Petőfi Népe, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-04 / 30. szám

KERESSÜK PETŐFIT — ÉS REMÉLHETŐLEG, VÉGRE MEGTALÁLJUK ... A legendák legendája nyomában Mindenképpen hasznos lesz az expedíció . Aligha volt az utóbbi évtizedekben olyan sok vitát kiváltó ügy, mint a jeles­­ költőnk, Petőfi Sándor eltűnéséről, sírja­i­nak hollétéről kialakult legendakor. „Keressük Petőfit!” — adtuk ki többször is a jelszót. Most, 1989-ben állunk legkö­zelebb ahhoz, hogy meg is találjuk, felté­ve, ha a szibériai Barguzinban valóban a szabadságharc költőjének maradványai­ra bukkannak a kutatók a júliusra terve­zett exhumálás során. Petrovics Sándor a listán íróasztalomon egyre vaskosabb az a dosszié, melyben azok a publikációk gyűlnek, melyek a Petőfi-legendáról szól­nak. Az országos lapok hasábjain évek óta olvashatunk cikkeket arról, hogy mi is történt Petőfivel a szabadságharc után. Az a kérdés, hol nyugszik a költő: Seges­váron közös sírban, vagy sikerült „meg­­m­enekülnie”, még inkább fogságba esett és Szibériába került? A variációkból ki­tűnik: a vélemények megoszlanak. A Pe­­tőfi-kutatók sem értenek mindenben egyet, arról nem beszélve, hogy a legen­dák nyomában elindulok eredményeit, fellelt dokumentumait nemigen, sőt egy­általán nem veszik komolyan a nevesebb szakemberek. Mit is állítanak? Balajthy András filmrendező, aki Mor­vai Ferenchez, a neves vállalkozóhoz, ka­­­zánmilliomoshoz fordult segítségért, nem véletlenül tűzte ki úticélul Szibériát és a többi (amatőr) kutató, újságíró sem ok nélkül indult el ezen a szálon. Ellentétben a korábban tanultakkal, a világosi fegy­verletétel után orosz hadifogságba került 1714 ember, akiket Szibériába száműz­tek. Egy moszkvai levéltárban megtalál­ták azt listát, melyen az 1849-es szibériai kényszermunkára vitt hadifoglyok neve szerepel, köztük egy Petrovics Sándor nevű is. Időközben a szovjet Petőfi-kuta­­tók több érdekes dokumentumot szerez­tek be, melyek révén a­ szibériai Barguzin­­ba vezettek a szálak. Állításaik és az idős emberek visszaemlékezései alapján Petőfi sorság következőképpen alakult a távoli vidéken. Teljes inkognitóban élt, telepe­dett le a Barguzin nevű helyen, a Bajkál­­tóhoz közel eső településen. Felesége An­na Ivanova Kuznyecova volt, született egy fiuk is, Alekszandr Alekszandrovics Kuz­­nyecov. A falu régi lakói emlékeznek ar­ra, hogy különös figura volt ez a Petro­vics, verseket írt, barkácsolt, sokszor me­rengett, ült a folyóparton, Csita környéki tanyáját Kiskőrösről nevezte el. Persze, az emlékezet még nem támaszt alá sem­mit: valóban a neves poéta volt-e az a „különös figura”? Előkerültek azonban konkrétabb dol­gok is a barguzini sírral kapcsolatosan. Egy 1878-ban készült fényképén egy de­kabrista vezér sírja látható, azé az embe­ré, akit a felkelés után ugyancsak Szibé­riába száműztek. E sír mellett helyezke­dik el egy másik, ami elüt a többitől. _ Nem elképzelhetetlen, hogy ebben nyug­szik Petőn Sándor. Állítólag házassága révén került rokonságba a dekabrista ve­zérrel, így nem véletlen az sem, hogy a temetőben egymáshoz közel állították fel a síremlékeket. Ez megint csak lehet igaz is, meg nem is. Be kell bizonyítani! És ezt csak oly módon lehet megtenni, hogy a sírt ki kell hantolni,­­és a földi maradványokat azo­nosítani a találtakkal. Lehet, hogy ez­után nem fogunk többször vitatkozni,­­hol is nyugszik Petőfi, viszont lesz dolguk a történészeknek, a Petőfi-kutatóknak. Ha megtalálják Petőfit, szinte mindent át kell majd értékelni, megdőlnek a míto­szok is. Ha mégsem Petőfit lelik meg a barguzini sírban, akkor sem kell kesereg­ni. Az expedíció mindenképpen hasznos lesz, legalább azért, hogy a szibériai vari­ációt feledni kell, más uton kell járni Pe­tőfi halálát illetően és végre megnyugod­hatunk, igazán nincs mit (kit) keresnünk Szibériában. Sokat segíthetnek a szovjet levéltárak, mint ahogy segítenek is, a meglévő írásos anyagok tanulmányozása során megan­­­nyi értékes forráshoz juthatnak a kuta­tók. Ezt meg is tették, és még további városokban kellene kutatni. Az élő szem­tanúk? A Balajthy-csoport megtudta, hogy él Petőfi­ Petrovics dédunokája, akit Alekszandr Sztyepanovics Petrovicsnak hívnak, és az irkutszki egyetem vegyész­professzora. Neki is farkasfoga van, úgy mint a költőnek volt. Késnek az engedélyek A fentebb vázoltak csak töredékei az eddigi ismereteknek. A legalaposabban Pécsi István, a Heves Megyei Népújság olvasószerkesztője és Zahemszky László, az egri tanárképző főiskola tanára dol­gozta fel vizsgálódásaikat abban a tízré­szes cikksorozatban, melyet a közelmúlt­ban tettek közzé az egri megyei lapban. Az ötlet tehát megszületett: expedíciót kell indítani Barguzinba. Morvai Ferenc személyében támogató akadt, aki hétmil­lió forintot áldoz azért, hogy exhumálják a feltételezett Petőfi-sírt az idén július­ban. Igen ám, de az akció eddig is sok akadályba ütközött. Hiába írtak még ta­valy a művelődési miniszternek, hogy ad­ja meg az engedélyt, eddig még csak vá­lasz sem érkezett a minisztériumból. Igaz, korábban teljes elutasításra talált az ügy, Köpeczi Béla nem támogatta a tervet. Rátkai Ferenc viszont tavaly októ­berben írt ajánlólevelet a Szovjetunió Mi­nisztertanácsa mellett működő levéltári főigazgatóság vezetőjének, hogy Ba­lajthy András „az 1848/49-es magyar for­radalom és szabadságharc után Orosz­országba került magyarok életét és tevé­kenységét kutathassa azzal a céllal, hogy Petőfi Sándor feltételezett sorsát doku­mentálja.” Szovjet részről nincs akadálya az expedíciónak, az exhumálásnak, csak idehaza látszik ellenállás, várat magára az engedélyek megadása. Vajon miért? Az ügy pedig egyre inkább országos méreteket ölt, főképp a tavaly decemberi sajtótájékoztató óta, amikor is a Mik­roszkóp Színpadon jelentette be Balajthy­ András és Morvai Ferenc a szenzációt: megtalálták Petőfi sírját. Morvaitól meg­tudtuk, hogy rengeteg levelet kapott az­óta, a cikkek nyomán pedig többen Pető­­fi-dokumentumokat, bizonyítékokat ajánlottak fel. Voltak olyanok is, akik 500 ezer forintért kívánták átadni a bir­tokukban lévő szibériai dokumentumo­kat ... Mások figyelmeztették Morvait, hagyja abba az egészet, tegyen le az expe­dícióról, mi köze van hozzá. Mi köze? Betörés Morvainál Több millió forintot áldoz egy olyan ügyért, ami­­ mindenképpen megnyugta­tóan végződik majd. Nincs könnyű hely­zetben a „stáb”. Morvai irodájába betör­tek, felforgatták az iratait, nem tudni, mit kerestek a tettesek. Állandó telefo­nokkal, táviratokkal keresik meg az el­lendrukkerek. Nehezen mozdul a hivatal, hogy engedélyeket adjon ki. A további kérdőjelek elkerülése végett Petőfi Bi­zottság jött létre, hogy egy kézben (20 tagú testület kezében) összpontosuljanak a nyári expedíció tennivalói. Mi hát a legfontosabb teendő? Miért támadják az expedíciót egyes Petőfi­­kutatók? Miért hallgatnak a Művelődési Minisztériumban? Találtak-e újabb nyo­mokat Petőfi sírjához? Kik lesznek ott a sír feltárásakor? Ezekre a kérdésekre vá­laszt keresünk és lapunkban visszatérünk a témára. Borzák Tibor • Muravjov em­lékezetből készült rajza a barguzini temetőről (3. Pet­­rovics-Petőfi, 4. Anna Tokarjeva, 5. Varga, 6. Far­kas, 7. Domorót) npHHipHbIM 8hO 9e*0p0M«HMB­M/npedh­OMh­OffWu) hoz hjím UJ oh da pb ntmiwu­ AwkcbmOpo Cm«"*'­­HOBwhd ntmrMMMO­HO tmopOH BOptUSMHCKOH Kj,od<r**g ( 1957 U.X.1397 n.MoPOfiMt A Sándor Pfrttfi, mai itSSqoé fljrpacAHfli» Ctcoahobmh PErpozM-mohitSfmt,***•» M MHHO CtninoHotHO TOKOpaBú, - t96?toi 5 MIMCIIO BfipzM b Kapod cpopKúiu 7 MmihSoh (CnfhpOH) Aanopom 1989. február 4. • PETŐFI NÉPE • 5 „EZ MÉG SZIGET — DE MEDDIG?” „...HOL A FELHŐK KÖZT LEPKE SZÁNT” Weöres Sándor és Kecskemét Szelíden elmarasztaló, tilta­kozó fejcsóválással helyteleníte­né a vele történtek miatti dühö­met Weöres Sándor, ha hite sze­rint más lény testében folytatná életét. Sohasem érdekelte az egyéni jólét, a pozíció, távol tar­totta magát az „akol bűzétől”. Eszébe sem jutott 1951-ben, hogy talán egész életére a „hall­­­gatás tornyába” zárják. Még Ferenc József sem parancsolt szájzárat Vörösmarty Mihályra, de a huszadik század egyik meg­határozó költője 1947 és 1956 között nem ’jelentkezhetett ön­álló kötettel.­ A szó köznapi ér­telmében sohasem politizáló zsenit 1951-ben szerény javadal­­mazású könyvtárosi állásából is kirúgatta az értékekre allergiás, úgynevezett „kultúrpolitika”. Csak e világi hívságokra közö­nyös Weöres Sándor legyintett arra, hogy jó néhány perc­­emberke után kapott Kossuth­­díjat. Az értékektől, a valóságtól ingerült kispolgárok százezrei (milliói) máig érthetetlenül pisz­­kolták az Új írás­ban Antik ec­­loga címmel megjelent versrész­lete miatt. A világirodalomban is kevés párja akad annak a megjelenítő erőnek, amivel a Fairy Spring (Freskók és stuk­kók egy vidám színházba) a lányban és fiúban, szunnyadó szerelem föllobbanását, „vér­erek dörgő dobjai” földübörgé­sét ábrázolta. Két évtized múl­tán, az üzletté srányuló szex éveiben szinte elképzelhetetlen, hogy miért háborodott föl fél ország ilyen, kozmikus erejű, az emberlét sarkcsillagait összevil­lantó sorok miatt: „Ó, a hínáros férfiszem / ó, a homályos nő­sikoly / mikor tavasz indái közt / két test először összeforr, / ott a fehér kút angyala / vonaglik, meghal csöndesen / s jövendő ko­porsók hada / nyüzsög sötéten, férgesen.” Buda Ferenc talán emlékezik rá, hogy a Maróti Lajossal kö­zösen tartott irodalmi délelőtt­jén, Weöres Sándor ócsárlásá­­nak heteiben megkérdeztem az egybegyűlt fiatalokat: ki olva­sott mást is a vers közlése miatt szidalmazott Új írás-számból. Százból, ha egy! Az se felejthető el, hogy milyen szomorúan súg­ta fülembe a Tudomány és Technika Házában rendezett irodalmi délutánján (amikor ti­zedik gyerekversét „énekelték” a tiszteletére rendezett műsor­ban): „pelenkaszagot csinálnak költészetemből”. Méltatlanok óriási életművé­hez e sajnálkozások? Fölül állt a kisszerűségeken. „A vak haj­szába kívülről tekintek: / a vágy­­talan szívet nem fojtja köd; / vágy nélkül a vágyvilágban ke­ringek, / mert kínozok, rablán­com, ideköt.” (Géniuszok). Tudta: „A múlandó, sírva, hogy simogassam, / térdemre nyújtja vadállat-fejét”. Magun­kat szegényítjük, ha elzárkó­zunk káprázataitól, lelkünk ős­­rétegeitől. A legnagyobb ajándékozók egyike távozott körünkből. Igazi közösségi lény, a Ter­mészet egy darabja tért meg övéihez, fáihoz, virágaihoz, így parolázott a halállal Posta messziről című kötetében: „Cso­dálatos vidéken élek, / hol a fel­hők közt lepke szánt / s az ideté­vedt kósza lélek / hintója égő elefánt”. Szűkebb hazánkban szemé­lyesen csak hatvanas éveiben járt Rövid cikkben tudatta a Petőfi Népe: a városi tanács iro­dalmi szabadegyetemén 1965. november 18-án mutatkozott be Weöres Sándor. Itt volt 1968 telén. Egy tízéves kislány emlék­könyvében így rögzítette láto­gatása idejét: „december köze­pén / kicsit túl a felén, / mikor jég is csúszik, / olvadás is úszik”. Részt vett egy Kodály-emlékün­­nepségen és a tanács által rende­zett szép magyar beszéd­verse­nyen, bírálóbizottsági elnök­ként tisztelte meg a résztvevő­ket. Az Érdekes találkozások klubja meghívására jött el újra 1975 februárjában. Vendéglátó­ja elvitte Pólyák Ferenc fafara­góhoz (akinek munkáiról na­gyon szépen írt később szemé­lyes tárgyairól szólván), Tisza­­kécskére. Szívesen emlékezett Kovács Gézáékra és Kovács Miklós népi iparművész kékfes­tőre. A már említett — azóta fölserdült—lánynak a „kecske­méti nagy harangtorony árnyé­kában” kívánt jó férjet. Feltehetően e látogatás ihlet­te a Kecskeméti piacon című já­tékos sorokra: a kecskeméti pia­con / almát árul hét asszony. / Egyiké piros, / másiké csíkos, / harmadiké cirmos, / negyediké pöttyös, / ötödiké zöld, de édes, / hatodiké sem közönséges, / he­tediké olyan fajta / aranyalma, / hogy aki azt megeszi, / lánysá­­gát vagy legénységét / már nem soká őrizi.” Szívesen adott írásokat a Forrásnak. Itt jelent meg egye­bek között 1970-ben az Emlék, az Egyedül. Az Erdei Feme Művelődési Központban 1976. május 24-én író-olvasó találkozó keretében válaszolt Szekér Endre kérdései­re. Neki ajánlotta gyönyörű rögtönzését. Első és utolsó sza­kaszát idézem: „Végh Mihály és Katona József / Városa él, mint régen élt. / Üdv az új zeneiskolá­nak, / s Néked, megújult Kecske­mét! — Mi mindent látni Kecs­keméten, / melyet a világ nem terem! / Ázsiát—Amerikát já­runk / és mind itt van egy he­lyen”. Heltai Nándor fee/f M ** f JíAd — de. . jdlwyzl dl Sol­ /wjl^ — dx, ? 9 E sorok írójának ajánlott aggodalmas városdicsérő sorok 1968 decemberéből. • Weöres Sándor Pólyák Ferenc tanyáján. WEÖRES SÁNDOR Meghalni Birsalma-illatú, gyöngyház-tekintetű s a hangja, mint harang és messzi hegedű s mind több és tétován sürüdő lépteikre felhődül és lerogy az űr sok­szarvú ikre, átzúdul a hideg, mindent elönt a kék! Elönt a kék vonzás és villámló ekék s égő tüskék fölött a Meztelen viharra redőzve ráborul a horpadó talajra, megreng az édesség vad fészke, cifra tál, s a mozdulatlanul terjengő fénybe száll. 1944 HOR­VÁ­TH PÉTER: Front Szótlanul evett a család. A férfi a tévét bámulta. A képek némán pereg­tek, hetek óta rossz volt a készülék. — Nincs benne kolbász! — fintor­­gott a kisebbik gyerek. — Hallgass! — szólt rá az asszony. — Egyél! A hangszóróban, akár kint, a falu körül, frissen feltámadt szél suhogott. — Utálom a babot. — A kisebbik gyerek eltolta a tányért. — kolbászt akarok. T— Nincs!— A nagyobbik sunyin röhögött.. — Nyughassatok! — Az asszony aggódva pillantott az emberére. A férfi moccanatlan arccal kanalazta a híg levest. Negyvenéves múlt, ötvennek látszott. Hatodik hete nem dolgozott. Nappal munka után járt, este leült a tévé elé, nézte, mindegy, mi ment. Most éppen a Híradó. Műholdfelvétel. Hidegfront. A kölykök rugdosták egymást az asztal alatt. —­ Menjetek aludni! Mossatok fo­gat! — Az asszony leszedte az asztalt, vizet tett fel a mosogatáshoz. A két gyerek kiviharzott a konyhából, a ki­sebbik szobában rajcsúroztak tovább. — Igazán rájuk szólhatnál néha — mondta az asszony. — Nem bírok ve­lük magam. tott.A férfi megtörölte a száját, hallga­— Valami féreg jár erre megint. Két kiskacsát elpusztított. Kiszívta a vérü­ket. Én nem tudom , mi lesz. Hallod? A férfi gyufaszálat harapott a foga közé. — Miattuk van az egész — biccen­tett a kisebbik szoba felé. — Nem kellett volna világra hozni őket. Az asszony megdermedt. — Mit beszélsz? A gyerekek felnevettek odabent. — Te nem vagy eszednél. A férfi makacsul bámulta a képer­nyőt. Az asszony kikapcsolta a készü­léket. Ellobbant a kép, a hangszóró sistergése elnémult, csak az akácok zörögtek tovább az ablak előtt.­­ — Hogy mondhatol ilyet? A férfi felpillantott. — Ha ők nem volnának, eladnám a házat. — Ugyan, kinek? Ki jönne ide, az isten háta mögé? Főleg most, hogy sehol a környéken... — Azt mondták, talán Kemencen kaphatok kocsit. — Jóságos isten! — Az asszony le­zökkent egy székre. — Az nyolcvan kilométer! — Nyolcvanhét. Szálló is van. Csak hétvégén jutnék haza. Jófalun volna valami kazán. De ahhoz tanfolyam kell. És a pénz se volna annyi, mint kocsin. — Ha bírnád az emelést... — De nem bírom! — fakadt ki a férfi. — Nem én tehetek róla, hogy megroppant a derekam. Különben is: sofőr vagyok. Mindenki tudja. Jó so­­főr. — Felforrt a vizem. — Az asszony nekilátott a mosogatásnak. A férfi a kredenchez lépett, bort töltött magá­nak.­­ A nagyobbik gyerek a szobaajtó üvege mögül leselkedett. A kisebb rán­gatta. — Hadd nézzem én is! — Iszik — vihogott a nagyobb. — Bort iszik. Vedel. — Bor van — duzzogott a kicsi. —Kolbász nincs! Az asszony végzett a mosogatással, megtörölte kivörösödött, töredezett kezét. — Gyere aludni. Megzörgették a bejárati ajtót. — Ki lehet az, ilyenkor? — Talán a szomszéd —­ vélte az ember. — Azt mondta, benéz, ha tud valamit. Bent járt a munkaközvetítő irodán, Csetén. — Ajtót nyitott. • — Jó estét kívánok. —­ Négy vaco­gó, sötét alak. Egy férfi, egy nő, két tízéves forma, rémült gyerek. Batyuk. A nő karján csecsemő. — A híd alatt jöttünk át a Szamoson. — Odaátról? — Engedd már be őket! Nem látod, hogy csurom vizesek? Még megfagy­nak ebben a szélben! A férfi kelletlenül húzódott odébb, az idegenek beléptek az ajtón.­­ — Kik jöttek? — tudakolta a szobá­ban a kisebbik gyerek. — Románok. — A nagyobbik neki­nyomta az orrát az ajtó üvegének.­­lett.A kisebbik lábujjhegyre állt, fü­— Magyarul beszélnek! — Olyan magyar románok — ma­gyarázta a nagyobb. — Mostan sokan jönnek. Lövik őket. — Úgy kell nekik! — Fogd már be a szádat! — Piszkosok! — ágált a kisebb. — Nekik lehet kolbászt? Nekik ad az anya? A menekültek dideregve ettek, szür­­csölték a forró teát. Az asszony száraz ruhát keresett nekik, vizes gönceiket kiteregette a gázsparhelt fölé, nejlon­kötélre. — Egyenek csak. Fogyasszanak. Almában felsírt a karonülő. — Altatót adtunk szegénynek így magyarázta az anyja. — Eddig hall­gatott, pedig órákig álltunk a vízben, vártuk a ködöt. A két férfi már dohányzott. — Beszélik, milyen idő járja most magukra odaát. — Meg kellett próbálni— bólintott a jövevény. Szorongva pillantott körül. — Itt csak jobb lehet. — Szakmája van? — Sofőr vagyok. — Sofőr?—Az ember arca megke­ményedett. — Az a világon mindenütt biztos kenyér! — bizakodott az idegen. — Azt mondják, Révtamásin, a parókián segítenek. Lesz munka is. Azt mond­ják. Az asszony megvetette az ágyakat a tisztaszobában. —­­ Nem akarunk zavarni. Csak megmelegszünk kissé, és ... — Megférünk — mondta az as­­­szon­y. Hiába pillantott az emberére, az hallgatott. — Menjenek csak — fordult a vendégekhez. — Nyugodja­nak. — Miért alusznak ezek minálunk? — zörmögött a kisebbik gyerek. — Miért nem mennek haza? Az asszony újra elmosogatott, letö­rölte az asztalt, begyújtotta a sütőt, az ajtaját lenyitotta, hogy jobban jöjjön a meleg. Eligazgatta a kötélen száradó ruhákat. — Szerencsétlenek. Sofőr .. SS morogta az em­ber. A tisztaszobában leoltották a vil­lanyt. — Gyere. Aludjunk mi is. — Menj csak. Majd én is megyek. — A férfi bekapcsolta a televíziót, kitöltötte a maradék bort, rágyújtott megint. — Micsoda világ. Az ember még magát is meg kell hogy utálja. Az asszony közös ágyba parancsol­ta a gyerekeket, eloltotta a villanyt, levetkezett. Elsuttogott egy szégyen­lős imát a Mária-kép előtt, lefeküdt. A konyhából beszűrődött a tévé villó­­dzó, kékes fénye. — Mit csinál az apa? S A kiseb­bik gyerek nem kapott választ. Az anyja és a bátyja már álmodott. Szá­jába gyűrte az öklét, a kolbászra gondolt, amit amazok befalták. A műsor véget ért a televízióban. A férfi meredten bámulta a vak kép­ernyőt.­ A hangszóróban, akár kint, a határ menti falu körül, zúgott a szél, tombolt a front.

Next