkor ebben a kézpárban óhatatlanul arra is asszociálhatunk: milyen jó, hogy időnként összefonódhat­nak ujjain­k... A lényeget azon­ban — amiért az alkotás meg­született — az emberi életút je­lenti és ennek az útnak a fele­lősségét, gyötrelmét, szépségét, örömeit, megtisztulását.. . Meggyőződésem, hogy Szappa­nos István művészi alkotó útja is egyre gazdagabb ,"tájak" felé visz, emberközpontú világa biz­tosan építkezik és üzenetei fon­tos tartalmakat hordoznak vala­mennyiünk számára. Dulity Tibor • Szappanos István: Táj. ♦ Szappanos István: Népdal. — Honnan vettétek ezt kardot? —kérdezte álmél­­a­kodva a tanítónő, de nem a gyerekre, hanem a fényes pen­gére­­ nézett, s mielőtt Laci vála­szolt volna, még odaszólt Kar­sainak: — Tedd le, még leütöd vele a villanyt. A penge fémes surranással sza­ladt a hüvelybe ,s az ütközésnél csattant egyet. — Ez már régen i megvan édes­apámnak — hebegte az egyik apród szerepével megbízott má­­sodikos Gurgya Laci, s hogy sza­vainak még erősebb hitelt adjon, hozzátette: — Még egyenruhája is van hoz­zá. Azt is a szekrényben tartja. — És édesapád megengedte, hogy elhozd? — Nincs otthon senki. Én meg tudom, hogy a szekrénykulcs konyhában a rézmozsárban szo­­­kott lenni. Hát elhoztam — he­begte a kisfiú, s kérdően nézett Márta nénire, aki csak a gyere­keknek volt néni, mert alig töl­tötte be a huszonkettedik élet­évét. Túlságosan szép lány volt azonban ahhoz, hogy a falubeliek közül férjet remélhetett volna. — Azonnal vidd vissza! — uta­sította a gyereket. — Nem adom! — kiáltotta Nándor, s féltő mozdulattal a há­ta mögé rejtette a kardot. — De hátha az apja nem is engedte volna elhozni — érvelt immár sokkal kisebb határozott­sággal is tanítónő, mert a kard ne­ki is tetszett, ő is örült a gyö­nyörű kelléknek, ami nagyon jól illett Karsai Nándor oldalára. Gurgya Laci tanácstalanul állt. — Majd én beszélek édesapád­dal. Folytassuk a próbát !— s tanítónő tapsolva intette csendre, a fegyelemre a felbolydult társula­tot. A kard híre még aznap este bejárta a falut. Sokan ezáltal már arra gyanakodtak, hogy az öreg Gurgya horthysta rendőr volt, s ezért őrzi a kardot, meg a ruhát, mert azt hiszi, visszajönnek azok az idők, és ő újra császár lesz. Karsai Nándor apja, Karsai György, mint a falu párttitkára alaposan kifaggatta a fiát, aki boldogan és­­ büszkén mesélt kardról, annak minden részleté­­­ről, is futólag említette az egyen­ruhát is, amit talán szintén el le­hetne ikézni hercegi ruhának. Az öreg azonban egyetlen szóval sem válaszolt fia ötletére, hanem be­kapta a vacsorát és sietett Vörös Ferenchez, az R-gárdista pa­rancsnokhoz, onnan pedig immár kettesben loholtak Pataki Gyula rendőr törzsőrmesterhez. —­­Tudtál te erről? —- tette fel a kérdést Karsai György, miután elmondta, mi derült ki Gurgyá­­ról. A kérdésben felelőssé­gr­evo­nó hangsúly lappangott. No nem azért, ,mintha­­ Karsai azzal gya­núsította volna Patakit, hogy tu­dott a dologról, s mégsem szólt, inkább azért, hogy miként ma­radhatott titokban felötte is mindez. — Tudta a rosseb! — vágta rá mérgesen Pataki. — De most már tudjuk! — te­relte a lényegre a beszélgetést Vörös, aki talán harminc­­ évvel is fiatalabb volt társainál, s aki otthonosan érezte magát a rend­őrségen, mert most sem a székre, hanem a szolgálati vaságy szélé­re ült. — Oszt legalább láttátok azt a kardot? — kérdezett vissza törzsőrmester, s rezzenéstelen te­­­kintettel bámulta társait, a rendőr, hogy ez a kérdés örült az eszébe jutott, s átvillant az agyán: ez amolyan ravasz keresztkérdés is lehetne, és egyáltalán nem vé­letlen, hogy éppen neki jutott eszébe. — Hát azt nem láttuk.­­De van ...! — makacskodott a párt­­titkár. — Éppen úgy beszélsz Gyuri bátyám, mint a papok. Sose lát­ták az istent, mégis erősködnek, hogy van — s a rendőr arcán az elégedettség újabb hulláma vib­rált. — iNe hasonlíts te engemet a csuhásokhoz, csak annyit mon­dok — pattant fel vérbeborult arccal Karsai, de Vörös leintette. — Nem úgy gondolta a törzs­­őrmester elvtárs. Igaz Gyuszi­­kám? — Nem hát! De azért csak lát­ni kéne valamit. Gyerekfecsegés­re nem intézkedhetünk. Karsai leült, s noha­­ kicsit sér­tette, hogy az ő fiáról úgy beszél ez a Pataki, mint egy fecsegő vénasszonyról, belátta, hogy mégis igaza van, sőt már intéz­kedést emleget, tehát komolyan veszi a dolgot. Alapos ember ez a rendőr. — Akkor gyerünk az iskolába! — Karsai felugrott, s a többiek követték. Enyhe, tavaszi este volt. A fris­sen nyílt virágok, a párolgó föld szaga elvegyült az felhalmozódott trágya udvarokban szagával. Alig egy-két­­ ember lézengett az utcán. Valahonnan harmonikaszó hallatszott, néhány kutya ugatott fel lépteikre, s a falu túlsó felé­ből más kutyák válaszoltak rá. A három férfi aggodalmas áb­­rázattal ballagott az iskola felé, hogy szemügyre vegye a kardot, sőt talán el is kobozza a törvény nevében. — El lehet ezt kobozni? — kér­dezte Karsai a mellette lépkedő rendőrtől. — i Hát lőfegyvernek nem lő­fegyver. De mégis fegyver. Ha tartási engedélye nincs, márpe­dig nincs, mert arról én tudnék legelőször, akkor kötelességünk elkobozni. — És a ruha? — emelte fel mutatóujját Vörös, de a sötétben ennek semmi jelentősége nem volt. — Az más eset. Majd meglás­suk! — odázta el a döntést a rendőr, és tovább ballagtak. Az iskolához értek. A kapu ter­mészetesen zárva. A dübörgésre a környék összes kutyája iszo­nyatos csaholásba kezdett, míg­nem ingujjban, papucsban, hom­lokára tolt szemüveggel megje­lent a kapuban Szarka Máté igazgató. Az idős pedagógus akár­ha M óra valamely elbeszéléséből lépett volna ki. Abszolút jóin­dulatú, gyermekszerető és hiva­tásának megszállottja volt. — Jöttünk a kardért! — súgta kissé lehajolva Karsai, mert az igazgató bizony egy fejjel ala­csonyabb volt a vele szemben ál­ló férfiaknál. — Milyen kardért, elvtársak? Itt valami félreértés van — he­begett az igazgató, mit sem tudva a délután történtekről. — Itt van a kard a nyolcadik osztályban, a szekrénybe Nyissa ki a termet, elő a zárva­ fény kulcsát. Ne gatyázzunk szek­n­t az utcán — váltott határozottabb hangra a párttitkár. — Kérem, megnézhetjük, ám­bár fenntartom iménti vélemé­nyemet, miszerint tévedésről van szó — hadarta Szarka Máté, s igyekezetet színlelve szaladt kulcsért, villanyt gyújtott, és be­a zárta belülről a nagykaput. (Folytatjuk.) 1985. november 19. • PETŐFI NÉPE • 5 fiatalokról­­ fiataloknak ________________________________________________________*------------------------------------------------------------------------------------------* Jobbat termelni — olcsóbban Az olvasó előtt bizonyára is­merősek a népgazdaságunk tel­jesítményének jellemzésére hasz­nált „alacsony munkaerő-kihasz­nálás", az „egy kilogramm kész­termék előállításához felhasz­nált magas nyersanyagszükség­let­’, az „újítások ■ hosszadalmassága'’ bevezetésének kifejezések. Az is köztudott: ezek fékezik leginkább fejlődésünket, társa­dalmi méretű gazdagodásunkat. A gyorsabb gazdasági fejlődés­ben, országunk gazdagodásában az ifjúság érdeke legégetőbb, hi­szen csak ettől remélhetjük eg­zisztenciális gondjaink átfogó megoldását. (Családalapítás, la­kás stb.) Ugyanakkor a fiatalok jó szakmai képzettsége és tenni­­akarása teszi e korosztályt a ha­ladás legfőbb bázisává. A mun­kahelyek különböző fórumain, baráti beszélgetések során rend­re meg is fogalmazódnak a ten­nivalók, ám — sajnos, éppen a fenti tények ismeretében — meg kell állapítanunk: nem sok ered­ménnyel. A KISZ — országosan egyedül­állóan — megyénkben össze vánja fogni ezeket az erőket, ki­a gazdaságfejlődés hatékonyabb szolgálatáért. November 23-ra tanácskozásra hívtuk össze a helyzetértékelésben és a további teendők meghatározásában vé­lemény- és javaslatalkotásra vál­lalkozó fiatal szakembereket. Bács-Kiskun mezőgazdasági, élel­miszeripari, gépipari, könnyű­ipari és építőipari üzemeiből mozgósítottuk a résztvevőket. Az anyag- és energiafelhasználás, munkaszervezés, innováció, ve­zetővé válás és pályakezdés gya­korlatáról kívánunk képet alkot­ni és a teendőkre vonatkozó ja­vaslatunkat tékelésünket, megfogalmazni. Ér­javaslatainkat oda tervezzük továbbítani, ahol legtöbbet lehet tenni az előbbre­ a jutásért: gazdasági életünk ve­zetőihez. A kecskeméti kertészeti főisko­lán szombat délelőtt tíz órakor kezdődő tanácskozáson szívesen látunk minden, a téma iránt ér­deklődő fiatalt, aki szeretné el­mondani saját véleményét, ja­vaslatait. Szöllősi Béla, a KISZ Bács-Kiskun megyei Bizottságának titkára KONCERTNAPLÓ mA BBB kitett magáért BmmmEs..­ -/" s- Mit lehet, mit illik írni egy olyan együttes koncertjéről, amelyről eddig még nem hallott a közönség? Az első, bemutat­kozó hangversenyre nyilván ala­posan felkészülnek, tehát sok ki­vetnivalót nem találhatunk mun­kájukban. Ha pedig ennek az el­lenkezőjéről győződünk meg, in­kább azt mondaná az ember, kár volt elsietni a dolgot, miért nem gyakoroltak tovább. Nos, a Bu­dapest Big Bandről az előző va­riáció mondható el. Csak akkor léptek dobogóra, amikor tökéle­tes produkciót adhattak át dzsesszkedvelőiknek. A múlt hé­­­ten szerdán Kecskeméten, az Er­dei Ferenc Művelődési Központ­ban mutatkoztak be. A BBB ki­tett magáért, kitűnő összeállítás­sal lepte meg közönségét. A big band nagyegyüttes, álta­lában 14—20 tagból álló dzsessz­­zenekar. Különösen a swing-kor­­szakban játszott fontos szerepét ez a formáció, amely melodikus és ritmikus részlegből áll. A nagyzenekart nehéz fenntartani, éppen ezért volt jelentős a felosz­lás, az alkalomszerű együttját­­szás. A viharokat Duke Elling­ton, Count Basie, Woody Herman zenekara élte túl, sok-sok siker­rel. Magyarországon a Deák Big Band vált ismertté, az amatőr társulások nem küzdötték fel ma­gukat az élvonalba. Egyszer csak terveket szövögettek a fiatal, te­hetséges muzsikusok... Ez már a Budapest Big Band törté­nete: először magnóra vették fel az alsó szólamokat, a többit „élő­ben” adták hozzá. Állandó klub­juk is volt az ELTÉ-n. Szűkebb körben játszottak. Megpályáz­ták az MTA Soros-alapítványát, s ekkor már együtt volt a big band. Rengeteget próbáltak, ha­talmas lelkesedéssel kezdtek programok kidolgozásához. El­nyerték az ösztöndíjat... S most a közönséget szeretnék megnyer­ni. Kecskeméten sikerült. Thad Jones szerzeményeivel kezdték és azzal is fejezték be a koncer­tet. Szerepeltek repertoárjukban John Coltrane, Count Basie kom­pozíciói is. A megérdemelt taps mindig felzúgott egy-egy szóló után, Dés László (szaxofon), Sí­pos Endre (trombita), Károly (pózán), Csepregi Friedrich Gyula (tenorszaxofon)­játéka adta a leg­­nagyobb élményt. Persze a többi tagot is fel lehetne sorolni, hi­szen a szólózásra majdnem min­den hangszeres lehetőséget ka­pott. S az improvizálásra is, Colt­rane egyik remek szerzeményé­ben. A szaxofonkórus kecskemé­ti „mennybemenetele” a Lábujj­hegyen című vidámabb,­­ ritmi­­kusabb darabban történt meg. A Budapest Big Band fiatal muzsikusokból áll, úgy hirdették a plakátokon őket, mint a hazai dzsessz szenzációja! Ha nem is szenzáció, de az biztos, érdemes rájuk figyelni. S megérdemlik, hogy nevüket is felsoroljuk az írás végén: Zakar Zoltán, Seté­nyi Dezső, Friedrich Károly, Gőz László (pózán), Csizmadia Gábor, Sipos Endre, Kovács György, Cvikovszky Gábor (trombita), Söptei Géza, Kalmász Pál, Mol­nár Ákos, Csepregi Gyula, Dés László (szaxofon), Solti János (dob), László Attila (gitár), Szacs­­ki Róbert (zongora), Tóth Tamás (basszusgitár), Borzák Tibor Kazinczy­jutalom (Részlet a KJG Híradó 1985. évi 4. számában azonos címmel megjelent írásból.) Iskolánk Beszélni ne­héz körének előző tan­a­évben végzett munkáját nyár folyamán Ka­­zinczy-jutalommal dí­jazták. — Hogyan lehet ezt kiérdemelni? — kérde­zem a szakkör vezető­jét, dr. Sárkány Ernő­nél. — Kitartó, rendszeres munkával. Iskolánk­ban négy éve működik a Beszélni nehéz kör, és ez alatt az idő rendszeresen részt alatt vet­tünk a rádió hasonló cí­mű műsorának a mun­kájában. A feladott rejt­vényeket megoldjuk, beküldjük, versenye­ken szerepelünk, ott va­gyunk az évente egy­két alkalommal meg­rendezett „gyűlésen", ahol beszámolunk fel­adatainkról, eredmé­nyeinkről. Minden hé­ten — a szünetektől függetlenül — egyszer összejövünk, és a rádió­ban elhangzott feladvá­nyokat megfejteni­ próbálgatjuk . Ezeken a szakköri foglalkozásokon Péchy Blanka és Deme László műsorán kívül esik-e másról is szó? Például regényekről, versekről, irodalomról. — Úgy mint műelem­zés nem, de a hangsú­lyozás, a hanglejtés, kiejtés gyakorlására ter­­­mészetesen gyakran veszünk példákat iro­dalmi művekből. — Be­széd- és légzésgyakorla­tokat is végzünk, nyelv­tani problémákkal is foglalkozunk, és a fenn­maradó időben — ha van ilyen —, önállóan készülnek a kör tagjai a versenyekre, gyako­rolják a jelöléseket stb. — A szakkör tehát nagyon tartalmas, érde­kes! Bizonyára nagy az érdeklődés is iránta. — Igen. A tanév ele­jén egy kicsit sokan is vagyunk, de aki nehéz­nek találja ezt a mun­kát, hamarosan lemor­zsolódik. Most főleg má­sodikosok járnak a szak­körbe, de pár évvel ez­előtt főleg harmadiko­sok töltötték meg a ter­met. Visszatérve a Ka­zinczy-jutalomhoz: már két évvel ezelőtt is kaptunk ilyet! De most nem ugyanazokkal ér­demeltük ki újra — és ez nagy értéke eredmé­nyeinknek! Z. E. Válaszút előtt két pályaválasztás előtt álló ifjú kollégánkat kerestük meg a napokban, afelől tudakozódva: milyen szerepet szánnak jövő­jükben az újságírásnak? Zagyi Erika, a kecskeméti Katona Jó­zsef Gimnázium 4/a. osztályos tanulója, a KJG Híradó diák­szerkesztője — saját bevallása szerint — nem alkar profi lenni. — Szeretném folytatni az írást — mondja —, de nem főállás­ban. Inkább Orosz—matek tanítani szeretnék, szakra jelentke­zem a szegedi tanárképzőbe. Úgy tudom, ott is van diáklap ... — Hogy cseppentél bele az új­ság­csinálásba? — Másodikos volta­m, részt vettem egy afrikai amikor esten. Ez akkora élmény volt, hogy úgy döntöttem: nem maradhat csak az enyém. Megálltam, méghozzá kalligrafikusam­: Afrika-térkép formába­n jelent meg a lapban. . Ekkor „fedezett fel” Vámos Ká­roly tanár úr, a Híradó felnőtt „gazdája’, s pár hónap múlva már arra kért: legyek én az új­ság diákszerkeszztője. Meglepőd­tem, de szívesen válll­al­tam, volt kedvem hozzá. Most már, sajnos, abba kell hagynom: a legfonto­sabb mégiscsak az érettségi. — Megvan már, ki lesz az utódod? — Igen, de ez még titok! Szabó Ágnes, a kecskeméti Közgazdasági Szakközépiskola negyedik toése viszont nem titko­­lódzik. Újságíró szeretne lenni. — Nemrég jelentkeztem az út­­törőhá­z riporter szakkörébe, hogy kicsit hassak hozzáértőbben kapcsolód­be iskolaújságunk,­­ a Közgazdászika szerkesztésébe. Az újságműfajokkal most ismerke­dem, de novelláikat, verseket — főleg az utóbbiakat — régóta írok. Magyartanárom, Fazekas István szerint nem is na­gyon rosszul.. .♦ — Hogy képzeled el az újság­íróvá válást, s egyáltalán: ezt a pályát? — Magyar—történtellem szakra fogok jelentkezni, még nem dön­töttem el, hogy a szegedi egye­temre, vagy a tanárképzőbe. Ki­csit félek a bölcsészkartól: ugyanabból kell felvételizni, mint a gimnazistáiknak,­­ hiába járok különóráikra, érzem, hát­ránnyal indulnék. A diploma megszerzése után pedig jó llenne elhelyezkedni egy lapnál... Hogy mit gondolok erről a hiva­tásról? Szabadnak, kötetlennek képzelem, sok utazással. Ahol ha vannak is kötelezően elvégzendő, kevésbé érdekes feladatok, sok lehetőség van arra, hogy írási vá­­gyamat — félve mondom: kész­ségemet — , /kiéljem”. Persze, folytatnám szépirodalmi kísérle­tezgetéseimet is. — S ha nem megy ilyen si­mán? — Addig próbálkozom, míg nem sikerül. összeállította: Szabó Klára DIÁKÚJSÁGÍRÓK • Zagyi Erika Szabó Ágnes

Next